17. fejezet III.

Drága olvasóim! Köszönöm szépen a kommenteket, igen sok kommentet és a pipákat. Tudom, hogy ez nem volt az a nagy rész,de egy kis átvezető jelleg mindenhova kell. Nos ti mit gondoltok, hamarosan Futótűz? Én személy szerint jártam egy nagy CC-ben, és már mindenféle volt, nagy poszter, popcornos doboz, padlóragasz. Én már nagyon Futótűz-feelingben vagyok :D És Ti? Nos nem is húzom tovább a szót, jöjjön az új fejezet :)
Clove :)  
                                                                                                          

A nap lassan ereszkedett alá, a hatalmas sivatagi homokbuckák mögé. Utolsó, halvány sugarai narancssárgára festették a tájat, mintha így akarnának elköszönni ettől az Arénától, hogy átadják helyüket a holdnak. Már csak egy apró, vékony darab látszott, az eddigi hatalmas napból, mint egy vékony cérna, miközben lassan végleg lesüllyedt a buckák mögé. Naplemente. Mindig is szerettem az ilyen jelenségeket nézni, gyönyörködni bennünk. Bárcsak ez is igazi lenne. De itt vagyunk, idebent egy Arénában, kétségek és szürreális dolgok között. Ki hinné azt, hogy ez az igazi nap. Túl nagy, túl erősen süt. Illetve sütött. Ahogy a nap lebukik, a sivatagba mintha kissé hideg levegőáramlat érkezne. De még mindig perzselő a forróság, a szám ismét kiszáradva, sőt már a gyomrom is igen korog. A lábamból pedig úgy érzem, mintha kifogyott volna az erő az egész napos menetelés után, már szinte csak vánszorgom, és többször is orra bukom. Amikor utoljára esek egy nagyot úgy döntök ott is maradok, a nézők így is eleget szórakozhattak a bukdácsolásomon. Egyszerűen éhes és szomjas vagyok. És fáradt. Iszonyatosan fáradt. A homok még mindig forró, de már úgy érzem kibírom, úgyhogy egy pillanatra egyszerűen elterülök és becsukom a szemem. Ennem kéne, vagy innom. És találnom kellene éjszaka valami búvóhelyet is. Illetve, valahogy búvóhelyet kellene csinálnom. Ó Istenem, de jól esne nekem most egy kis eső. Csak néhány picurka csepp eső. A fejem kong, a lábam sajog, és mindenem tele van homokkal. Egy pillanatig valami átfut az agyamon. Legalább két órát utaztunk az Arénáig. Most vagy nagyon távol van, vagy nagyon nagy. Hirtelen eszembe jut, mi van ha még ötször akkora a terület, aminek elképzeltem. Sivatag. Homok. Mindenütt homok. Őszintén kezd elegem lenni a homokból. Óvatosan felhúzom magam, és elhelyezkedem egy közeli buckán. Itt az idő. Ki kell bontanom  a csomagomat, a csomagot, mely ki tudja, az életet vagy a halált is eldöntheti. Hála az égnek, hogy igaz egy kicsi táskát, de legalább szereztem egyet. Ha én is beleragadtam volna a futóhomokba már nem élnék… már nem. Ki tudja, mi van benne? remegő kézzel magam elé vonom a táskát. Ronda, kék színe biztosan fel fogja kelteni a figyelmet, ezen a sárga területen. 

Óvatosan remegő kézzel magam elé vonom a táskát. Ronda, kék színe biztosan fel fogja kelteni a figyelmet, ezen a sárga területen. Valahogy álcáznom kell. De legelőször kinyitom a tetejét, és belemarkolom a tartalmába. Legelőször egy hatalmas szürke összegöngyölített valami akad a kezembe. Egy hálózsák. De nem egy sima hálózsák. Hatalmas. Legalább ketten, de még hárman is simán elférnek benne. Jó lenne, ha lenne szövetségesem, de jelen pillanatban rajtam kívűl egyetlen egy élőlényt nem látok, közel, s távol egyaránt. A következőleg egy üveg fertőtlenítő akad a kezembe. Végre valami, amit ismerek, és használni is szoktam. Ezzel lehet a sebeket lefertőtleníteni. Nem rossz. Nem nagy, de tudom, hogy szükség lesz még rá a Viadalon. A kezembe akad egy késkészlet is. Kettő, nagypengéjű hatalmas kés, melyeket legszívesebben azzal a lendületel dobnék vissza a táskába, mellyel kivettem. Talán vadászatra, vagy védelemre kell. Nem tudom magam elképzelni, ahogy késsel a kezemben járom a vidéket, vagy alszom. Nem, és egyszerűen lehetetlen. Utoljára kettő szép nagy kiflit találok, mely tetején sajtszórat díszeleg. Hála az égnek! Van kajám. Nem sok, de még is van. Ennyi a táskám tartalma. A hálózsákot és a fertőtlenítőt visszarakom, a késeket leteszem magam mellé a homokba, és az egyik kiflit kettétöröm. Az illata, és a tapintása rögtön előhozza belőlem az éhes énemet, és nagy nehezen de sikerül lassan
  lassan megennem a felét. Tizenkét évig éheztem. Muszáj volt megtanulnom, mi az a beosztás. És ezt kell most is tennem. Be kell osztanom az ételemet, mert nincsen sok. Iszom néhány korty vizet is, és az arcomat is megmosom vele, majd lassan becsomagolok a táskámba. Két liter víz, és két kifli. Ha jól számolok három vagy négy napig elegendő. Lassan belemarkolok a kezemmel  a homokba, miközben azon gondolkodom, hogyan álcázzam magam. De jól esne egy kis eső. Egy pillanatig csöndben hallgatom a sivatag hangját. Minden csöndes, semmi zajt nem hallani. Talán ha bekenem homokkal a táskámat? És ekkor hirtelen minden kivilágosul, és fülsüketítő hangerővel megszólal a Himnuszunk. Összerezzenek ahogy felülök és a világos eget nézem, amin megjelenik Panem címere. Tizenhárom. Kik lehetnek. Idegesen harapdálom a számat, ahogy fölfelé kémlelek. Talán köztük van Isabelle? Vagy esetleg Harry? Mindenem megremeg, ahogy meglátom az első képet. A Harmadik Körzetét. Tehát az 1. és 2. túlélte. A Hivatásosak és Isabelle. Ő túlélte. Nem tudom, miért örülök ennek. Talán mert kedves volt velem? Talán mert nekem is szimpatikus? Igen. A Harmadikból mindketten kiestek, a negyedikből a fiú. A ötödikből és a hetedikből mindketten, a nyolcadikból a lány, a kilencedikből a fiú, a tizedikből és  a tizenegyedikből pedig mindketten. Tizenhárom. A résztvevők felénél több. Nagyon sok. Eddig még nem volt erre példa. Nem, mert nem voltak vérmes Hivatásosak, és nem volt sivatag Aréna. Már csak tizenegy. Már csak ennyien vagyunk. Charlotte, Christian, Alexander, Isabelle, a negyedik beli lány, Phoebe, Carlos, a nyolcadik beli fiú, Sarah, Harry és én. Harry Black is túlélte. Nem tudom, nem kéne ezzel foglalkoznom. De amint eszembe jut a fiú, és az apja, rájövök, hogy még is jó hogy túlélte. Közelebb van a győzelemhez, és az apja segítéséhez. De én is közelebb vagyok. De viszont csak egyetlen győztes lehet. Csak egy. Érzem, hogy ismét begörcsöl a gyomrom, ahogy a címer lassan eltűnik. Az éjszakai égbolt hirtelen ismét elsötétül, majd mindenre nagy csöndesség száll. Tehát tizenhárom. Már csak tizenegyen vagyunk játékban. Óvatosan sóhajtok egyet, és egy pillanatra hátradőlök. Mindenen csak sötétség és nagy csönd honol. Talán mi lesz, ha esetleg éjszaka az idő lehűl. Ha nem lesz végig ilyen nagy meleg, és szárazság. Istenem, de jól esne egy kis eső. Úgy érzem magam,mint egy nagy szivacs, amelyből minden vízet kiszívtak. A fejem fáj, a torkom kapar, a bőröm pedig éget. Hiába a palack víz, egy kis eső, nagyon jót tenne. Nem lehet, hogy mindenhol ekkora a szárazság? Talán valahol van egy oázis? A kezemet a forrón perzselő homlokomra teszem, és néhány csepp vízzel próbálom nyugtatni. El sem merem képzelni magam. Bizonyára piros vagyok, beesett arccal és hámló bőrrel. Hogyan fogom kibírni még hetekig ezt? Hátradőlök a homokban, és egy pillanatra behunyom a szemem. Nem figyelek semmire, nem cikáznak a gondolataim, egyedül a sivatag hatalmas csöndjét hallgatom, miközben az arcomat dörzsölöm. De jól esne egy kis eső. Csak egy pici. Nem kérek többet, csak néhány csepp aprócska esőt. Nagyot sóhajtok, és tovább fülelek. Mindenhol csak csöndesség, sehol egy mozgolódás,  esetleg állat neszezése. Sem ciripelés, sem madárdal, mint otthon a 12. Körzetben. Mint otthon. Csak csönd és csönd és csönd és… Hirtelen kinyitom a szemem. Mintha hallottam volna valamit. Esetleg valaki van a közelben? Felpattanok, és összehúzom magam. Mi lehet ez a hang? Egy pillanatig csak a nagy csöndességet hallom. Csak a csöndet. Bumm! Bumm! Bumm! Három hatalmas nagy dörej hasít a csöndbe. Dörej. Dörgés. A pupilláim hirtelen kitágulnak. Mennydörgés!

17. fejezet II.

Minden kedves olvasót üdvözlök ismét ezen a szombaton, mely nagy öröm, ugyanis hivatalosan őszi szünet van. Lehet ám gyártani a fejezeteket, én is javában írom a Prim'Story folytatását. Viszont a múltkor néhány olvasóm feltette a kérdést, méghozzá, egy sivatagi Arénában nem halna mindenki szomjan olyan gyorsan? Nos megmondom, hogy a lényegre tapintottatok, ugyanis a Játékmesterek egy Nagy Mészárlás esetén pont az ellentettjét akarják. Szóóval csak annyit mondok, hogy nem lesz ennek olyan korán vége. Hogy miért? Lehet nyugodtan találgatni, aztán majd kiderül ;)
C.<3
                                                                                                          
 

Tizenhárom. Tizenhárman már nem élnek. Már kiestek a játékból. Már csak 10 ellenféllel kell szembeszállnom. De a Hivatásosak biztosan túl is élték a Bőségszarui harcokat. Ők talán elfoglalták az egész Szarut. Talán már most áldozatok után kajtatnak. Összeborzongok. De ki lehet az a tizenhárom. Mi van, ha mondjuk a kis Sarah nem él. Vagy esetleg…bele sem akarok gondolni. De én túléltem az első nagy összecsapást. És ez is már számít valaminek. Most pedig itt bolyongok egyedül szomjasan, és fáradtan a sivatagban. De túléltem. Hirtelen jóleső bizsergés jár át. Túléltem az első nagy harcot. Egy pillanatra Katnissre gondolok. Talán ő is lát engem. Vajon mit gondol ebben a pillanatban? Talán keresi a támogatókat? Talán van egyáltalán támogatóm? Létezhet olyan ember, aki nem a nagy és vérmes Hivatásosakra szavaz, hanem esetleg énrám, a gyenge lányra, aki képtelen gyilkolni? Hirtelen megborzongom, hogy itt vagyok az Arénában, mit csinálnék, ha valaki megtámadna? Én akkor sem ölök, soha, semmi körülmények között nem vagyok képes rá. Főleg nem az Éhezők Viadala miatt. De az biztos, hogy Katniss néz engem. Ő is, és anyu is. Látják, hogy jól vagyok. Túléltem és vizem is van. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, ha elfogy az éltető folyadék abból a picike palackból. Egyenlőre nem akarok. Egy pillanatra felnézek az égre. Mi van ha most is engem mutat a kamera? És ha Katniss és anyu nézi? A tekintetem az égre emelem és elhaló hangon megszólalok:

-                                                                                        Katniss! Anyu! Sikerült. – ennyit bírok kinyögni, mert a torkomat erős köhögés kezdi fojtogatni, úgy érzem olyan a nyelvem mint egy kiszáradt törlőrongy, a fejemről cseppekben folyik az izzadtság, és a fejem pedig már most hasogat. Körbenézek. Amerre a szem ellát, mindenütt csak homok, buckák és forróság. Lehet, hogy most kéne. Meg kéne néznem a csomagom tartalmát. Innom kéne. Eddig bírtam. Ha van nálam víz, akkor miért fosztom meg magam tőle? A szememmel körbepásztázom az egész teret. Csak is homokbuckára ülhetnék. Megfogadom, Katniss ha itt lenne, még javában loholna, ő igazi harcos, túlélő, aki minél messzebb akarna kerülni a Bőségszarutól. Ellenben velem. Mielőtt beleinnék a vízbe, eszembe ötlik valami. A nadrágom térdig ér, és fekete, ezért beszívja a meleget. Ha valamit tudnék vele kezdeni, akkor talán könnyebben tudnék továbbmenni. Óvatosan leguggolok, és vigyázok, nehogy valamim hozzáérjen a homokhoz. Már a Bőségszarunál megtapasztaltam, milyen borzalmas tud lenni. Erősen megmarkolom a nadrágom egyik szárát, és szépen letépek egy darabot, hogy így már olyan mint egy rövidnadrág. Ezt megcsinálom a másikkal is, és mivel eléggé nagy darabok, leteszem magam mellé, hátha szükségem lesz még rá. Illetve biztosan szükség lesz rá. Magam elé fordítom ez egyik üveget, melyen látszik az izzadság. Igen, olyan erősen szorongattam. Körülbelül 1 liter és a másikkal együtt kettő liter lesz. Óvatosan kinyitom a tetejét, és belekortyolok egyet. A víz hideg, és hűsítő, legszívesebben az egészet meginnám, de tudom, hogy nem szabad. Mielőtt nyelnék átöblögetem a számat, majd három nagy kortyot lassan nyelek le. Már is jobban érzem magam. A szám így nem száraz, és a fejem hasogatása kicsit tompult is. A víz a legjobb barátod. Ez soha ne feledd. Igen. Most a víz a legeslegjobb barátom. Hirtelen eszembe ötlik valami. Valami, mi gyógyítóként korábban is eszembe juthatott volna. Valami, amivel tudok segíteni magamon. Óvatosan letépek egy darabot a fehér pólóm aljából, és egy kicsit vizet öntök rá. Hűs, hideg vizet, amit ekkor a fejemre teszek. Borogatás. Ebben a melegben a borogatás az, ami biztosan használ. Tudhattam volna korábban. De persze, ebben az állapotban semmi nem lesz jobb. Nagyot sóhajtok, ahogy a víz a fejemhez ér. Hűsít és jó hideg. Anyu annak idején mindig ezt adott a betegeknek, nehogy hőgutát kapjanak. És nehogy én is. Tényleg, mi van, ha nem csak a szarunál haltak meg. Ha a nagy melegben esetleg rosszul lettek, és napszúrást kaptak. Bár ehhez én is közel állok. Az arcomon a bőr iszonyatosan éget, és húz, valamint nagyon forró. Óvatosan megmosom az arcomat, hogy ez is segítsen, de nagyon kell vigyáznom, nehogy kifogyjak a vízből. A víz. A sivatagban a legjobb barátom.

17. fejezet I.

Sziasztok! Nos, ismét it vagyok, nem tűntem el, csak is a pendrive és a géppel is volt egy kis gond, ezért hoztam később a részt. Mindenkinek elnézését kérem, remélem a résszel kárpótollak titeket! :) Most néztem át, hogy úgy kb. 120 oldal lett az Aréna, és maga a sztori pedig 267 szóval egy ideig még tartani fog, aminek én személy szerint nagyon örülök, remélem Ti is! :) Köszönöm szépen a 8 pipát és a 6 kommentet, úgy látom elnyerte a tetszéseteket az Aréna. Remélem továbbra is tetszeni fog! :) Jó olvasást, és (csak kiírom) boldog 3. Nagy Mészárlást( illetve annak olvasását :)

Clove 

                                                                                                                    

A gong. Elindult a Viadal. A hetvenötödik Éhezők Viadala, egy hatalmas, sivatagi Arénában. Ott, ahol ezer ellenség leselkedik rád, és ahol a víz, csak is a szaruban található meg. Meg kell tenned! Gyerünk! Szaggatottan szívom be a levegőt, ahogy lassan elrugaszkodom, s igyekszem a lehető legmesszebbre ugrani, le a fémlapomról. Alig pár centire huppanok le a futóhomoktól, s majdnem beleér a sarkam, de ez nem lehet. Ha beleragadok, elkapnak. Megölnek. Vége az életemnek, és a játéknak is. Majdnem elsikoltom magam, ahogy a kezem a forró homokra préselődik, mely úgy éget, mint a hatalmas kemence. Fújtatva kapom fel a tenyeremet a földről, miközben elindulok a kiszemelt kék színű hátizsákért, és a vízért. Nem figyelek semmire, egy dolog lebeg a szemem előtt: túl kell élnem a szarui támadásokat. Lihegve kapom fel a hátizsákot, amikor meghallom az első káromkodást. Távolról jön, vélhetőleg Charlotte hangja, majd azt több hangos kiáltás követi. Beleragadtak. Egyesek beleragadtak a homokba. De csak egyesek. Tudom, néhányan átugrották, és elindultak idefelé. Hallom, ahogy néhány lépt közeledik, mintha valaki, vagy egyenesen valakik szaladnának erre.  A szívem verése felgyorsul, ahogy 2 métert futok előre, és felkapom a két palack vizet. Mennem kell. Most! Ne maradj itt Primrose Everdeen! Érzem, mintha a fejemben egy óra arra figyelmeztetne, hogy túl sokáig voltam itt, hogy el kell tűnnöm. Ez itt a Bőségszaru, nem az én terepem.  A kezem, lábam remeg, és hangosan zihálok ahogy megfordulok, és futni kezdek. El innen. Egyenesen el a Bőségszarutól. El a többiektől. A Hivatásosaktól, a csatatértől. Vélhetőleg dél felé, bár ezt én sem biztosan tudom. Mindenhol csak homok, buckák és perzselő forróság, néhol szél, mely a sárga rengeteget fújja.  Nem tudok tájékozódni ilyen környezetben. A lihegésem egyre hangosabb, és a lábam remeg a homokban. Forró, és olyan, mintha belesüppednék, mintha semmi nem akadályozná meg az esetleges elmerülést. A futás egy olyan  terepen , ahol fák vannak, ahol a talaj nem ilyen forró és ismeretlen sokkal egyszerűbb. Itt mintha több fáradtságba kerülne, és még lassabban mozognék. De nem állok meg. El kell futnom. Minél messzebb a Szarutól, ahol ki tudja most éppen mi történik. Ott van a nagy vérfürdő, amelybe nem akarok belekeveredni és még tudni sem. Már a gondolatától megremeg a gyomrom, és félelem áraszt el, úgy hogy igyekszem kizárni az elmém leghátulsó zugából is. Nem vagyok ott, sikerült elmennem, és most jobb, ha nem gondolok rá. Nem, nem szabad.  A kezemben olyan erősen szorongatom a kulacsomat, hogy érzem, ahogy az izzadtság betölti a tenyeremet, s jóval később az üveget is.  De soha, semmi áron el nem engedném. Víz. Két palack víz. Az életem múlik rajta, ebben, egy ilyen Arénában. Sivatag. Lassan lélegzem, és kissé kocogásra váltok, miközben megpróbálom kitisztítani az elmémet. Sivatag. Mindenhol homok, perzselő homok. És forróság. Van egy olyan érzésem, hogy sem Katniss, sem senki nem számított erre. Sivatag. Nem hiszem el, hogy ez egész Aréna csak sivatag, csak homoktenger mindenhol.  Illetve. HA sivatagba vagyunk, csak a Bőségszarunál találhatunk vizet és talán élelmet is Aki nem szerzett, annak vissza kell mennie oda. De a Hivatásosak valószínűleg elfoglalták az egész Bőségszarut, mint minden évben szokás. Legyőzik a leggyengébbeket, összefognak, és akiket még nem kaptak el azok ellen hajtóvadászatot indítanak. Ki tudja, talán Phoebe éppen engem javasolt első zsákmánynak.  Megborzongok a Hivatásos szóra. Mi lehet a többiekkel most? Ők mit gondolnak? Mert én, így mondva semmit, de semmit nem tudok a sivatagról. Nagy, forró és száraz. De semmi többet. Nálunk a tizenkettedikben csak fák vannak. Fák, és nyirkos idő. Talán a déli Körzetek, mint a második, akiknél nagyobb meleg tombol, talán ők tudhatnak valamit. De én semmit. Hol tudok elrejtőzni? Tudom, hogy tanultam a Kiképzésen erről, de talán sikerül is felhasználnom a tudásomat? Mindenesetre az égre nézek. Túléltem a Bőségszarui támadásokat. Ez valami. Ennek kell örülnöm ebben a percben. Magamban hálát adok Istennek, hogy sikerült elmenekülnöm, majd hirtelen lassú sétára váltok. Nem könnyű a kocogás. Bezzeg Katniss, aki egész életében csak vadászott és futott, neki nincsen nehéz dolga. De én mindig csak otthon voltam, és a gyógyítással foglalkoztam. Nincs akkora állóképességem, mint neki. De muszáj továbbmennem. Igaz, hogy perzselő a forróság, hogy mindenem izzad, és a szám kissé kiszáradt, de még nem merek megállni. Még ha van bennem erő ahhoz, hogy továbbmenjek, akkor ezt kell tennem. Gyerünk! Néhány percig sétálok, majd újra kocogásra váltok és azzal szórakozom, hogy ütemesen szívom be a levegőt és fújom ki, nehogy túl korán szúrni kezdjen az oldalam.  Aztán ismét sétálok. És kocogok, majd így teszem ezt lassan felváltva, ki tudja, talán a nővérem is ezt javasolná? Minden

áron messzire akarok menni, legalább egy ideig, hogy aztán nyissam ki a hátizsákot. Még nem akarom. És inni sem akarok. Csak két liter vizem van, és azt be kell osztanom. Miért kellett sivatagba tenni bennünket? Nem értem,egyszerűen túlságosan furcsa ez az egész Aréna, a Viadal. Talán korán le akarják zavarni az idei Viadalt? De hát Nagy Mészárlás van, és a győztes húga is szerepel, vajon a nézők mennyire kíváncsiak erre? Hirtelen eszembe jut, hogy akár most is mutathatnak a kamerák. Elvégre egy ideig csak a harcot fogják figyelni, de néha akár minket is, akik már elmentek a Szarutól. A fejem már fájdogálni kezd, a homlokomon izzadság gyöngyözik, és teljesen kifáradtam, de a nagy séta közben egy pillanatra ismét az égre nézek. Talán ott vannak a kamerák. Alig bírom, de egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra, amit hamar abba is hagyok. Szerintem ha nem mutatom magam túl nyúzottnak, már az is előny, és valahogy ebben a helyzetben a mosolygás nagy erőfeszítésembe kerül. Nem. Semmi kedvem sincsen ahhoz, hogy mosolyogjak. Ebben a pillanatban hallom, ahogy valami belehasít az eddigi nagy csöndbe, s erre rögtön meg is állok. Az ereimben megdermed a vér, mert azt hiszem, hogy itt van még valaki. Valaki aki ellenség. De ekkor meghallom az ágyúdörgést. Az ágyú. Ez jelzi, hogy vége a harcnak a Bőségszarunál. Egy pillanatra megtorpanok, és mereven hallgatózom, hányszor dörren az ágyú. Tíz. Tizenegy. Tizenkettő. Tizenhárom. És ekkor elhal a hang. Tizenhárom. Ennyien estek ki a játékból eddig. Megborzongok. De vajon kik lehetnek ezek?

16. fejezet III.

Üdvözlök ismét minden kedves olvasót! Először is láthattátok, hogy új dizi van az oldalon, immár a Viadal alkalmából. Mert igen nagy mérföldkőhöz érkeztünk most. Ugyanis kiderül, milyen az Aréna, mi lesz, és igen, elkezdődik a 3. Nagy Mészárlás. Remélem tetszeni fog mindenkinek és kellően tele lesz izgalommal és talán csavarokkal. Ja és immár 9 rendszeres olvasónk van, aminek nagyon de nagyo örülök. Lehet jönni, nyugodtan :D Jó olvasást mindenkinek, remélem megnyeri a tetszéseteket az Aréna. :) Illetve amennyi eddig van belőle :)
C.

A térdeim remegni kezdenek, amikor meghallom Claudis Templesmith, a híres bemondó dübörgő, s lelkesítő  hangját:

-                                                                                        Hölgyeim és uraim! Kezdődjék hát a Harmadik Nagy mészárlás! –A hideg végigfut a hátamon, ahogy becsukom a szemem, és újra kinyitom. Idegesen pislogok, mintha csak rosszul látnék. Hatalmas meleg. Vibráló levegő. És valami, amit a szél az orromba és a szemembe fújt. Por. Egyenesen homok. És ekkor kivilágosodik előttem minden. Egy hatalmas, nyílt,s sík terepen vagyunk. Előttem a Bőségszaru ezüstösen csillog, s körben áll az összes Kiválasztott. De nem ez tűnik fel. Minden sárga színű. Mindent, por és homok fed. Körülöttem semmi mást nem látni, mint sík terepet, kisebb, és igen sok nagyobb homokbuckákkal. Meleg. Hatalmas meleg. Egy pillanatra beugrik a szó: Sivatag! Sivatag. A perzselő, sík és víztelen sivatag. Sivatagi Aréna. Az agyam lázasan kutakodik de semmit nem talál. Minden ötlet, amit Katniss adott, hogy fussak el, keressek vizet, hogy a fák menedéket adhatnak, ebben a pillanatban egyszerűen minden befuccsolt. Sivatagban vagyok. Soha, nem volt ilyen. Talán régen, egy régi Viadalon, amelyre talán alig emlékezik az ország. Sivatag, ahol semmi víz, semmi sincs. A világ körülöttem összezsugorodik, ahogy a gyomrom egy hatamasat szaltózik és majdnem elesem. Minden tanács, hiába való. Egyetlen egy esély van, a Bőségszaru. Csak is ott lehet víz. A víz, a legjobb barátom. Remegő kezemmel kisöpröm a szememből a homokot és körbenézek. Körülöttem a Kiválasztottak állnak a fémlapokon. Közel hozzám meglátom Charlotte-ot, és Sarah-t. Mellettem a tizedik Körzet lány Kiválasztottja áll, készen az indulásra. Odafönt, pedig elindult az óra. Hatvan másodperc. Ennyi és megszólal a gong. El kell majd indulnom. De hova menjek. Vizet kell szereznem. De nem mehetek oda a Szaruhoz, mert a gong után minden Hivatásos oda fog menni, és ott kezdődik az igazi nagy csata. Érzem, hogy megremegek, ahogy eszembe jut, hogy Katnissre tavaly ott támadt rá Clove, Isabelle ikertestvére. Ösztönösen körbenézek, de sehol nem látom a lányt. Sem a Körzettársamat, Harryt.  De itt sehol nem lesz víz. A szívem erősen dübörög, és az agyam zakatol, de nem tudok semmit. Tehetetlen helyzetben vagyok. Érzem, hogy a torkomban nagy gombóc keletkezik., ahogy meglátom a számot. Negyven másodperc. Nem futhatok el. Nem tudok.

-                                                                                        Hangosan lihegve érzem, hogy majdnem előretántorodom, s a szemem leszegezem a földre, nehogy elessem, mert akkor itt lesz vége a játéknak.  Mi a fene van itt? Harminc másodperc. Számítanak rám. A nővérem, anyu. Tennem kell valamit. De mit? Ekkor meglátok valamit. Lent van, odalent a fémlapom közelében. A fémlapnál, úgy 2 méteres sugárban a homok sokkal sötétebb mint általában. Ez egy árnyék lehet, talán az is, amelyet a sivatag miatt látok De ekkor dübörögve hirtelen  beugrik valami. Az árnyék nem ilyen nagy. A szívem a torkomban dobog, ahogy egy pillanatra leguggolok. Sötét sáv, mindenhol. Jobbra és balra is. Minden Kiválasztott fémlapját körülveszi egy ilyen. A felismeréstől egy pillanatra hátratántorodom. Ez … ez…. És ekkor meglátok magam mellett egy kis fadarabot. Egy fadarabot, ami szépen, lassan süllyed a homokba. Hirtelen rájövök valamire. Ez futóhomok. Egy érdekes homok, amibe az ember egyszerűen beleragad, akár le is süllyedhet, és a halálát okozhatja.  És itt futóhomok van. Minden Kiválasztott fémlapjánál. Hirtelen megtántorodom, ahogy eszembe jut, hogy senki sem figyeli ezt. Mind csak készen állnak arra, hogy elinduljanak a Szaruhoz. De nem fognak ugrani. Ha 2 métert tudok ugrani, akkor talán  átugrom a futóhomokot. Mi van, ha senki sem jött rá. Akkor… Megpillantok hozzám közel egy picike  hátizsákot, és néhány méterre két palack vizet. Víz! Meg kell szereznem a vizet! 15 másodperc. Le kell ugranom. Ha a többiek ne, vették észre..akkor talán könnyebb lesz. Aztán pedig iszkiri el innen. 10 másodperc. Biztos vagyok benne? A lábam megremeg. Biztos, hogy senki sem jött rá? Mi van, ha mondjuk Phoebe. Primrose Everdeen, a gyenge lány képes az ilyenre? 5 másodperc. Meg kell tennem. Talán sikerül, nem okozhatok csalódást. Ekkor ugyanis a lelki szemeim előtt megjelenik Katniss. A televíziót bámulja remegő kézzel, és mintha a szemével, és fejéve üzenni akarna nekem valamit. „Menj!” Menjek?  Nem másíthatom meg a döntésemet. Túl kell élnem a Szarui támadásokat. Gyerünk! Meg kell tennem. A lábam megremeg. És ekkor fülsüketítően és félelmet hordozva megszólal az a valami, amitől egész életemben irtóztam. A gong. Elkezdődött a 3. Nagy Mészárlás.

16. fejezet II.

Sziasztok! Íme meg is hoztam a legújabb fejezetet :) Nos a jövőben tervezek majd egy kis dizájnolást a blogon, már ha lesz időm az Aréna és a Viadal tiszteletére. Köszönöm a pipákat és a kommenteket :)) Ja és ezt hallgassátok, én is ezt hallgattam, mikor a fejezetet írtam :) Republic- szép álmokat

                                              "Fekete árnyak a falakon, körbezár ez a hatalom"
                                                                                                                      

Reggel van. Reggel. Egy pillanatig tétován meredek magam elé, miközben felülök lassan a kanapén. A testemet a fáradtság járja át, s mintha fáznék a hajnali széltől, nem csoda, egész éjjel odakint kóboroltam. Reggel van. Hamarosan indulunk az Arénába, oda abba az Arénába, ahol vagy a halál, vagy pedig a győzelem vár rám. A szívem egy hatalmasat dobban, és a gyomrom is szaltózik, ahogy Gloriára nézek. Mennem kell. Be kell mennem az Arénába, be kell mennem, és részt kell vennem a 3. Nagy Mészárláson. Legszívesebben itt helyben megkérdezném, hogy biztosan igaz ez, biztosan Viadalra kell mennem, biztos, hogy ez nem csak álom? És legszívesebben azt várnám, hogy azt felelje, ez csak egy hülye álom. De ez nem igaz. Itt állok, én Primrose Everdeen. Primrose Everdeen, aki részt fog venni a 3. Nagy mészárláson. Nagy Mészárlás. A lábaim, a kezeim remegnek,ahogy a fürdőszobában valami kényelmesbe öltözöm, majd kimegyek Gloriához a nappaliba. Látom ahogy a tanácsadóm a kezeit lóbálva lassan jár körbe, és érzem, mintha ő maga sem akarna megszólalni. Ha már Gloria keze is remeg, akkor ez egyet jelenthet, ő is, mindenki érzi ennek az egésznek a súlyát. A súlyát, mely mint az ólom nehezedik rám, a tudat, hogy ez nem egy egyszerű Viadal lesz. Az Aréna. Innen egyenesen oda indulunk, nincs több kiút, visszatáncolás. Bárcsak itt maradhatnék, bárcsak nem kellene mennem oda. Oda, ahol a nép a halálomat akarja, ahol az utolsú pillanatban is üvöltve bizatatják az ellenfeledet.  Ahol játékos leszek. De nem  vadász. Phoebe lesz a vadász. Én a préda leszek. Érzem, hogy a gyomrom iszonyatosan fáj, s nem bírok egy árva szót sem szólni, ahogy a szívem lassan átveszi az irányítást az elmém felett. A félelmem. Az, hogy az Arénába megyek. A mai nappal valóra válik, mintha csak a sors lenne, ami elől nem lehet elmenekülni. Erősen megszorítom Gloria kezét, ahogy felfelé lépkedünk a lépcsőn. A nappali. Azok a csicsás bútorok, a tapéta és az ezernyi szép szín kavalkádja.  Már most is hiányoznak, hiába olyan rondák. Nem akarom, hogy ne lássam többé őket, hogy ez legyen az utolsó alkalom.  A lépcső. A tető. Ahol Katnissel piknikeztünk, miközben nevetve beszélgettünk és csak a figyelmünket akartuk elterelni a közelgő interjúról. Az emlékek olyan hirtelen rohannak meg, mint a kitörő láva a vulkánból. Összeszorul a torkom. Azok az emlékek tényleg szépek, jó rájuk emlékezni, hiába van köze ehhez az egészhez, akkor mikor még távol volt a Viadal, még is sokkal de sokkal jobb volt.  De a valóság nem az. Némán szorítom Gloria kezét, aki egy szót sem szól, miközben lassan lépked mellettem.  Tudja, hogy milyen állapotban vagyok. Csak csöndesen szorítja a kezem, és támogat. Odafönt, a tető közelében meglátom a légpárnás repülőt, azt  a csúnya gépet, mely egyenesen az Arénába fog vinni.  Már most, ebben a pillanatban gyűlölöm ezt a gépet. Hatalmas, szürke és félelmet keltő, mintha csak azt akarná mondani, elviszlek, de ki tudja, visszatérsz e majd onnan.  Ahogy hozzátapad a kezem a kötélhágcsóhoz amivel felhúznak, ahogy egy fehér ruhás nő beadja az alkaromba a nyomkövetőt, a szívem annál inkább dobog. Nincsen visszaút. Már megalkották az Arénát, mert elkészült e terep, a Bőségszaru, csak is a számunkra, csak is arra, hogy a nép élvezhesse a játékot. És mi oda fogunk menni. A kezemen lévő dudort nyomogatom, miközben leülök az egyik székbe, s csöndesen meredek magam elé. Nem akarom. Nem akarok Arénába menni. Ki tudja, milyen szörnyűségekkel kell majd szembenéznem. Mindig is tiszteltem a győzteseket, mert ők azok, akiken a Kapitólium nem fogott ki, akik túlélték az Arénát és legendák lettek. Talán én is legenda leszek? Ebben a helyzetben nem látok rá sok esélyt, ahogyan a többi, és talán erősebb ellenfél is ott lesz, aki szintén oda tart, ahova mi is.  Csak egy kis gyenge és félő lányt látok, aki irtózik a jövőtől. Pedig szükségem lenne a reményre. A remény, ami velem lesz az Arénában, amiről ezt mondtam. Még mindig szorítom Gloria kezét, aki halkan ül mellettem, biztatóan fogja a kezem. Megpróbál belémtuszkolni egy kis narancslevet, kiflit, sőt még brownie-t is, de a gyomrom annyira hullámzik, hogy vízen kívűl semmi mást nem bírnék bejuttatni a szervezetembe. Csak csöndben ücsörgök, miközben a végtagjaim remegnek, és számolom a másodperceket. Egy óra letelik. Még egy óra. KEZDEK félni, hogy az Aréna vajon miért van ilyen messze, esetleg mi lesz, ha hatalmas lesz. És egyáltalán mi lesz benne. Hirtelen egy sípoló hang felszólít, hogy ereszkedjünk le a katakombába. Azaz az indítószobába. Már mindenem remeg, a homlokomon izzadság gyöngyözik, s  gyomrom hullámzik, mint egy vad óceán. Talán Katniss is így érez? És anyu? Talán már ő is felkelt, és a televízió elé ült, s várja, hogy mi történik velem? Az indítószobám kicsiny, hideg, és mindenhol szürke színű. Nem tetszik nekem. Ott áll a fémlap. A fémlap, amire majd rá kell lépnem. Nem bírok oda sem nézni, mert hiába, tudom, hogy ott van és az lesz az utolsó szál, amit ha elvágnak, végleg a játékban leszek.  Talán ha a félelmem nem az Aréna lenne, ha jobban félnék a pókoktól, mint a Viadaloktól könnyebb dolgom lenne. De én ettől félek. Ettől itt. Gloria a fogashoz oson, amiről egy kékkel takart vállfát vesz le. A leendő ruhámat. A szívem egy hatalmasat dobban, ahogy lassan lehúzza a cipzárt, és előtűnik a ruhám, az amit odabent kell majd viselnem. Egy pillanatig csodálkozva állok, és a ruhára meredek. A ruhámra. Egy egyszerű, fehér színű, lenge top van a tetején, egy egyszerű, ami nagyon laza is. Alulra egy fekete színű, testhez álló, térd fölé érő nadrágot kapok, a cipőm pedig egyszerű fehér, olyan mintha edzőcipő lenne. Nem értem ezt az egészet. Hogyan lehet ebben fára mászni? Mintha meleg időre kellene.. Már a gondolatra is remegek, de legalább megtudom, hogy nem hideg Arénánk lesz. Nem szeretném. Félek. Lassan körbeforgok a ruhámba, ami igen kényelmes, majd lehuppanok a kanapéra, miközben megmarkolom Gloria kezét. A remegésem már mindenemre kihatott, egyenesen vacogok, fázok, miközben a torkom olyannyira összeszorul, hogy a szemem majdnem könnyezni kezd. Félek. Rettegek. Nem akarok kiesni. Katniss. Anyu. Kökörcsin és Lady. Én még szeretném látni őket. Összeborzongok, ahogy hirtelen egy hang felszólít a készülődésre. 30 másodperc. Mindenem remegni kezd, és olyan erősen markolom meg a stylistom kezét, mintha nem akarnám elengedni. Nem akarom. Egyszerűen nem. 20 másodperc.

-       Félek… nyögöm ki és rettegve Gloriára nézek. Ennyi. A félelem. Lebénít, és nem segít. Félek a jövőtől, az Arénától mindentől.

-       A remény. Mindig veled lesz. Ahogyan mi is. – suttogja Gloria, és erősen megölel. A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. És én félek. De remélnem kell. Hogy lesz holnap, lesz jobb nap, és minden rendbe jön, és nyugodtan fogok élni.  Csak remélni kell. 10 másodperc. Lassan beszívom a levegőt, és utoljára megölelem Gloriát. Erősen kapaszkodom bele, valaikbe, aki az utolsó percben még mellettem áll, aki ki tudja, utoljára láthatja Primrose Everdeent. A remény. Legyen mindig velem. Lassan, szinte vánszorogva lépdelek a fémlap felé, olyan az érzésem, mintha ólomból lenne a lábam, mely minden lépéssel csak nehezül és nehezül. Most! – suttogom ahogy rálépek a fémlapra, s ekkor egy üvegbúra körbezár. Ennyi. Most már soha nem lesz innen kiút. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, ahogy majdnem ököllel kezdem verni a nagy burát, amely már nem fog engem kiengedni. Miért kellett rálépnem, miért nem menekültem el? Érzem, hogy a lábam erősen remegni kezd, ahogyan a homlokomat nekitámasztom a hideg felületnek, az utolsó szálnak, amely most mintha elvágódott volna.  Ránézek Gloriára, aki odakint áll, és engem néz. Óvatosan felemeli a fejét és benyúl az álla alá. Fel a fejjel. Ezt akarja mutatni. Utoljára becsukom a szemem. Elképzelem, ahogy Katnissel nevetek. Ahogy anya ágyába bújok. Ahogy

Kökörcsinnel és Lady kecskémmel játszom a meleg kandalló előtt.  Amint a nővérem az altatódalt énekli nekem. És ekkor emelkedni kezdek. Innen csak az Aréna jön. Erősem megmasszírozom a remegő karomat, ahogy körbezár a sötétség. A remény. Ne hagyjon el! Ekkor hirtelen lágy szellő tép a hajamba, s a szél valamit az orromba fúj. Minden nagyon világos lesz körülöttem, ahogy a szabadba érek. Az Arénába. A szívem hatalmasat dobban. Itt az Aréna. De ez nem egy átlagos Aréna. Ez itt több, mint egy egyszerű erdő.

       ui: Nos milyen Arénára gondoltok? Szívesen várom a tippeket! :)

Hölgyeim és uraim!

Hölgyeim és uraim!

Alig telik el 24 óra és mind bent lesznek az Arénában, ahol pedig kezdetét veszi a 3. Nagy Mészárlás. Most már nem lesz több kiút. Mindenki láthatta az idei mezőnyt, figyelhette az érdekes versenyzőket és alakításukat. Már meg is fogalmazódhatott a fejükben kinek szurkoljanak, kinek fogadjanak az idei nagy szabású Éhezők Viadalán. Láthattunk erőseket, igazi Hivatásosakat és láthattunk gyenge versenyzőket is. De még semmi nem dől el. Hamarosan versenyzőink elindulnak az Arénába, amelyet még senki, egyedül a Játékmesterek ismernek. Mindenki tudja, hogy ez a Harmadik Nagy Mészárlás, a legnehezebb és legkülönlegesebb Viadal, amely csak 25 évente látható. A Kapitóliumban már izzanak a televíziókészülékek, a Körzetbeliek pedig már most összegyűlhettek hogy közösen szurkoljanak versenyzőiknek. Még visszanézhetik az interjúkat a pontozást, hogy ez segítsen a döntésben. Néhányan már a Főhadiszálláson vannak és kezdetét vette a támogatók összeírása. De most önök, ha van versenyző akinek szurkolnak, ha van valaki akit élve akarnak tudni, győztesként akkor menjenek, mert  mint tudják ez itt az Éhezők Viadala. Akár egy szál gyufa is életet menthet, és ki tudja, talán önök lesznek azok, akik megmentenek egy értékes versenyzőt. Ne habozzanak. Holnap ugyanis kezdetét veszi a 75. Éhezők Viadala azaz a Nagy Mészárlás. Hogy ki, és hogyan fog győzni, az önökön, és természetesen a versenyzőkön múlik, de ne feledjék, alig egy hónap múlva kiderül ki lesz Katniss Everdeen, Johanna Mason, Finnick Odair és sok már győztes méltó utódja, ki lesz az új legenda Panemben. Mert itt minden győztes legenda. Segítsék győzelemre jutását, figyeljék a televíziót. Mert még mi sem tudjuk, mit is hogyan tartogat az idei Viadal, de ne feledjék, hamarosan kiderül. Mert most még 24-en vannak, de ki tudja, holnap és azután hányan maradnak életben. Mert az egész Világ ezt figyeli. Az Aréna már készen áll. A játékosok hamarosan elkészülnek. És Önök? Készen állnak a 3. Nagy Mészárlásra?
                                                                            Claudius Templesmith

ui: Ez most egy ilyen közérdekű felhívás szerűség volt, hirtelen kedvem támadt egy ilyet írni, hogy valyon a Kapitóliumban hogyan készülnek elő a Viadalra. Kicsi, de remélem tetszett :) Ja és még egyszer köszönöm a kommenteket és a feliratkozót. Nyugodtan lehet jönni feliratkozni :D

16. fejezet I.

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, remélem elnyeri a tetszéseteket :) Köszönöm szépen azt a sok kommentet mindenkinek, és a pipákat és köszöntöm ismét a, mostmár kettő, új rendszeres olvasónkat :) Nagyon, nagyon örülök nektek :))
C.
                                                                                                           

Álmatlanul fekszem az ágyamban, miközben az agyam folyamatosan kattog. Holnap Aréna. És Viadal. Nem lesz több kiút, soha de soha többet. Nem hittem el, de itt az ideje. Ott fogok állni, el kell majd indulnom, és túl kell majd élnem. Ott lesznek a Hivatásosak, köztük Phoebe is, akik ki tudja, vadászni fognak e rám.  Vajon mit tegyen egy ember egy olyan lánnyal, akit már a kezdetek kezdetétől utál, aki lebuktatta a betörési tervét, és aki nagyobb pontot kapott mint ő. Természetesen elsőleg tenné el láb alól. Be kell majd mennem, és harcolnom kell, azért amit akarok ls azokért talán, a nővéremért és anyáért, akiket szeretek. Harcolnom kell a túlélésért, mert itt egyetlen egy tét van: az győz, aki életben marad.  De most itt van, a kőkemény valóság, melyben már nem rejtőzködhetünk, nem menekülhetünk tovább. Körülbelül két hét múlva csak egy marad életben. 23 kiesik a játékból. Lehet a győztes akáIsabelle, Sarah, de Phoebe is. Nem rejtőzhetek addig nyugton, amíg meg nem talál engem, és el nem távolít a színről. Érzem, hogy a gyomrom folyamatosan görcsöl, hömpölyög és nem akar nyugton hagyni, akármennyire szorítom is rá a kezem. Már csak néhány óra. Néhány óra, és ott fogok állni, odabent az Arénában,a fémlapon, hogy elinduljak, hogy megkezdődjön az igazi játék. Az Arénában. Milyen is lesz az Aréna. Katniss azt mondta, hogy mindig vannak fák, ugyanis ezek nélkül túlságosan korán érne véget az Éhezők Viadala. De ez itt a Nagy Mészárlás. Ki tudja, talán ezernél és ezernél több borzalmat tartogatnak a Játékmesterek nekünk, és talán nekem a győztes húgának pedig pláne. Mi lesz akkor, ha ezt akarják? Ha korán le akarják zavarni a Viadalt? Hirtelen eszembe jut,az egyik Viadal, amikor a játékosok egy üres pusztában voltak, s a csak is tüskés buzogányok álltak rendelkezésükre, hogy azzal hadakozzanak.  Mit akarhat a kapitóliumi nép? Mi van, ha egy ilyen, kegyetlen és félelmetes nagy játékra vágynak áhítozva. Mert ők a Kapitóliumiak, ők soha nem éreztek fájdalmat, nekeik öröm, hogyha ezt látják. Nagyot sóhajtok. Nyugi, Prim, nyugi! Hunyd be  a szemed, és próbálj aludni. Észre sem veszed majd, hogy reggel lett, és nem kell az egész éjszakát átgörcsölni. Ezt szeretném. Be akarom hunyni a szemem, és nem akarom kinyitni, egészen addig, amíg fel nem jön a hatalmas nagy nap a horizonton. Át akarom aludni a Viadalt.  Nem akarom. Nem akarok Arénát, nem akarok versenyt, nem akarom, hogy erővel betuszkoljanak oda, ahova nem akarok menni. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki egy ártatlan kis oltástól fél, s  nem akarja megkapni. Én is félek. És irtózom. A félelmet számomra maga a holnap, s a Viadal, a játék testesíti meg. Lassan lehunyom a szemem. Csak néhány óra. Csak néhány. A következő pillanatban halálra rémülten riadok fel, s izzadva, s félve ülök fel az ágyamban. Megálmodtam a Viadalt. Megálmodtam, ahogy egy szürke, füsttől gomolygó pusztában gyaloglok, mindent ellep a füst és a szürkeség, és a félelem.  Mellettem egy szürke színű Bőségszaru villan, én pedig arra felé veszem az irányt. Nincsen nálam semmi sem, mit tegyek anélkül egy ilyen Arénában? A hátam mögül furcsa hangfoszlányokat hallok, ahogy közelebb lépek a nagy tölcsérhez, melynek szája fenyegetően mered az ég felé, mint egy ragadozó nagy állkapcsa. Egy pillanatra megállok, s fülelek, miközben a szemem és a torkom csípi a füst, s lassan érezni kezdem ,a hogyan a szemem elhomályosodik a könnyektől. Ahogy egy pillanatra köhögni kezdek, a közelből hallom a hangot. S a következő pillanatban Phoebe lép ki a szaruból, kezében egy buzogánnyal, s szikrát szóró szemeivel felém igyekszik. Egyenesen felém. Hosszú fekete haja, és megvillanó szeme olyanná teszik, mint egy ragadozó, mint egy hatalmas vadkutya. Nagyot fújtatva törlöm le az izzadságot a homlokomról. Egy álom volt. Egy hülye álom. De mi van, ha még is igazzá válik. Óvatosan az oldalamra fordulok, s a kezemmel végigsimítok az ágy  puha és selymes matracán. Bárcsak itt lenne mellettem Katniss. Bár ne ment volna ez a Főhadiszállásra, bárcsak itt lenne mellettem, mint nemrég a Győztesek Falujában. Vagy anyu. Bárcsak bebújhatnék anyu ágyába a jó melegbe, s megnyugodhatnék, mint az első Aratásomon. Bárcsak itt lenne valaki mellettem, akinek megfoghatnám a kezét, aki segítene nekem átvészelni ezt az egészet.  De csak a nagy csönd. A csönd és a hideg és a szellő susogása honol a szobában. Remegve ülök fel. Érzem, hogy nem bírom tovább, hogy elegem van. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen kisgyerek, a dolgozata, vagy az oltása előtt, aki retteg fél és nem bír tenni semmit ellene. Csak vár, rettegve vár az ismeretlen jövőre. Ahogy kilépek a folyosóra csak a nagy csönd és a sötétség fogad, néhol egy egy halványan pislákoló lámpa fénye töri meg a feketeséget.  Csak én és Harry vagyunk most ezen a nagy és hosszú az emeleten. Effie és  a többiek már ma este a Főhadiszállásra mentek, hogy ott kezdjenek el intézkedni. Elképzelem ahogyan a sötétben de már tevékenykedni kezdett a nővérem, miközben lassan kikémémlelve az ablakon retteg, hogy mikor jön fel a nap, és a Kiválasztottak mikor indulnak az Arénába. Talán Harry sem tud aludni? Talán Isabelle is álmatlanul hánykolódik az ágyában? Talán mit gondol a kis Sarah. Phoebe biztosan tud aludni. Megálmodni, hogyan győz, hogyan nyeri meg ezt a Viadalt. Idegesen sétálok fel, s alá a folyosón, miközben érzem, hogy a szívem lassan de még is erőteljesen dobog. Nem tudom merre mehetnék. Hogyan csökkenthetném magamban a félelmet a tehetetlenségemet, és az ürességemet, mely ott honol legbelül. A lábamat hűsíti a járólap, ahogy végigmegyek a folyosón, bemegyek a konyhába, a nappaliba, majd újra a folyosóra. Csak lézengek. Félek és lézengek. Mi lesz, ha hamar kiesek, ha én is ott leszek a legelső holtak között. Katniss, anyu és Gloria számít rám. Talán a Körzetbeliek is, a  betegeim a patikából, akik tudják, hogy itt vagyok. A polgármester és családja. A régi osztályom, talán még ők is, akik utáltak engem legbelül?  Talán Kökörcsin és Lady a kecske is, látják a készülődéseket és látják a televíziót.  És holnap ott leszek. És számítani fognak rám, mindannyian, akik ismernek engem, akik már láttak, nézni fogják a 3. Nagy Mészárlást.  Összerázkódom a gondolatra. Az egész világ figyelni fogja, hogyan szerepel Primrose Everdeen, a lány, akit nem kerül el a sors keze.  A győztes húga. Idegesen botorkálok vissza a szobámba, és ülök le az ablak előtti, krémszínű bársonyos  kanapéra. A Kapitólium most se csendes. A

hatalmas fények átjárják az egész várost, az utcán még most is nagy a nyüzsgés, az emberek várják a holnapot készülnek a holnapra. Mázlisták vagytok! – gondlom magamban. A távolban halk zene szól, valakik az utcán járva kiabálnak, mintha valamelyik versenyzőnek kántálnának. Valahol egy autón tülköl. A közelben meglátok egy nagy plakátot, amin a Kiválasztottak képei vannak, s felette nagy színes szöveg hírdeti: Ki lesz a győztes? Na vajon ki lesz? Ki fogja megnyerni a 3. Nagy Mészárlást, a legkeményebb és legnehezebb Viadalt. Hosszú pillanatig bámulom a hatalmas táblát, s a rajta lévő arcokat, akik szemében még van határozottság, csillog belőle az erő.  Ki lesz a győztes?  Mindenki ezt várja. A világ csak erre figyel. Érzem, ahogy a szemem lassan szúrni kezd a fáradságtól, s a szemhéjam megnehezül mintha ólmot pakoltak volna rá. Az utolsó pillanatban is csak a táblát bámulom. Ki lesz a győztes? Csak egyetlen egy, de vajon ki lesz az új, hatalmas legenda.  És ekkor ellep az álom. Talán csak segíteni akar, átvészelni ezt a borzalmas éjszakát, az ürességet és a félelmet. A szemem előtt még mindig a nagy szöveg villódzik: Ki lesz a győztes? Vajon ki? Hallom, ahogy a távolból valaki szólongat, mintha hozzám suttogna halkan.  Ki lehet az? Ki jött be a szobámba, mikor aludni próbálok, mikor épp csak ellepett az álom? Lassan nyitom ki a szemem, mint valaki, akinek semmi kedve ehhez. Gloria áll az ágyam előtt, elkészülve, miközben a nevemen szólongat. A függönyön át beszűrődik a hajnali fény, a nap csodálatos és szép sugarai.  Reggel van. Reggel.

15. fejezet III.

Nos kedves olvasóim azt hiszem ismét mérföldkőhöz ért ez a történet. Azt hiszem akár azt is adhatnám a fejezet címének, hogy a búcsú, és meg is fogjátok tudni, hogy miért. Köszönöm a pipákat és Sallytől a kommentet, valamint most vettem észre, hogy az interjús részre ismét nőtt a pipák száma 9-re amit nagyon de nagyon köszönök :)) Nos viszont sajna mostanság kevés a komi, persze nem fogok itt elkezdeni könyörögni vagy csesztetni mert megígértem, hogy én ilyet nem fogok. Aki akármit gondol a fejezetről az interjúról azt nagyon szívesen várom, sőt akár ha valakinek van tippje, hogy milyen lesz szerinte a 3. Nagy Mészárlás Arénája, nagyon kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok. Aztán majd kiderül hogy is lesz ez a Nagy Mészárlás :D Ja és e egy kicsit hosszabb fejezet, Remélem elnyeri a tetszéseteket :)
C.
                                                                                                                                
                                                        "What do you see? Hope. "

Amint beérek a szobámba rögtön leroskadok a hatalmas és pihe puha ágyamra, miközben az ajtót erősen bezárom, nehogy bárki is bejöjjön ide. Kivéve Katnisst. Érezem, ahogy a szívem olyan erősen kalapál, hogy alig hallok valamit, és a hatalmas nagy gombóctól a torkomban majdnem könnyek szöknek a szemembe. Nem hiszem el, hogy ez történt. Hogy itt, a Viadal peremén kellett megtudnom valamit a Körzettársamról, valamit, amit nem akartam megtudni. Hogy mi voltunk azok, akik nem segítettek az apján. És hogy ki tudja, mennyire fog küzdeni azért, hogy sikerüljön megnyernie ezt a Nagy Mészárlást, és hogy segíthessen az apján. Segíthessen. Én is ezt tenném, segítenék. Lassan a kezemmel megsimítom a mellettem lévő bolyhos takarót, miközben lassan próbálok lélegezni, ki be lassan, nagyon lassan. Mikor felértem ide, nem láttam és nem hallottam senkit, egyedül Harry szobájából szűrődött ki némi zaj, minden bizonyal Peetával beszélgetnek most. Most van az utolsó lehetőség hogy a Kiválasztott és a mentor tudjon egymással beszélni a nagy nap előtt. A hatalmas nagy nap. Érzem, hogy mindenemet átjárja a remegés, miközben lassan felülök az ágyamon, és lerúgom magamról a magas sarkú cipőmet. Nincsen hátra már 24 óra sem, hamarosan mind az Arénában leszünk, és ott, attól a perctől nem lesz kiút. Csak magadtól és a támogatóktól függsz, és csak úgy vagy képes megnyerni a Viadalt. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozok a nővéremmel mielőtt beküldenek a legrosszabb helyre, amit valaha el tudok képzelni. Primrose Everdeenek részt kell vennie a Harmadik Nagy Mészárláson. Hirtelen az ajtó egy hatalmas nagy kattanással kinyílik és hirtelen érzem, ahogy megremegek a hideg fuvallattól, amit a nagy nyitás besodort magával a szobába. Hallom, ahogy a zár lassan kattan, és amint valakinek a cipője egész közel áll meg hozzám. Katniss. A nővérem, az én kedves, bolond és szeretnivaló nővérem áll előttem, kinek szürke szemeiben még látszanak a könnyek, akinek a keze mintha ökölbe lenne szorulva és akinek a lábai izgatottan és talán idegesen topognak. Ahogyan meglátom teljes egészében, mintha valaki erősen megmarkolná belülről a szívemet és nyomni kezdené, miközben valaki más a tokomban lévő gombócot eggyel nagyobbra cserélné. Ki tudja, talán most láthatom meg őt utoljára, lehet, hogy holnpa este, a tévében az én arcom is csak egy lesz a kiesett elfeledett játékosok közül.

-       Katniss. – nyögöm ki lassan és fájdalomtól csengő hangon, miközben a nővérem lassan leül mellém an ágyra, és megmarkolja a jéghideg kezeimet. Mintha az övé most meleg lenne, verítékkel teli, és minha érezném, a kezén keresztül, ahogy a szíve dobban. Nem ütemesen dobog.

-       Hol voltál? – kérdezem lassan, miközben próbálok nyugodtan és lassan beszélni, de mintha valami, titkos belső erő nem engedné nekem. Látom ahogy Katniss nagyot sóhajt, és egy pillanatra mintha mosolyra húzódna a szája szeglete, majd ideges képet venne fel az arca, miközben érzem, ahogy a keze megremeg.

-       Harrynél voltam Peetával. – kezdi lassan, majd egy pillanatra oldalra emeli a fejét. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben és hevesebben dobog, mint egy hatalmas nagy harang a templomtoronyban.

-       Katniss… hallottad Harry interjúját… az apja… kezdem, de a hangom túlságosan halk ahhoz, hogy folytassam a beszédet. Hirtelen nem érdekel engem, hogy Katniss valamiért a másik mentoráltjánál volt, hogy nem tudom, mit beszélhettek. Egyedül az Aréna, a fiú apja, és a hamarosan kezdődő Viadal lebeg a szemem előtt, ami még inkább a félelemre ösztökél.

-     -  Aki eljött hozzánk. Amikor kimenekültem a házból?

-       Akit anyu hazaküldött.. segíthettünk volna rajta. Csak egy kis gyógyszer. Gazdagok voltunk. Megvásárolhattuk volna. És élből elutasítottuk. Adhattunk volna egy esélyt…. – nézek a nővéremre, s érzem, hogy a gombóc egyre erősödik a torkomban.

-       Mi lesz ha meghal? A Viadal alatt. Harry csak segíteni akart az apján. És.. mi..

-       Prim, figyelj nyugi! – kezdi a nővérem, miközben erősen megmarkolja a kezem. Látom, hogy ő is fel van zaklatva, hogy talán ma este nem láthatom többé, és most le is rohanom az ötletemmel. De muszáj volt.

-       Tudom, hogy mi történt az apjával. És hogy mi is lehet. De itt van a Viadal. Neked arra kell koncentrálnod. Mi van, ha mi sem bírtuk volna megvenni a gyógyszert? Ha nagyon drága lett volna. Most viszont félre kell tenned, hogy másokkal törődj. Csakis most, a Viadal alatt, itt magad leszel, és magaddal kell törődnöd, csak is önmagadra számíthatsz. – mondja, miközben érzem hogyb ő is megremeg, és lassan próbál beszélni, szinte látom a félelmet szürke szemiben-

-       Az apja miatt jött…

-       És küzdeni is fog emiatt. Mindannyian küzdeni fogtok. – szól a nővérem. Csak magammal kell törődnöm. Most itt én, az én életem számít, és látom, hogy a nővérem ezt is mondja. Ő már megnyert egy Viadalt. Mert ő képes ölni, képes érzelmek nélkül tenni akármit is. De itt vagyok én, én aki világ életemben más voltam, mint a nővérem, mint apu. Már csak huszonnégy óra.

-       De most figyelj rám! Nagyon nagyon figyelj! Holnap hajnalban indultok. Most kell tanácsot adnom. Tanácsot adnom a mentoráltamnak, és a húgomnak is. – kezdi, de megcsuklik a hangja. Ránézek. Egyenesen bele a szürke szemeibe. Olyan erősen markolom meg a kezét, mint még soha. Érzem, mint ha valami kezdené kiszippantani belőlem az erőt. Mi lesz, ha most látom őt utoljára?  Érzem, hogy a gombóc, egyre erősödik és erősödik a torkomban, mintha már egyenesen ki akarná lyukasztani azt.

-       A Bőségszarunál fuss el és keress vizet. Rögtön!

-       És ha nem lesz? Ha nem lesz víz? – kérdezem, miközben eszembe jut, hogy Katnissel tavaly majdnem a kiszáradás végzett az Arénában. Hirtelen érzem, mintha az én torkom is kiszáradna, úgyhogy lassan köhögni próbálok.

-       Víz mindig van az Arénában. Nem létezik, tudom, hogy ezt a Viadalt nem akarják gyorsan lezavarni.

-       De ez Nagy Mészárlás! – kezdem, és érzem, mintha a hangom lassan kezdene sírássá váltani. Mintha nem

Jó lenne újra kicsinek lenni

egy nagylány állna itt, hanem egy kicsike valaki, aki el akar bújni, aki nem akarja azt az egészet a saját bőrén megtapasztalni. Aki meg akar lógni. Talán tényleg ki lehet valahogy innen szabadulni?

-       Prim figyelj, ne makacskodj. Nyugi, figyelj, oké.  Ne menj a szaruhoz. Phoebe és Carlos tuti odamennek. Ne kockáztass. Jó futó vagy. Fuss el, és keress vizet. Mindig van víz az Arénában. Víz és fa. Éjjel egy fa tökéletes rejtekhely. El tudsz rejtőzni. Sőt, akár egy cserjés is megteszi, ha jól összehúzod magad akkor talán ha hűvösek az éjszakák melegen tudod magadat tartani.  A bogyókat jól ismered. Jobban mint bárki más, ezzel nem lesz bajod, tudod, hogy mit kell enni, ismered őket- De fehérjére szükséged lesz. Fa mindig van az Arénában. Illetve legtöbbször. Tudsz készíteni fegyvert, esetleg egy hegyes botot, akár az is megteszi. Fehérje nélkül nem mész semmire, ezért talán el kell majd ejtened egy állatot. Igen, Prim vadásznod kell.  De semmi baj. Az Arénában vagy. Csak így tarthatsz ki! – erősen szorítja a kezem, miközben mélyen a szemembe néz. Régen, ha beteg voltam, mindig így öntött belém lelket. Akárcsak most is. Figyelek, és erősen koncentrálok, minden tanácsát igyekszem megjegyezni. El kell ejtenem egy állatot? Vadásznom kell? Még erősebben szorítom meg a nővérem kezét, ahogy lepereg előttem egy kép, ahogyan vadásznom kéne. Megölni egy állatot.

-       A futás és a rejtőzködés jól megy neked. Ha ezt a kettőt tudod, nehezen kapnak el. A Hivatásosaknak számos csapdái vannak. Mindig tartsd nyitva a szemed, jól figyelj a talajra, hátha kiszúrsz valamit. Ha nagyon okos vagy keresztbe  is tehetsz nekik. De vigyázz! Nem érdemes ezzel szórakozni. Ha más Kiválasztottat látsz, a legjobb ha láthatatlan maradsz. Ne csapj zajt, és ne hívd fel magadra a figyelmet. Ha szövetséget kötnél… figyelj, mindketten száz százalékosan meg kell bíznotok egymásban. Csak is biztos szövetségest válassz, ha akarsz. És ne kerülj vissza a bőségszaruhoz ott is lehetnek csapdák. Ezek a legfontosabbak. Ja és ne gyújts tüzet éjszaka. Csak maradj elrejtőzve. Akkor minden rendben lesz. – szól a nővérem, és akkor nem bírja tovább. Könnyek öntik el az arcát, és erősen megölel. Egy pillanatra behunyom a szemem. Tizennégy éve. Mindig így ölelt meg. Egészen kisbaba korom óta. Nem hiszem el, mi lesz, ha nem ölel meg többé. Ha kiesem. Erősen ölelem át, sőt szinte görcsösen kapaszkodom belé, nem akarom elengedni a nővéremet. Nem akarom, hogy az Arénába vigyenek. Nem akarok elmenni. Nem akarom ezt az egészet. Egy igen hosszú idehig így maradunk. Igyekszem megőrizni ezt a képet, bevésni az agyamba. Hogy az Arénában elő tudjam venni. Ha már nem tudom, hol a valóság. Egy pillanatra Katniss felegyenesedik, s mélyen a szemembe néz. A torkomat könnyek folytogatják, még sem jön ki egy sem. Erősen megmarkolom a kezét, és nagyot sóhajtok.

-       Katniss…. én félek. – nyögöm ki hirtelen miközben érzem, hogy a lábam a kezem és szinte minden tagom remegni kezd. Mintha hideg lenne, mintha Katniss ölelése sem segítene távol tartani a hideget innen. Forró vagy jeges. Eszembe jut, mi van, ha ilyen Arénát szántak nekünk.

-       Hidd el én is ennyire féltem. Tavaly én is rettegtem a jövőtől, a jelentől, hogy a Játékmesterek megbüntetnek engem. – tessék én velem is ugyanez történik. Még a múlt sem jelent számomra menedéket és talán egy idejig nem is fog. Félek a jövőtől a jelentől és még a múlttól is. De Katnissel is ugyanígy volt.

-       De tavaly óta… mióta ti ketten, ketten megnyertétek az Éhezők Viadalát, valami mintha megváltozott volna. – suttogom félig hangosan félig halkan magam elé, ahogy eszembe jut, hogy ők ketten kitartottak, az Arénában és a győzelmi körúton is.

-       Látom. Látok valamit.  – folytatom. Ők adtak valamit akkor az embereknek. Ami talán nem volt sok, kicsiny volt, de azzal, hogy kitartottak, át tudták adni ezt az érzést, nem csak maguknak, hanem a többieknek, másoknak is.

-       Mit látsz? – kérdezi a nővérem, miközben lassan magához ölel. Mit látok? Mit?

-       Reményt. – válaszolok alig hallhatóan, miközben érzem a saját, erős szívverésem és a nővéremét is, ahogy a kettő szív dobogása keveredik és szinte összeforr. A testvéri szeretet. Nem foszthatják meg az embert ettől.

-       Reményt. Ami most, amint megnyered a Viadalt erősödni fog. Te vagy a remény Primrose Everdeen. És meg kell nyerned a Viadalt. Megparancsolom. Mert mit mondtál? – kérdezi, miközben hirtelen szembefordít magával, és erősen megmarkolja a csuklómat. Követeli tőlem a választ.

-       Hogy a remény az egyetelen dolog, ami erősebb  a félelemnél. – szólok halkan.

-       Úgy is lesz. Mert te leszel a következő győztes. – feleli a nővérem, miközben érzem, hogy ismét könnyek kedik mardosni a torkomat, erősebben mint eddig bármikor. Fel kell állnom, tovább kell mennem és meg kell tennem. Katnisért. És anyáért. Mert ígértet tettem, És az ígértet be kell tartanom. Érzem, hogy mindenem megremeg. Nekem, Primrose Everdeenek meg kell nyernem a Harmadik Nagy Mészárlást. És ez nem csak egy egyszerű ígéret.

-       végezni. És nem akarom elveszíteni a nővéremet sem.