5. fejezet III.

Sziasztok, meghoztam a legújabb fejezetet :) Holnap már sajna suli, pont drága szerdán kell elkezdődnie (pedig kiadhatták volna ezt a hetet is :D) De nagyon nagyon szépen köszönöm a komikat és a 13 (!!) pipát. Köszönöm, hogy itt vagytok, és reagáltok, remélem ez a fejezet is tetszeni fog. Kicsit hosszú, de minden ki fog belőle derülni, én annyit mondok, hogy teljesen idegesen-izgatottan írtam :) Jó olvasást :)
                                                                                                          

Igyekszem lassan és nyugodtan lélegezni, miközben az egyik előkészítőm még óvatosan, kezében egy halvány rúzzsal igyekszik felém, hogy még most, a kilépésünk előtti utolsó pillanatban is frissé varázsoljon. Most nem hosszú ruhát adtak rám, mintha az egész lényemet megváltoztatta volna Gloria, és az a ruha, melyet külön ide terveztek. Egy egyszerű, térdig érő narancssárga, melynek tapintása olyan, akár a bársony, s egyszerű lapossarkú cipővel, felkontyolt hajammal, mintha még hasonlítanék is önmagamra. Én nekem nincs olyan nagy bajom az előkészületekkel, sőt mindig kíváncsian várom, hogy mivel rukkol elő a stílustanácsadóm. A sminkem és a körmöm is narancssárga, színben pompázik, míg az előkészítő gyorsan végighúzza a halvány rúzst a számon. Egy nagy hintóval szállítottak minket ide, a Körzet egyik főútján, melyből szinte mindent megszemlélhettem egy olyan helyből, ahol egykoron a szövetségesem lakott. Az utak szép, macskakövekkel kirakottak, s bár a házak nem magasodnak óriásként a Körzet felé, de még is gazdag, sőt mi több, takarosak, amint egymás mellett állnak. Ellenben a távollal. Amikor ide utaztunk megláttam valamit a láthatáron, mely magas volt, s szürke színével mintha csak kilógott volna az itteni légkörből, mintha a szivárvány egyik csíkja lett volna, mely feketére festődött. A Kiképzőhely, ahova a Másodikból származó gyerekek járnak egészen hétévestől, tizennyolc éves korukig. Az volt a hely, melyben talán a legtöbb nagy győztest készítették fel, amit kiabálások, és kardok csattogásának hangja ural. Nem tudom, hogyan tudott ott élni Isabelle, abban a szürke börtönben, ahonnan nincs kiút, csak is a Viadal. Hirtelen megborzongom, ahogyan Effie mellém lép, és csivitelve kijelenti, hogy egy perc, és már is a színpadra lépünk. Óvatosan a nagy ajtó elé állok, amelyet majd ki fognak nyitni, miközben kezemmel ösztönösen megmarkolom a szoknyám szegélyét. Készen állsz erre Prim? Felkészültél arra, amit most fogsz mondani, hogy talán találkozol olyanokkal, akik a barátnődhöz tartoztak. Lassan sóhajtok egyet, miközben a szemeim előtt hirtelen megjelenik a rémálmom, amelyben Isabelle-el találkoztam. Hála az égnek, hogy azok a levelek, melyekben kifejtem a véleményem az igazi Kapitóliumról otthon maradtak. Hallom, amint Harry is mellém lép, és óvatosan megfogja a kezemet. Mintha itt minden felbolydult volna, amint az emberek megpróbálnak elhelyezkedni, és elkezdeni az egészet. Ez itt a Második Körzet. És tudtam, hogy el fog jönni egy idő, mely mint a jeges kéz, emlékeztetni fog arra, mi is az a Viadal, ahol elveszettem a szövetségesemet. Találkozni fogsz a családjával Prim, és mondani kell majd nekik valamit. Érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek, mintha egy hideg fuvallat csapna meg, amint meghallok egy érdes, és tiszteletet parancsoló hangot a színpad felől. Egy!

-       Hölgyeim és uraim! Itt vannak a győztesek, a 3. Nagy Mészárlás győztesei!- kettő. A fejembe hirtelen fájdalom hasít, mintha megütöttek volna.

-       Primrose Everdeen és Harry Black! – Három! Érzem, ahogy Effie a vállaimat fogva előrébb terel. Hallom, amint az emberek odakint tapsolni kezdenek. És ekkor kitárul az ajtó. A nagy fényesség hirtelen úgy vesz körül, mint amikor a frissen hullott havat látjuk egy hosszú téli éjjel után. Készülj, Prim! Erősen megmarkolom Harry kezét, aki lassan előrébb vezet engem a színpadon, melyből még semmit sem látok. Mintha beleestem volna a felhőkbe, ahol minden csak fényességgel teli, és csak a szívem hangos, ütemes dobogásait hallani. A hangokat, amikor üdvözölnek bennünket, hogy a polgármester megrázza a kezemet, mintha távolinak érezném, ahogyan csak is a nagyharangot hallom. Amint hangosan ver: Bumm! Bumm! Bumm! Óvatosan igyekszem előrébb menni, miközben érzem, hogy a fiú elengedte a kezemet, és elment a saját mikrofonja mellé. Ez itt egy harc. Talán az utolsó, mely a Viadal után maradt rám. És amelyet egyedül, segítség nélkül kell majd kiállnom, és megvívnom. Az utolsó, fájdalmas menet. És ekkor kitisztul előttem a kép. A Körzet hatalmas főtere tele van emberekkel, melyek nem szép sorba, csak úgy egymás hegyén-hátán állnak. Mindenütt hatalmas zászlók lengedeznek, melyeket a két győztes képe és neve virít, alatta pedig a nagy Kapitóliumi címer. Ez itt a Második! És ezek előtt fogok beszélni, ez előtt a sok ember előtt, melyek most ki tudja, hogy néznek rám. Egy lányra, aki nem engedte, hogy az ő versenyzőik nyerjék meg a Viadalt. De ekkor hirtelen meglátok valamit, valamit, ami rádöbbent, hogy nem az emberek a baj. A színpad előtt ugyanis két emelvény áll. Az egyik tele van emberekkel, kisgyerekek és erős szülők állnak ott, akik szinte dühösen néznek felém, miközben egymás között beszélgetnek. Alexander családja. Viszont ott egy másik pódium is. Melyen egyetlen egy ember áll. Egy fiatal lány, aki szinte velem egyidős. Hosszú fekete haja, és mélyen néző sötét szemei vannak, miközben a kezét a háta mögött kulcsolva áll. Mindene csontsovány, nem úgy, mint itt a többieknek, s szemei alatt fekete karikák látszanak, mely ne csak az éhezés, hanem a fájdalom jelei is. A felismerés szinte úgy vág arcon, hogy rögtön leüt a víz alá, és nincs semmi, hogy megvédjen. A ruháimat átáztatja a víz, ahogyan a fekete szemeket bámulom, és képtelen vagyok a partra evickélni. Ez a lány itt két testvérét is elvesztette. És neki kell beszélnem. Érzem, ahogy valaki a kezembe nyom egy papírt, talán az egyik dolgozó, ugyanis elfelejtettem behozni ide a színpadra. De a szemeim még mindig a lányon tartom. Egyedül van. Nincsenek itt a szülei, a testvérei, és semmi nincs, amire támaszkodhatna. Én megnyertem a Viadalt, de neki egy nagyobb csatát kell végig csinálnia a lelkében. Teljesen egyedül. Lassan sóhajtok egyet, miközben kinyitom a papírlapom. Szeretnék mondani valamit ennek a lánynak. Aki itt áll, félve, összetörve és árván. Érzem, hogy mindenem megremeg, miközben széthajtogatom a fehér lapokat. De ekkor hirtelen a szívem egy akkorát dobban, hogy majdnem hátraesem. Odalent vagyok a víz alatt, a sötétségben, senki nincs aki segítsen. A papíron ugyanis nem az a kicsiny szöveg áll. Hanem a nagy, amit én írtam, melyet titokban tettem a fiókomba, hogy senkinek ne mutassam meg. Az igazi érzelmeim. Mit keres itt ez a papír? Hogy lehetek olyan hülye, hogy ezt hozzam el magammal? Pedig ez történt. Ott van a kezemben, nagybetűkkel leírva minden, amit gondolok és érzek. Tudom, hogy már nincsen sok, itt végem van, a víz alatt mindjárt megfulladok. Nem olvashatom fel!

-       Prim… - hallom meg a hátam mögül Effie hangját, mire hirtelen észbe kapok. Engem mutat minden kamera, engem, aki üres tekintettel és remegő kézzel áll, miközben a Körzet lakói mind engem figyelnek. Nem tehetem meg, hogy ezt felolvasom, ezen olyan áll, melyet tilos tudniuk. Talán valami egyszerűt mondhatnék, de az agyam, mintha elhagyott volna, és semmi nem jut az eszembe. Itt, ebben a percben minden rajtam múlik. Tehetek valamit, amellyel talán megváltoztatom a dolgokat. Ahogyan az árva lányra nézek, hirtelen összezsugorodik a gyomrom, és mintha valaki, valami belső erő, azt üzenné: Olvass! A lány nagy fekete szemeivel néz fel rám. Isabelle megtenné, ha én haltam volna meg a Viadalon? Megtenné? Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom.  A lány miatt. Isabelle miatt.

-       Hölgyeim és uraim! Nehéz beszélnem nekem valamiről. Mert tudom, hogy az, hogy valaki megnyert egy egyszerű Viadalt, a dolgok kezdete. – a hangom halk és rekedt, de már szinte a számban vannak a szavak. Figyelnek engem. Egész Panem figyel engem

-       Mert van itt valami, amit teljesíteni kell. Ez pedig a Győzelmi Körút. Nem volt,

hetvennégy év alatt egy olyan ember sem, aki ne szeretett volna meg valakit az Arénában. De más a kedvelés, és más a szeretés. Nem most és itt találkozom először Isabelle emlékével, de még is talán tudtam, hogy itt lesz a legnehezebb beszélnem. Mert van valami, ami a világon talán a legnagyobb hülyeség. – a hangom hirtelen megcsuklik, ahogy a szövegre bámulok. Folytatnom kell!

-       Az, hogy a Viadalon egy győztes lehet. Annak idején ezt a megtorlást kaptuk, mely talán erősebb  mindennél. Mert az az érzés, amikor az ember látja, hogy a tulajdon barátja és szövetségese a szeme előtt hal meg, amikor tudatosul benne, hogy már nem fog többet találkozni vele, az a legborzalmasabb dolog. Amikor elvesztetem Isabelle-t volt egy látomásom, melyben megkérdezte, hogy hova fog is menni. És ezt képtelen vagyok valaha is elfelejteni. Mert minden embernek van egy élete, mely az övé, és értékes. És az, amikor már tudod, hogy nem lesz ott veled, nem fogja megszorítani a kezed, és beszélni sem, akkor jössz rá arra, mi is az a fájdalom. Mert kificamodhat a bokád, vagy nem kapod, meg, amit akarsz, az nem fájdalom. De elveszíteni valakit, az fájdalom. Isabelle volt a legokosabb ember, akivel valaha találkoztam. Ő figyelmeztetett engem, hogy van valami, amire vigyáznom kel. És most már tudom rájöttem, hogy mi volt az. Ő volt az, aki segíteni akart nekem. – a szavak már szinte ömlenek belőlem, ahogyan érzem, hogy a vér lüktetni kezd az ereimben. Ezt hallania kell mindenkinek. El akarom mondani.

-       De volt az Arénában egy dolog, amit soha sem fogok tudni elfelejteni, amikor Isabelle szembeszállt a hatalommal .Hetvenöt éven keresztül senki sem mert az Arénában a Kapitóliumról és a vezetőről beszélni, csak ő. Az első aki ezt megtette. Én akkor nagyon megijedtem. De rájöttem, hogy mi is történt. Isabelle a Viadal miatt vesztette el a családját, és a testvérét. És milyen érzés, amikor tudja, hogy ő maga is oda fog veszni? Borzalmas. És most, ahogyan ezt írom, jöttem rá, hogy ő  a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam. Sokan nem merünk beszélni. Nem merünk kiállni magunkért, de neki sikerült. Olyat mondott el, mely nem az elméjéből, hanem a szívéből jött. Mert néha mindenki inkább meglapul és fél a büntetéstől. De ő ezt nem tette. Harcolt, erős volt és bátor. És emlékszem, amikor megkaptam azt a levelet tőle. Ez volt ráírva: Folytasd és nyerd meg a Viadalt. Ő képes lett volna győzni, de még is feláldozta magát. És rám hagyott valamit, valamit, amiről most vallomást teszek. Tudom, hogy mit tett az Arénában. Ha most nem lesz olyan ember Panemben, aki nem tiszteli Isabelle Kentwellt, akkor nagy baj van. Ő az igazi pél dakép, most mondom. Itt a családja előtt, hogy igaz Isabelle odaveszett az Arénában, de valójában győztes lett. És mindenki úgy tisztelheti, mint egy igazi, nagy győztest. És itt a család előtt meg is ígérek valamit. Isabelle írt nekem valamit, hogy folytassam. Azt, amit ő már elkezdtett. És remélem, hogy leszek hozzá olyan erős, okos, mint  ő volt. Soha nem fogok csalódást okozni, senkinek sem. És ha rám bíztak valamit, akkor azt teljesíteni fogom. És itt, Panem népe előtt megígérem, hogy ezt megteszem. Folytatni fogom azt, amit Isabelle elkezdett.