13. fejezet II.

Sziasztok! Nos egy fontos infót közlök először: vasárnap este, x-faktor előtt befejeztem a Prim's Storyt. Nos még javítgatni fogok rajta, de hivatalosan nincs több írnivaló :) Hihetetlen érzés komolyan. Dee hamarosan elkezdem majd a sztori második részét, amit a szavazásban 100%-osan szerettetek volna, egyenlőre annyit mondanék el, hogy a címe Daughter of Hope lesz, ami magyarul annyit tesz, hogy a remény lánya. Hogy tetszik a címe? Nos a második az, hogy a múlt fejeztre össz vissz 5 pipa érkezett és 34 megtekintés, ami azért kevés. Figyeljetek, én csak néhány pipát szeretnék, ha megnézitek a fejezetet, akkor tényleg nem nehéz egyet pipálni. És igen, ha itt jártok és látjátok a fejezetet és tetszik, akkor tényleg ennyi visszajelzést legalább kérnék, mert én igyekszem, hozom a részeket, és tudom, hogy vagytok. Kérlek, egy fene pipa nem nehéz! De remélem a fejezet tetszeni fog.

C.

                                                                                                                         

Ami az elmúlt néhány órában történt velem, azt nem kívánom még a leg ádászabb ellenségemnek sem. Legelőször is Effie felvetette velem a hatalmas magas sarkú cipőt. Nos, én mint 12. Körzetbeli, még soha életemben nem jártam magas sarkúban, sőt alig láttam valaha ilyen cipőt, s már maga a látványa is megrémített. Hatalmas sarkak, ronda fűzöld szín, s amint a lábamra húztam, máris szorítani kezdtem. Éppen hogy sikerült felállnom, rögtön orra is estem, magának Effie – nek kellett felsegíteni, majd egy szék körül járkáltam a cipőben, ami további négy esést eredményezett. Körülbelül 2 órán át kellett gyakorolnom, hogy normálisan meg tudjak állni, de a járás még mindig nem ment tökéletesen, nos és ehhez hozzávetve pedig a hosszú ruhát, valamint a csilingelő ékszereket, újabb 2 óra, amíg megtanultam rendesen vonulni, leülni úgy hogy ne igazgassam a ruhát, ne csilingeljenek hangosan az ékszerek, s hogy minden tökéletesen nézzen ki, ahogy Effie Trinkett mondaná. 4 igen kemény óra a kísérőnkkel. Azt hiszem még soha nem fáradtam el ennyire. Sajgó lábakkal és üres elmével indultam az ebédlőbe, ahol Katnissel kell majd találkoznom, akivel valamilyen tulajdonságot emelünk ki rólam, és azt hangsúlyozzuk az interjúban. Tulajdonság? Nagy kérdés. Nem értem, miért nem lehet az embernek úgy viselkedni az interjún, amilyen ő maga, hiszen kinek lenne kedve megjátszania magát mások előtt. Mindenki olyan, amilyennek született, vannak rossz és jó tulajdonságai egyaránt, amiket nem kell takargatni, elfedni és nem kell szégyellni sem. Primrose Everdeen vagyok a 12. Körzetből, a nővérem pedig az előző Viadal győztese. 12 pontot kaptam, és a felvonuláson a tiszta reményt jelképeztem, a reményt, amely erősebb a félelemnél, már ha ez igaz is. És orvos, azaz gyógyító vagyok, úgy ahogy anya megtanított, és úgy ahogy az elmúlt években felhasználtam a tudásomat.Ez vagyok én. Ahogy belépek az ebédlőbe, meglátom a nővéremet, aki az asztal felé görnyed és sem lát, sem hall, csak a fekete haja hullik az arcába, miközben a sok, elé kitett finomságot habzsolja. Ösztönösen a hasamhoz kapom a kezemet, mikor hirtelen korogni kezd a gyomrom, és érzem, ahogy lassan összefut a nyál a számban, a hatalmas, és csodálatos tészta láttán, amit egy Kapitóliumi felszolgáló tett az asztalra. Ahogyan lassan enni kezdek, érzem, ahogy a gyomrom, ismét görcsölésbe vált át, hiába éreztem, és érzem a finom illatokat, és hiába eszem a finosmágokat. Mintha mostanában túl sokszor ennék keveset, és sokszor lennék rosszul az ételektől. Pedig ennem kéne, méghozzá nem is keveset, ugyanis az Arénában szükség van a sok pluszkilóra, és kell hogy az embernek legyen némi vésztartaléka, magára az igazi játékra. Mert ez az Éhezők Viadala, igen, az éhezőké. Hirtelen ismét elfog a szorongás, ahogy elgondolkodom rajta, hogy a fenébe találhattak ki ilyen borzalmas nevet, ennek az egésznek, hogy Éhezők. Mert talán azt várják, hogy mi, a gyengék, akik életküben alig jutottak valami táplálékhoz, hogy mi küzdjünk a hatalmas fegyverekkel.Nincs mese, lesz Aréna, és lesz Viadal, amin részt kell majd vennem. Ahogy a nővéremre pillantok, látom, hogy az arcán az elkeseredettség, és a szomorúság ül, s mintha szürke szemeiből kiveszett volna, a fény, a játékos és pajkos mosoly fénye, amelyet oly sokszor láttam. Az Aratás óta a vonaton láttam ilyennek, és tudom mit jelent nála ez a nézés. Azt hogy ő is tudja, hogy hamarosan közeleg a Viadal, ahol én részt veszek, és tudom, hogy ő sem szereti az interjúkat. Kiállni Panem színe elé, miközben magunkat mutogatjuk, és megjátsszuk, na ezek az interjúk. Persze támogatókat lehet vele szerezni, de így is a Kapitólium lakói előtt kell ugrálni, megmutogatni magunkat, és olyan dolgokat csinálni, amiket normális körülmények között nem tennénk meg. Nem tetszik ez nekem, és fogadni mernék, hogy neki sem. Egy pillanatra magam elé bámulok, és az interjúkon gondolkodom, amelyek puszta jelentése is félelmet és szorongást, valamint még több gyomorgörcsöt vált ki belőlem.

-       Figyelj, Katniss! – kezdem és leülök a nővérem mellé.

-       Engem már Panem eléggé ismer tavalyról, és szerintem mostanról is. Tudják, hogy megmentetted az életemet, tudják, hogy 12 pontot kaptam, talán még a gyógyításról is tudnak. Mi lenne ha nem foglalkoznánk ezzel az interjús dologgal. Nem szeretném megjátszani magam, csak egyszerűen én akarok lenni Primrose Everdeen. És ezt nem kell gyakorolni. Mit szólnál, ha csinálnánk valami mást együtt, például beszélgetnénk egy jó nagyot, azt úgy is régen tettük. Mit szólsz? – mosolygok halványan a nővéremre, miközben megfogom a hideg kezét. Hogy ismernek engem, hogy tudják ki vagyok, hogy én biztos vagyok a dolgomban, ez egyáltalán nem igaz. De tudom és érzem, hogy mit akar a nővérem és arról is tudok, hogy én hogyan érzek ebben a szent pillanatban. Hogy inkább közösen beszélgessünk, mintsem azt tanuljuk, hogyan kápráztassuk el a színes népséget, akik majd a halálunk óráján már másnak fognak szurkolni. Ismét megijedek.

-       Nem rossz ötlet. Mutattam már neked a tetőt? – kérdezi, miközben feláll a székétől