20. fejezet III.

Remegve, fáradtan, és de még is teljes nyugalommal ücsörgöm a székemben. Most már a Parancsnokságon vagyunk, a többi vezetővel együtt, valamint ismét találkozhatok a nővéremmel, aki végig remegve és félve szurkolt értem. Most ahogyan itt mellettem ül, a szűk, vörös pólóján át látom a lassan domborodó hasát, melyet mintha még nem szoktak volna meg a szemeim, pedig már egy ideje terhes. De amint eszembe jut, hogy Peeta valószínűleg milyen fantasztikus apuka lesz, elmosolyodom, és megmarkolom a kezét. A másik oldalamon pedig Annie Black ül, a haja, mely mindig kiengedve hord, most csodálatos fonásban van, amit elvileg anyu csinált neki várakozás közben, s be nem áll a szája. De itt van anyu, apu, Peeta, és sok más győztes, akik kíváncsiak arra, hogyan is értékelték Sharonáék a munkánkat. Bár a terem végében ott áll Johanna, s vörös arccal, hangosan beszélve és hevesen gesztikulálva próbálja szegény Adrian tudtára adni, hogy ez nem normális, amit velünk műveltek. De látszólag szegény Adrian eléggé ki van, s Johanna hangoskodásától, mintha a legszívesebben elmenekülne. Finnick csak vigyorogva kokettál Glossal, miközben Annie Cresta kezét szorítja. De így sem ülünk messze egymástól, az összes győztes egy kupacban, összetömörülve beszélget.

-       Nos, kedves győztesek, Everdeen, Mason, Odair. Igazán csodálatos volt végignézni ezt a videófelvételt, és a maguk küzdését az elemek ellen. – kezdi Sharona ünnepélyes hangon a terem végében, mire Johanna is leül.

-       Hogy érti, hogy az elemekkel szemben? – szól közben Finnick, mire Sharona nyugodtan fordul oda.

-       A szikla volt a föld. A tüzes csóvák a tüzet jelképezték, míg a szakadék a levegőt. Az utolsó állomás pedig volt a víz, direkt így rendeztük be az akadálypályát.

-       Azaz túlságosan is nehezen? – vágja rá Johanna, de az én figyelmemet csak is az elemek kötik le, a vezetők nagyon ügyesen csinálták meg az akadálypályát, melyre még én sem jöttem rá. Nem csoda, hogy velük volt Seneca Crane, az Arénám tervezője.

-       Nos, de meg kell mondjam, okosan oldották meg a feladatot. Néha olyan érzésem volt, hogy vége, itt most szétszakadnak, de mindig volt valaki, akinek sikerült összetartani a csapatot, és ennek nagyon örülök. – mosolyog rám Sharona, mire idegesen húzom ki magamt.

-       Meg van bennük a csapatszellem, az erő is, és azt hiszem a hidegvér is. Tudom, hogy nehéz volt a pálya, de ezzel csak a képességeiket mértük fel. S a társaimmal együtt úgy találtuk, hogy maguk alkalmasak a Kapitóliumba menni, s ezzel együtt Harry Black kiszabadítására is- látom, hogy Johanna a kezével büszkén a levegőbe csap, Finnick pedig elvigyorodik, miközben a teremben taps és kiáltozás csendül fel. Csak én ülök teljesen lefagyva, s magam elé meredve. Alkalmas vagyok tehát a barátom, a bizalmasom, a szövetségesem, a Körzettársam és a szerelmem kiszabadítására. Innentől kezdve nincsen visszaút, vagy visszatáncolás, mostantól én is a Fővárosba fogok menni, s nem vonhatom ki magamat a dolgok alól, s nem nézhetem ölbe tett kézzel, amíg letámadjuk a Fővárost. Szerves része leszek ennek az egésznek, a veszély, és a félelem árnyékában, el kell majd mennem a Kapitóliumba, küzdeni, küzdeni az igazságért és a békéért. Mindenem megremeg erre a gondoltra, s ösztönösen is megmarkolom Katniss kezét.

-       Holnap meg kell írniuk egy tesztet, és részt venni egy egészségügyi vizsgálaton. Holnapután pedig elindulhatnak légpárnással a Fővárosunkba, Harry Black kiszabadítására. Közlöm magukkal, hogy a főbb katonaosztagaink már néhány napja megindultak, s a repülőink egy ideje ott járőröznek. Maguk szinte a végére fognak odaérni. Még is a maguk feladata lesz a legfontosabb. Ne feledjék, Panem ország sorsa van a kezükben. Elég egy rossz lépés, és megbukunk. – a teremben szinte néma csönd lesz, akár a légy zümmÖgését is hallani lehetne, ahogyan Sharona fojtott hangon beszél. Érzem, hogy a hátamon végigszánkázik a hideg, ahogyan a nő fagyos szemeivel egyenesen felénk néz. Egy rossz lépés. Egyetlen egy is elég, és Panem jövőjének, a boldogságnak, és a békének vége. Egy kis lépés.

-       *

Lassan megyek a folyosón, kezemben egy narancslevet szorongatva, melybe időről időre belekortyolok. A nővérem és anyu még a konyhán maradt, hogy rendeljenek egy kis ételt nekem, miközben én előre indultam a szobámhoz, hogy lefeküdjek egy kicsit. Semmire sem vágyom jobban, mint egy forró zuhanyra, s utána bezuhanni az ágyba, ahol egy pillanatig megszabadulhatok a gondolatoktól, főleg attól, hogy nekem mekkora szerepem is van ebben az egészben. Apu pedig valamiért a parancsnokságon maradt Finnickkel és a vezetőkkel, de én most nem tudok másra gondolni. Szórakozottan pörgetem a szívószálat az üvegbe, miközben a kezemet lassan a kilincsre teszem, s elképzelem, hogy végre pihenni tudok, a hűs párnák között. De amint a kezem lenyomja a kilincset, s kinyitom az ajtót egy olyan látvány fogad, melytől ösztönösen is megrettenek, s mely a remegést, s félelmet hozza rám. Az ágy mellett a földön ugyanis Annie Cresta ül, nem ritka, hogy a szobánkban van, mert ő vállalta el, hogy itt takarít, csak hogy most nem zúg a porszívó, és nem csobog a víz. Annie ugyanis remegve és könnyáztatta arccal ül a földön, miközben előtte egy törött váza hever, ahonnan lassan csordogál a hűs víz. A lány pedig nagy szemeivel a semmibe bámul, miközben látom, hogy az egész teste remeg, s a kezében valamit erősen markol.

-       Annie, mi történt jól vagy? – ugrom már is hozzá, s leguggolok mellé a földre, de észreveszem, hogy én is remegek. Ijedten teszem a kezemet a hideg és nyárfalevélként remegő vállára, miközben a tekintetem a törött vázára kúszik. Törött váza? De ekkor Annie remegve a kezembe nyom valamit, valamit, amely tapintása, illata és érzése belőlem és csak a félelmet váltja ki, az erős, sötét félelmet, mely szinte görcsbe rántja a testemet. A kezemen ugyanis egy fehér rózsa hever. Ahogyan az illatok eljutnak az orromba, körüljárják azt remegéssel árasztanak el, s a kezemmel ösztönösen is eldobom a rózsát, mikor rájövök, hogy mi is történt. Snow elnök! Snow elnök rózsát küldött….. Primrose Everdeennek! De mielőtt bármit is szólhatnék, s elmúlna a szívem heves dobogása meglátok valamit a földön, mely miatt rögtön kitágulnak a pupilláim. A rózsa mellett ugyanis egy fehér lapocska hever, apró, de még is jól látszik rajta a kanyargós, dőlt írás, melyet már láttam. Már láttam. A szememmel végigfutom a gyöngybetűkkel írt sorokat, miközben a szívem egyre csak hevesebben és hevesebben dobog. Az elnök rózsát küldött…. Rózsát.. és…. Levelet.

-       Miss Everdeen! Szóval készen áll?

20. fejezet II.

Életemben csak egyszer tapasztaltam, hogy milyen is lehet a repülés. Amikor az Arénában Harryvel karöltve ugrottunk le arról a hatalmas nagy vízesésről, szinte úgy éreztem, én is a habokkal zuhanok, én is a hatalmas nagy víz része vagyok. De ez a repülés más. Amikor a levegő megemeli a testedet, s szabályosan kiröpít a szakadékból, miközben a hajadba tép, de még is lágyan simogat. Az a pillanat, amikor nem kell semmibe se kapaszkodnod, csak viteted magad a hűs szellővel, miközben megérzed a súlytalanságot, az maga a gyönyör. Talán így repülnek azok a kis és nagymadarak, melyeket naponta láttam a Körzetben. Ilyen érzés lehet annak a csodálatos fehér galambnak, a remény szimbólumának, az én szimbólumomnak szántani a levegőt. Mikor a lábam a földhöz ér és rögtön önfeledt nevetés tör fel, s a vigyorom akkor sem múlik, amikor Johanna teljes erejéből magával rántja Finnicket a szakadék felé. Azt az arcot, azt a sápadt és ijedt arcot soha nem fogom elfelejteni, amit Finnick Odair produkált, mikor átröpült Johannával együtt. S most is, amikor tovább kéne menni, itt állok a szakadék szélén csukott szemmel, s vigyorogva idézem fel ezt a fantasztikus pillanatot.

-          Prim, meddig óhajtssz ott állni. Tudom, hogy neked van valami titkos vágyad a madarak után, de menjünk már. Szeretnék végre kiérni ebből a rohand labirintusból. – Johanna csípős megjegyzése most sem marad el, de viszont kénytelen vagyok egyetérteni vele. Már legalább két órája itt vagyunk, s nem csak nekem kezd elegem lenni ezekből a borzalmas próbákból.

-          Mindegy, majd ha kiérünk megbeszélem Sharonával, hogy engedje, hogy ezt megint kipróbáljam. – motyogom, miközben búcsút intek a szakadéknak, s repülésnek, majd követem a többieket.

-          Te nem vagy normális. – fortyog Johanna, miközben nem csak Finnick, de én is elnevetem magamat. Furcsa, hogy most mintha kevésbé érezném magam olyan feszültnek mint a győztesekkel való első találkozáskor, mi több, már nevetni is tudok velük együtt, akiket régebben gyűlöltem. Hiába, két hét, és ez a közösen töltött akadály megtette a hatását az biztos. De a vigyor abban a pillanatban eltűnik az arcomról, amikor belépünk egy szobába, egy hatalmas nagy szobába, melynek a padlóját, falát, és plafonját is hideg kövek fedik, s belül semmi de semmi nem található. Sem ablak, semmi sem. Látom, hogy a többiek csodálkozva néznek végig a termen, s nem nekem kezd olyan érzésem lenni, hogy ez lenne az utolsó próba. A fejemet idegesen a plafon felé fordítom, hogy kitaláljam mi is ez, amikor hirtelen hatalmas nagy recsegést hallok, az ajtó ugyanis, melyen bejöttünk nagy recsegéssel kezd összezárulni mögöttünk, végleg elválasztva a folyosótól amin jöttünk. Bezárva minket a szobába! Érzem, hogy a szívem hevesen dobogni kezd a bezártság érzésére, s mintha a levegő hirtelen fogyni kezdene idebent, úgy kezdek el én is szédülni. Csak ne a bezárást, csak ne a bezárást. Remegve csípem meg magamat, hogy visszanyerjem az eredeti színemet, amikor hirtelen megérzek valamit, valamit a bokám környékén. Lassan és hidegen folyik végig valami a csizmámon, majd pedig lassan a lábszáram felé közeledik. Egy pillanat is elég, hogy odakapjam a tekintetemet, s remegni kezdjek, vadul kalapáló szívvel. A szobában ugyanis víz kezd csörgedezni egyre beterítve minket, egyre csak magasabbra és magasabbra szökve. Érzem, hogy a hideg eláztatja a testemet. Nincsenek ablakok, nincsen ajtó, semmi sincsen itt! Be vagyunk zárva! S látom, hogy nem csak én ijedek meg. Johanna hangosan üvölteni kezd, mintha mindent Sharonáékhoz címezne, Finnick arca is hullasápadtá válik, pedig ő a tenger környékén nőt fel. Érzem hogy a félelem, és a tehetetlenség elárasztja a testemet, s félek, hogy ez a bizonyos csapatszellem itt fog megszakadni, úgy, hogy mindenki teljesen megbolondul. A szívem hevesen ver, s a hideg víz lassan eléri  a térdem szintjét.

-          Mennyi ideig bírjátok víz alatt? – szólal meg hirtelen Finnick lassan rám, és az üvöltöző Johannára nézve.

-          Nem sokáig. Tudok úszni, de a Tizenkettedikben csak egy kádunk volt. – felelem remegő hanggal, miközben nyugtázom, hogy a hideg víz a combomig ér, teljesen átvizezve a nadrágomat.

-          Mit képzelsz meddig? És mit képzelnek a vezetők? – Mintha Johanna is meg lenne ijedve, de ezt ő dühvel egyenlíti ki, miközben én érzem, hogy lassan végleg elájulok. Nem voltam sosem a tónál apuval, és a lélegzetem sem gyakoroltam visszatartani soha, de soha. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, ahogyan a rettegésem remegésbe csap át.

-          Figyeljetek, nyugi. Lenni kell valahol egy menedéknek, valahol, ahol kiszabadulhatunk. Egyenként le kell merülnünk szétnézni, amíg nem lep el mindent a víz, de össze kell tartanunk. Gyertek! – Finnick kinyújtja  izmos kezét, mire én remegve felé lépek, már a csípőmig ér a víz, és a kezemet erősen a tenyerébe helyezem. A víz egyre csak csörgedezik, s ha nem találunk kiutat, akár meg is fulladhatunk a hideg borzalomban. Érzem, hogy a testem átáztatja a víz, mire mindenem teljesen megremeg.

-          Johanna! – szinte sipítva nyújtom ki a kezemet a lány felé, aki dühösen, de végül teljes erőből csap a tenyerembe, a másikkal pedig Finnickét fogja meg. Már hasig ér a víz.

-          Figyeljetek én megyek elsőnek. Addig csak tartsatok ki, és ha emelkedik a víz, lábatokkal tempózzatok a plafon felé. – mintha még Finnick, aki a Negyedikben nőtt fel is rettegne, ahogyan nagy lélegzetet véve merül alá a vízbe, s Johannával ketten maradunk. A víz pedig már az én nyakamig ér. Érzem, hogy a levegőhiány, és a hideg fojtogatás a remegést hozza elő belőlem, így még erősebben megmarkolom a lány karját, mintha csak azzal akarnék segíteni magamon.

-          Ha visszatérünk, én komolyan kinyírom Sharonáékat….

-          Johanna……. Most is ezzel foglalkozol? Inkább éljük túl valahogy. – lihegem, miközben a víz már a nyakamig felemelkedik, és egyre csak fojt tovább. Látom, hogy a lány barna szemei dühössé válnak, s mintha a szája kinyílna, de hirtelen egyszerűen ellazul az arca, s egy pillanatra eltűnnek dühös vonásai.

-          Tempó, fel a plafonhoz. – válaszol, miközben megmarkolja a csuklómat, s a lábával erősen kezdi magát hajtani felfelé, miközben a víz csak emelkedik és emelkedik. Hirtelen meglátom, hogy a kékség bugyborékolni kezd, s egy szempillantás alatt meglátom Finnicket, aki vizes hajjal, s prüszkölve jön fel, magamban meg is jegyzem, hogy Annienek biztosan tetszene.

-          Odalent van egy gomb, de szerintem Prim tudna a legjobban lebukni oda. Kicsi vagy, így gyorsabban fog menni. Csak a padlóig kell leúsznod, és benyomni a gombot, nem sós a víz, a szemedet nyitva tudod tartani. Menni fog? –néz rám víztől csöpögő arccal Finnick, miközben érzem, hogy a remegés úrrá lesz a testemen. Én ezt soha nem csináltam, s nem tudom, hogy sikerülni fog e. Mi több, meg kell bíznom Finnickben és Johannában, hogy ha kell, akkor segítenek. A hideg végigárad a testemen, s a fogaim már is vacogni kezdenek, ahogyan lassan bólintok. Menni fog ez. Lassan beszívom a levegőmet, és elengedem a többiek kezét. Oké! Egy utolsó nagyot szippantok a levegőből és felkészülök a merülésre. Most! Teljes erőmből bukom a hideg víz alá, mely egy pillanatig körül ölel, s alig tudok megmozdulni a vízben ázott ruháimtól. Lassan, s remegve nyitom ki a szememet, és óvatosan egy erős karcsapást teszek magam előtt, mely mintha ólomnehéz lenne. A ruha elázott, és szinte húz a mélybe, de teljes erőmből hajtom magamat, ahogyan érzem, hogy a szemembe beszökik a víz. Én ezt soha nem csináltam. Egy erős karcsapás. Menni fog! Már eltávolodtam Johannáéktól. Próbálok nem gondolni a hidegre, a nehézségre és a fojtogatásra, ahogyan ismét előre hajtom magamat, egyenesen a mély felé. Még egyet. Érzem, hogy a tüdőm lassan perzselni kezd, amikor meglátom az alját, a szürke alját, melyre rögtön leér a kezem. Érzem, hogy a félelem görcsbe rántja a testemet, ahogyan a kezemmel a földön tapogatózva keresem azt a bizonyos gombot. A tüdőm mintha égne, s a tagjaim rimánkodnak, hogy bukjak a felszínre. Érzem, hogy vészesen fogy a levegőm, s itt lenne az idő felmerülni. De ekkor a kezem kitapintja a hideg, s érdes gombot, én pedig egy pillanatra behunyom a szememet. A tüdőm fáj, és lassan fekete pontok kezdenek táncolni előttem, Egy utolsó nagy levegő! Teljes erőmből nyomom meg a gombot, amikor már alig érzek valamit a levegőhiány miatt. De ekkor mintha egy hatalmas nagy szivattyú indulna be. És lassan a víz egyre csak süppedni, és süppedni kezd.

20. fejezet I.

A hatalmas nagy sárga lángok itt ott felcsapnak, s én is megérzem magamon a forróságot, amelyet magukból árasztanak. Ha a szikla ijesztő volt, akkor ez a próba itt egyszerűen borzalmas, én pedig előre félek attól, ami rám vár. Finnick egy perccel ezelőtt kelt át ezen a hosszú halálcsapdán, de én és Johanna még ott állunk, míg Johanna dühösen szitkozódva, én teljes testemből remegve. Amikor a vezetők akadálypályát említettek, akkor nem éppen egy ilyen tüzes folyosóra, sem pedig egy hatalmas nagy guruló sziklára nem számítottam, ez már túlságosan is veszélyes, szinte hihetetlen. Érzem, hogy szinte mindenemet összerántja a remegőgörcs, ahogyan Johanna lassan felém fordul, s hatalmas barna szemeivel egyenesen rám néz.

- Nincs idő Everdeen, indulnunk kell. Kövess majd engem, oké? – néz rám, de mintha egy pillanatra eltűnne az arcáról a flegmaság és a hatalmas nagy vigyor, de egy pillanat műve alatt vissza is nyeri azt. Ha fél, vagy izgul, Johanna Mason soha nem fogja azt mutatni. A szemem azonnal kiszúrja a forró lángokat, melyel hamarosan tőlem néhány centiméterre lesznek, s a szívem erre már is reagál, olyan erősen kezd el verni, hogy szinte kiszakad a mellkasomból.

- Gyerünk Prim! – látom, ahogyan Johanna megforgatja a baltáját, s kihúzza magát, s tekintetével utoljára végignézi a hatalmas nagy lángokat, melyeknek már a látványa is megrémiszt. De ekkor elrugaszkodik, s a testem ösztönösen is engedelmeskedik, mintha az izmaim azt mondanák, hogy követnem kell Johanna Masont. És ekkor én is elindulok, egyik szememet a lányon tartva, de a másik rögtön kiszúrja a hatalmas nagy lángokat. Összeszorítom a fogamat, és teljes erőmből átugrom egy kisebb rúdon, miközben erősen megmarkolom a kis kenőkést a kezemben. A baj az, hogy egy késsel semmit sem tehetsz a lángok ellen, ez most nem fog megvédeni. Hirtelen megérzem a füst émelyítő szagát, s a szemeim átvizesednek, ahogyan a gomolygó fekete pára elér hozzá. A szívem majd kiugrik a helyéről, s ekkor meglátom. Tőlem néhány méterre egy hatalmas nagy láng csap fel, s egyenesen a hajam felé veszi az irányt. A testemet hirtelen görcsbe rántja az adrenalin, s azonnal leguggolok, így tőlem néhány centire lövell ki a sötét tűz. Ösztönösen is sikoly tör fel a torkomból, ahogyan megérzem a karomon a perzselő meleget, s teljes erőmből próbálok arrébb evickélni. Érzem, hogy az izzadság beáztatja a ruhámat, ahogyan a szememmel meglátom Johannát, s ismét utána eredek. A lábaimat magasra emelve szökkenek át egy újabb rúdon, miközben a fejemet rögtön félrekapom, amint meglátom az újabb perzselő szikrát, s megérzem a kénes bűz szagát. Kénes bűz! És ekkor hirtelen eltűnik előlem a folyosó, a szaladó Johanna és a hatalmas, s veszélyes lángok. Ismét az Arénában találom magamat. Ott állok, ahogyan körülöttem bombák ezrei suhognak, s hallom Phoebe törtető léptét, és hörgését mely csak is az én nevemet kiabálja. A remegés görcsbe rántja a testemet, ahogyan a bűz az orromat és a számat is megtölti, s átjár félelemmel, és tehetetlenséggel. Megpróbálom megemelni a lábamat, hogy minél messzebb kerüljek az üldöző Phoebetől, és a fájdalomtól, amikor hatalmas nagy köhögés tör rám, s a szememet azonnal megtöltik a könnyek. A szívem majd kiugrik a helyéről, úgy ver, mint egy hatalmas nagy harang, ahogyan megpróbálok elmenekülni a lány elől, a lány elől, aki le akar számolni velem. De egy pillanat is elég, hogy a könnyektől ne lássak semmit, s a lábam megbotoljon valamiben, én pedig elbukjak a földön. A levegő kiszorul a tüdőmből, ahogyan a fejem a hideg kőnek ütődik, s egy pillanat alatt eltűnik Phoebe, a kénes bombák és a Viadal is, helyette pedig a földön fekve találom magamat a hosszú folyosón, ahonnan tűzcsóvák lövellnek ki. A fejembe ösztönösen is fájdalom hasít, s a térdeim remegni kezdenek, ahogyan megpróbálok feltápászkodni, de a füst hatalmas, itt gomolyog körülöttem, s beborítja feketével a látómezőmet. Köhögve próbálok a remegő kezeimre támaszkodni, s megpróbálom arcon csapni magamat, remélve, hogy sikerül felállnom, és tovább mennem. De ekkor meghallom, és meg is érzem. Túl közel vagy a láng, túlságosan is közel, én pedig remegek, s olyan gyenge vagyok, hogy képtelenség megemelni a fejemet is, mintha csak ólmot pumpáltak volna bele. Megérzem a karomon az égetést, s egy apró sikoly szabadul fel a torkomból, amikor hirtelen valami erősen megragadja a karomat, mintha csak ki akarná tépni olyan erős. Egy kéz, egy meleg és perzselő kéz teljes erejéből rántja fel gyenge testemet a földről, s húzza ki egy szempillantás alatt a lángok borzalmas labirintusából. A köhögés erősen kezdi rázni a testemet, s a szemeim könnybe lábadnak, ahogyan a földön fekve próbálom visszanyerni az erőmet. Mindenem remeg, izzad, s a könnyek lassan folynak a fájó szememből, de még így is meglátok valakit, valakit, akinek az erős keze kihúzott a labirintusból, amikor hirtelen furcsa roham jött rám. A kezét karba veti, s a szemei szikrákat szórnak, de hirtelen a testemet még is valami más, mintha hála öntené el. Johanna Mason.

- Köszönöm! – nyögöm ki remegő és rekedt hangon, miközben ismét köhögés tör rám, s érzem, hogy addig nem marad abba, míg a füst teljesen ki nem ürül a szervezetemből. De még is, az előbb, ebben a pillanatban, akár el is találhatott volna egy égető tűzcsóva, s utána ki tudja, miken kellett volna keresztülmennem. De ez a lány, ez a flegma, néha bunkó modorú lány még is kihúzott, még is megmentett engem. Igaz csak egy horkantás futja tőle, ahogyan haját átdobja a válla fölött, de nekem ez is elég. Nem csak én láttam, nem csak én tudom. Johanna Mason megmentett engem a lángok hatalmas kelepcéjéből. Johanna Mason.

*

- És most még is mi a francot fogunk kezdeni? – Johanna ismét dühös. Miután átértünk a lángok labirintusán legalább egy fél órát gyalogoltunk, miközben ő végig, de végig csak a vezetőket szidta. Finnick megint csak mosolygott rajta, én pedig esetlenül köhögtem, de ez a lány már nagyon dühös, félek, hogy valamit tényleg csinálni fog a vezetőkkel, mikor visszaérünk. És a csapatunk tehetetlensége megint teljesen igaz. Most itt állunk egy hosszú folyosó végén, s tőlünk néhány méterre egy szakadék tátong. Körülbelül húsz méterrel utána pedig ismét kezdődik a folyosó, mintha csak egy kis darabot szakítottak ki volna belőle. De ezen a kis darabon kell nekünk valahogyan átjutnunk. Nincsen kötelünk, átmászni nem tudunk, egyszerűen semmi sem áll a segítségünkre. Finnick amint meglátta a szakadékot, elkomorult arccal húzódott távolabb és ült le a földre, Johanna azóta is azzal húzza, hogy hihetetlen, hogy a nagy Finnick Odairnek tériszonya van.

- Johanna, látom nagyon elemedben vagy. Nem szeretem a magas helyeket és a szakadékokat, emellett győztes vagyok. Jobb lenne, ha lenyugodnál. – hallom a fiú hangját, melyre Johanna csak kurta nevetéssel felel, miközben én közelebb lépek a szakadékhoz. Legalább harminc méter mélységű, ha lezuhannánk biztosan nem élnénk túl. De rajta túl folytatódik a folyosó, ahol van a célunk, ahova el kell jutnunk, és lehetetlen, hogy kikerüljük. A számat összeszorítom, és még egyszer megnézem a szakadékot. A vezetők csak nem akartak lehetetlent, akkor meg miért állítottak ide? Kell valami megoldás, valaminek lennie kell.

- Everdeen, szerinted, ha még fél óráig fogod bámulni a szakadékot, akkor az segíteni fog? – úgy látom Johanna tényleg elemében van.

- Csak hát nem értem, valahogyan át kell mennünk. Erre kell mennünk! – mutatok idegesen a szakadék irányába, miközben megvakarom a homlokomat, s még egy méter sétálok a szélén.

- Hogyan is? Át akarod repülni vagy mi? – cicceg a lány gúnyosan, de mintha ő is dühös lenne, ahogyan Finnick mellett térdelve ütögeti a földet. Át… repülni? A lábaimat óvatosan a szakadék szélére teszem, miközben az agyamban hirtelen beindulnak a fogaskerekek. S azt szeretnék a vezetők hogy itt haljunk meg? Három ilyen győztest nem akarnának elveszíteni, így valamilyen módon…… ki kell zárni a veszélyes lehetőségeket. Átrepülni, átrepülni. Szinte érzem, hogy az agyam kattog. Idegesen törlöm meg a kezemet a pólómba, miközben a szememet lefüggesztem a mélybe. Nem hallhatok be, nem engednék. Egy pillanatig csak állok a szélen, miközben tétovázva nézek hol a mélybe, hol pedig Finnickékre, akik látszólag semmit sem tudnak tenni. Érzem, hogy a kezeim izzadni kezdenek, a gondolatra is, hogy mi lenne ha lezuhannék. A vezetők ezt nem engednék. Hirtelen egy hatalmas nagy lélegzetet veszek, és a lábaimat a szélére teszem. Tudom, ha egyszer megjön valamihez a bátorságom, azt meg is kell tenni, mert jól ismerem önmagam, tudom, hogy néhány perc múlva nem tenném. Egy utolsó pillantást vetek a többiekre, a s mélységre, melyre a szívem ösztönösen is verni kezd, s a térdeim megremegnek. De már késő. Teljes erőmből elrugaszkodom a párkányról, egyenesen a szakadék mélyére. Hallom, még, hogy Johanna utánam üvöltözik, Finnick pedig felpattan, de már nem változtathatom meg a döntésemet. Néhány pillanatig csak zuhanok és zuhanok, dobogó szívvel, s remegő térdekkel, miközben látom, hogy egyre csak közeledik és közeledik a mély. De ekkor hirtelen megérzem, hogy lágy szellő tép a hajamba, s átjárja az összes végtagomat. És ekkor megérzem, hogy valami, valami hideg légáramlat megemeli a testemet, s kirepít a szakadékból.

19. fejezet III.

Egy hatalmas nagy szikla, mely szinte az egész folyosót elfoglalja. Egy hatalmas nagy szürke szikla, mely alatt szinte reng a föld, és amely egy perc alatt képes lenne itt helyben kilapítani bennünket. Egy hatalmas nagy szikla, ami miattam indult el, mert én voltam az a szerencsétlen, aki rálépett arra a gombra. Hirtelen megérzem, hogy megremeg a térdem és az adrenalin egy hatalmasat lök a testemen, ahogyan rögtön futásnak eredek. Látom, hogy Finnick, sem Johanna nem érti ezt az egészet, tudom, hogy itt hiába próbálunk trükközni, sem a balta, sem a szigony nem fog tudni segíteni. Itt csak egyetlen választás van, a futás! Érzem, hogy a lábaim remegnek, ahogyan a többiek után botladozom a folyosón- Hallom hogy Johanna hangosan káromkodik, miközben a hang, a döngő hang, és a szikla is egyre és egyre közeledik hozzánk. A szívem viszont olyan hevesen kalapál, hogy alig hallom ezt a dörgést, s félek, hogy ha itt esem el, akkor képes lennék szétlapulni. Rögtön összeszorítom a fogamat, és elképzelem azt a fájdalmat, s ez arra ösztönzi a testemet, hogy tovább fussak Finnickék után. Lassan a lélegzésem lihegésbe megy át, s a szemem előtt megjelennek a fekete kis pontok, melyek mintha nem akarnának tágítani. Hallom, ahogyan a szikla mögöttünk dübörög, s a szememmel próbálok a többiek lábára fókuszálni, nehogy eltévesszem az irányt. De túlságosan is remegek, túlságosan is gyengének érzem maga, mintha ez a két hét edzős hirtelen elpárolgott volna, én pedig visszasüllyedtem volna a dadogó és szerencsétlen Primrose Everdeen szintjére. Hirtelen azon kapom magam, hogy alig látok valamit, a fejem túl erősen kezd el szédülni, s a látómezőm már szinte fekete, hiába, de nem látom a többiek lábát! Teljes erőmből próbálok segítséget hívni, kiabálni nekik, de mintha valami erősen szorongatná a torkomat, s nem engedne semmit, miközben a lábaim szinte összeakadnak magam előtt. A szívem hevesen dobog, ahogyan hallom a szikla egyre közeledő és közeledő hangját, de érzem, hogy már nem bírom tovább, a kimerültség és a feketeség szinte behálóz. Remegő kezemmel ösztönösen is a fal felé nyúlok, hogy megkapaszkodjak valamiben, hogy meg tudjak támaszkodni egy pillanatra, miközben érzem, hogy a verejték eláztatja a testemet. Ki tudja, hogy Finnick és Johanna hol lehet már? Lihegve fogom meg a falat, de ekkor hirtelen megérzem, hogy a kezem valami hideg felülethez ér, valami hideghez és kidudorodóhoz. Ösztönösen is arcon csapom magam, mire feljajdulok, de az a pillanat elég ahhoz, hogy a látásom egy pillanatra kitisztuljon, s meglássam a falon lévő kis gombot, olyan gombot, melyre nemrégiben a földön is ráléptem. Hallom Finnick és Johanna távolodó lépteit, és érzem, hogy a talpam alatt egyre erősebben és erősebben reng a föld. Nem akarok kilapulni, nem akarom itt meghalni! Remegő kezemmel teljes erőmből nyomom meg a kis gombot, miközben a látómezőmben feltűnik a hatalmas nagy szikla, ami egyenesen csak gurul és gurul felém. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a gombot ismét megnyomom, olyan erősen ahogyan csak bírom. A föld csak reng, és reng, a szikla túl közel van. De ekkor meglátom, hogy a fal széthúzódik ott ahol megnyomtam, s egy apró kis rést látok meg, egy olyan rést a falon, amibe bebújhatok. Érzem, hogy mindenem remeg, ahogyan a kezemmel behúzom magam a résen, és megpróbálok összekuporodni, ahogyan a hatalmas nagy szikla elszáguld mellettem. Érzem, hogy a szívem úgy dobog, mint egy nagyharang, s a fejem is hasogat, ahogyan megcsap az a hideg levegő, a szél, amit a guruló kő hordozott magával, s meglátom, ahogyan elgurul mellettem, s tovaszágul a folyosón. Megpróbálok nagyokat lélegezni, s elkiáltani magamat, mert tudom, hogy amíg én megmenekültem Johanna és Finnick még nem talált menedéket.

-       A fal. A gombok! – kezdek el teljes erőmből üvölteni, de a hangom túlságosan is berekedt, félek, hogy nem fogják hallani. Nagy levegőket veszek, s megmasszírozom a remegő kézfejemet.

-       Finnick! Johanna! Gombok vannak a falon! Nyomjátok meg! – ennyi is elég arra, hogy ismét szédülni kezdjek, s egy pillanat alatt hátrakókadjon a fejem a kis rés falának. Érzem, hogy a szívem még mindig hevesen dobog, s a hajam is izzadtan, s vizesen tapad a homlokomhoz. Még mindig hallom, hogy a szikla valahova száguld, ha a kezemet a földre teszem, még érzem a dübörgést. De megmenekültem. Próbálok nyugodtabban lélegezni, s felkészíteni a testemet a további indulásra, de mintha nem akarna engedelmeskedni. A lábaim fájnak, s a fejem sajog, szinte minden végtagom mintha egyszerre kiáltana segítségért. Tíz másodpercig ülök, és próbálom visszanyerni a rendes pulzusomat, miközben pihegek, de amint letelik erősen kihúzom magam a résből, s kiállok a folyosóra.

-       Finnick! Johanna! Jól vagytok? – a kezembe erősen fogom meg a kis kenőkést, és próbálok elindulni a hosszú folyosón, ami olyan, mint eddig volt, kivétellel, hogy már nem gurul szikla rajta, mintha a nagy szürke kő eltűnt volna. Megszűnt az első támadás. Érzem, hogy mindenem remeg, s a szívem még mindig kalapál, ahogyan a lábaimat lassan előre teszem, de mintha minden egyes lépés fájdalommal járná át a testemet.

-       Prim? Prim? – hirtelen meglátok egy magasabb alakot előugrani az egyik kis résből, idáig látom barna haját, s benne a vörös színű melírcsíkot, s szinte érzem, hogy hatalmas nagy parázsló tekintete átfúrja a mellkasomat.

-       Johanna! – a szám ösztönösen is vigyorra húzódik, ahogyan megindulok a folyosó végén álló alak felé, igaz a lépéseim fájnak, s úgy érzem, mintha ólmot öntöttek volna belém.

-       Mi a franc volt ez? Még is mit képzelnek magukról Sharonáék, ki akartak lapítani? Majd ha visszaérünk lesz egy kis megbeszélnivalónk. – dühöng a lány, miközben a másik oldalról előbújik Finnick, kezében a féltve óvott szigonyával, miközben a fejét dörzsöli.

-       Kösz Prim, hogy szóltál a gombról

-       Persze, mert Everdeenek hatalmas nagy tehetsége van megtalálni a gombokat. Meg rá is lépni. – fortyog Johanna, miközben a baltáját erősen a kezében fogva megindul a folyosón.

-       Ezek után fogalmam sincs, hogy mivel akarnak megszívatni, de ez rosszabb, mint az Arénám. – forgatja a szemeit, miközben Finnick egyszerűen elvigyorodik, én pedig sajgó lábbal követem őket. Kétlem, hogy ez a hely rosszabb, mint az én Arénám, ahol Phoebevel voltam összezárva legalább három hétig. Johanna csak dühösen szitkozódik, szinte az egész folyosót betölti a hangja, amint lassan tovább megyünk, mellette pedig Finnick egyszerűen csak vigyorog, mintha tudná, hogy ha Johanna egyszer dühöngeni kezd, akkor nem lehet leállítani. Próbálok rendes tempóban menni, de ez nem olyan egyszerű, mindenem sajog és de a szívem mintha már normálisabban dobogna. De ez egészen addig tart, míg be nem fordulunk a sarkon, ahol a folyosó is elfordul, a szememmel meg nem látom azt, ami a következőnkben ránk vár. Látom, hogy Finnick álla is leesik, Johanna pedig egy pillanatra megtorpan. Előttünk ugyanis most egy rövidebb folyosó tátong, mely oldalából egy egy időközönként hatalmas nagy lángcsóvák törnek ki. Egyik nagyobb, a másik kisebb, s vannak rudak is, melybe meg lehet kapaszkodni, de azt látom, hogy ez lesz a nehezebb feladat. Nem tudod, hogy mikor fog kilövelni a tűzcsóva, és azt sem, hogy hogyan. Egy rosszabb lépés, és itt helyben égsz meg. Szinte érzem a karomon a forró lángokat, amelyek itt ott kitörnek a folyosón, s nekünk ezen kell majd átmenni.

-       Ne hívjuk ide a nővéredet Prim? Ez a hely, egy igazi lángra lobbant lánynak való. – vigyorog gúnyosan Johanna, de rajta is látom, hogy mennyire csodálkozik ettől. Nagyot nyelek, ahogyan érzem, hogy a szívem egyre erősebben kezd dobogni a forró, sistergő lángokat látva. A nővérem a lángra lobbant lány. De én nem vagyok az. A remény, a fehér fénysugár, hogy tud átmenni a lángok között?

19. fejezet II.

Sziasztok, meghoztam a következő részt, ami egyébként egyik személyes kedvencem is :) Először is köszönöm azt a 8 pipát, nagyon nagyon jól esett, és igazán remélem, hogy ez a fejezet is tetszeni fog. Jó olvasást mindenkinek, and may the odds be ever in your favor!

ui: Ha van kedvetek és időtök nézzetek be a saját sztorim, az Árnyak London felett oldalára, kíváncsi vagyok a véleményetekre ahhoz is :) 

Idegesen dobolva a lábammal állok a folyosón. Egyik oldalamon Johanna gubbaszt, hátát a falnak vetve, s flegma pillantásokkal pásztázva a terepet, a másik oldalon pedig Finnick, aki Annie kezét fogva, s mosolyogva suttog valamit a lánynak. Mellettem pedig Katniss áll, aki erősen fogja a kezemet, s anyu, apu, de még Annie Black is eljött erre az alkalomra. Mert ez egy nagyon fontos, és igen jelentős alkalom. Ugyanis letelt a két hét, az a kettő, melyet a lelki és testi felkészüléssel töltöttünk, a mai napon pedig hivatalosan is részt veszünk a nagy próbán, azon az akadályos pályán, amely megmutatja, hogy vagyunk e arra valók, hogy mi szabadítsuk ki Harryt. Na meg persze megmutatja, hogyan is működik együtt Finnick Odair, Johanna Mason és Primrose Everdeen, mint egy csapat. Érzem, hogy az idegesség lassan szinte tépni kezdi a belsőmet, s remegéssel járja át a gyomromat, ahogyan arra gondolok, hogy itt és most bizonyítanunk kell. Nem tudom, hogy mi is vár ránk, nehéz vagy éppen könnyű pálya, de azt biztosan tudom, hogy most már semmit sem szabad elvétenünk, vagy megbuknunk, bármi is vár ránk, azt teljesíteni kell. Egy egyszerű, fekete melegítőnadrágot kaptunk, s hozzá hasonló színű, rövidujjú felsőt, melynek tetejére a nevünk van írva. Ahogyan itt állok a nővérem kezét szorongatva, s lassan egyre fájó fejjel és remegő térdekkel, kezdem úgy érezni magamat, mint annak idején, amikor bemutattam a tudásomat a Játékmestereknek. Ahogyan felrémlik az elmémben a Ruta mutáns, s az énekem, még jobban kezdi rázni a testemet a remegés, szinte görcsbe rántja, miközben nagyokat lélegzem, és nyelek, mert félek, hogy esetleg itt helyben ájulok el. S amikor meghallom a dobogó lépteket, és megpillantom az öt vezetőt, akik felénk tartanak, hirtelen olyan erős félelemhullám hasít keresztül a testemen, hogy legszívesebben megmarkolnám a nővérem kezét, és soha nem engedném el.

-          Gyerünk, Prim, meg tudod csinálni. Gyerünk, remény lánya. – borzolja meg Katniss az eddig kontyban lévő hajamat, miközben erősen megölel, majd utána anyu, apu és Annie is elbúcsúzik tőlem. Minden egyes ölelésnél úgy érzem, hogy erősebben remegnek a térdeim, s amikor már mindenkitől elbúcsúztam, s látom, ahogyan Johanna hív, legszívesebben levágnám magamat a földre. Félek tőle, hogy bepánikolok, hogy miattam fog megbukni a csapat, s lelki szemeim előtt megjelenik Johanna és Finnick, aki igaz erősen edzett, de talán miattam lesz csalódott. Ők erősek és talpraesettek, és hiába dolgoztam velük az elmúlt két héten át, nem érzem, hogy akármi is átragadt volna rám. Látom, hogy Finnick hosszasan megcsókolja Anniet, mire Johanna dühösen horkant egy hatalmasat, s erősen belök engem az ajtón Sharonáék után. Érzem, hogy az izzadság átáztatja a tenyeremet, ahogyan beérünk a szobába, abba a szobába, ahonnan a nagy pálya fog indulni. Itt nincs még semmi érdekes, minössze három pohár víz és egy fegyverraktár, ahonnan ki kell választatunk a legmegfelelőbbet magunknak az indulás előtt. Érzem, hogy a teljes testem remegni kezd, s a látómezőm előtt lassan fekete pontok táncolnak, hiába is csípem mag magamat. Miközben Johanna egy hatalmas nagy baltát vesz ki a kupacból, Finnick pedig egy háromágú szigonyt, ilyennek harcolt az Arénában, én csak a vizet kortyolgatom, de hiába is próbálom nyugtatni magam, a remegésem nem múlik el. Egy hihetetlenül kicsi és szinte ártalmatlan kést veszek magamhoz, amely rögtön remegni kezd izzadó tenyeremben. Ellentétben Finnicckel és Johannával, akik teljes nyugodtsággal iszogatnak, s próbálgatják a fegyverüket, mintha csak ez egy aprócska túra lenne számukra a hegyekben. Talán én vagyok az egyetlen, aki ennyire fél, szinte irtózik a jövőtől, és talán én vagyok az egyetlen, akit remegéssel tölt el az akadálypálya. De én vagyok az egyetlen olyan győztes, aki nem gyilkossággal nyerte meg a Viadalt, ha nem hoztam volna fel a remény témát, talán már régen mást avattak volna győztessé.

-          Ha kinyitom az ajtót, beléphettek az akadálypályára, melynek teljesítésére egy órátok van. Nem mondom, meg, mik várnak rátok, hiszen így mérjük fel a hidegvéreteket és a csapatszellemeteket. Mi végig fogunk követni kamerán benneteket. De nagyon vigyázzatok, egy rossz lépés, és baj történhet. – Sharona hangja szinte arcon vág, ahogyan próbálom megtörölni izzadó tenyeremet a pólómba, de hiába, az anyag nem nyeli el az izzadságot, de a félelmet sem. Johanna csak flegmán elvigyorodik, ahogyan lassan beáll a nagy ajtó elé, melyet, ha kinyitnak fogunk tudni belépni az akadálypályára. Érzem, hogy a homlokomat lassan eláztatja az izzadság, s miközben megpróbálom megtörölni összevizezem a pólómat is. Látom, hogy már Finnick is beállt, kezében a hatalmas nagy szigonyával, melyet most csak úgy pörget, mintha egy kis bot lenne, s ekkor jövök rá, hogy a többiek már csak rám várnak. Hatalmasat sóhajtok, s engedem, hogy remegő lábaim az ajtó elé vigyenek Finnick és Johanna közé, miközben próbálom elűzni a sok pontot a látómezőmből.

-          Hé, Everdeen, ne tojj be! Ez csak egy pálya, nyugi! – bök erősen vállba Johanna, melyet most alig érzek, ahogyan meglátom, hogy Sharona a kezébe veszi a kis távirányítót, mely az ajtót nyitja.

-          Sok sikert nektek, adjatok bele mindent, és oldjátok meg a feladatokat. És, sohase hagyjon el a remény. – a nő gúnyosan elvigyorodik erre a mondtra, miközben benyom egy gombot a távirányítón, amire az ajtó lassan elkezd kifelé tárulni előttünk. Nagyokat lélegzem, és utoljára megdörzsölöm remegő karomat, ahogyan egy lépéssel a többiekkel haladva lassan belépek a kapun. Soha ne hagyjon el benneteket a remény! Kiráz a hideg, ahogyan meglátom, hogy az ajtószárnyak lassan kezdenek összecsukódni, elválasztva bennünket a vezetőktől, és végérvényesen bezárva minket a pályára. Hirtelen megérzem a szívem heves dobogását, ahogyan megmarkolom kezemben a kicsike kis kést, s a szememmel megpróbálni felfogni, amit látok. Egy hosszú folyosón vagyunk, nem olyanon, mint amelyek itt találhatók a körzetben. A padlót, a plafont és a falakat is szürke kövek borítják, melytől mintha hidegebb lenne a hely, érzem, hogy a hátamon végigfut a hideg. Olyan, mintha egy régesrégi, romos templom egyik kis folyosóján állnánk, melyet már régóta nem laknak. Balról látom, hogy Finnick összeszorítja az ajkait, és nagy zöld szemeivel végigpásztázza a folyosót, míg Johanna kezében a baltájával lassan egy lépést előrébb lép. Mi vár itt ránk? Érzem, hogy a karom libabőrös lesz arra a gondolatra, mi van, ha egy rossz lépés, és hatalmas nagy mutánsokkal találjuk szembe magunkat, melyeket nekünk kell legyőzni. Nagyot nyelek, ahogyan lassan Johanna mellé lépek, mert tudom, hogy nem akarok egyedül maradni itt, mindig is a többiekkel kell maradnom. De abban a pillanatban, hogy a lábamat előrébb helyezem, egy hatalmas nagy reccsenést, és roppanást hallok, egyenesen a talpam alól, mire rögtön ijedten ugrom arrébb. A lábam ugyanis a földön lévő kicsinyke kis kör alakú gombon pihen, ráléptem egy furcsa kis kerek tárgyra a hideg padlón. Érzem, hogy kiráz a hideg, ahogyan rögtön arrébblépek, de hallom, hogy Johanna idegesen szitkozódni kezd, Finnick pedig összeszorítja a száját. A szívem hevesen kezd verni, ahogyan a szememmel a kis gombot pásztázom, azt, amire véletlenül ráléptem, mert tudom, a szívem mélyén félek attól, hogy most ezzel valami hatalmas nagy baromságot csináltam. Egy pillanatig csönd uralja a terepet, csak a szívem dobogását, Johanna horkantásait és Finnick lélegzetét lehet hallani. De ekkor meghallom. Mintha valami recsegne, pattogna és ropogna, s hirtelen megérzem, hogy a lábam alatt reng a föld. Johanna idegesen guggol le, s fülét  padlóra helyezve hallgatózik, miközben én megpróbálok megkapaszkodni valamiben, nehogy itt essem el, a félelemtől és a szerencsétlenségtől. De ekkor még hangosabban hallom a dobogást, a recsegést és a puffogást. És ekkor meglátom. A folyosó végén ugyanis valami, egy hatalmas nagy, szürke szikla száguld, eszméletlen sebességgel, s hatalmas nagy hanggal, hallom, ahogyan a súlya alatt szinte behorpad a föld. És egyenesen……. felénk száguld! 

19. fejezet I.

Nyugodtan kortyolgatom az elém helyezett narancslevet, miközben a teremben, Finnickkel és Johannával ülve a vezetőkre várunk. Hogy teljesen őszinte legyek, életemben nem voltam még ennyire megkönnyebbülve, mint tegnap, abban a pillanatban, amikor az üvöltöző, állandóan sokat akaró edzőnőnk bejelentette, hogy véget ért a másfél hetes fizikai kiképzés. Nincsen többet erőpróba, sem akadályok, nincsen többet sajgó láb és olyan érzés, hogy most már véged. Nem kell többet látnom azt  a sok fegyvert és végre nem kell hajnalban kelni sem, most már vége ennek a hosszú, és számomra fájdalmas szakasznak. Ellenben Johanna és Finnick látszólag nem lelkesedtek, tudom, hogy ők képesek lettek volna még egy hétig ott maradni, mintsem az elméleti gyakorlást megkezdeni. Én viszont soha nem voltam ennyire felszabadult. Igaz az elmúlt hetekben gazdagodtam egy kis izomzattal és talán kilóval is, de még is úgy érzem, ez most jobban lesz az én terepem. Amikor Sharona és Adrian megérkezik Johanna viszont egy hatalmasat horkant, és kezét összefonva dől hátra a székben, mintha csak ellenezné ezt az egészet.

-          Jó napot! Mason, tudom, hogy maga szívesebben maradt volna a kiképzésen, de nézzék,  mindent, pontosan négy nap alatt meg kell tanulniuk a Kapitóliumról. Hol vannak a fontosabb katonai épületek, a gyenge pontok, a podok, és természetesen a Békeőrök főbb szállásai. Nagyon figyeljenek, mert ha összetévesztik az épületet, ahonnan ki kell szabadítani Harry Blacket, azt hiszem mindent elrontanak. – néz ránk Sharona, miközben a kezével egy hatalmas méretű Kapitólium térképet terít szét az asztalon, kishíján fellökve a narancslevemet. A térkép tele van jelekkel, apró piros ikszekkel, és fekete pontokkal, s cetlikkel, olyan felírásokkal, melyek számomra teljesen ismeretlenek. Még is amikor meglátom, azt, hogy mekkora is ez a város a térképen, és mennyi erős pontja van, ösztönösen is kiráz a hideg.

-          Én, mint tudjátok kém is voltam, de itt van Adrian, aki erre a feladatra ajánlkozott, hogy mindent megmutat. Átadnám neki a szót. – a nő a mellette lévő barna öltönyös férfire mutat, bár, ha jobban megfigyeltem Adrian mindig barna öltönyt visel, s most előregörnyed, miközben szemöldökét felhúzva néz a hatalmas térképre.

-          Nos, kezdjük azzal, hogy tudjátok e, mikből áll a Kapitólium?

-          Kerületekből. Öt kerület van benne, amely a szám szerint jelzi a rangokat is. Az egyesek a leggazdagabbak, a város főbb polgárai, köztük a miniszterek, és az elnök családja is. A legszegényebb az ötös. – vágja rá Finnick, aki mintha megborzongana, ahogyan a térképre néz, amit nem is csodálok, miután megtudtam, hogy ő mennyiszer járt már itt, és miért.

-          Nagyon szimmetrikus az egész. A vezető réteg szabályosan körbevette magát a többi lakossal, a legkívűl van az ötös kerület, beljebb a négyes, és legbelül az egyes. Mintha egy pajzs lenne, mellyel Snow megvédené magát. És ti ide mentek. – bök Adrian az ujjával a térképen legbelülre, az egyes kerületre. Mint egy pajzs. Az elnök még a Fővárosában és képes tökéletesen maga köré építeni mindent, hogy az őt védje. Érzem, hogy a kezeim idegesen ökölbe szorulnak, s a torkom is megfájul, ahogyan megpróbálom az eszembe vésni ezt az öt kerületet, melyből a Kapitólium áll.

-          És még ez is ide tartozik. Ekkora…. ekkora nagy? – bökök a térkép csücskére, mire a férfi bólint. A térkép legalább beteríti az asztalt, de még így se fér el rajta az egész Kapitólium, legalább akkora, mint a Tizenegyedik, vagy Nyolcadik Körzet.

-          És most, megtanuljátok, hogy hol vannak a Békeőrök titkos, és nem titkos főhadiszállásai, és mely helyeket kerüljétek el. Ez lenne az első legfontosabb, mely talán katonailag is fontos. Nagyon sokat fogtok tanulni az első kerületről, mivel odamentek. A legfontosabb, hogy megismerkedjetek a csapdákkal és az összes gyenge ponttal. – kezdi Adrian, miközben látom, hogy Johanna hátradől a székén, de nem olyan hetykén, és lazán,  mint szokott.

-          A podok igaz? Tényleg azzal védi az elnök a palotáját? – kérdezi, miközben nagy barna szemeivel Adriant fürkészi.

-          Többnyire igaz. A podok apró kis csapdák, melyeket nem látni, és igen, ezek veszik körbe az elnöki palotát. Ezekről is részletesen fogunk tanulni, méghozzá azért, mert ezzel hívjátok fel a legkönnyebben magatokra a figyelmet. Amikor a lázadók ott lesznek az összes podot aktiválni fogják, nektek pedig el kell őket kerülni. Nagyon, nagyon fontos, hogy mindent megtanuljatok. A Kapitólium nagyon cselesen van kiépítve, az összes lépésetekre vigyázni kell! – és innentől, Adrian ekkori mondtatától szinte ki se látszunk a munkától. Megtanuljuk a Békeőrök főbb és titkos helyeit, majd mindenki kap egy térképet, hogy azt otthon is tanulmányozhassa. Reggel tíztől este hatig vagyunk itt, miközben általában Katniss vagy Annie hoz nekünk ebédet, mert szünetet sem nagyon engednek. Miután megtanuljuk, hogy miket is tehetnek ezek a podok. A pod egyszerűen úgy is lehetne nevezni, hogy gyilkos kelepce, ugyanis, ha valaki aktiválja, utána csak is valami borzalmas dolog történhet vele. Néhol előhozhatsz egy mutánst, máskor szitává lőhetnek, vagy egyszerűen magadra vonhatod a figyelmet, vagy annál is borzalmasabb. Az összes utca nevét megtanuljuk, hol vannak a fordulási pontok, a főb épületek és bejáratai, a saját kistérképünk lassan kezd egy színes pacává válni, ahogyan mindent odaírok, és bekarikázok, lehúzok. Kezdek ,magamat úgy érezni, mint amikor a suliban széntermékekről tanultunk, állandóan csak a térképet bújom, még otthon is, és nem egyszer Katnissnek mondom fel amit tanultunk. Néha virtuális sétát is teszünk, ilyenkor a monitoron nekünk kell mutogatni, hogy mi mire található, nem egyszer botlok bele egy podba, vagy megyek rossz irányba. Az összes kerületet részletesen átvesszük, kijelöljük, Adrian pedig úgy tanít bennünket, mintha az iskolában lennénk, s még ilyenkor Johanna is néha úgy vacsorázik, hogy a térképébe mélyed. Eszünk, és nézzük, fekszem az ágyon, és nézek, ülés, állás, menés, és még az Annievel való beszélgetés közben is a kezemben van a térképem, ami lassan kezd összegyűrődni, és úgy kinézni, mintha egy macska szájából húzták volna ki. Minden nap keményen tanulunk, s néha már belefájdul a fejem a sok utcanévbe, és jelölgetésbe. De még is úgy érzem, hogy ez sokkal jobb a Kiképzésnél, és így lassan kezdem magamat kapitóliumi polgárnak érezni. Ahogyan az idő múlik mindent megtanulunk a Fővárosunkról, én pedig egyre inkább kezdek rettegni. Nem csak a térkép hatalmas, hanem a belső szimmetria, az, ahogyan Snow elnök felépítette a várost, a szívós házakat, és az utcaképet. Mintha mindenre gondolt volna, mert ilyenkor, amikor nem csak a távoli várost látom, tudom meg igazán, hogy a ragyogáson és hírnéven kívűl ott van az a szimmetria, és szívósság, ami a csodálatos mellett gyilkossá is teszi Panem országának fővárosát. Egyet tudok. Amikor eljön az idő a tényleges támadásra, nem olyan könnyű dolgunk lesz, mint a Diónál. A Kapitólium hatalmas, és látszólag mindenre felkészült.