9. fejezet I.

Halihó, nos meghoztam ezt a fejezetet is. Lehet, hogy kicsit rövid, de azt hiszem a vége.... nos remélem, hogy meg fog lepni. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez a kis fejleményhez, és azt hiszem, most mondhatom, hogy a sztori egy újabb fordulóponthoz érkezett........ na meg majd az azutáni fejezetek :) Köszönöm a pipákat, jó olvasást mindenkinek :)
C. <3
                                                                                                         
 

Fecsegőposzáták. Ugyan nem látom egyiket sem, csak hallom, azokat a dallomokat, melyeket szépen, lassan fütyörésznek. Egy- egy ritmust lassan elismételnek, s továbbadják, majd új ütemet szőnek bele, mint azok a híres dalírók a Kapitóliumban. A poszáták talán szebb énekesek, mint sok más híresség, ahogy a hangokat egybeolvasztják, s vele együtt felmelengetik az ember szívét. Nem tudom, hogy hol lehetek, és mit csinálok, mert a szemem szorosan csukva van, de mintha a testem nem vágyna semmi másra sem, csak is a jó kis pihenésre. Magamban elmosolyodom, ahogy tovább hallgatom ezt a fantasztikus kórust, akik mintha egyre közelebb és közelebb énekelnének hozzám. Csodálatos, szinte lenyűgöző ezeknek az apró madaraknak a hangjátéka. De ekkor hirtelen hallok valamit, valami egészen mást, mely mintha nem is egy ilyen kis fecsegő poszátától származna. Mintha valaki mellettem hangosan rákezdett volna sipítani olyan hangerővel, melybe beleremeg a dobhártyám, és operaénekeseket is megszégyenítő hangmagassággal. Összehúzom magam, hogy védekezzek a hangos kiabálás ellen, de nem vagyok rá képes. A hang egyre csak erősödik, s szinte már-már űr nagyságúra tágul ki, amikor hirtelen meghallom, hogy mit is mond ez a bizonyos, és ismeretlen hang.

-          Ébredezik! Ébredezik! – ilyen hangerővel, ilyen affektálósan csak is egyfajta ember beszél, egy olyan ember, akihez a szívemet egyáltalán nem jó emlékek fűzik. A Kapitóliumiak. A szemem olyan hirtelen pattan fel, hogy a fejem szédülni kezd a nagy fénysugártól, amivel hirtelen szembetalálkozom, s mintha ezzel az egy dologgal a testem az összes erejét elveszítené. A szívem hevesen dobog, miközben megpróbálok egyre nagyobbakat pislogni, hogy el tudjam tüntetni magam elől azt a fényességet, és fehérséget, amitől nem látok semmit. Egy darabig csak egy helyben ülök, és pislogok, miközben az agyam megpróbálja feldolgozni azokat az információkat, amelyeket így hirtelen kap. Egy nagy és fehér szobában vagyunk, ahonnan a fény olyan erősen sugárzik, mintha csak a napba néztem volna. A padló, a falak mind fehér színűek, mintha egy nagy és steril akvárium lenne, ahonnan nincsen menekvés. És ekkor veszem észre, hogy én is egy ágyban fekszem, szőkés hajam körülöttem terül ki, és a testemet pedig egy kényelmes takaró fedi be. Ismét lehunyom a szemem, s újra kinyitom, mintha csak álmodnék, mert nem tudom, egyszerűen nem jut eszembe, hogy hol vagyok, az elmémben egyetlen egy fehér és steril szoba nem rémlik fel. De ekkor hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, és kishíján beleütközöm az ágy háttámlájába, ahogyan egy nő elém ugrik, nagy rózsaszín parókája, és hatalmas szempillái vannak, miközben hangosan és visítva az arcomba kiabál, mire ösztönösen megijedek.

-          Jóreggelt drágaságom! – ösztönösen is hátrahúzódom az ágyban és sűrűn pislogva bámulok erre az idegen nőre, aki minden bizonnyal Kapitóliumi lehet, a nagy parókája, sminkje, és hangos, visító hangja mind ezt sugározza. A Kapitóliumiak elégé viccesen beszélnek.

-          Köszönjük Paulina, de most kérem hagyja a lányt. – a nő, minden bizonnyal Paulina háta mögül egy sokkal hasonlóbb, de még is tiszteletet parancsoló női hang szólal meg, mire a Kapitóliumi lebiggyeszti az ajkát, de titokban megveregeti a vállam mielőtt továbbállna. Mintha ismerne? Honnan ismerhet engem? Talán azért, mert én vagyok a Viadal győztese. Hirtelen azonban amint Paulina elmegy szembetalálom magam azzal a bizonyos valakivel, aki az előző, határozott hang forrása volt. Az agyam még mindig képtelen összerakni a képet, pedig teljes erőmből azon vagyok, a takarómat markolva, hogy még is hol vagyok.

-          Nos, jó napot! Hogy érzi magát? – előttem öt ember ül, egy szőkés, és göndör hajú nő, aki éppen hozzám beszél, egy másik, szinte koromfekete hajú, fiatal asszony, egy fekete hajú, és öltönybe öltözött

férfi, egy kövérkés szőkés hajú úr és még egy férfi. Egy férfi, akinek fekete arcszőrzete furcsa formába van nyírva az álla körül. ő… őő!

-          Seneca Crane? – a megvilágosodás, és hogy ráismertem az egykori Viadalom, és a nővérem Viadalának vezetőére szinte arcbacsap, és a szívemet heves dobogásra kényszeríti, ahogyan az öt alakot bámulom.

-          A Kapitóliumban vagyok? – a hangom ösztönösen megremeg, ahogyan eszembe jut az elnök vigyorgó ábrázata, s a remegés rögtön felkúszik a gerincemen, átvéve a testem felett az uralmat.

-          Nyugodjon meg. Először el kel végeznünk magán egy kis tesztet, elvégre nem tudjuk, hogy nem esett e baja. Hogy hívják és hány éves?

-          A nevem Primrose Everdeen, és 14 éves vagyok. Hamarosan tizenöt. – lassan és remegve mondom ki a szavakat, ahogyan felrémlik az elmémben, mi van, ha kínozni hoztak a Kapitóliumban. Elvégre hol máshol lehetnek ilyen fehér és steril szobák, mint Panem ország fővárosában.

-          És mire emlékszik, min történt magával? – még mindig a szőke göndör hajú nő beszél, miközben kék szemeivel áthatóan tanulmányozza az arcomat, mintha csak azt akarná gondolni, hogy megbuggyantam.

-          A vonaton voltam. És valami becsapódott… bomba… igen, bombák csapódtak be a vonatba? Ugye, nem a 12. Körzetben vagyok? – a hangom szomorúan cseng, ahogy az emberekre nézek, miközben magamban felidézem, hogy mi történt a vonaton. Hol vagyok? Miért nem haltam meg? Kik ezek az emberek? Mit akarnak velem? A gondolataimban kérdések ezrei cikáznak, és megfájdítják a fejemet, miközben lassan lehajtom azt a párnámra.

-          Rendben, mindent tud. – a szőke nő Seneca Cranehez fordul, aki engem nézve lassan hümmög, miközben a kezét a szája elé teszi.

-          A Kapitóliumban vagyok? Ugye nem kell találkoznom az elnökkel? – remegve markolom meg a takaróm szélét, miközben érzem, hogy a szívem egyre hevesebben és hevesebben ver a tudatlanság űrében. Hol vagyok?

-          Mondjuk el neki? – a fekete hajú férfi a velem eddig beszélő nőre pillant, aki lassan bólint egyet.

-          Azt hiszem megtudhatja az igazságot. De készüljön fel Miss Everdeen. – lassan a szemembe néz, miközben kihúzza magát a széken. Mit kell megtudnom? Érzem, ahogyan a homlokomról lassan lecsordul egy izzadság csepp, és a szám kiszárad látva a nő idegen tekintetét. Mi történik?

-          Hol vagyok? – az ujjaim olyan görcsösen markolják a takarót, hogy szinte betöltik izzadsággal, és érzem ahogy az ereimben eszeveszetten száguldozni kezd az adrenalin.

-          Nos, Miss Everdeen akár hiszi akár nem. – a nő tekintete olyan, mint a borús ég zivatar előtt, ahogy lassan a szemembe néz. Mindenem remeg, de képtelen vagyok elkapni a tekintetemet.

-          Maga a 13. Körzetben van.