2013. november 29., péntek

21. fejezet I.

Üdv mindenkinek! Köszönöm a pipákat, a kommenteket és a támogatást. Örülök, hogy tetszett nektek a sarki aréna... viszont ezt a fejezetet annyira nem akartam kitenni... mert hiavatlosan is bejelenthetem, hogy az Aréna közepén járunk. Már csak 16 fejezetrészlet, és vége az Arénának :( Na de ez még eltarthat egy ideig, sőt, mi több, sok minden fog benne történni az tuti! De még valami. A játékosok, akik jelentkeztek a játékra, még nagyon kevés választ kaptam, szóval küldjétek. Tudom, hogy sajnos az ilyen játékoknak korán vége van, de ennek hátha nem. Eddig Sallytől és Vivitől kaptam választ, többiek, gyerünk! :) De most jó olvasást a fejezethez. Remélem, lesz benne egy kis meglepő ;)
                                                                                                                                   
    

Északi sark. Csontig hatoló hideg. Hó, és jéghegyek mindenfelé. Északi fény. Ez itt az Sarki Aréna. Nem egyszerű jeges erdő. Egyáltalán nem. Íme, az újabb Aréna a legveszélyesebbek közül. A jeges Aréna. A kezemmel a lábaimat dörzsölgetem, miközben a számból kifelé áromló, hűvös párát bámulom. Északi sark. Soha nem gondoltam volna. Talán egy egyszerű erdőre, esetleg pusztára gondoltam volna. De erre nem. Talán a Hatvanadik Viadalon szerepelt jégtenger mindenfelé. Kissé dereng, akkor talán kisbaba lehettem, de anyu elmesélte annak idején. Emlékszem, milyen érzés volt megtudni, hogy létezik Éhezők Viadala. Amikor 7 éves voltam, egyszer megkérdeztem anyától, miért kell Katnissnek kiöltözve kimenni a Főtérre, és miért van ott az a hangosan rikácsoló néni (aki Effie volt) Akkor ültetett le anya, és mesélt el nekem mindent, egy kis tea mellett. Emlékszem, akkor volt, hogy órákig csak ültem, magam elé bámultam, és próbáltam felfogni ezt az egészet, próbáltam megérteni azt a világot, amibe hirtelen belecsöppentem. De nem ment teljesen. Csak annyit értettem, hogy hamarosan én is közte leszek, hogy talán egyszer nekem is el kell mennem a Kapitóliumba.
- Hogy lehet ez? – suttogja Isabelle idegesen maga elé, miközben a szemével végig pásztázza a környéket. Hogy lehet ez? Én is ezt kérdezném? Mit tegyünk? Keljünk át esetleg? Sarah idegesen ide-oda ugrál a lenge ruhában, miközben a szemét le sem veszi az égről. Azokról a színekről. A csodálatos sarki fényről. Egy pillanatig mindannyian tétován állunk. Nem tudom. Valahogy nem tetszik ez az Aréna. Vissza kellene mennünk a dzsungelbe.
- Nem kéne inkább visszamennünk? – kérdezem, mikor hirtelen a szél egy adag havat söpör az arcomba, ezért nem hallani, amit mondtam.
- Ne menjünk vissza? – kérdezem még egyszer, de ekkor hirtelen a szél iszonyatos erővel a képembe süvít, a szemem könnyezni kezd, és mindenem átfagy. A hangomat ismét nem hallani. Isabelle úgy másfél méterre áll tőlem, és maga elé bámul. Hirtelen idegesség söpör végig rajtam. A szél erősebb. Valamiért mintha sokkal erősebben süvítene, és a hó is jobban hullana. Nem tetszik ez nekem. Érzem, ahogy a csontomig hatol a hideg, s ugrok egyet-kettőt, hátha átmelegedek. A szél túl erősen süvít. Látom, ahogy a hó kavarog előttem.
- Isabelle! Sarah! Lányok! – kiáltok teli torokból, amikor hirtelen egy hatalmas hóadag érkezik az arcomba, ami elhomályosítja a látásomat. A szél már mindenem körül kavarog, s a hó egyre erősebben esik. A fehértől alig látok valamit, a könnyeim erősen folynak a hidegben.  Kezdek egyre idegesebb lenni. Mintha Isabelle még távolabb lenne tőlem. Menjünk vissza! Most azonnal! Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. Prüszkölve rázom le magamról a havat, miközben megpróbálom még egyszer.
- Lányok! – kiáltok, és megpróbálok elindulni a két lány  felé, amikor hirtelen egy erős fuvallat ledönt a lábamról és a hóba esem. Érzem, ahogy a hideg mindenemet átjárja, ahogy a ruháim bevizesednek a frissen hullott hóban. Lányok! Hova lettek? A szél kavarog körülöttem, és alig látok valamit. Mindenhol csak a pelyhek, és az erős szél, a hideg.
- Sarah! Isabelle! – kiáltok egy nagyot, és a kezemmel idegesen püfölöm magam előtt a havat. Fel akarok állni! Hallod, fel akarok állni!
- Prim! – hallok távolról egy fojtott kiáltást.
- Itt vagyunk! Siess! Gyorsan el kell mennünk. Hatalmas a vihar! -  érzem, ahogy az ereimbe egy hatalmas löket adrenalin áramlik. Fel kell állnom. Idegesen prüszkölök, ahogy négykézláb próbálok átjutni a hóförgetegen.
- Lányoook! Hol vagytok? A fenébe! Láányok! – üvöltök magam elé, mikor ismét egy nagy adag hó áramlik az arcomba. Mindenem remeg, ahogy eszembe jut, mi van, ha elveszítjük egymást. Nem lehet. Nem lehet! Távolról mintha látnék valakit, két alakot, akikhez most el kell jutnom. Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan felszisszenek az erős hidegtől, és a hótól, amint hozzám ér.
- Hahó, lányook!  – kiáltok egyet, ahogy ismét talpra verődöm, és a kezem a szemem elé teszem. Mindenütt csak nagy fehérség. Nem látok semmi mást. A szememből könnyek folynak, és érzem, ahogy mindenem teljesen átfagy. Hol vannak. Hol a fenébe. Nem hallom őket. Ismét egy hatalmas fuvallat érkezik, mire a lábam kicsúszik alólam, és a földre kerülök. Érzem, ahogy a fejem búbjától, csontig teljesen átfagyok, ahogy a csupasz lábam a hóhoz ér, fel is szisszenek.
- Ne! Menni akarok! Menni! . kiabálok magam elé, miközben idegesen hadonászok a kezeimmel, és a havat püfölöm. Szinte már hisztizve mondom, hogy nem akarom. Semmit sem látok, egyszerűen semmit, csak a hömpölygő havat, melyben tovaveszik a kiáltásom. Meg akarom őket találni. Érzem, ahogy a fejem is teljesen átfagy, és egy hatalmas erő, a földre vág. Addig kiáltozom, a lányokat keresem, amíg teljesen be nem rekedek, és mindenem didereg. Nem tudom, hol vannak. Nem kellett volna. Nem kellett volna eljönnünk ebbe a hülye sarki Arénába. A kezem remegni kezd, ahogy a hó lassan betemeti. Mi lesz, ha megfagyok. Érzem, hogy már alig mozog valamim. Nem lehet. Kiáltani próbálok, de csak egy furcsa, ismeretlen hang tör fel a torkomból, mintha már nem is tudnék beszélni, ahogyan érzem a számban a hideg havat. Idegesen próbálom megmozdítani a lábam, de egyszerűen nem tudom. Nem tudok mozogni!  Mindenemet átjárja a félelem, ahogy a vér a fülemben dobol. Ismét mozgatni próbálom, de nem sikerül, hiába erőlködöm, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni. Elég volt! Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és erős gombóc kezdi el szorongatni a torkomat. Képtelen vagyok beszélni. Képtelen vagyok mozogni! Hirtelen a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan valami felrémlik az agyamban. Halálra fogok fagyni. Érzem, hogy a hó lassan beteríti a kezemet, és minden végtagomat csípni kezdi. A könnyeim alig hogy kibuggyannak, meg is fagynak, és képtelen vagyok kiáltani. Senki sem fog meghallani! Teljes erőmből kiáltozni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. Nincs, aki megmentsen. Hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha tíz perc múlva már egy fagyott lány lesz itt, és eldördül az ágyú. Primrose Everdeen számára véget ér a 3. Nagy Mészárlás, és a nővére, s zokogó anyja, csak a koporsóját kaphatja meg odahaza, amiben a halálra fagyott lány van. Véget fog érni, nem győzhetek, nem lehetek győztes. Itt meghalok, és talán a 75. Éhezők Viadala győztese Isabelle, Harry vagy éppen Phoebe lesz. A nővérem számít rám. És a hülye osztályom is, akik mindig csak engem szívattak, most nem tarthatnak elesettnek. A Tizenkettedik Körzet! Nem akarok. Nem akarok itt fagyni. Kiáltani sem tudok, a hangom teljesen elment. Nem lehet. Nem akarok. Nem akarom, hogy véget érjen számomra a Viadal. Szeretnék…. Szeretnék nyerni. Hirtelen teljes erőből arcon vágom magam, mire ösztönösen kinyílnak a szemhéjaim. Mennem kell! Most! Érzem, ahogy mindenem didereg, ahogy a hátamra veszem a zsákom, és idegesen indulok el. A kezemmel folyamatosan magam előtt legyezek, és imádkozom, nehogy elessek. Még egy elvágódás, és vége. Nem lehet. A hóba süppedő lábam már alig mozog, mindenem fázik. És csak azon kívánkozom, hogy jussak végre ki. Nem kell a szövetséges, csak éljem túl!  Éljem túl.
- A remény. – motyogom magam elé.
- Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Ne félj! Ne félj! – idegesen beszélek, ahogy hirtelen megérzek valamit. Itt lesz. Itt van! Teljes erőmből esem át a pajzson, a dzsungel jó melegébe, s a földre gurulok. Itt vagyok, bent a dzsungelbe. Mindenem vacog, a szememből a könnyek folynak, ahogy a földön fekszem, és szemeimmel az eget bámulom. Eltűntek. Eltűntek a társaim. De túléltem. Eszembe jut, mi van hogyha megfagytam volna. Mi van velük? Hova tűntek? Mindenem vacog, ahogy megpróbálok fölkapaszkodni egy magas fára. A hátizsákom, a ruhám, a hajam mind átázott, s a víz csak úgy csöpög belőle. Ahogy leülök a fára, érzem, hogy minden eddigi erőm teljesen elszállt. Majdnem megfagytam odabent. Elveszettem a társaimat. Egyedül maradtam, nincsenek szövetségeseim. Illetve valahol vannak. De hol. Mindenem vacog, és ahhoz sincsen erőm, hogy kivegyem a hálózsákot a táskámból. Csak eldőlök a fán, a szemeimet becsukom, és tanakodom. Tanakodom, hogy miként történt ez. Miért bomlott fel a szövetség? És miért vagyok egyedül. Egyedül. Mindent szeretnék, csak nem egyedül lenni. Viszont túléltem. Primrose Everdeen számára még nem ért véget a játék.
 ui: Tök jó, hogy a hideg részt, pont akkor tettem ki, amikor nálunk is hideg van. Remélem, így még jobban el tudjátok képzelni;)

2013. november 26., kedd

20. fejezet III.

Sziasztok ismét! Ez a fejezet időzítettről jön, ugyanis ezen a keddi napon nagyon sok dolgom van/lesz. Most megyek először például az elsősegélytanulásra. No, kíváncsi leszek. És itt az újabb fejezet. No, hát nem fűznék hozzá igazából semmit, talán azt, hogy már keményen az Aréna felénél járunk. És hamarosan történik egy-két érdekes dolog a lányokkal, de mondhatnám, hogy főleg a főszereplőnkkel, Primmel. Jó olvasást hozzá!
Clove :)
                                                                                                                
A szívem olyan erősen dobog, mint a nagyharang, ahogy nagy csöndben lapulunk a fa gyökere mögött. Sarah még mindig a kezemet markolja, Isabelle szaggatottan szívja a levegőt, nekem pedig a lelki szemeim előtt még mindig az esemény pörög. Itt járt egy Kiválasztott. Egyes egyedül volt. Most pedig elkapták. Valakik. Hivatásosak. A Hivatásos szóra is görcsbe rándul a gyomrom, hogy talán itt vannak. Talán minket is megtalálnak. De nem ez a probléma. Egyes egyedül három Kiválasztott bóklászik teljesen egyedül az Arénában, a négyes lány, a nyolcas fiú, és Harry. A négyes lány nem lehetett. Őt nem tudják elkapni, mert Isabelle szerint okos, sőt mi több, ő készíti a csapdákat, nem neki készítik.  Csak is a két fiú lehet. Nyolcas, vagy Harry. Nyolcas vagy Harry. Az ereimben megfagy a vér, amint arra gondolok, hogy még nem dördült el az ágyú. Akkor mi a fenét csinálnak? A lelki szemeim előtt már is megjelenik a legelső dolog, amelytől a gyomrom is megremeg. Kínozhatják. Hirtelen ösztönösen felpattanok, de Isabelle teljes erejéből markolja meg a nadrágom szárát és ránt le a földre.
- Mit csinálsz Prim? – sziszegi idegesen, miközben észreveszem, hogy a keze remeg. Ő is fél. Irtózik a Hivatásosaktól. Mit csinálok? Mit csinálok? Csak hirtelen eszembe jutott, mi van, hogyha a Hivatásosak esetleg valami borzalmasat akarnak tenni vele.  Senkinek sem kívánom ezt. Még a nyolcas fiúnak, és a négyes lánynak sem. Harrynek sem. Mi van, ha ott van Phoebe. A fenébe. Remegve figyelek magam elé, mikor a léptek egyre halkulni kezdenek, majd lassan eltávolodnak. Még egy fél órát lapulunk a gyökér mögött, miközben folyamatosan ez zakatol a fejemben. Senki sem eshet Phoebe áldozatául. Ismerem a lány. És Isabelle is ismeri. Egy ideig csak gondolkodom, miközben észreveszem, hogy Isabelle felül.
- Nagyon sajnálom… hogy….- kezdem, de közben elgondolkodom. Sajnálom, hogy majdnem felfedtem magunkat. Hogy egy gondolat miatt, majdnem a Hivatásosak csapdájába estünk? Igen, nagyon sajnálom.
- Prim, ilyet ne csinálj. Ez nem tetszhetett a nézőknek. Figyelj Arénában vagy. Most foglalkozz csak is magaddal. Meg persze a szövetségeseiddel. – néz rám Isabelle, és látom rajta, hogy még mindig remeg. Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Tényleg hatalmas hülyeség volt. De akkor is. A fejemben ez a kettő gondolat zakatol. Senkinek sem kívánom, hogy Phoebe áldozatául essen. De akár felfedhettük volna magunkat is. Senki… Megmarkolom a táskámat, és felveszem a vállamra, miközben a többiek is összeszedik a dolgaikat. Tovább kell mennünk. Nem tudom, milyen Aréna következik, de muszáj lesz. Mivel itt voltak. El kell mennünk a Hivatásosak elől. Isabelle ismét elől megy, én hátul, Sarah pedig középen. Óvatosan a hátamon lévő zsákot piszkálgatom, miközben a gondolataim egyre csak elkalandoznak. Katniss vajon tudja, hogy milyen Aréna vár ránk? Vajon tudja, hogy miféle újabb veszélyekkel kell szembenéznünk? Vagy vajon ő is csak kíváncsi. Katniss. Mióta láttam már az én kedves nővéremet. Minta éveknek tűnne, hogy utoljára beszélgettünk, hogy utoljára megöleltem. Pedig csak három, vagy négy napja történt. Három vagy négy napja, és még mindig 11 Kiválasztott van. Illetve. És ekkor beleütközöm Sarah-ba, aki előttem áll, szinte ledermedve, én pedig egyenesen hátraesem a földre. Ez azt juttatja eszembe, amikor a vonaton estem. Nekem már csak mennek az ilyenek.
- A francba! – motyogja Isabelle elölről, mire idegesen feltápászkodom, és előre megyek. Egy hatalmas pajzs előtt vagyunk. Ismét egy ugyanolyan, áthatolható, halványan átlátszó pajzs, amely körbe terjed és véget szakít az esőerdőnek. Egy égig érő pajzs, ami mögött egy újabb Aréna rejtőzik. Egy újabb Aréna. Amelyből eddig még csak egy kis színt látni, mintha a fehér és kék keveréke lenne. Egy újabb, veszélyes Aréna. De vajon mi lehet. Mi is lehet pontosan? Idegesen nézek a lányokra, akik ledermedve állnak, és a pajzsot bámulják. Mi legyen? Menjünk át? Ki menjen át? Csak a hatalmas pajzsra bámulok, és próbálok gondolkodni.
- Mi legyen? – kérdezem tőlük, miközben a lábammal dobogok a földön.
- Menjek át, és nézzem meg? – nézek rájuk, akik még mind a ketten teljesen leblokkolva állnak. Csak fehérség. Nagy fehérséget és kékséget lehet látni. Ennyi az egész. Beszívom a levegőt, majd újra kifújom. Át kell mennem. Muszáj lesz. De ki tudja, mi van ott. Teljes testemből megremegek, ahogy közelebb lépek a pajzshoz. Át kell mennem. Gyerünk! Három. Kettő. Egy. Számolok vissza magamban, miközben óvatosan odaállok. Most! Kiáltom hangosan, és csukott szemmel átlépek a pajzson, ami semmi hangot nem ad ki, semmit sem, mint egy egyszerű áthatolható dolog. Egy pillanatig csukva tartom a szemem, és próbálom érzékelni a külvilágot. Erősen süvítő szél. Hangok, a fülemben csengenek. És hideg. Érzem, hogy szinte
mindenem ledermed, amikor kinyitom a szemem. Hideg. És ekkor meglátom. Minden csupa fehérség, fehér és fehér. Érzem, ahogy a lábam alatt összeroppan a hó. Hó. A távolban hatalmas jéghegyek ormait pillantom meg, valahol egy tó áll, melynek fele jég, fele víz. A szél az arcomba csap egy kis havat, amikor meglátok még egy dolgot. Odafönt az égen, mintha ezernyi gyönyörű csóva csillámlana, lila, rózsaszín, és kék színben. A csóvák behálózzák az egész eget, tündökölnek, és fényt vegyítenek. Fény. Sarki fény. Hideg. Jéghegyek. Sarki fény. Ez az északi sark.

A fenébe. – suttogom magam elé.

2013. november 23., szombat

20. fejezet II.

Sziasztok! Akár hiszitek, akár nem, ezt a fejezetet egy kicsit szívfájósan hozom. Úgy értem, hogy már körülbelül az Aréna közepén járunk, a huszadik fejezetnél, és maga a sztori huszonhat részből áll. Ellenben, karácsonyig, sőt, akár 2014-ig is elhúzhatjuk a sztorit, de én még is érzek már valamit.... valamit, amit hamarosan ti is meg fogtok tudni. De élvezzétek a fejezetet. Most jöttem a Futótűzről, másodjára néztem meg, és még mindig tele vagyok feelinggel. Lesz benne ebben is valami, a Futótűzről. Pontosabban Prim egyik szövege, gondolata, amit most írtam bele. Ha tudjátok melyik, akkor írjátok meg! De nem húzom tovább a szót, jó olvasást! Remember, who the real enemy is. 
c. <3
                                                                                                                       
Snow elnök. Isabelle Snow elnökre gondolt. Érzem, hogy a vérem szinte megfagy az ereimben, és hasam iszonyatos görcsbe áll, ahogy csak nézem a lányt, aki az ég felé fordulva áll, míg az elnök nevét kiabálja. Miatta hal meg ezernyi gyerek a Viadalokon. Ezt mondta. Nem félt kimondani, amit gondolt. Nem fél az elnökről beszélni, ország, világ szeme láttára. Hirtelen összerázkódom, ahogy eszembe jut mi ez. Lázadás. Egyszerűen lázadás.
Mindenről ő tehet. Miatta halt meg a testvérem! – kiáltja Isabelle és könnyes szemmel az ég felé néz. Miért teszi ezt? Azért, mert fáj neki. Fáj neki, hogy a Viadal elvette az ikertestvérét. Fáj, hogy végig kellett néznie, ahogy küzd az Arénában. És ekkor megremeg a térdem. Velem is ez volt. Szinte pontosan. A mi családunk is a közé tartozik, akinek Snow elnök elvette valamiét. Az apját. És nekem is néznem kellett. Végig kellett néznem, ahogy a nővérem küzd az Arénában, és a halál torkában van. Utálom Snow elnököt. Utálom, amit tesz. Utálom, hogy gyilkos. Utálom, hogy van egy személy, aki a béke helyett családokat tesz tönkre. És most itt áll előttem egy lány. Akivel ugyanez történt, aki összetört. Hirtelen odalépek Isabelle-hez, és erősen megmarkolom a vállát. Ismerem. Ismerem a helyzetet. Értem, miért ilyen a lány.
- Ismerős a helyzet. – kezdem, és ránézek. Nagyon is.
- Az apám bányarobbanásban veszett oda. Erről is az elnök tehet. – érzem, hogy a gyomrom hirtelen megrázkódik, ahogyan kimondom apa nevét. Aki lement a sötét mélységbe, a bánya gyomrába, de már soha nem tért vissza. Azt mondták nekünk, hogy a testét sem találták meg odalent.
- És Clove… – dadogja Isabelle, ahogy egy könnycsepp  gördül végig a szeme sarkában.
- És minden ember, minden gyerek, aki miatta halt meg. Elegem van! – fakad ki a lány, és az arcát a tenyerébe temeti. Elege van. Elege van a Viadalokból. Elege van a Kiképzésekből. És elege van az elnökből. Ebből. Érzem, ahogy a torkomban hirtelen nagy gombóc keletkezik, amint erre gondolok. Igaza van. Teljesen igaza van. Ez a helyzet, ahogy így élünk, igazából nem is élet.
- A gyerekekért. Az éhezőkért. – kezdem, és nem érzek semmit, ami ép gondolkodásra utal. Itt áll előttem egy összetört lány. És itt vagyunk mi, akikkel talán a Viadal végez. Akik talán nem térnek többet haza, akkor ez az utolsó esély.  Meg kell tennem. Meg kell tennem. A szívem vadul kalapál, ahogy lassan a számhoz emelem a jobb kezem három középső ujját, majd lassan az ég felé nyújtom. Mindenem tiszta libabőr, és alig hallok a szívem kalapálásától, amikor meglátom Isabelle-t. Ő is ugyanezt teszi. Egymás mellett állunk. Két
kéz, két kinyújtott kéz. Három. Sarah is mellénk állt. Egy apró pillanat. Csak egy apró pillanat, ami még is talán mindent meghatároz. Egy apró pillanat, mialatt a tiszteletünket fejezzük ki. Ez a pillanat a mienk. És senki sem veheti el tőlünk, hiába vagyunk az Arénában. Egy percig lehetünk szabad emberek. Csak állunk csöndben, de tudjuk, mit teszünk. Kifejezzük a tiszteletünket. A csöndbe semmi sem vegyül bele. Csak mi vagyunk. És remélem ezt többen is látják.
- Köszönöm Prim, Sarah! –néz le ránk Isabelle könnyes szemmel de mosolyogva.
- Nagyon köszönöm! – óvatosan megveregetem a lány karját és rámosolygok. Ennyi a legkevesebb. Egyértelműen. Mire mindenki magához tér, úgy döntünk, tovább kell mennünk. Nem maradozhatunk le, nem találhatnak ránk a Hivatásosak. De most mintha más érzésem lenne. Mintha úgy érezném, hogy elmondtam valamit. Hogy elmondtunk valamit. És most már nem csak a madarakat nézegetem. Csak is egy dolog jár a fejemben. Az az egy dolog, ami történt. Hogy ugyanezt tettem odabent, mikor bemutattam a Játékmestereknek. És most is. Mert ez a tisztelet jele. Ki kell fejeznünk a tiszteletünket. A tiszteletünket azok iránt, akik itt voltak. Az Arénában, és itt is lelték halálukat. Lassan, és igen nagy csöndben menetelünk. A fejemben közben egyfolytában csak is az a pillanat zakatol. Az a néhány perc. És nem múlik el. Hiába, ezt nem törölheti ki Seneca Crane, is, ezt biztos, hogy a nővérem is látta.  Újra és újra előbukkan az elmémben, mintha csak zavarni akarna.  Mit gondolhat a nővérem? Egyszerűen nem tudom. De megtettük. A hatalmas csöndnek köszönhető, hogy hirtelen egy hangot hallunk. Mintha a levelek zörögnének valahol, valakinek a talpa alatt. Majdnem beleütközöm az előttem menetelő Sarah-ba, ugyanis a lány teljesen megdermedt. Érzem, ahogy megremeg a térdem, mikor ismét meghalljuk a zajt. Valaki van itt. Látom, ahogy Isabelle egy pillanatra megáll, miközben e kezében erősen megmarkolja a kését, miközben a fejét óvatosan a fa felé fordítja.
- Isabelle? Mi ez? – szólítom
 Valakinek a talpa alatt zörög a levél. Hirtelen meglátom Isabelle-t, amint hasra vágódik az egyik fa hatalmas gyökere mögött, s én is rögtön ezt teszem. Hangosan puffanok le a talajra Sarah és Isabelle közé, miközben a szememmel a környéket fürkészem. Kiválasztott. Hihetetlen, hogy eddig még egy Kiválasztottal sem találkoztam a lányokon kívűl. A vér szinte megdermed az ereimben, ahogy a környéket figyelem, dobogó szívvel. Vagy a Hivatásosak azok, vagy a négyes lány, vagy a nyolcas fiú, vagy pedig Harry Black. A tenyerem a számra tapasztom, mert félek, hogy felsikoltok, amikor egy cipőt látok meg. Úgy 3 méterre lehet tőlünk, és éppen előttünk megy. Mindenem megdermed, ahogy Sarah keze ijedten rákulcsolódik a csuklómra, az alak láttán. Egyedül van. Egyedül, tehát nem Hivatásos. De mi van, ha megtalál. Talán a négyes lány az? Talán csapdát állított nekünk. Idegesen szorítom meg a táskám pántját, ahogy az alak léptei egyre távolabb hangzanak.  Nem talált ránk? Vagy csak egy csel. Ijedten figyelek a zajra, amikor hirtelen meghallok valamit. Egy fojtott kiáltást. Majd hirtelen hangosan harsanó nevetést. Egy penge csattanását. Nem egy ember nevetését. Ijedten rázkódom össze.

2013. november 20., szerda

20. fejezet I.

Üdv, kedves olvasóim! Ez a rész időzítettről jön, ugyanis, ha minden jól megy, pont akkor fog kijönni, amikor a Futótűz mai éjféli premiere kezdődik. És ebben a részben is lesz valami, ami talán most egy kicsit... na meglátjátok! Köszönöm a pipákat és a kommenteket. A versenyzőknek szeretném mondani, hogy kiraktam egy Játék nevezetű oldalt, és a válaszokat várom az email címemre. Eddig még senkitől sem kaptam választ, szóval gyerünk, a játék nevezetű oldalon minden szabály le van írva. De most, olvassátok sok sok szeretettel ezt a részt. Azt hiszem, egyik kedvenc részem. Remélem nektek is tetszeni fog. És kíváncsi lennék majd rá, hogy nektek hogy tetszett a film. Én már nagyon várom <3
                                                                                                      
A legveszélyesebb. Összekeverték az eddigi legfurcsább és legveszélyesebb Arénákat. Még álmomban sem gondoltam arra, hogy ez lehet, Ki tudja, a dzsungel után mi vár még ránk? Hány nehézséggel és veszéllyel kell szembenéznünk? Megremegek, ha erre gondolok. Az Aréna egyáltalán nem egy átlagos erdő, mint tavaly. De egy dolgot tudok. Isabelle okos. Nagyon okos. Talán már a kiképzésen is rájöhettünk volna. Csodálkozva nézek a lányra, aki rájött erre. Még hogy a 4. Körzetes lány okos. Isabelle talán még okosabb. Egy pillanatig néma csönd ereszkedik a tájra, Isabelle maga elé bámul, én is a gondolataim világában járok. Hihetetlen, hogy valaki ilyen okos legyen, hogy ezt kitalálja. Talán már sokan a támogatásán gondolkodnak. De velem mi lesz? Remélem nekem is vannak támogatóim. Nem gondolkodhatok sokáig, mert Isabelle-el megbeszéljük, hogy most már én fogok őrt állni. Óvatosan a menedékhely szélére húzódom, és felteszem az éjjellátó szemüvegem, miközben a lány bebújik Sarah mellé a hálózsákba. A hátamat nekivetem a mögöttem lévő földnek, és a szememmel a sötétet pásztázom. Kissé fázom, és kissé félek, mi lesz, ha valaki erre jár. Isabelle tud harcolni, neki tanították. De én, aki egy magas hústoronnyal szemben egyszerűen esélytelen vagyok, én mit tehetnék. És egyébként is, soha, de soha nem fogok gyilkolni. Ezzel az egésszel csak a gyilkosokká akarják tenni az ártatlan gyerekeket. De én nem. Nem vagyok erre hajlandó. Képtelen vagyok rá, én nem a támadást használom. Hanem a védekezést. Ébren, és lesben ülök, minden egyes zajra idegesen kapom fel a fejem, és összerezzenek, de végül is amikor lassan pirkadni kezd, rájövök, hogy még egy Kiválasztott sem talált ránk. Hála az égnek. A napfelkelte az Arénában is csodaszép, ha nem egy szürreális dolog lenne, talán azt is elhinném, hogy igazi. De ki tudja. Ez egy Aréna. Egy Aréna, ahol semmiben sem lehetsz biztos.
*
A napfény gyönyörűen szűrődik át a hatalmas fák levelein, miközben a szövetségeseimmel a hatalmas esőerdőben menetelünk. A fák hatalmasak, az égig érnek, minden csodálatosan zöld színben káprázik, néhol pedig apró vízesést is láthatunk. Isabelle megy elöl, Sarah középen, egy mankó szerű botra támaszkodva, én pedig a sor végén, néhol kissé le is maradva. Ezernyi színes, és hangos madár köröz a fejünk fölött, a sok szín, a piros, zöld, kék, lila, mint a hatalmas szivárvány keveredik össze. Mintha valami gyönyörű helyen járnánk. Mintha ez nem is Aréna lenne. Több helyen, a fákról apró állatok bújnak elő, és csillogó gombszemeikkel fürkésznek minket. Csodálatos. Gyönyörű. Mindenhol, zöld, ezernyi madárdallam, rágcsálók motozása. Csodálatos. Éppen egy gyönyörű, kékes tollú madarat nézek, aki a mellettem lévő ágra szállt le, és a torkából, mint valami gyönyörű vulkánból csak úgy törnek elő a dalok, dallamok.
- Hé figyeljetek, van egy játékötletem! – kiált fel egyszer csak Sarah, miközben a mankójára támaszkodik.
- Figyeljetek, én mondok egy számot, és nektek egy teljesen más számot kell mondani. A nagybátyámmal sokszor játszottuk. Fantasztikus volt. – közli a lány mosolyogva, mire kissé elcsodálkozom.  Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy érdekes játék lenne nekünk.
- És mi lenne, ha olyan játszanánk, hogy valaki gondol egy személyre, körülírja, és a többieknek ki kell találni? – néz hátra Isabelle, miközben megigazítja a kezében lévő kést, amit én adtam neki.
- Ó kezdem! – kiáltok fel mosolyogva, mert egy igen jó ötletem támadt, amit muszáj megosztanom a lányokkal is. Magamban elvigyorodom és hangosan megszólalok.
- Hatalmas fehér parókája van, tűsarkú cipője, és hangosan kiabál?
- Effie! Ez Effie Trinket! – kiáltja el magát Sarah, miközben a kezével rám mutat.
- Imádom! Imádom a Viadalt! – kiáltja el magát affektálósan Isabelle, mire mind a hárman röhögni kezdünk. Nem tudom, hogy tud ennyire jól beszélni kapitóliumi akcentussal, de ösztönösen is előtör belőlem a nevetés, ahogy eszembe jut a szobámban rohangászó, és igen hangos kísérőnk
- Az mahagóni! Gyerünk, kóstoljuk csak meg a csokis epret. – vigyorgok, miközben Effie hangját utánozom, mire Sarah hirtelen beletámaszkodik a fába, nehogy eldőljön a nevetéstől. 
- Én jövök! Nagyon magas, fekete hajú, és mindig azt mondja: Meg foglak ölni!! – vált Sarah, mély és ronda hangra, mire Isabelle eldől a földön a nevetéstől, én pedig a hasam oldalát fogva nevetek Mintha ebben a percben hirtelen az idegességem és az a szorongó érzés, mely az Arénától kezdve fojtogatja a torkomat, mintha eltűnt volna, s helyét a vidámság apró fénycsóvája venné át.
- Phoebe? – kérdezek rá vigyorogva, mire Sarah a nevetés közben bólint egyet.
- Kinyírlak! – támad rám Sarah, mire én is a földre esem és a szememből könnyek folynak a nevetéstől.
- Nehogy meghalljon! Ki tudja, hogy itt van e? - kérdem halkan, de nem bírom tovább, rögtön előtör belőlem a nevetés.
- Gyere Phoebe, gyere csak bátran. Itt vagyunk! - integet a kezével Isabelle a fa felé, miközben vigyorogva pillant körbe. Soha nem nevettem még velem egykorú lányokkal. Nem voltak barátnői az osztályban, egyedül a nővéremre számíthattam. De még is van valami, valami nagy különbség.
Hihetetlen, hogy a Kiválasztottakon nevetünk. De még is. Nevetünk. Itt az Arénában. Jól érezzük magunkat. Ezt senki sem veheti el tőlünk.
 - Én jövök. – állítja Isabelle, és komolyan szembe fordul velünk. Egy pillanatra elgondolkozik, mintha fekete szemében cikáznának a gondolatok, miközben óvatosan levegőhöz kapkodok a legutóbbi röhögésem után. 
- Megvan! - feleli, miközben én magamban felkészülök az újabb nevetésre, és mosolyogva várom a lány válaszát. De egészen mást kapok.
 - Egész Panem országa ismeri, és ő a felelős ezernyi ember éhezéséért és fájdalmáért. És természetesen miatta válnak évről évre gyilkosokká a gyerekek. Miatta vagyunk most itt. – fejezi be halkan a lány, mire hirtelen a szívem hevesen dobogni kezd. Mit mondott? Még is mit mert mondani? Látom, ahogy Sarah is megdermed mellettem, miközben a lányt figyeli. Mintha a  nevetés hirtelen eltűnt volna, és helyét csak a lány levegőben lógó szavai vették volna át. Érzem, hogy egy pillanatra megfordul körülöttem a világ, ahogyan eszembe jut, hogy mit mondott. Hogy kiről beszélt. Arról, melyről nem szabad, hogy itt és most, pláne nem egy Kiválasztott beszéljen. 
- Snow elnök? – bököm ki halkan, és kissé idegesen, miközben a lányra meredek. Nem mernék hangosan beszélni. Pedig biztos vagyok benne, hogy most, minden kamera bennünket vesz. és talán maga az elnök is nézi ezt a jelenetet.

- Igen, Snow elnökre gondoltam. – kiáltja el magát hangosan Isabelle és az ég felé néz.

2013. november 16., szombat

19. fejezet III.

Sziasztok! Nos, hát látom, hogy sikerült összezavarnom titeket Isabelle-el. Nos, hát nem akarok spoilerkedni, de annyiban segítek, hogy nem bolondult ő meg, csak inkább rájött valami(k)re. És ez lehet, hogy nem ebben a fejezetben, de folyamatosan az Arénában ki is fog derülni. :) Kettő. Sajnos, mostanában egy kicsit megcsappant a blog élete. Emlékszetek régebben a 6-7 komira? Nos, az az érzésem, hogy ha bármely olvasóm azért pártolt el tőlem, amikor a pipákról szóltam kicsit durvábban, akkor sajnálom. Higgyétek el, ez akkor egyáltalán nem volt ilyen szándékú. Bocsi. Három. A játékra eddig ketten jelentkeztek, és még lehet ide is, chatbe is írni, ha valaki akar jelentkezni, erre az Éhezők Viadala kvíz-szerű játékra! És ha meglesz, akkor el is kezdhetjük :) De először is, most jó olvasást a fejezethez!
C :)
                                                                                                         


A kezemmel óvatosan végigsimítok a hatalmas hálózsákomon, amelyet a földre terítek. Így úgy néz ki, mintha legalább hárman elférnének benne, ami ez esetben nagyon is jó nekünk. Magamban hálát adok Isabelle-nek, aki kicsiny kutatás után lelt rá erre a helyre, egy fa tágas odvára a föld előtt, amely úgy néz ki, mintha egy barlang lenne. Kicsiny és sötét a belseje, de hogy Isabelle egy zöldes színű függönyféleséget tákolt, nehezebb felismerni, hogy ott van valaki. Isabelle. Délután meg is ijedhettem volna tőle, a szövetségesemtől, aki mindig csak vigyorog és viccelődik. Mintha valami eszébe jutott volna, ami miatt ezt kellett tennie. De aztán már is visszaváltott a rendes Isabelle-re, mintha semmi nem történt volna. Tudom, hogy ő idősebb, és érettebb nálunk. Ő figyelt a fákról az edzésen és róla gondolom azt, hogy okos. Talán megtudott valamit, vagy rájött valamire velem kapcsolatban, hogy vigyázzak az Arénában. Ez a lány figyelmeztetett engem valamire. Valamire, ami miatt óvatosnak kel lennem. De mi ez a valami? Sarah el fog aludni, illetve el kell aludnia, hogy
ki tudja pihenni magát holnap, amikor ugyanis el kell indulnunk. Ki tudja, hol vannak a Hivatásosak? Talán az egész Arénát körbe akarják járni, és mi van, ha közel járnak. Isabelle még mindig a függönnyel motoszkál, úgyhogy én előveszem az egyik cipót, és három részre töröm, majd az egyik sajtból három szeletet vágok, és átnyújtom a szövetségeseimnek. Szövetséges. Soha nem gondoltam bele, mit is jelent ez pontosan. Talán azt, hogy közösen döntünk a dolgokban, segítünk egymásnak, és alkalmazkodunk a másikhoz. És persze megbízunk egymásban. Teljesen, száz százalékosan meg kell bíznod a másikban. Nem szabad azt gondolni, hogy a másik valami rosszban, valami cselben sántikál. Nem szabad, mert ha nem bízol meg a másikban, az már nem szövetség. Mint Katniss és Ruta tavaly. Meg kell bíznom Isabelle-ben, és Sarah-ban. Nem akarok arra gondolni, hogy valaha, ha kevesen leszünk, felbomlik a szövetség. Örülök annak, hogy van kivel beszélnem, hogy vannak itt nekem. Soha életemben nem szerettem egyedül lenni, pláne nem egy Arénában. Lassan elmajszolom a vacsorámat, és iszom egy kicsit, mikor Isabelle befejezi a függönyt.
- Tökéletes! Fantasztikus! – kiált fel a levegőbe csapva, miközben vigyorogva méregeti a művét. Abba sem gondoltam bele, milyen egy Hivatásos szövetségesének lenni. Illetve aki Hivatásos körzetből jött. Mennyi mindent tudhat egy olyan a túlélésről és a csatáról, akit kiskora óta erre képeznek. Mi mindent tudhat még? Azt látom, hogy nem elveszett ebben az Arénában. Most ismét vigyorog és viccelődik, mintha semmi nem történt vele. De a szívemet még is összeszorítja egy furcsa érzés, miszerint ő tud valamit, ami miatt óvatosan kell lennem.
- Figyelj Prim, szívesen kezdem az őrködést. Nem vagyok valami fáradt. – néz rám Isabelle, miközben felteszi az éjjellátó szemüvegét. Nem fáradt. Én viszont az vagyok. A szemem majd leragad a fáradtságtól. Isabelle őrködik. És mivel ő a társam, meg kell bíznom benne. Nem szabad kételkednem
- Oké, kezdheted, de majd ébressz fel. – felelem, miközben feltolom a homlokomra a szemüveget, és bebújok az alvó Sarah mellé a hálózsákba. Meg kell bíznom. A kezem a fejem alá teszem, és egy pillanatig Isabelle-t bámulom. A bejáratnál ül, és szemével szorgosan nézelődik. Meg kell bíznom. Néhány percig a lányt nézem, majd magamban jó éjt kívánok anyunak, és Katnissnek, akik ki tudja, most mit csinálnak. Remélem, örülnek a szövetségnek. Remélem, a mentoromnak is tetszik. Ki tudja, mit gondol az én Kökörcsinem, ha engem lát a tévében. Magamban elmondok egy imát, míg igaz, a családunk nem vallásos, de hiszünk Istenben, és hisszük, hogy segít nekünk ebben a pillanatban is. Megdörzsölöm a szemem, majd lassan lehunyom.  Utoljára az alvó Sarah-t látom meg, míg becsukódik a szemem. A következő pillanatban, hangos kiáltásra ébredek, mire a szemem ösztönösen felpattan és idegesen ülök fel. Álmomban Katnissel találkoztam. De most csak az őrködő Isabelle-t veszem ki nagy nehezen a sötétben, amint diadalmasan a levegőbe csap, miközben fekete szeme megcsillan. Sokszor láttam így örülni a lányt eddig. Óvatosan felülök, még a fejem kissé kótyagos, a szemem pedig homályos, és ébredve kissé fázom is. De látom, amint a lány valamit motyog magában, így kissé fáradtan, de odahúzódom mellé, miközben egy nagyot ásítok.
- Rájöttem! –suttog Isabelle miközben diadalmasan, és csodálkozva bámul maga elé, s a szája szegletében lassan vigyor görbül. Álmosan nagy nehezen értem meg mit mondott, és még kissé rekedt is vagyok ebben az időben. Mindenen csönd, és sötétség honol, csak néhol hallok némi állatmotozást, és érdekes ciripelést. A sötétség. Ki tudja, igazi e az Arénában.
- Mi történt? – suttogom halkan a lánynak, miközben magam elé húzom fel a lábamat.
- Az Aréna…. – bámul maga elé.
- Milyen Aréna? – ismétlem csodálkozva a kérdését, miközben a sötétben pásztázom az arcát. Nagyon hasonlít Clove arcára. Nem csoda, ha ikertestvérek.
- Az Aréna. A sivatag. Nekünk a suliban mindig meg kell néznünk az összes Viadal felvételeit. De eddig csak egy, csakis egy volt, amelyben sivatagban kellett küzdeni. Az 5. Éhezők Viadala. Az ottani Aréna szinte szakasztott olyan volt, mint az itteni sivatag. Csak néhány különbség. A játék nem tartott sokáig, mert nagy volt a szárazság, sokan nem bírták a meleget. És ezért ezt nagyon veszélyesnek nyilvánították. – magyarázza a lány, miközben fekete szeme csillog.
- És a dzsungel. szerű Aréna. Az ötvenedik Éhezők Viadala, amely dzsungele szinte szakasztott mása ennek. Sőt, a Viadal történetében több hasonlóval is találkoztunk. Tudjuk, hogy a Nagy Mészálásokon, az Aréna nem egyszerű, emlékszel a négy évszakosra az 1. Nagy Mészárláson?

 És idén mi a mottó? Emlékezünk az elmúlt Viadalokra. Van egy érzésem. Egy furcsa érzésem. Szerintem az idei Aréna magában foglalja az eddigi legveszélyesebb Viadalok, és legfurcsábbak Arénáját. Szerintem nem csak ez a kettő van. Tovább kell mennünk! Meg kell néznünk! – fogja meg a kezem hirtelen a lány, és csodálkozva magyaráz nekem. Az eddigi legveszélyesebbek? Igaz lenne? Tényleg nem csak ez a kettő van? Hirtelen összeborzongok. Isabelle-nek igaza lehet. Több Aréna is van? Ki tudja, mi vár ránk ott? Isabelle okos. Hihetetlenül okos. Én magam sem jöttem rá erre. Veszélyes Arénák? Hirtelen összerázkódik a gyomrom. Ez itt a 3. Nagy Mészárlás. Ahol az elmúlt Viadalokról emlékezünk meg. Az Aréna pedig talán a legveszélyesebb. A legveszélyesebb az eddigi összes közül.

ui: A megemlített 1. Nagy Mészárlás Arénája Vanilla R. ötlete :)

2013. november 15., péntek

!!JÁTÉK!!

Jóestét minden kedves olvasómnak! Mint látjátok, nem fejezetet hozok. Hanem itt egy játékötlet, ami eddig még csak ötlet, mert nem tudom, kiket fog érdekelni és kik jelentkeznek majd rá. Szóval az lenne az ötletem, hogy egy játékot indítsak az oldalon. Az idejét még nem tudom, de a témája az Éhezők Viadalához kapcsolódik természetesen. Méghozzá ez egy Éhezők Viadala kvízjáték-szerűség lenne. Ha minimum 6 ember lesz, akkor elkezdjük, és hozok róla bővebben. Szóval akit érdekel és részt akar venni egy ilyen játékon amit én tartok, itt és most, akkor jelentkezzen írjon chatbe vagy ide ez alá I'm volunteer vagy egyszerűen jelentkezek-kel. Szóval akárki jöhet és jelentkezhet a játékra akinek kedve tartja. :) Majd kiderül hogy lesznek e annyian, hogy elindítsam a játékot. Szóval, kedves olvasóim lehet jelentkezni!

2013. november 13., szerda

19. fejezet II.

Sziasztok! Elnézést kérek a fejezet késéséért. Az az igazság, hogy tegnap este baromi későn értem haza, és már nem tudtam nektek hozni az új részt. Viszont most igyekeztem kellően összekavarni a végét. Ige, ha bárki nem érti, akkor az direkt van. Kíváncsi vagyok, hogy mik lesznek a tippjeitek a végéhez, ahhoz a bizonyos mondathoz... na de nem akarom elspoilerkedni :) Köszönöm a pipákat és a komikat, nyugodtan lehet feliratkozni, aki szereti a sztorimat, és úgy is gondolja, hogy az jó :) De itt az új rész. Nem húzom tovább, jó olvasást :)
                                                                                                                   
Remegve nézek le a földre, ahol a szürke színű, ejtőernyős csomag hever. Támogatók? Tehát vannak támogatóim? Illetve, mi van ha ezt mondjuk Isabelle-nek küldték vagy Sarahnak? Egy pillanatra elbizonytalanodom, ahogy a kezemmel lassan végigsimítok a szürke, kissé hideg csomag felületén. Talán nekem küldték, de az is lehet, hogy nem. Tétlenül nézek Isabelle-re, aki mellettem guggol, és csodálkozó szemekkel méregeti a csomagot, miközben egy fekete tincset tűr a füle mögé.
- Bontsuk ki együtt? – kérdezi, mikor már teljesen végignézte a csomagot.
- Bontsuk. – felelem kissé tétován, és óvatosan megragadom az egyik végét, míg a másikat Isabelle. Egy viszonylag kicsi, szürke színű dobozt találunk, amint lebontottuk róla az ernyőt, amit Isabelle eltett a táskájába. Óvatosan, egyszerre nyitjuk ki a fedelet, lassan, miközben mind a ketten csodálkozó szemmel vizsgálgatjuk a csomagot. A szürke kis tasak belsejéből ugyanis három kicsi, fémes tárgy kandikál ki. Úgy néznek ki, mint a napszemüvegek. Napszemüveg. Minek kell nekünk napszemüveg, talán a sivatagba?
- Éjjellátó szemüveg! – kiált fel hangosan Isabelle és a kezébe veszi az egyiket, majd örömkiáltással a szemére tolja. Éjjellátó szemüveg? Mi az? Miben segít nekünk? És miért diadalmaskodik ennyire Isabelle.
- Ez egy hatalmas kincs. Segít nekünk éjjel is látni, ha őrködünk vagy menetelünk. Megláthatjuk vele a Hivatásososakat. És, mi van, ha nekik nincs ilyen? Úristen, ez fantasztikus!! – kiált a lány, és szabályosan táncolni kezd a farönk körül, miközben azt énekelgeti, hogy ajándékot kaptunk. Ajándékot kaptunk! Ajándékot! Mind a hárman. Óvatosan megforgatom a kezem közt a szemüveget, amely így közelről tényleg érdekesnek tűnik. Segít az éjjeli őrködésben. És a menetelésben. És három van. Egy dolog igaz. Odakint is megerősítették a szövetségünket, mivel hármat küldtek. Ajándékot kaptunk. Rettegj Aréna, jön a három szövetséges,                                Isabelle, Prim és Sarah. Elvigyorodom, miközben feltolom a szemüveget a homlokomra.
- Szépen nézek ki? – vigyorgok Isabelle-re, miközben egy pózt vágok a szemüvegembe, mire a lány elneveti magát, és ő is ugyanezt teszi. Ajándékot kaptunk! Egy pillanatra feltekintek az égre és elmosolyodok. Köszönöm. Köszönjük. Úgy döntök, hogy a szemüvegemet a homlokomon hagyom, nehogy elveszítsem, mivel otthon is gyakori volt, hogy valami, ami nálam volt nem került meg, elveszett. Éppen a táskám irányába akarok menni, mikor hirtelen hangokat hallok. Mintha valaki szólongatna. Engem, és Isabelle-t. Hirtelen megfordulok a hang irányába, és figyelmesen nézek, mire Isabelle is mellettem terem. Egy hang szólongat. Egy hang, ami vélhetőleg a kislány hangja. Sarahé. Elindulok a fatörzs irányába, ahol utoljára segítettem kötözni a lány lábát, és ahol utoljára láttuk őt, akkor még ájultan. De most ott fekszik a földön, szemei tágra nyílva a csodálkozástól, miközben a lábán lévő kötést piszkálgatja. Hosszú, lenszőke haja csapzottan göndörödik a nyakára, mozdulatai kissé félénkek, kissé merevek. Mintha csak én lennék. Mintha csak magamat látnám tavalyról. A tavalyi Aratásról. Azóta megnőttem, a hajam színe kissé sötétebb lett, de mindig is tudtam, hogy a kicsiny, félénk énem meg fog bennem maradni, hogy még mindig ott van valahol a lelkem mélyén. Gyorsan ledobom a táskámat a lány mellé, és óvatosan leguggolok elé. Tudom, hogy ő is csodálkozik, nem tudja, hol van, és mi történt vele, csak azt, hogy fél, és csodálkozik. Lassan megpróbálok neki mindent elmagyarázni, miközben a mellettem ülő Isabelle folyamatosan bólogat, és néha ő is beleszól. Sarah lassan és figyelmesen kíséri a dolgot, mire végül lassan bólint egyet.
- Szóval akkor szövetségben állunk igaz? – kérdezi, miközben a kezébe vesz egy aprócska valamit, egy piciny lila oldaltáskát.
- Igen, mindhárman. Úgy döntöttünk egy kicsit itt maradunk, aztán tovább megyünk. Én szívesen nekilátok éjjeli menedéket keresni vagy készíteni. – feleli Isabelle, miközben felpattan készen arra, hogy elinduljon.
- Oké, de ha szövetségesek vagyunk…. – kezdi Sarah, és kicipzározza a táskáját
- Akkor megmutatom, az én részemről mivel gazdálkodhatunk. – rázza ki a táskáját, melynek cuccai szanaszét repülnek a lábunk előtt. Nekem hálózsákom, kötszerem, zsemlém, és késem van. Isabelle – nek egymillió kajája. Sarah pedig csak egy apró kis táskát szerzett, amelyben van egy váltás zokni, ami fekete színű, egy csomag gyufa, három darab alma és egy érdekes barna színű, hosszú, belül üreges cső. Olyan, mintha egy köpőcső, vagy fúvócső lenne. Csodálkozva a kezembe veszem az apró csövet, és hitetlenkedve megforgatom a tenyeremben. Mi lehet ez? Egy egyszerű fúvócső? Csodálkozásomat hirtelen egy hang töri meg, amint Isabelle felkiált, és mint a tornádó kapja ki a kezemből a csövet.
- Ez egy fúvócső!! – kiált fel, és felderült arccal néz le Sarahra.
- Egy fúvócső? – kérdezem csodálkozva, miközben Sarahra nézek, akin látszik, hogy ő sem érti, amit Isabelle beszél.
- Emlékeztek a Második Nagy mészárláson Maysilee Donnerre? Neki volt ilyen. Pont ilyen. A nyilak méreggel voltak tele, tökéletes fegyver. Tökéletes! Mázlista vagy Sarah! -  kiáltja, miközben visszaadja a
lánynak a csövet. Maysilee Donner. Anya barátnője volt. Ő volt Haymitch Körzettársa. Idegesen lehajtom a fejem, ahogy eszembe jut Maysilee, anyu, de még az én Körzettársam, Harry Black is. Ugyanis a tizenkettedikből még mind a két versenyző életben van. Hirtelen eszembe jut, hogy Harry miért is jött ide az Arénába, az agyamat megrohamozzák a képek az Aratásról, és az a jelenet amikor az interjún ült. Én nem estem ki az elején, de viszont ő sem. Nem biztos, hogy valaha fogunk itt találkozni, de most először, mintha megérteném miről van szó. Katniss annak idején önként jelentkezett értem, és miattam jött a Viadalra, míg Harry az apja miatt. Alig van különbség. Talán ők ketten tudhatják, mi is az az önfeláldozás, talán a nővérem is egyetért vele. Mind a ketten ezt tették. Győzni akar. Ez a hely tele van emberekkel, akik győzni akarnak. És én miért lennék pont a győztes? Hirtelen a gyomrom olyan erősen begörcsöl, hogy muszáj egy pillanatra előre dőlnöm, miközben úgy érzem, mintha valami végigkúszna a lábszáramon, s feltekeredne a nyakamra, hogy azt kezdje el szorongatni. Mintha egy nagy kígyó lenne, aki magát a félelmet és a szomorúságot hordozná magában, miközben valamilyen okból fogva a hasam is fájna. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban,  mikor eszembe jut valami. Csak nem beteg leszek? Mi van, ha ezek egy betegség előjelei? Mert itt az Arénában, ha nem vagy teljesen egészséges, akkor nulla, egyszerűen semmi az esélyed. Kiszolgáltatott leszel, és a Hivatásosak, vagy akárki rád találhat.
- Prim, jól vagy? – hallom meg hirtelen Isabelle hangját, aki fekete szemeivel éppen kíváncsian fürkészi az arcomat.
- Nem annyira érzem jól magam. Úgy görcsöl a hasam és… - kezdem, de hirtelen elhallgatok. Vajon hangosan, vagy halkan szóljak itt? Mi van, ha tényleg beteg leszek, jó ezt hallani a kintieknek, a nővéremnek?
- Szomorú vagy. Félsz és remegsz. – néz rám a lány, miközben óvatosan a kezét a homlokomra helyezi. Hirtelen észreveszem, hogy tényleg remegek, mintha csak a hideg rázna.
- Beteg leszek? Vagy beteg vagyok? – kérdezem halkan Isabelle-től, miközben leülök a fa tövébe, mert úgy érzem, hogy szédelegni kezdtem. Nem akarom, hogy ez történjen.
- Nem fogsz belehalni. – szól a lány, miközben egy pillanatra szemét a lombokra emeli, mintha keresne valakit. Vagy elgondolkodna valamin, valamiről, amiről bárcsak tudnék.
- Vigyázz az Arénában. – szólal meg végül, mire hirtelen Sarah, aki épp a táskáját rámolja is felnéz. Miről van szó? Talán a Hivatásosakra célzott? Érzem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban a nem viccelődő szövetségesem láttán, aki óvatosan közelebb ül hozzám, és még mindig a zöld fát nézi.
- Vigyázz magadra Primrose Everdeen.

2013. november 9., szombat

19. fejezet I.

Kedves olvasóim! Meghoztam nektek a legújabb részt. Remélem tetszettek az érdekességek Willowról, de most folytassuk az Arénát. Előre szólok, hogy mivel most szó lesz a gyógyításról, én csak a képzeletemre hagyatkoztam. Szóval, ha bárki talál benne orvosi jellegű hibát, bocsi. Egyébként, csak azért is elmondom nektek, elkezdtem elsősegélyt tanulni, elméletet, és gyakorlatot, szóval később még jobban fogok tudni azaonosulni a főszereplőmmel :) Mindenkinek jó olvasást!
Clove 
                                                                                                                      
Egy apró izzadságcsepp gördül le a homlokomon, ahogy végigpásztázom a kikészített holmit. Egy üveg fertőtlenítő, és egy tekercs kötszer. Isabelle nem tudott semmit adni, a táskája csakis ételekkel van tele, két nagy vekni cipóval, három nagy sajttal, és kukorica, valamint bab konzervekkel. Hihetetlen, hogy tudott szerezni egy olyan táskát, amiben csak is ételek vannak. Mázlista. Ebben az Arénában hatalmas mázlista. Szóval meg kell tennem. Meg fogom gyógyítani a kis Sarah-t. De még is izgulok, sőt rettegek. Mi lesz, ha valamit rosszul csinálok. Tudom, hogy engem mutatnak a kamerák, és emberek százai várják, hogy megtudják, Primrose Everdeen tényleg gyógyító e. Otthon minden könnyen ment, csak gyógyítottam, beleéltem magam, senki sem háborgatott, csak én voltam, anyu és a beteg. Mindent ki kell zárni. Mindig ezt tanította anyu. Hogy legyen egy saját szférád, amibe csak te és a beteg léphet be. Nagyot sóhajtok, és a lányra nézek. Még mindig eszméletlen, nem kelt fel. Remélem addig nem is fog, ameddig nem végzek. Isabelle mellettem ücsörög, azt mondta, hogy majd segít adogatni a kötszereket, vagy hasonló, nem megy el. Talán lesz egy szövetségesem? Isabelle nem hagy ott engem. Legelőször is lehúzom Sarah pólóját, Isabelle tisztességesen el akar fordulni, de engem valahogy nem érdekel a dolog, kiskoromtól fogva láttam betegeket meztelenül. Ez egy természetes dolog, anyu mindig is ezt tanította nekem. Megszoktam, ha behoztak egy meztelen férfit, vagy nőt a házba, nekem segíteni kell. És most is ezt teszem.  Megtisztítom a felsőteste sebeit, amelyek részben csak horzsolások, amik nem fájnak, és remélem neki sem fognak. A haját kissé összekötöm, majd a pólóját ahelyett, hogy feladnám rá, csak ráterítem, mert nem szeretnék ezzel bajlódni, és mi van, ha felébred. A lábát is ugyanúgy megtisztítom, kivéve a bokáját, ahol egy nagyobb sebet találok, ezt később szeretném megkötözni. Isabelle végig mellettem ül, és engem figyel, miközben néha fel fel- sóhajt,
sóhajt, vagy a kezembe ad, egy- egy kötszert. Nem tudom, hogy a Másodikban mennyire ismerik a gyógyítást. Azt hallottam, hogy az ottani gyerekek kiképzőiskolában tanulnak, ahol a Hivatásos életre készülnek, és gyakran kell orvoshoz sietniük, mivel gyakori a sérülés a puszta kezes harcnál, vagy a fegyveres küzdelemnél. Ezt mesélte nekem Katniss a vezetékes telefonon, mikor a Győzelmi Körúton volt, és szinte minden nap felhívott, tájékoztatni, hogy mi történt vele. És végül pedig itt van. Elérkeztem e nagyobb sebhez. Sarah bal bokája ugyanis nagyon dagadt, valószínűleg meg lett zúzódva, ami nem éppen a legjobb sebesülés. Több napig segítségre lesz szüksége a közlekedés során. Nem lehet, hogy itt hagyjuk a kislányt. Zúzódás. Jó erős kötés. Ez ugrik be nekem első körben, így lehúzom a lábáról a cipőt és a zoknit, hogy megbizonyosodjam, ez tényleg zúzódás e. Ha hibát vétek, akkor az nem fog tetszeni a közönségnek. Az az érzésem ugyanis, hogy most minket mutatnak a kamerák. Remélem a nézők elégedettek ezzel. Óvatosan lefertőtlenítem a sebet, majd elkezdem kötözni. Teszek rá egy réteget, majd egy újabbat, végül egy harmadik kötésréteggel fixálom az egészet. Talán mankóra lesz majd szüksége a közlekedéshez. Nem tudom, de így, hogy sikerült segítenem jobbnak tűnik a helyzet.
- Tyűha Prim ez nem semmi. Hallottam, hogy tudsz gyógyítani, de így… a Hatodikba kéne menned orvosnak tanulni. Ott van a gyógyszergyártás.  – néz rám Isabelle miközben leülök a fa törzsére a lány mellé.
- Ó, oda ahol Phoebe van. Inkább nem. – nevetek fel, miközben bepakolok a táskámba.
- Figyelj az a helyzet, hogy Sarah-nak a következő napokban segítségre lesz szüksége. Nem biztos, hogy tud járni olyan egyszerűen. – kezdem, mire Isabelle közbevág.
- Ne hülyéskedj! Most már szövetségesek vagyunk. Te, én és Sarah. Csak nem hagylak itt titeket? Most már együtt vagyunk – néz rám a lány, miközben fekete szemeiben huncut fény villan. Szövetséges. Egyszerűen természetesnek vette, hogy szövetségesek vagyunk. Hirtelen megkönnyebbülés száll el. Van kettő szövetségesem. Tudom, hogy nem egy örök dolog, de még is többen talán többre is jutunk. Örülök neki. Isabelle és Sarah most már a szövetségesem.
- Nos, akkor gondolom, még nem megyünk sehová. Szerintem várjunk egy kicsit, aztán majd készítünk menedéket. – nézek a lányra, miközben a táskámat leteszem magam mellé.
- Naná, hogy sehova. Tudok, én csinálni rejtekhelyet. Tanultuk a suliban. Ja tényleg, itt, a menedék….ajánlom, hogy vigyázzunk a négyes lánnyal. Nem Hivatásos, de láttam az edzéseken. Nagyon okos. Baromi jó csapdákat csinál. Okos. Mint tavaly a rókaképű. – mondja Isabelle mire kissé meghökkenek. Tudom, ő az edzéseken a fákról figyelte a többieket. Igen, de ilyen jól. Tudja, hogy valaki jó csapdákat csinál. Nem semmi.
- És a Hivatásosakról tudsz valamit?
- Hát az egyesek, Alex és a hatosak kötöttek szövetséget. Tuti, hogy elfoglalták a szarut. De van egy tippem, hogy a dzsungelre is rá fognak találni. Nem bírják ők se sokáig a sivatagban. Szerintem senki sem bírja. – feleli Isabelle miközben Sarahra pillant. Még nem kelt fel. Várunk. Ennyit tudunk.
- Valami más? – kérdezem hirtelen, mire Isabelle felnéz az égre egy pillanatra és elgondolkodik.
-Hát a te Körzettársad azt hiszem egyedül bolyong valamerre. De annyit tudok, hogy még él. – mondja, miközben rám néz. Harry Black még életben van, azaz a 12. Körzetnek még mind a kettő játékosa bent van az Arénában. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy ez mit is jelent. Tizenegyen még itt vagyunk az Arénában, ami ki tudja, hogy mekkora. De vajon mikor lesz, hogy már csak az egyikünk marad itt. És egyáltalán, ki lesz ez?
- Héééé hallottad?? – pattan fel hirtelen, miközben megragadja a karomat.

- Valami bokorba esett! Tuti hallottam! – kiáltja, és eliramodik a bokor felé, ahonnan az állítólagos hang jött. Katniss is észrevette volna. Aki vadászik, vagy van érzéke, annak megy. Egy pillanatig hallom, ahogy Isabelle kotorászik valamit, majd hirtelen felkiált, mintha egy győzelmi indulót énekelne. Visszatér a bokorból. De van valami a kezében. Egy szürke ejtőernyős csomag.