Remegve
állok a hatalmas nagy fegyver halom előtt. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint
annak idején a Kiképzésemen, amikor megláttam ezt a sokféle, különböző és
hatalmas gyilkos fegyvert. Balták, hegyes kardok és kések, több száz íj és
nyíl, valamint lángszórók, s igazi, Kapitóliumi pisztolyok sorakoznak előttem
szép sorban. Amint rájuk nézek rögtön elfog a hányinger és a remegés hulláma, s
miközben erősen belecsípek a karomba, hogy ezt leplezzem, Johanna óvatosan és a
száján hatalmas vigyorral a különböző nagyságú és színű baltákhoz lép. Az
edzőnő, Finnick, én, valamint Annie, mind a kettő Annie, ugyanis ma őket
beengedték a Kiképzésre, s bár eddig egymással beszélgettek, most mindannyian a
lányra figyelünk. Johannára, aki egy laza mozdulattal meglendíti a karját, s
úgy dobja el a baltát, mintha egy rongydarabka lenne, ami repül és repül,
egyenesen a terem végében lévő bábu feje irányába. Érzem, hogy ösztönösen is
görcsbe áll a gyomrom és az ajkaimat összeszorítom, amikor meglátom, hogy a
hatalmas balta leütötte a baba fejét, s még nagy dobbanással el is borította a
földön. Rögtön eszembe jut az emlék, amikor Phoebe csinálta ezt gyilkos
tekintettel és vigyorral, miközben olyan erősen markolok bele a nadrágom
szélébe ahogyan csak tudok, hogy sikerüljön lerángatni az elmémet a földre.
-
Gratulálok Johanna! – szól az edzőnő, miközben
mosolyogva bólint a lánynak, aki csak egy hetyke pillantásra bírja, s beáll mellém,
miközben a kezét karba fonja maga előtt.
-
Ez…. ez nem semmi.. – nézek oldalra remegő hangon,
miközben Finnick lép előre, hogy megmutassa az edzőnknek, mit is tud.
-
Ne dicsérj. Tudod, én megnyertem egy Viadalt
méghozzá taktikával. Hétéves koromtól forgatom a baltát. – feleli ciccegve,
miközben vigyorogva int Finnicknek, hogy várja, hogy ő jöjjön.
-
Nagyon jó taktikával.
-
Nem úgy mint a tied. Semmit nem taktikáztál
Everdeen…… az egész Mészárláson… csak magadat adtad, nem hiszem el, hogy nem
jutott eszedbe trükközni.
-
És ezért robbant ki a forradalom. Mert magamat
adtam. – vágom rá, de látom, hogy Johanna már nem figyel, ugyanis Finnick jön,
aki két hatalmas háromágú szigonyt vesz a kezébe, melyet a saját Viadalán is
igen sokat használt, mi több, a csábos mosoly mellett azokkal nyerte meg a
versenyt. Most egyszerre hajítja el mind a kettőt, melyek egyenesen a bábuk
szívébe állnak, olyan tökéletesen és olyan hihetetlenül, hogy ösztönösen is
felnyögöm. Ez nem lehet igaz! Ilyen emberek mellett én….
-
Miss Everdeen, maga jön! – látom, ahogyan
Finnick vigyorogva belecsap Johanna tenyerébe, ahogyan nagyot nyelek, s lassan
megindulok az edzőnő és az összes fegyver felé. A kezemel a ruhám szegélyét
markolászom, miközben dobogó szívvel járatom végig a tekintetemet a
fegyvereken, a hatalmas nagy baltákon, szigonyokon és kardokon, melyekre ha
ránézek is, rögtön felfordul a gyomrom. Ha nem választok ki egy fegyvert és nem
mutatok valamit, akkor a csapatunk itt helyben bukik meg. Ösztönösen is a kések
felé emelem a tekintetem, különböző nagyságú és élű kések felé, miközben az
eszembe ötlik, hogy annak idején ezzel találtam a bábu közepébe. De ezzel
együtt az a pillanat is al elmémbe férkőzik, amikor a Viadal végén Harry
odadobta nekem a kését, hogy öljem meg vele. Nagy levegőt veszek, s résnyire
hunyom a szemem, miközben a kezeimet lassan a legkisebb és legéletlenebb kés
felé közelítem. A vadkutya,
akinek a hatalmas nagy vörös szemeiből én oltottam ki az életet. Harry, amint
kéri, hogy öljem meg, hogy az én kezeim által haljon meg. Az a sok száz
szerencsétlen gyerek, akinek ezek a fegyverek okozták a vesztüket, amikor még
élhettek volna, amikor még az életben annyi minden lehetőségük lett volna.
Hirtelen lihegni kezdek, s a kezemet dobogó szívvel rántom el a fegyvertől,
miközben érzem, hogy a remegés lágy hulláma söpör végig a testemen. Ez nem fog
menni! Nem!
-
Meddig várunk még? Everdeen, hajlandó lennél
elhajítani azt a rohadt kést? – hallom meg Johanna hangját, aki idegesen áll
Finnick mellett. Hirtelen azon kapom magam, hogy a tekintetemmel a nővéremet
keresem, akibe belekapaszkodhatnék, aki talán segítene, de a terem üres, csak a
győztesek, a szigorú edzőnő, és távolabb a két lány üldögél. Nincsen itt senki
sem, aki segítene nekem. Érzem, hogy a látómezőm előtt fekete pontok kezdenek
táncolni, ahogyan lassan felemelem a kicsinyke kis kést. A fülemben Johanna
hangja jár, amin arra ösztönöz, hogy meglendítsem a remegő kezemet, s izzadó
tenyeremből kiengedjem a pengét egyenesen a bábu felé. De abban a pillanatban,
hogy meglátom a bábut, rögtön Harry, a fiú jut az eszembe, aki a halálát
akarta, tőlem, s azelőtt fordulok el onnan, mielőtt a lábaim végleg
kiszaladnának alólam, s végleg itt ájulnék el a többiek szeme láttára. Hallom,
ahogyan a távolból az edzőnő és Johanna gratulál, talán tényleg sikerült jól
céloznom, de percekig csak a padlón ülök remegve, s képtelen vagyok felkászálódni.
Ők nekik sosem jutottak az eszükbe a halott gyerekek, akik amiatt lehelték ki a
lelküket, mert egy valóságshowban arra kényszerítette őket országunk elnöke?
Soha nem jutott eszükbe, hogy még élhettek volna, s ki tudja, a Viadal miatt
nem lehettek igazán boldogak, azért nem találták meg a szerelmet, nem
alapíthattak családot. Nem láthatták többé a napfelkeltét, s soha nem
tapasztalhatták meg, milyen érzés, ha a saját gyereked szeretetteljesen a
szemedbe néz. Emiatt vesztettek el mindent. Hirtelen azt veszek észre, hogy
valaki óvatosan mellémlép, s leül a földre pontosan mellettem, de amikor
meglátom a nagy, tengerzöld szemeket, azonnal rájövök, hogy Finnick Odairrel, a
nagy győztessel, aki képes volt gyilkolni, vele állok szemben.
-
Prim, gyere, egy kicsit folytatnunk kell a
gyakorlást. – néz oldalra idegesen, miközben a kezével körözgetni kezd maga
előtt.
-
Finnick, nekem ez nem megy, minden fegyver
csak azokat a gyerekeke juttatja eszembe, akik a Viadal miatt nem élhettek
teljes életet. Én képtelen vagyok hozzáérni egy fegyverhez, vagy gyilkolni,
amikor csak is ezt a fájdalmat érzem, amint meglátok egyet. – a hangom elhaló
és ideges, és érzem, hogy a belső fájdalom, s a düh, a fővárosunk ellen mintha
sebeket ejtene a belsőmön, és még csak erősen rá is ütne, mert tudom, hogy én
nem tettem semmit, de érzem, érzem az egésznek a súlyát.
-
Ha megdöntjük a Kapitólium uralmát, ilyen nem lesz többet. Sosem. Az elnök, a
városkája, és a Viadal meg fog semmisülni…..
-
Ne legyél ebben ilyen biztos. – suttogom magam
elé, mert eszembe jut, ott van a Főváros a Békeőreivel és az erős gépeivel, s
ha nem mi nyerünk, akkor erősen, talán egy Viadallal fogják nekünk visszaadni a
lázadást, akárcsak a Sötétség Napjai idején-
-
Nem, de csak gondolj bele. Képzeld el. És
ezért dolgozz! – villantja ki hatalmas hófehér mosolyát, s kezével mutat, hogy
álljak fel. Idegesen tápászkodom fel és nagyokat lélegzem, ahogyan megjáratom
elzsibbadt kezeimet és lábaimat.
-
Nagyon jó lenne. Egy világ, ahol nem lennének
Viadalok. – felelem, miközben egy pillanatra az eszembe ötlik egy kép, egy kép,
a boldog világról. Lehetséges ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése