18. fejezet III.

Sziasztok! Íme, meghoztam a legfrissebb fejezetet, melyből ki fog derülni, hogy mi is az a fekete szempár. Mutáns, vagy Kiválasztott? Nos köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat, nagyon de nagyon örülök nekik. Jó olvasást mindenkinek a fejezethez. Ééés már nem kell sokat várni, hamarosan ugyanis Futótűz! :)
Clove 
                                                                                                             

Isabelle Kentwell fekete szemei. Érzem, ahogy az ereimben megdermed a vér, ahogy szembenézek a sötét szempárral. Ösztönösen megremegek, és eszem ágában sincs megmozdulni. Itt vagyok, szemben egy Kiválasztottal. 23. 23 ellenfelem van, illetve már csak 10. És alig hiszem el, de még Isabelle is köztük van. Mert nem kötöttünk szövetséget. Ki tudja, most mit gondol. Csak nem akar megtámadni. Én nem akarok harcolni. Nem akarom, hogy őt az ellenfelemnek nézzem. De jelen pillanatban még is az. Mellettem fekszik a földön, a ruhája sáros, hosszú fekete haja összegubancolódva és koszosan lóg le a földig. El sem hittem volna, hogy ez Isabelle, ha meg nem láttam volna a szemeit, a sötét szemeit. Egy pillanatig farkasszemet nézünk, én nem merek megmozdulni, csak lebénulva fekszem a földön.

- Meg ne mozdulj! – sziszegi a fogai között, miközben nekem ismét mindenem megdermed. Megmozdulni? Eszem ágában sincs megmozdulni. Szaggatottan szívom a levegőt, amikor meglátom, hogy Isabelle feláll a földről, s leporolja a ruháit, majd a lábam felé igyekszik. A lábam. Riadtan nézek a bokám felé, amelybe hirtelen a fájdalom áramlik be, amikor meglátok valamit. Fekete színű, hosszú, sőt hatalmas, és bűzös, égett szagot áraszt. Egy fa az. Egyike azoknak az óriásoknak, amelyeket itt láttam. Egy fa van a lábamon. Hirtelen nyöszörgés szökik fel a torkomból, ahogy ismét megfájdul a lábam, és görcsösen szorítom össze az ujjaimmal a mellettem lévő zöld füveket. Egy fa dőlt a lábamra. Összeszorítom a szemeimet, amikor meglátom Isabelle-t. Ott áll a fa mellett, és puszta kézzel tolja előre, miközben néha- néha meg- meg áll, és leporolja a kezeit, amelyen a füstös, korhadt fa megragad. Egy pillanatra feltekintek az égre, és idegesen számba veszem a lehetőségeket, amiket ez a fa tehet a lábammal. Ficam, horzsolás, vagy egyenesen zúzódás. Nem merek belegondolni. Hirtelen egy hatalmas sóhaj szakad ki a torkomból, ugyanis meghallom a

döccenést, a lábamról lerakódott súlyokat, és Isabelle fújtatását. Az öreg, korhadt fa lassan szánkázik le a vádlimról, majd a bokámról, végül pedig az egész lábamról. Isabelle letolta onnan a fát. Segített rajtam. Lassan ülök fel, miközben leporolom a fehér, illetve most már szürke színűnek kinéző pólómat, majd a hajamat újra összetűzöm, miközben úgy tíz centi perzselt tincs akad a kezembe, majd lassan ránézek a lábamra. A bokám körül egy nagy piros vonal terjed, s a környezetében némi dagadás, miközben érzem, amint a lábamban lüktet a vér. Ez a ficam. Egy átlagos bokaficam. Hála az égnek, egy átlagos ficammal megúsztam. Hirtelen lábak dobogását hallom, majd meglátok egy fekete cipőt az orrom előtt, ami tulajdonosa most ül le. Isabelle az. Nagyokat fújtatva, de kissé mosolyogva ül le elém, miközben vigyorogva nyugtázza, hogy milyen nehéz ez a fa. Megmentett engem. Ha nem lett volna itt, talán, sőt biztos egyedül nem tudtam volna lesegíteni a lábamról a korhadt fát. Nem tudom, hogy miket gondoltam ezelőtt. Isabelle egyáltalán nem az ellenségem, sőt. Ha nem lett volna itt, akár halálra is ítélhettek volna. Hirtelen leesik nekem, hogy ez a lány nem ment el. Hanem segített rajtam. Hihetetlen. Kiválasztott, nem szövetséges, még is segített.

- Köszönöm! – nyögöm ki idegesen, miközben a lányra nézek. Még mindig a fa nehézségéről beszél, de ahogy felnéz egy pillanatra, találkozik a tekintetünk.

- Tegnap este erre jártam, és megláttalak. Nem tudom, meddig lehettetek eszméletlenek, talán 2 napig, de megvártam, míg felébredsz. Talán te tudsz segíteni rajta. – feleli, miközben az ujjával a hátam mögé mutat. Kin kellene segítenem? Valakin kellene segítenem? Óvatosan oldalra fordulok arra az irányba, ahova Isabelle mutat. Amint teljesen megfordulok, hirtelen meglátok valamit. Nem is valamit. Hanem valakit. Mellettem a sárban fekszik eszméletlenül, kissé összegörnyedve, hosszú lenszőke hajából a füst szaga terjeng, ahogy a teljesen megégett ruhájából is. Ez Sarah! A kis Sarah! Hirtelen beugrik, hogy valaki megszorította a csuklómat. Tehát az Sarah volt. Isabelle pedig csak egyszerűen erre járt, és meglátott minket. Hihetetlen dolog ez. Itt vagyunk, én, Isabelle és Sarah. Talán a legveszélytelenebb játékosok. Szegény Sarah. Talán vele rosszabb történhetett, mint énvelem. Hirtelen felugrom, egyenesen Sarah előtt termek, aki még mindig a földön fekszik. Óvatosan megpaskolom az arcát, és megpróbálom megrázni a vállát. Mindene, illetve az összes ruhája megégett. A lábán egy seb van, az is lehet, hogy zúzódás, ő pedig eszméletlen. Hirtelen beugrik valami. Katniss azt mondta, hogy a gyógyítást használni tudom az Arénában. Meg tudnám gyógyítani Saraht? Talán… ha akarnám. Mi lenne, ha ezt látná a közönség is. Akkor….talán….  Óvatosan Isabelle felé fordulok, aki mellettem guggol, és riadtan méregeti a lányt.

- Neked van még kötszered? Talán tudunk rajta segíteni.