19. fejezet II.

Sziasztok! Elnézést kérek a fejezet késéséért. Az az igazság, hogy tegnap este baromi későn értem haza, és már nem tudtam nektek hozni az új részt. Viszont most igyekeztem kellően összekavarni a végét. Ige, ha bárki nem érti, akkor az direkt van. Kíváncsi vagyok, hogy mik lesznek a tippjeitek a végéhez, ahhoz a bizonyos mondathoz... na de nem akarom elspoilerkedni :) Köszönöm a pipákat és a komikat, nyugodtan lehet feliratkozni, aki szereti a sztorimat, és úgy is gondolja, hogy az jó :) De itt az új rész. Nem húzom tovább, jó olvasást :)

                                                                                                                   

Remegve nézek le a földre, ahol a szürke színű, ejtőernyős csomag hever. Támogatók? Tehát vannak támogatóim? Illetve, mi van ha ezt mondjuk Isabelle-nek küldték vagy Sarahnak? Egy pillanatra elbizonytalanodom, ahogy a kezemmel lassan végigsimítok a szürke, kissé hideg csomag felületén. Talán nekem küldték, de az is lehet, hogy nem. Tétlenül nézek Isabelle-re, aki mellettem guggol, és csodálkozó szemekkel méregeti a csomagot, miközben egy fekete tincset tűr a füle mögé.

- Bontsuk ki együtt? – kérdezi, mikor már teljesen végignézte a csomagot.

- Bontsuk. – felelem kissé tétován, és óvatosan megragadom az egyik végét, míg a másikat Isabelle. Egy viszonylag kicsi, szürke színű dobozt találunk, amint lebontottuk róla az ernyőt, amit Isabelle eltett a táskájába. Óvatosan, egyszerre nyitjuk ki a fedelet, lassan, miközben mind a ketten csodálkozó szemmel vizsgálgatjuk a csomagot. A szürke kis tasak belsejéből ugyanis három kicsi, fémes tárgy kandikál ki. Úgy néznek ki, mint a napszemüvegek. Napszemüveg. Minek kell nekünk napszemüveg, talán a sivatagba?

- Éjjellátó szemüveg! – kiált fel hangosan Isabelle és a kezébe veszi az egyiket, majd örömkiáltással a szemére tolja. Éjjellátó szemüveg? Mi az? Miben segít nekünk? És miért diadalmaskodik ennyire Isabelle.

- Ez egy hatalmas kincs. Segít nekünk éjjel is látni, ha őrködünk vagy menetelünk. Megláthatjuk vele a Hivatásososakat. És, mi van, ha nekik nincs ilyen? Úristen, ez fantasztikus!! – kiált a lány, és szabályosan táncolni kezd a farönk körül, miközben azt énekelgeti, hogy ajándékot kaptunk. Ajándékot kaptunk! Ajándékot! Mind a hárman. Óvatosan megforgatom a kezem közt a szemüveget, amely így közelről tényleg érdekesnek tűnik. Segít az éjjeli őrködésben. És a menetelésben. És három van. Egy dolog igaz. Odakint is megerősítették a szövetségünket, mivel hármat küldtek. Ajándékot kaptunk. Rettegj Aréna, jön a három szövetséges,                                Isabelle, Prim és Sarah. Elvigyorodom, miközben feltolom a szemüveget a homlokomra.

- Szépen nézek ki? – vigyorgok Isabelle-re, miközben egy pózt vágok a szemüvegembe, mire a lány elneveti magát, és ő is ugyanezt teszi. Ajándékot kaptunk! Egy pillanatra feltekintek az égre és elmosolyodok. Köszönöm. Köszönjük. Úgy döntök, hogy a szemüvegemet a homlokomon hagyom, nehogy elveszítsem, mivel otthon is gyakori volt, hogy valami, ami nálam volt nem került meg, elveszett. Éppen a táskám irányába akarok menni, mikor hirtelen hangokat hallok. Mintha valaki szólongatna. Engem, és Isabelle-t. Hirtelen megfordulok a hang irányába, és figyelmesen nézek, mire Isabelle is mellettem terem. Egy hang szólongat. Egy hang, ami vélhetőleg a kislány hangja. Sarahé. Elindulok a fatörzs irányába, ahol utoljára segítettem kötözni a lány lábát, és ahol utoljára láttuk őt, akkor még ájultan. De most ott fekszik a földön, szemei tágra nyílva a csodálkozástól, miközben a lábán lévő kötést piszkálgatja. Hosszú, lenszőke haja csapzottan göndörödik a nyakára, mozdulatai kissé félénkek, kissé merevek. Mintha csak én lennék. Mintha csak magamat látnám tavalyról. A tavalyi Aratásról. Azóta megnőttem, a hajam színe kissé sötétebb lett, de mindig is tudtam, hogy a kicsiny, félénk énem meg fog bennem maradni, hogy még mindig ott van valahol a lelkem mélyén. Gyorsan ledobom a táskámat a lány mellé, és óvatosan leguggolok elé. Tudom, hogy ő is csodálkozik, nem tudja, hol van, és mi történt vele, csak azt, hogy fél, és csodálkozik. Lassan megpróbálok neki mindent elmagyarázni, miközben a mellettem ülő Isabelle folyamatosan bólogat, és néha ő is beleszól. Sarah lassan és figyelmesen kíséri a dolgot, mire végül lassan bólint egyet.

- Szóval akkor szövetségben állunk igaz? – kérdezi, miközben a kezébe vesz egy aprócska valamit, egy piciny lila oldaltáskát.

- Igen, mindhárman. Úgy döntöttünk egy kicsit itt maradunk, aztán tovább megyünk. Én szívesen nekilátok éjjeli menedéket keresni vagy készíteni. – feleli Isabelle, miközben felpattan készen arra, hogy elinduljon.

- Oké, de ha szövetségesek vagyunk…. – kezdi Sarah, és kicipzározza a táskáját

- Akkor megmutatom, az én részemről mivel gazdálkodhatunk. – rázza ki a táskáját, melynek cuccai szanaszét repülnek a lábunk előtt. Nekem hálózsákom, kötszerem, zsemlém, és késem van. Isabelle – nek egymillió kajája. Sarah pedig csak egy apró kis táskát szerzett, amelyben van egy váltás zokni, ami fekete színű, egy csomag gyufa, három darab alma és egy érdekes barna színű, hosszú, belül üreges cső. Olyan, mintha egy köpőcső, vagy fúvócső lenne. Csodálkozva a kezembe veszem az apró csövet, és hitetlenkedve megforgatom a tenyeremben. Mi lehet ez? Egy egyszerű fúvócső? Csodálkozásomat hirtelen egy hang töri meg, amint Isabelle felkiált, és mint a tornádó kapja ki a kezemből a csövet.

- Ez egy fúvócső!! – kiált fel, és felderült arccal néz le Sarahra.

- Egy fúvócső? – kérdezem csodálkozva, miközben Sarahra nézek, akin látszik, hogy ő sem érti, amit Isabelle beszél.

- Emlékeztek a Második Nagy mészárláson Maysilee Donnerre? Neki volt ilyen. Pont ilyen. A nyilak méreggel voltak tele, tökéletes fegyver. Tökéletes! Mázlista vagy Sarah! -  kiáltja, miközben visszaadja a

lánynak a csövet. Maysilee Donner. Anya barátnője volt. Ő volt Haymitch Körzettársa. Idegesen lehajtom a fejem, ahogy eszembe jut Maysilee, anyu, de még az én Körzettársam, Harry Black is. Ugyanis a tizenkettedikből még mind a két versenyző életben van. Hirtelen eszembe jut, hogy Harry miért is jött ide az Arénába, az agyamat megrohamozzák a képek az Aratásról, és az a jelenet amikor az interjún ült. Én nem estem ki az elején, de viszont ő sem. Nem biztos, hogy valaha fogunk itt találkozni, de most először, mintha megérteném miről van szó. Katniss annak idején önként jelentkezett értem, és miattam jött a Viadalra, míg Harry az apja miatt. Alig van különbség. Talán ők ketten tudhatják, mi is az az önfeláldozás, talán a nővérem is egyetért vele. Mind a ketten ezt tették. Győzni akar. Ez a hely tele van emberekkel, akik győzni akarnak. És én miért lennék pont a győztes? Hirtelen a gyomrom olyan erősen begörcsöl, hogy muszáj egy pillanatra előre dőlnöm, miközben úgy érzem, mintha valami végigkúszna a lábszáramon, s feltekeredne a nyakamra, hogy azt kezdje el szorongatni. Mintha egy nagy kígyó lenne, aki magát a félelmet és a szomorúságot hordozná magában, miközben valamilyen okból fogva a hasam is fájna. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban,  mikor eszembe jut valami. Csak nem beteg leszek? Mi van, ha ezek egy betegség előjelei? Mert itt az Arénában, ha nem vagy teljesen egészséges, akkor nulla, egyszerűen semmi az esélyed. Kiszolgáltatott leszel, és a Hivatásosak, vagy akárki rád találhat.

- Prim, jól vagy? – hallom meg hirtelen Isabelle hangját, aki fekete szemeivel éppen kíváncsian fürkészi az arcomat.

- Nem annyira érzem jól magam. Úgy görcsöl a hasam és… - kezdem, de hirtelen elhallgatok. Vajon hangosan, vagy halkan szóljak itt? Mi van, ha tényleg beteg leszek, jó ezt hallani a kintieknek, a nővéremnek?

- Szomorú vagy. Félsz és remegsz. – néz rám a lány, miközben óvatosan a kezét a homlokomra helyezi. Hirtelen észreveszem, hogy tényleg remegek, mintha csak a hideg rázna.

- Beteg leszek? Vagy beteg vagyok? – kérdezem halkan Isabelle-től, miközben leülök a fa tövébe, mert úgy érzem, hogy szédelegni kezdtem. Nem akarom, hogy ez történjen.

- Nem fogsz belehalni. – szól a lány, miközben egy pillanatra szemét a lombokra emeli, mintha keresne valakit. Vagy elgondolkodna valamin, valamiről, amiről bárcsak tudnék.

- Vigyázz az Arénában. – szólal meg végül, mire hirtelen Sarah, aki épp a táskáját rámolja is felnéz. Miről van szó? Talán a Hivatásosakra célzott? Érzem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban a nem viccelődő szövetségesem láttán, aki óvatosan közelebb ül hozzám, és még mindig a zöld fát nézi.

- Vigyázz magadra Primrose Everdeen.