18. fejezet II.

Sziasztok! Tudom, hogy elvileg a fejezet hétfőn jönne, és még tegnap is úgy volt meg bennem, hogy majd akor kiteszem, de most még is tegyünk egy kis kivételt, és érkezzen korábban a fejezet. Részben, mert sajnos hétfőn alig lesz időm, mert hosszú délutáni nyelvtanfolyamra megyek, plusz egyszer volt egy négy napos kihagyás, hát pótoljuk be most! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket, bár bevallom, kicsikét átvezető-jellegű lett.
C.
                                                                                                                    
         

Egy pihe- puha ágyban fekszem. A fejem a kényelmes, illatos párnába süpped, a testemen pedig egy vékonyka, de kényelmes takaró. Mindenemet átjárja a zsibbadás érzése, a lábujjaimtól a fejem búbjáig, mindenem zsibbad, és fáradt, de ahogy bent fekszem az ágyban, a jó melegben, a frissen mosott párnákkal körülvéve, nem érzek fájdalmat. A szemem csukva van, átadom magam a sötétségnek, ürességnek, a levegőben terjengő illatos, talán rózsa illatának, és az ágynemű puhaságának. Érzem, ahogy valaki a hajamat simogatja, és lágyan dúdol nekem valamit. Lágyan, ritmusosan, kedvesen. Egy apró dallamot, néhány hangot, amely betölti a teret, átjár engem is és megnyugtat. Egy egyszerű dalt, amelyet a vidékünkön énekelnek az emberek. Egyszerű, lágyan simogató, és könnyen megjegyezhető. Csak ennyi az egész:

A láperdő mélyén

Egy fűzfa lombja alatt

Hajtsd le fejed

Hunyd be álmos szemed

S ha kinyitod újra felkel a nap

Itt biztonságban vagy, nem fázol

A százszorszép mindentől megóv

És holnap valóra váltja álmaidat

Drága kicsikém, úgy szeretlek

Ismerős. Ez a dal ismerősen cseng nekem. Ahogy valaki szépen, lassan fütyüli, érzem, hogy otthon vagyok. Otthon a Tizenkettedik Körzetben. Otthon, ahol mindig ezt énekeltük. Ezt énekelte nekem Katniss, ha beteg voltam, vagy ideges, vagy éhes. Mindig ezt énekelte. Lassan, dallamosan fütyüli valaki. Sőt, mintha nem is egy valaki lenne. Mintha többen ott állnának előttem, és ezt fütyörészik. Ezt a dalt. Az én dalomat. Lassan kinyitom a szememet, hogy megnézzem, kik azok. Egy pillanatig csak nagy fényességet látok. Minden olyan világos, minden olyan eleven. A szemem lassan szokik hozzá a hatalmas fényhez, amely szinte mindent beterít, s lassan tisztul ki előttem minden eddigi. Nem otthon vagyok. Ez nem a 12. Körzet. Lent fekszem a

talajon, a szúrós, ágakkal teli talajon, miközben a fejem fölött ezernyi gyönyörű szép madár köröz. Csodálatosan, mintha a szivárvány szinte minden színében pompáznának, ahogy a kék, piros, sárga színek keverednek egymással. Az egyik a hozzám közeli ágra szállt le, ha akarnám meg is érinthetném, s lágyan, dallamosan fütyüli a dalomat. Az én dalomat. Úgy érzem magam, mint egy kislány, akit egy szép álmából ébresztettek volna. Mert nem otthon vagyok. Hanem itt. Bent az Arénában. A fejem fölött minden zöld színű, egy színben játszó, csodálatos lombok szövevénye, melyeket halvány napsugár hatol át, itt- ott meg-megcsillogtatva a fákat. Nem egyszerű, fák ezek. Szokatlanul magasak, törzsük sima, és a leveleik mintha teljesen más formát öltenének. Minden zöld színben játszik, ezernyi madár dalol, a levegő pedig még az eső szagától illatozik. Eső. Nincs itt meleg, hanem mintha minden friss lenne, mintha minden kivirult volna, és újraéledt. Minden zöld, csillogó, és csodálatos. Egy percig gyönyörködöm ebben a látványban, ahogy minden életre kel a fejem fölött. Csak fekszem, és nézem a sokszínű madarakat, a fákból itt- ott előbukkanó, szürke érdekes pofájú állatokat, és a csillogást. Zöld szín. Mintha nem egy erdőben lennék. Ez olyan, mint…egy esőerdő. Esőerdőben vagyok. Az agyamban hirtelen megrohamoznak a képek, amik tegnapról maradtak ott. Hogy a sivatag után egy érdekes, átlátszó burok húzódott, amin keresztül át lehetett lépni egy másik világba, egy esőerdő részbe. Hogy nem csak egyszerű sivatag van itt, hanem több minden, más. És hogy villámlott. Tegnap éjszaka viharba botlottam itt. Biztosan elájultam, vagy hasonló, mivel halvány emlékeim vannak. Arról, hogy valami erős fájdalom nyilallt a vádlimba. Talán…talán… Ekkor igyekszem átfordulni a jobb oldalamra, hogy oldalról is szemügyre vegyem a világot. Eddig csak háton feküdtem, de talán így megtudhatom, mi is történt pontosan a lábammal, miért fájt illetve, fáj ennyire. Csak halványan emlékszem, de tudom, hogy viharba kerültem ezen a területen. Talán valami bántotta a lábamat. Óvatosan oldalra fordítom a testem, és igyekszem a lábamat is. Ahogy lassan fordulok, érdekes hangot hallok, talán valami állat neszezik. De ahogy teljesen elfordulok, majdnem elsikoltom magam. Ugyanis szembetalálom magam egy éjfekete szempárral, mely oldalról figyel engem.