9. fejezet III.

Halihó, íme az új fejezet. Nem is tudom, mit mondjak, azt hiszem muszáj volt írnom egy ilyet is, és lehet, hogy nem a leg cselekménydúsabb lesz, de érzelemben gazdag. Köszönöm a komit és a pipákat, és jó olvasást :)
ps: szurkoljatok nekem, holnap konfirmálok :) Ideges, ideges, de remélem menni fog :)
                                                                                                                                 

És Harry Black. Harry Black. Úgy érzem magam, mint annak idején az Aratáson, amikor meghallottam a nevemet. A szó, a mondat nagyon lassan jut el a tudatomba, mintha csak akárhányszor megérkezne az agyamba, az ellökné onnan, nem engedve, hogy megtudjam az igazságot. De ez még is megtörténik. Hirtelen úgy érzem magam, mint a fa, amelybe belecsapott a villám, úgy vág hasba a mondat, hogy azonnal könnyek szöknek a szemembe. Harry Black a Kapitólium foglya. Snow elnök emberei most elfogták őt, és ki tudja, hogy mit tesznek vele. És ez egy ember miatt van. Miattam. Hirtelen eltörpül előttem a Tizenharmadik Körzet, a sok kérdés és a tudatlanság, csak is Harry neve zakatol a fejemben. Magam előtt megjelenik a fiú, amikor az Aratáson kihúzták, és félénken vánszorgott fel a színpadra. Amikor újraélesztettem az Aréna utolsó perceiben, és nem akartam elveszíteni. Amikor a gyomrom begörcsölt, mert megcsókoltam az Arénában. Hogy nem akartam sohasem hogy Harrynek, az egyetlen embernek akit nagyon de nagyon szeretek a családomon kívűl baja essen, de ezt most megtörtént. És miattam. Én tettem, én gerjesztettem a lázadást. És ekkor minden kitör belőlem. Olyan sikoly tör fel a torkomból mely egyáltalán nem hasonlít Primrose Everdeenre, és az öt ember, akik  ezt mondták most eltűnnek, akárcsak a forgó föld. A könnyeim patakokban kezdenek ömleni, ahogy a térdem hirtelen rápréselődik a hideg padlóra. De a szemem előtt csak is a fiú, akit szerettem, Harry lebeg, mintha beleégett volna a retinámba, és nem akarna onnan távozni.

-       Nem lehet! Nem lehet! Harry kérlek gyere vissza, gyere vissza! – a hangom erős, és teljes erőmből ezeket a szavakat kiáltom, miközben a könnyeim, mint a nagy vízesés, amiről leugrottunk Harryvel az Arénában, úgy folynak. Harryvel. Érzem, hogy a sós és erős könnyek szinte beterítik az arcomat, és később már csak elmosódott foltokat látok a világból, egyedül a hangos zokogásom, a kiáltásom és a szívem szűnni nem akaró dobogása van jelen. A könnyfátylon keresztül is látom a fiút, amint esetleg a Kapitólium kínozza, miközben nagy kék szemeiben könnyekkel segítséget kér. Nem lehet! Úgy érzem magam, mintha a szívemben egy nagy kést forgatnának, ami eltölt erős fájdalommal, és félelemmel, és a testemet remegésre kényszeríti. Úgy érzem, hogy a sós könnyek már átáztatják a ruhámat és a hajamat, s lehullanak a lábamhoz, ahol talán már pocsolyát képeznek. Érzem Harry szorítását a kezemen, hallom a hangját, a félő kiáltását, miközben csak is az zakatol az agyamban, hogy ez mind miattam van. A körülöttem lévő világban pedig mintha a káosz tört volna ki. Kiáltva

próbálom a kezemről levakarni a fiú szorítását, és hadonászva próbálom eltüntetni a képeket, amin ő szerepel. Pedig csak ez van előttem. A hangom már teljesen berekedt, és csak olyan, mint annak idején, amikor Kökörcsin egy furcsa betegséget kapott el, s a szemeim már fájni kezdenek a belőlük folyó könnyektől, miközben valahol, nem tudom hogy hol, összegörnyedve és remegve ülök, és csak is a félelembe és a fájdalomba burkolózom. A könnyeken keresztül csak elmosódott foltokat látok, és a szipogásomtól és a kétségbeesett kiáltásaimtól alig hallom, hogy mi történik körülöttem. Pedig több ember is érkezik. Hallom, ahogy egy fiatal lány megszorítja a vállamat, és kedvesen beszél hozzám, de én csak szipogok, és képtelen vagyok bárkit is beengedni a világomba. A hangok elmosódnak, egyedül vagyok, mintha egy nagy burába lennék zárva, amin belül csak a könnyek és a fájdalom létezik. És ebbe a burába pedig hiába is akar betörni bárki. Nem lehet! Nem lehet, hogy Harry már nincs itt. Pedig hiába próbálom, nem hallom a szívdobogását és képtelen vagyok megfogni a kezét. Valahol, kilométerekkel arrébb van, de a szívemben is. A remegés még mindig rázza a testemet, amikor meghallok egy hangot, egy olyan hangot, ami miatt hirtelen mintha egy lyuk keletkezne a burkon, ahogyan a szavak beszivárognak hozzám-

-       Prim. Kérlek figyelj rám! Félek, hogy valami bajod van! – lágy és kedves hangok, s miközben megpróbálom kinyitni lassan a könnyáztatta szemem, meglátok egy hosszú, vörös tincset, és hatalmas égkék szemeket, amik akár csak az enyémek, könnyel és szomorúsággal vannak tele. Annie Black az. Harry testvére, a lány, akivel egészen jóban lettem. Próbálok kinyögni valamit a torkomon, de mintha eltömítették volna azt, így csak remegő kézzel hadonászok a semmibe.

-       Ó, Istenem jól vagy. Jól vagy! – Annie kezei hirtelen felém lendülnek és olyannyira szorosan ölelnek át, mint a dzsungelben az indák a fát. A dzsungelben segített nekem Harry. Az emlékre ismét ömleni kezdenek a könnyeim, de nem megyek vissza a burába, helyette csak erősen kezdek kapaszkodni Annie kezébe.  Mintha félnék, hogy valami távoli elvinne innen.

-       Hidd el nekünk is nagyon fáj. Jobban, mint hinnéd. De most…. de most valahogy ki kell bírnunk. – a hangja remeg és akadozó, s látom, hogy alig bírja magát tartani. Nekem az akit szerettem, akárcsak neki. Harry volt a bátyja.

-       Amikor megmentettem az Arénában…. – kezdem, de a hangom túl halk, és túlságosan remeg.

-       Amikor meghalt az Arénában azt hittem, hogy te győzöl. De újraélesztetted. Nem foglalkoztál azzal, hogy mit gondolhat az elnök, a Kapitólium, de tetted, amit a szíved diktált. Megmentetted a testvéremet.. – Annie arcán lassan lefolyik egy könnycsepp, de közben halványan próbál mosolyogni. Érzem, hogy a fejem erősen fájni kezd, s majdnem hogy elszédülök, ahogyan a sajgó fejemet, és szememre gondolok.

-       Tényleg? – a torkom erősen kapar és bármelyik pillanatban képes lennék újra kiabálni, de hangom nincs hozzá. Annie lassan sóhajt egyet, és erősen megfogja a kezemet. A kék szemei alatt fekete karikák húzódnak, s az arca beesett, de még is látszik, hogy milyen szép lány. Akárcsak Harry mennyire jó…

-       Igen. Köszönöm. És azt is hogy figyelsz. A többiek nagyon megijedtek. Kivéve a nővéred. Ő azt mondta, hogy ismeri a szerelmi bánatot. És az igaz szerelmet.

-       Volt itt Katniss? – óvatosan megdörzsölöm az arcomat, ami olyan erősen kezd fájni, hogy kishíján feljajdulok.

-       Igen volt itt. Azt mondta, hogy ha jobban leszel, akkor találkozhatsz vele, anyukáddal és apukáddal. És a vezetőkkel. – hirtelen felrémlik, hogy nem tudom, mit keresek a Tizenharmadik Körzetben, miért vagyok itt és mit kell tennem. És hogy ha nem tudtam volna meg, mi történt Harryvel talán már tudnám. Hirtelen ismét könnyek gyűlnek a szemembe, de lassan próbálok nyelni és pislogni.

-       El szeretnék menni a vezetőkhöz. Valahogy, megtudni, hogy mi történt.

-       Készen állsz rá? – látom a lány aggódó tekintetét, ahogyan szorítja a kezemet, és érzem a belső fájdalmam, ami olyan erős, hogy képes lenne széttépni. A fájdalom, a félelem és a bánat behálóz engem, de most lehet, hogy fontos dolgokat kell megtudnunk. Hogy miért vagyok itt és az életem miért változott meg ilyen durván ennyi kis idő alatt. Igaz lelkemben félek a találkozástól, és még egy darabig itt maradnék Annievel, de nem tehetem. Muszáj megtudnom az igazat.

-       Azt hiszem. – bólintok remegő ajkakkal.