C. <3
Amit a
kezembe nyom Sharona egyáltalán nem a boldogságot váltja ki belőlem. Mindannyian
kapunk kisméretű mikrofonokat a fülünkbe, melyek segítségével állandó
kommunikációban leszünk majd a vezetőkkel, valamint egy egy kis elektronikus
táblagépet, melyet, ha jól tudom Beete tervezett, csak az a kérdés, hogy ki
fogja tudni használni. Valamint egy-egy közepes méretű, fekete színű puskát.
Ahogyan a nő a kezembe nyomja, s az ujjaimon megérzem a hideg ravasz fogását,
hirtelen lemerevedek, s majdnem hangosan kezdek üvölteni, ahogyan tágra nyílt
pupillával bámulom a fegyvert. Az Aréna óta képtelen vagyok bármilyen fegyvert
is megfogni, az érzés, és az, hogy láttam is már, ahogyan emberek halnak meg
ezek által csak még jobban késztet arra, hogy hirtelen kiessen a kezemből a
pisztoly, s nagyokat lélegezve próbáljak meg lenyugodni,
-
Na, persze, ezzel nagyon fogunk haladni. –
horkan egyet Johanna, miközben egyszerűen hátraveti a fejét, s úgy néz ki, hogy
legszívesebben itt helyben pukkanna meg. De hirtelen Finnick csak felkapja a
fegyvert, s a kezembe nyomja a kis táblagépet, mimtha csak azt akarná mondani,
hogy ő majd viszi az enyémet, s nekem csak ennek a kezelése a feladatom. S
ezzel együtt meg is nyugodom, egy kicsit, ahogyan összehúzom magamat a hideg
levegőben. Szerintem nem én vagyok az egyetlen győztes, aki a bajnokká válása után képtelen megfogni vagy egyáltalán
megnézni is egy fegyvert. Egy pillanatra idegesen a nővéremék csoportja felé biccentem
a fejem, éppen egymás között osztják el a fegyvert, miközben késztetésem támad,
hogy most rögtön odarohanjak. De tudom, hogy ez lehetetlen.
-
Rendben, megvagyunk. Úgy látom, hogy mindenki
tökéletesen felkészült, szóval itt az idő indulni. Háromra mind a négy csapat
elindul, s amint odaérkezett, szól nekünk. Egy, kettő, három! – Sharona hangja
szirénaként ránt vissza a felszínre, ahogyan meglátom, hogy a többiek lassan
elindulnak, s mi több, Finnick és Johanna is már szaladni kezdett az erődünk
felé. Idegesen harapom össze a számat, s magamhoz szorítom a kis táskát, és a
táblagépet, ahogyan lassan utánuk eredek. Finnick és Johanna nem csoda, hogy
győztesek lettek. Erejük teljében vannak, s a futásuk, több mint gyors, a
sötétben több méterre maradok le tőlük, s szinte minden egyes lépésnél elbukom,
a nem létező gallyakban, vagy éppen a saját lábamban. Nem tudom, hogy miért
kellett engem ide kirendelni, lassú vagyok, és nincsen állóképességem, s mire
már körülbelül tíz perce futunk, ez a kettő igen jó tempóban, rólam szakad a
víz, és mindenem remeg.
-
Everdeen, lehetséges, hogy ne trappolj. A
Kapitóliumiak ezt is kiszúrhatják, és végünk van. Ugye nem akarsz bomba
áldozata lenni? – szól hátra dühösen Johanna, mire én alig bírok szólni
valamit, csak a szívem dobbanásai gyorsulnak, s nagyot nyelve pillantok fel a
fekete égre. Nincsen ott még semmi, még a csillagok sem, azok a fényes pontok,
melyeket annyiszor néztem a Körzetünk erkélyéről. A homlokomról patakokban
folyik az izzadság, s lassan a torkom kezd kiszáradni, ahogyan utánuk
botladozom. Ha elejtem ezt a táblagépet, akkor pedig a kommunikációnk is meg
fog szakadni, s most kint maradunk egyedül, és teljesen védetlenül a hatalmas
nagy…… vadonban. Hirtelen egy fénycsóvát veszek észre, mintha csak egy repülő
lenne, egy vörös fénycsóvát, egyenese az ég felől.
-
Finnick? Ott! Ott! – lihegem erőteljesen,
ahogyan remegő kezemmel az ég felé mutatok, oda, ahonnan a nagy fénycsóvát
láttam. Látom, ahogyan a fiú is egy perc erejéig az égre néz, ott, ahol tényleg
van valami, egy apró, vörös fénynyaláb, amely a közelünkben köröz. Hirtelen
a szívem heves dobogásba kezd, ahogyan a fiú képe elkomorul, s egy erős
húzással maga után ránt engem. Idegesen kapkodva a levegőt futok, ahogyan a
kezemet az oldalara szorítom, és még a gépre is vigyázok. Minden egyes lépéssel
erősebben dobog a szívem és erősebben vágyam arra, hogy beérkezzem arra a
bizonyos helyre, amely elvileg megóv bennünket. Abban a pillanatban, hogy a
csapatunknak sikerül megérkezni a toronyhoz, azaz a nyugati kapuhoz, ami
igazából egy egész picinyke hely, olyan, mint egy apró, terepszínű kilátó,
melynek tetején kisebb fészkek, talán géppuskafészkek láthatóak, melyek
látványra azonnal remegni kezdek. Remélem nem nekünk kell majd kipróbálni őket.
Amint beérünk a belsejébe, egy kis térre, melynek nyitott teteje van, hogy
tökéletesen lássunk, Finnick idegesen és izgatottan ad le hívást a vezetőknek,
hogy láttunk egy légpárnás repülőt. Ahogyan ezt a két győztest bámulom,
magamban kezdek megbizonyosodni róla, hogy ha itt bevetés lenne, ha tényleg
lőnünk kéne, ők állnák a sarat, de én, én lennék az egyedüli, aki megbukna.
Tudom, hogy ők amint lehet fognak menni a Kapitóliumba, hogy megdöntsék a
hatalmas és a fronton harcoljanak, de én képtelen vagyok erre. Idegesen
roskadok le a hideg padlóra, ahogyan óvatosan magam elé veszem a fekete színű
zsákomat, melyet a vezetők adtak, miközben a szemem sarkából azt figyelem,
ahogyan Finnick magyarázza éppen Johannának a helyzetet. Nem fogok tudni igazán
az ilyen győztesek közé tartozni. Óvatosan túrok bele a zsákba, miközben
megpróbálom elűzni a baljós gondolatokat, s rögtön a kezembe is akad három
babkonzerv, egy nagy üveg víz, s egy hatalmas nagy takaró, melynek nagysága, és
tapintása is a Viadalra, a szövetségeseimmel közös takaróra emlékeztet.
Idegesen nyelek egyet, ahogyan meglátom, hogy Johanna levágja magát mellém, és
összehúzza a szemét.
-
Ezt a kaját osszuk el, aztán helyezkedjünk el.
Sharona azt mondta, hogy mostantól még jobban figyeljünk. Remélem, te is érted.
-
Igen, értem Johanna, - vágom rá, miközben a
lány kiveszi az egyik konzervet, s mellettem pedig Finnick nyúl oda a
sajátjáért.
-
Ó, kaja! Nem olyan luxus mint a Kapitóliumi,
de kaja. – vigyorodik, el Finnick ahogyan a szájába borítja az összes babot,
majd teljes nyugodtsággal bújik be a hálózsákba, a kezében erősen megszorítva a
fegyvereit. Őszintén kíváncsi lennék, hogy miért nem hízik el Finnick, de ezt
inkább nem firtatom tovább, hanem én is bebújok a hálózsákba, s óvatosan a
fejemre húzom azt a kapucnit, ami a sietségben felvett fekete pulóveremhez
tartozik. Johanna hatalmas nagy barna szemeit meresztve bámul fel az égre,
miközben csöndben eszi a konzervet, én pedig lassan kezdem érezni, hogy átjár a
remegés. Hiába takaróztam be ennyire, a hideg még is eltalál, s hiába húzom
magamra a takarót, a fogaim lassan vacogni kezdenek a hidegben. Óvatosan
próbálom utánozni Johannát, s az ég felé nézni, de amint meglátom a sötét eget
ösztönösen is elfog a remegés, és az érzés, hogy mi lesz, ha meglátunk egyet,
egyet, ami talán minket is észrevehet, így inkább idegesen kapom el a tekintetem
az égről, meggyőződve, hogy a társaim
figyelnek. De mikor a fejemet óvatosan Finnick felé fordítom, nem az ég felé
néző tekintetet látom, a fiú feje lefelé kókad, miközben a szemeivel a
sötétségbe bámul.
-
Mi az Finnick? – szólalok meg halkan, vigyázva
arra, hogy ne hallja meg Johanna, mert tudom, hogy csöndben kéne lennem, de még
is, ahogyan meglátom a fiút, elfog az érzés, a kíváncsiság erős érzése.
-
Á, semmi érdekes. Csak Annien gondolkoztam. –
feleli halkan, s elfordítja a fejét, mintha jelezni akarná, hogy nincs kedve
beszélgetni, s jobban tenném, ha nem kérdezgetném.
-
Mi van Annievel? – vágom rá halkan, mert
érzek, egy késztetést, egy késztetést, hogy megtudja, mire is gondol Finnick.
Késztetést, hogy megtudjam, mi is a problémája a nagy Finnick Odairnek a
Kapitólium kedvencének.
-
Prim, tudod, nagyon féltem őt. Hamarosan
megindulnak a támadások, és nem leszünk együtt. Snow megszívatott már mind a
kettőnket, és félek, ha nem leszek itt, valami probléma lesz Annievel. Félek,
hogy a Kapitólium képes lenné megölni, ha esetleg valami történik….
-
A Kapitólium Harryt is képes lenné megölni.
Több hónapja van ott, és kínozzák Finnick. Naponta álmodok róla és folyamatosan
félek. A Kapitólium, és Snow bármire képes. És tudom, hogy ezzel a félelemmel
nem vagyok egyedül. Így akarnak gyengíteni.
-
Ott ütnek, ahol a legjobban fáj, igaz? – néz
rám egy pillantra Finnick, nagy zöld szemei megvillannak a sötétben, ahogyan
megpróbál egyenesen a szemembe nézni.
-
Hát igen, valahogy úgy. – nyelek nagyot,
ahogyan idegesen lehajtom a fejemet, mert az elmémben lassan motoszkálni kezd
egy dolog, egy dolog, ami nem hagy nyugodni. Mindannyiunknak van egy gyenge
pontja, és most, ezekben az időkben még jobban féltjük azt. Vajon Finnick is
mit érezhet szegény lánnyal, a szerelmével kapcsolatban, megértem mennyire
félti, s látom azt a nagy szeretetet amivel felé fordul. Bármikor bejöhet egy
nagyobb támadás akár a Tizenharmadikba is, így a végső játék peremén már
semmiben sem lehetünk eléggé biztosak. Én pedig, Harryvel, a fiúval, akit megmentettem
pláne nem.
-
Látom szereted őt. – suttog halkan Finnick,
mire hirtelen úgy érzem, mintha valaki erősen arconvágott volna.
-
Igen, szeretem őt. És nem szeretném, ha a
Kapitólium még tovább kínozná. És….. gondolom te is így vagy Annievel. Tudom…..
tudom, milyen érzés. – érzem, hogy a szemem mögött lassan egyre melegebb
-
Hiába, a szerelem fura. Nagyon fura. – hallom
meg Johanna másik hangját az oldalamról, mire idegesen kapom oda a tekintetem,
s próbálom legyőzni a könnyeimet, tudom, hogy nem lenne jó, ha Johanna látná.
-
Te hallgatóztál? – kérdezem csodálkozva, s
igyekszem remegés nélkül, mire a lány bólint, s nagy barna szemei felcsillannak
a sötétben. De az én elmémben még mindig Finnick jár, a fiú, aki annak idején
kockacukorral kínált és Harryvel viccelődött előttem. Most pedig megláttam őt,
az igazi Finnt, aki ugyanúgy aggódik és fél, és igazán szeret valakit. Van sok
sok álca, melyet a győztesek alkalmaznak. De most látszik, most értem meg igazán, hogy ő
mit is érez ebben a pillanatban. Nem bízhatunk semmit sem a véletlenre főleg
nem a szeretteinkkel kapcsolatban mostantól. Mert elkezdődött a vége, a vége,
mely talán Panem jövőjében is jelenthet valami hatalmas dolgot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése