2014. augusztus 30., szombat

18. fejezet III.

Remegve állok a hatalmas nagy fegyver halom előtt. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint annak idején a Kiképzésemen, amikor megláttam ezt a sokféle, különböző és hatalmas gyilkos fegyvert. Balták, hegyes kardok és kések, több száz íj és nyíl, valamint lángszórók, s igazi, Kapitóliumi pisztolyok sorakoznak előttem szép sorban. Amint rájuk nézek rögtön elfog a hányinger és a remegés hulláma, s miközben erősen belecsípek a karomba, hogy ezt leplezzem, Johanna óvatosan és a száján hatalmas vigyorral a különböző nagyságú és színű baltákhoz lép. Az edzőnő, Finnick, én, valamint Annie, mind a kettő Annie, ugyanis ma őket beengedték a Kiképzésre, s bár eddig egymással beszélgettek, most mindannyian a lányra figyelünk. Johannára, aki egy laza mozdulattal meglendíti a karját, s úgy dobja el a baltát, mintha egy rongydarabka lenne, ami repül és repül, egyenesen a terem végében lévő bábu feje irányába. Érzem, hogy ösztönösen is görcsbe áll a gyomrom és az ajkaimat összeszorítom, amikor meglátom, hogy a hatalmas balta leütötte a baba fejét, s még nagy dobbanással el is borította a földön. Rögtön eszembe jut az emlék, amikor Phoebe csinálta ezt gyilkos tekintettel és vigyorral, miközben olyan erősen markolok bele a nadrágom szélébe ahogyan csak tudok, hogy sikerüljön lerángatni az elmémet a földre.
-       Gratulálok Johanna! – szól az edzőnő, miközben mosolyogva bólint a lánynak, aki csak egy hetyke pillantásra bírja, s beáll mellém, miközben a kezét karba fonja maga előtt.
-       Ez…. ez nem semmi.. – nézek oldalra remegő hangon, miközben Finnick lép előre, hogy megmutassa az edzőnknek, mit is tud.
-       Ne dicsérj. Tudod, én megnyertem egy Viadalt méghozzá taktikával. Hétéves koromtól forgatom a baltát. – feleli ciccegve, miközben vigyorogva int Finnicknek, hogy várja, hogy ő jöjjön.
-       Nagyon jó taktikával.
-       Nem úgy mint a tied. Semmit nem taktikáztál Everdeen…… az egész Mészárláson… csak magadat adtad, nem hiszem el, hogy nem jutott eszedbe trükközni.
-       És ezért robbant ki a forradalom. Mert magamat adtam. – vágom rá, de látom, hogy Johanna már nem figyel, ugyanis Finnick jön, aki két hatalmas háromágú szigonyt vesz a kezébe, melyet a saját Viadalán is igen sokat használt, mi több, a csábos mosoly mellett azokkal nyerte meg a versenyt. Most egyszerre hajítja el mind a kettőt, melyek egyenesen a bábuk szívébe állnak, olyan tökéletesen és olyan hihetetlenül, hogy ösztönösen is felnyögöm. Ez nem lehet igaz! Ilyen emberek mellett én….
-       Miss Everdeen, maga jön! – látom, ahogyan Finnick vigyorogva belecsap Johanna tenyerébe, ahogyan nagyot nyelek, s lassan megindulok az edzőnő és az összes fegyver felé. A kezemel a ruhám szegélyét markolászom, miközben dobogó szívvel járatom végig a tekintetemet a fegyvereken, a hatalmas nagy baltákon, szigonyokon és kardokon, melyekre ha ránézek is, rögtön felfordul a gyomrom. Ha nem választok ki egy fegyvert és nem mutatok valamit, akkor a csapatunk itt helyben bukik meg. Ösztönösen is a kések felé emelem a tekintetem, különböző nagyságú és élű kések felé, miközben az eszembe ötlik, hogy annak idején ezzel találtam a bábu közepébe. De ezzel együtt az a pillanat is al elmémbe férkőzik, amikor a Viadal végén Harry odadobta nekem a kését, hogy öljem meg vele. Nagy levegőt veszek, s résnyire hunyom a szemem, miközben a kezeimet lassan a legkisebb és legéletlenebb kés felé közelítem.            A vadkutya, akinek a hatalmas nagy vörös szemeiből én oltottam ki az életet. Harry, amint kéri, hogy öljem meg, hogy az én kezeim által haljon meg. Az a sok száz szerencsétlen gyerek, akinek ezek a fegyverek okozták a vesztüket, amikor még élhettek volna, amikor még az életben annyi minden lehetőségük lett volna. Hirtelen lihegni kezdek, s a kezemet dobogó szívvel rántom el a fegyvertől, miközben érzem, hogy a remegés lágy hulláma söpör végig a testemen. Ez nem fog menni! Nem!
-       Meddig várunk még? Everdeen, hajlandó lennél elhajítani azt a rohadt kést? – hallom meg Johanna hangját, aki idegesen áll Finnick mellett. Hirtelen azon kapom magam, hogy a tekintetemmel a nővéremet keresem, akibe belekapaszkodhatnék, aki talán segítene, de a terem üres, csak a győztesek, a szigorú edzőnő, és távolabb a két lány üldögél. Nincsen itt senki sem, aki segítene nekem. Érzem, hogy a látómezőm előtt fekete pontok kezdenek táncolni, ahogyan lassan felemelem a kicsinyke kis kést. A fülemben Johanna hangja jár, amin arra ösztönöz, hogy meglendítsem a remegő kezemet, s izzadó tenyeremből kiengedjem a pengét egyenesen a bábu felé. De abban a pillanatban, hogy meglátom a bábut, rögtön Harry, a fiú jut az eszembe, aki a halálát akarta, tőlem, s azelőtt fordulok el onnan, mielőtt a lábaim végleg kiszaladnának alólam, s végleg itt ájulnék el a többiek szeme láttára. Hallom, ahogyan a távolból az edzőnő és Johanna gratulál, talán tényleg sikerült jól céloznom, de percekig csak a padlón ülök remegve, s képtelen vagyok felkászálódni. Ők nekik sosem jutottak az eszükbe a halott gyerekek, akik amiatt lehelték ki a lelküket, mert egy valóságshowban arra kényszerítette őket országunk elnöke? Soha nem jutott eszükbe, hogy még élhettek volna, s ki tudja, a Viadal miatt nem lehettek igazán boldogak, azért nem találták meg a szerelmet, nem alapíthattak családot. Nem láthatták többé a napfelkeltét, s soha nem tapasztalhatták meg, milyen érzés, ha a saját gyereked szeretetteljesen a szemedbe néz. Emiatt vesztettek el mindent. Hirtelen azt veszek észre, hogy valaki óvatosan mellémlép, s leül a földre pontosan mellettem, de amikor meglátom a nagy, tengerzöld szemeket, azonnal rájövök, hogy Finnick Odairrel, a nagy győztessel, aki képes volt gyilkolni, vele állok szemben.
-       Prim, gyere, egy kicsit folytatnunk kell a gyakorlást. – néz oldalra idegesen, miközben a kezével körözgetni kezd maga előtt.
-       Finnick, nekem ez nem megy, minden fegyver csak azokat a gyerekeke juttatja eszembe, akik a Viadal miatt nem élhettek teljes életet. Én képtelen vagyok hozzáérni egy fegyverhez, vagy gyilkolni, amikor csak is ezt a fájdalmat érzem, amint meglátok egyet. – a hangom elhaló és ideges, és érzem, hogy a belső fájdalom, s a düh, a fővárosunk ellen mintha sebeket ejtene a belsőmön, és még csak erősen rá is ütne, mert tudom, hogy én nem tettem semmit, de érzem, érzem az egésznek a súlyát.
-       Ha megdöntjük a Kapitólium uralmát, ilyen nem lesz többet. Sosem. Az elnök, a városkája, és a Viadal meg fog semmisülni…..
-       Ne legyél ebben ilyen biztos. – suttogom magam elé, mert eszembe jut, ott van a Főváros a Békeőreivel és az erős gépeivel, s ha nem mi nyerünk, akkor erősen, talán egy Viadallal fogják nekünk visszaadni a lázadást, akárcsak a Sötétség Napjai idején-
-       Nem, de csak gondolj bele. Képzeld el. És ezért dolgozz! – villantja ki hatalmas hófehér mosolyát, s kezével mutat, hogy álljak fel. Idegesen tápászkodom fel és nagyokat lélegzem, ahogyan megjáratom elzsibbadt kezeimet és lábaimat.

-       Nagyon jó lenne. Egy világ, ahol nem lennének Viadalok. – felelem, miközben egy pillanatra az eszembe ötlik egy kép, egy kép, a boldog világról. Lehetséges ez?

2014. augusztus 27., szerda

18. fejezet II.

Nincsen visszaút. Azzal, hogy önként jelentkeztem a csapatommal hivatalosan is elvágtam magamat a biztonságtól, mert tudom, hogy mostantól soha de soha nem leszek biztonságban. Anyu, apu és Katniss pedig féltenek engem, tudják, hogy Johannával és Finnickkel megyek, de még is tisztában vannak ennek a helynek a jelentőségével. Anyu úgy gondolta, hogy majd csatlakozom a gyógyítókhoz, és biztonságban, s távolról fogom nézni a Fővárosunk támadását. Ehelyett a nővérem, aki terhes létére nem támadhat átvette a feladatot, s most én kaptam meg a nehezebbet, a veszélyesebbet, melynél szinte az életemmel játszom. Elég egy aprócska kis hiba, ha elrontjuk, akkor nem csak a saját, hanem a Harry élete is veszélybe kerülhet. Míg a többiek a katonák toborzását figyelik, mi minden nap hajnali ötkor kelünk, s fáradtan, de a Kiképzés helyszínére megyünk. A hatalmas nagy terem, ami a Tizenharmadik katonáinak van kiképezve egy ideig, pontosabban a toborzások ideén bennünket lát el, egy oktató segítségével, na meg a vezetők valamelyikével. Mindig van valaki közülök, aki a terem végében ülve, de figyeli a kiképzésünket, s ehhez néha egy egy győztes, például Annie vagy Katniss, esetleg anyu is csatlakozik. Na meg a kamerák. Reggel hattól, délután három óráig amíg a Kiképzés tart, a kamerák egy része ott forog, s minden egyes mozdulatunkat rögzíti. Nekünk pedig hivatalosan is meg kell tanulni egy nagy csapattá válni, illetve előtte még erősödni. A reggelt általában azzal kezdjük, hogy Johanna leüvölti a fejünket, vagy éppen megüti, nos, ekkor történik meg az ébredési fázis, ami nekem és Finnicknek is nagyon nehezen megy. Kezdetben erősítő gyakorlatokat csinálunk, órákig mászunk kötelet, próbálunk meg az ideiglenesen felállított akadályokról ugrálni, kötelet húzunk, nyújtózkodunk, és mindezt egy állandóan melletted lévő, hangosan kiabáló edzőnővel. Amikor először lépek be a terembe ösztönösen is elfog a félelem és a remegés érzése, amint előtörnek az emlékeim a Kiképzésemről a Mészárlás előtt, s bár ezzel a többiek is így vannak, de legalább húsz percig képtelen vagyok egyáltalán megmozdulni, csak mereven nézem a termet. Aztán pedig kezdődik az erősítés, öt kemény napon keresztül végezzük ezeket a gyakorlatokat, na meg fekvőtámaszt és felülést, amit néha otthon esténként is kell gyakorolni. Szóval míg Katniss az ágyról csokit zabálva néz engem, egyébként mostanában kívánós is, állandóan csokit csór a konyháról, addig én felülök, fekvőtámaszt nyomok vagy éppen erősítek. Az étrendünkön is változtattak, minden hízlalót el kell hagyni, s egyre több húst, tojást, sonkát eszünk, míg minden reggel majd’ egy liter tejet iszunk meg. Egy idő után pedig az összes izmom sajogni kezd, s a negyedik napon sikerül azt elérni, hogy egyszerűen összeesem, miközben a fekvőtámaszt csinálom. Johanna persze üvöltözve rángat vissza a valóságba, s sajgó fejjel, sajgó lábbal, sajgó karral, egyszerűen sajgó mindennel kell még végigcsinálnom azt az egy napot, valamint az ötödiket, amikor hivatalosan is véget ér az erősítés, és kezdetét veszi az akadályok legyőzése, amiket további három napig próbálunk. Csak azután jön a három napos fegyver, s két nap gyakorlás, utána négy napi elmélet és végül pedig bemutatás, hivatalos bemutatás, hogyan is működünk mi, azaz körülbelül két hét elteltével készen állunk majd talán arra, hogy megtudjuk, tudunk e menni a Kapitóliumba. Közben a többiek igyekeznek támogatni, háromkor már olyan fáradt vagyok, hogy hazaérek és vacsoráig az ágyamon fekszem, miközben a híreket hallgatom, melyeket Katniss mesél a Körzeti életről. A katonák toborzása már elkezdődött, s egyre több győztes is annak jelentkezett, lassan megkezdődik az ő saját Kiképzésük is, miközben a harci repülőket egyre csak tunningolják. Néha Annie is átjön, ő aki hivatalosan is orvos lesz a háborúban, és becsempész nekem egy kis csokit, és együtt beszélgetünk úgy általában, hogy mennyire kivagyok, hogy ő neki hogy megy a sora, egészen addig, hogy milyen érzés naponta látni Finnick Odair tengerzöld szemét. Félreértés ne essék, ezt maga Annie kérdezte, ugyanis ő enyhén Finnick mániás lett, és még mennyire vigyorgott, amikor rájött, hogy a fiú barátnőjét is Annienek hívják. Össze lehetne keverni őket. Ezt nyilatkozta egyszer, s bár én halálra röhögtem magam, tudom, hogy ő simán komolyan veszi. Esténként pedig elvánszorgom az étkezdébe, ahol a hasonló állapotú Finnickel és Johannával, valamint a többi győztessel vacsorázom, miközben azt hallgatom, hogy „Johanna ki fogja nyírni az edzőt” vagy hogy „Finnick be fogja hozni Anniet a Kiképzésre” És hiába bámulom a nagy csokihalmokat, amiket a többiek esznek, én csak ehetem a párolt húst brokkolival. Egyik este éppen a nővéremtől próbálom ellopni a brownie-át, amit nincs kedve megenni, helyette fagylaltot kér, és éppen Finnick újabb értelmes beszámolóját hallgatom, a mai edzésről, amolyan Finnickes stílusban, amikor hirtelen az étkező összes televíziója erősen és hangosan kezd zúgni, s búgni, majd hirtelen egy kattanással bekapcsol az adás. Látom, hogy az összes polgár kezében megáll a villa, ahogyan a fejüket nyújtogatva próbálnak a hozzájuk legközelebb eső tévé közelébe férkőzni, nekem pedig a szívem heves dobogásba kezd, annak láttán, amit meglátok. A televízióban ugyanis a Kapitólium hatalmas nagy címere tűnik fel, majd százezernyi nagy, harci repülő, hasonlóak az itteniekhez, de még is mások, az oldalára pedig a Fővárosunk címere van felfestve, majd egy hatalmas nagy katonahadsereg, pontosabban Békeőrök. A hideg kiráz, ahogyan meglátom a hatalmas fegyvereket, a kardokat, puskákat és lángszórókat, amint több száz, sőt ezer őr ütemesen vonul végig egy úton. Ekkor viszont a képernyő hirtelen hatalmasat villódzik, s megjelennek rajta a győztesek, az a pillanat, amikor egytől egyig állva mondjuk: készen állunk! Bevágták a jelenetet feltörték, ismét feltörték a Kapitóliumi csatornákat! A szívem hevesen kezd verni, s érzem, hogy muszáj megkapaszkodnom valamiben, ami mellettem van, amikor a kép eltűnik, s helyette Snow elnök arca villan be a képernyőn. Az elnök egy emelvényen a hajtókájában a rózsával, a fehér rózsával áll, miközben hangosan szól a néphez. De míg mond valamit a szememet le se tudom venni a rózsáról, ami már ott volt, amikor a Mészárlás elindult, ott volt, mikor megkoronázott engem és ott volt, amikor meglátogatott, s közölte a bajokat. De ekkor ismét bevillan a kép, a Tizenharmadik Körzet katonai légierejéről. Mintha a Kapitólium képtelen lenné elkeverni a mienket. Majd Snow elnök.
-       A Kapitólium mindig is erős volt, s ez most sem lesz másképp. Emlékezzenek, hogy jártak hetvenöt évvel ezelőtt! – a légpárnások tömege.
-       Maguk készen állnak a csatára? De nézzenek meg bennünket. Tudják, ismerik a Kapitóliumot. – de mielőtt az elnök végigmondhatná, a képernyőn bevillanok én. Ösztönösen is félrenyelem a húst, és öklendezni kezdek, ahogyan meglátom az arcomat. Mindent fed a hamu, csak én vagyok fehérben, ahogyan hangosan és határozottan kiáltok Panem polgáraihoz.

-       A remény. Erősebb mint valaha! – és ekkor elsötétül a képernyő.

2014. augusztus 24., vasárnap

18. fejezet I.



Önként jelentkezem! Ez a szó most is ugyanazt váltja ki az összegyűltekből, mint annak idején, amikor a nővérem hangosan zihálva és üvöltözve jelentkezett helyettem önként a Viadalra. S most itt vagyok én, remegő kézzel, s a homlokomon csorgó izzadsággal, hangosan és levegőt kapkodva nézek a terem vége felé, az összes vezető felé. Mintha az agyam még fel sem fogta volna ennek az egész tulajdonságát, csak annyit látok, hogy a teremben, hirtelen megáll az élet. Mindenki, az összes vezetők, a győztesek, a jelenlévő kamerások is megdermedve bámulnak rám, s a hangom, amit mondtam szinte jéggé fagy a levegőben, s még mindig ott lebeg. Érzem, hogy mindenembe eljut a szívem heves dobogása, bejárja a végtagjaimat. Önként jelentkeztem! Önként jelentkeztem Harry kiszabadítására. Látom, ahogyan először Sharona tér magához a sokkból, ahogyan a fejével lassan rám néz, a szemeivel úgy néz, mintha nem is én, ez a gyenge és kicsi lány állna előtte.
-          Prim, önként jelentkeztek? Te, Finnick és Johanna önként vállalkoztok Harry Black kiszabadítására és minden azzal kapcsolatos dologra? – érzem, hogy Sharona hangjából mintha a csodálkozás, a hatalmas nagy csodálkozás árad, ahogyan óvatosan a kezemet a sajgó oldalamhoz kapom, s próbálok lassan lélegezni. Látom, hogy a terem végében Finnick tengerzöld szemei hatalmasra nyíltak, s még a száját is kitáltva bámul felé, miközben Johanna komor ábrázatára egy hatalmas nagy vigyor kúszik fel.
-          I… igen…. Önként jelentkezünk! – a hangom remeg és gyenge de még is van benne valami, egy kicsike határozottság, ami azzal jön elő, hogy Harryre gondolok. Ebben a pillanatban jelentkeztem arra, hogy érte megyek, valakiért, akit őszintén szeretek, akinek fogtam a kezét az Arénában, s akivel már hónapok óta álmodok. Eddig itt éltem teljesen tehetetlenül, nézve a sok videót, melyben a szemem láttára kínozzák meg őt, de most hirtelen eljött, talán korán, talán nem akartam, de itt a lehetőség. A lehetőség, hogy végetvethessünk a szerelmem fájdalmának, szomorúságának és kínzásának. Nehéz, veszélyes, borzalmas…… mintha ezek a dolgok nem nyernének nagy jelentőséget az agyamban, csak is a fiú képe, a tudat, hogy megmenthetjük, az zakatol.
-          Prim, nem teheted! – ugrik fel hirtelen mellőlem Katniss, és erősen megmarkolja a kezemet, mintha egy rántással szét tudná roppantani a csuklómat.
-          Tudom, hogy szerelmes vagy, de a halálba küldöd magad, nem teheted, nem engedem! – a nővérem hatalmas nagy szürke szemeivel egyenesen rám néz, miközben lassan beszél hozzám, s látom, ahogyan a homlokán kidagadnak az erek.
-          Miss Everdeen, tudja, hogy mi a helyzet, ha valaki önként jelentkezik. Sajnálom, ebbe nem szólhat bele. – Seneca Crane határozott hangja hasítja keresztül a levegőt, mire Katniss ösztönösen is elengedi a csuklómat, s látom, hogy lehajtja a fejét.
-          Csak a bajba kevered magad. A halálba mész Prim. – suttogja a fülembe, ahogyan lassan előrébb lépek a vezetők felé, oda, ahova Sharona intett. Érzem, hogy még mindenem pulzál, az adrenalin még az ereimben hömpölyög, s a szívem elfacsarja az idegesség, és a bűntudat a nővérem miatt, de ugyanakkor az izgatottság és az esély, hogy tehetünk valamit arra kényszerít, hogy nagyot nyeljek, és lassan, remegő lábakkal továbbmenjek az asztalhoz.
-          Köszönöm, hogy eljöttek. Johannával, Finnickkel és Primmel itt maradunk, maguk pedig indulhatnak. Holnap délelőtt jöjjenek be, akik katonának jelentkeznek, s mindent megbeszélünk, délután pedig indulhat a toborzás. Köszönöm, hogy eljöttek. – Sharona óvatosan felemeli a fejét, és int a többieknek, akik már mindent megbeszéltek, hogy indulhatnak. Látom, hogy néhányan mosolyogva, mint Brutus, vagy Cashmere néz ránk, tudom, hogy ők nem akartak volna benne lenni a kimenekítésben, elvileg, ők nem ismerik Harryt. De amint meglátom Peetát, aki belekarol a nővérembe, s kivezeti, Katniss még hátranéz, nagy szürke szemeiből szinte sugárzik a düh, a düh és a fájdalom. Erősen szorítom ökölbe a kezem, hogy megakadályozzam, hogy a lábaim meginduljanak, s egyenesen kifussak innen, bocsánatot kérni a nővéremtől. Prim, te most már önként jelentkeztél, és innen ehhez tartsd magad! A vezetők most közvetlen közelünkben állnak, úgy érzem magam, mint amikor először hoztak ide a Körzetbe. Mindannyian magasak és határozottak, csak én  vagyok köztük, az itt állók közül olyan kicsi, olyan fiatal.
-          Miss Everdeen, most meglepődtem magán. Azt hittem a maguk románca Harry Blackkel is Snow egyik Kapitóliumi fogása, elvégre megmenekültek az Arénából mind a ketten. De azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy maga ilyen fiatal, érzi az igaz szerelmet. Kedvesség, gyengédség, önfeláldozás. Úgy tűnik tényleg nagyon szereti a fiút. – néz rám nagy kék szemeivel Seneca Crane, úgy néznek ki, mint a jégcsapok, mire idegesen összeborzongom.
-          Szeretem..…. – nyögöm ki, miközben idegesen kulcsolom össze magam előtt az ujjaim.
-          Csak, hogy mostantól maguk önkéntes jelentkezők. Nincsen többé visszaút, nincs visszatáncolás, erre fel kell készülni, és meg kell csinálni. – Sharona komolyan folytatja, mire Johanna és Finnick bólint, mind a ketten erősen koncentrálnak a vezetőkre, s most jövök rá, hogy nekik is jót tettem ezzel. Nincsen visszaút. Innen már nincsen. Kiráz a hideg, ahogyan lassan bólintok, s eszembe jut, hogy ez olyan, mint az Arénában a fémlap, amire ha ráálsz nincsen visszaút. Olyan akár a Viadal.
-          Idegileg és fizikailag is nagyon sokat kell készülniük. Az első hetekben a katonákhoz küldöm önöket egy kis kiképzésre. Mindannyiuknak vannak fő fegyverei, azzal tökéletesítik a bánásmódot, de még gyakorolni kell a mozgást, a lövést és az egyes veszélyek kiismerését. Aztán elméletileg fogom önöket képezni. Megtanulnak minden egyes dolgot a Kapitóliumról, hol vannak a gyenge pontok, a Békeőrök helyei, hol lőhetnek magukra és a többi. Na meg persze arról az épületről, ahol minden bizonnyal Harryt őrzik. – kiráz a hideg, ahogyan a fiú jut az eszembe, de most még is egy furcsa érzés száll rám. A remény apró és halvány sugara, hogy talán létezik, hogy megszabadítsuk, hogy ott legyek, amikor újra meglátom a fiút, a fiút, akit igazán szeretek…
-          Holnaptól kezdve kezdődik a Kiképzésük. Hajnalba idejönnek, és megkezdik a fizikai kiképzést. Körülbelül két hétig fog tartani, úgy nevezett magánképzésnek is lehet mondani, mert maguk külön fognak edzeni a katonáktól. És ennek a végén pedig egy kis próba elé állítom önöket, melyből tökéletesen kiderül, hogy milyen a hidegvérük, és milyen csapatot alkotnak. Prim, szerintem neked a szimulációk nem ismeretlenek. – néz rám Sharona, hatalmas nagy szemeivel tudom, hogy mire céloz. Amikor énekeltem Ruta mutánsának, s amikor először tettem lázító dolgokat a Játékmesterekkel szemben. Bólintok.
-          Holnap reggel találkozunk. Nagyon fontos a hidegvér, a csapatmunka és a kitartás. Maguk már nem gyógyítók. És ne feledjék. Nincsen visszaút!

2014. augusztus 21., csütörtök

17. fejezet III.

Az Árnyak London felett első fejezetét, és prológusát már megtalálhatjátok ITT


Még soha életemben nem izgultam ennyire. Azok az órák, napok, hónapok melyeket itt töltöttem, és 
melyeket a készülődéssel töltöttük most összeforrnak előttem és rettegéssel járnak át. Az a sok álom, a lángokban álló Kapitóliumról, a Tizenharmadik légierejéről és a katonákról most mintha valósággá vált volna, ahogyan a Parancsnokságon ücsörgöm Katniss mellett, szorosan markolva a kezét. Legalább négy, öt hónapja vagyunk itt, de még soha, soha nem merült fel ez, amitől eddig rettegtem, most hirtelen valósággá, szinte kézzel fogható valósággá vált. A kezeimet remegve kulcsolom össze, ahogyan a többi, beérkező győztest pásztázom, most csak is ők lehetnek jelen ezen a megbeszélésen. Hogy nem jöttem rá? Már láttam a katonákat, láttam a vezetők tanácskozását, s ma szemtől szembe is megismertem a Körzet harci repülőgépét, de soha nem mertem arra gondolni, hogy itt van, eljött ez az idő is. Vagy inkább nem mertem, a szívem mélyén irtóztam erre gondolni. S most a szívem olyan hevesen kalapál, hogy félek, ha nem markolom meg erősen Katniss kezét bármikor lezúghatok a székről. Nem futhatok el innen többet, mostantól meg kell hallgatnom, részt kell vennem ezen a megbeszélésen. Most, talán ebben a fél órában derül ki, mi is lesz Panem jövője.
-       Nagyon örülök, hogy mindannyian eljöttetek. Azt hiszem, eléggé nyilvánvaló az, amit a mai napon közölni szeretnénk veletek. – az összes vezető a Körzet egyenruhájában áll, magas és igen büszke testtartással úgy néznek ránk, akiknek mintha már a szeme is jelezné, eljött, eljött az az idő, amit már annyira várunk. Ösztönösen is Katniss kezéhez kapok.
-       Ugyanis a mai naptól hivatalosan is megkezdtük Panem fővárosának, a Kapitólium támadásának előkészületeit. A légpárnások már mind készen állnak, többel mentünk felderítőútra. S a mai naptól kezdődik meg a hivatalos katonatoborzás, mely után, ha sikerül, egy hónap múlva mindenki felszerelten útra kelhet a fővárosba. S ezért is vagytok itt, hogy a jövőtöket megbeszéljük. – kezdi Sharona, mire a győztesek idegesen kezdenek fordulni, s ide oda nézegetni. Látom, hogy még azokban a szemekben, mint Brutusé vagy Glossé is benne van az izgalom, és a várakozás, sőt, mi több talán az idegesség is. Mert, ez azt jelenti, hogy már néhány gép elindult a Kapitólium felé, és ha a katonatoborzás megkezdődik, akkor ők nekik is menni kell. Tudom, hogy a győztesek nagy része, köztük Finnick, Johanna, a régi Hivatásosak jelentkezni fognak katonának, hogy az élvonalban harcoljanak, s ott legyenek, ha…. Ha talán….. a szívem ismét heves dobogásba kezd, s érzem, hogy a homlokomon izzadságcseppek csordulnak le, ahogyan Sharona folytatja.
-       A lakosság holnaptól három csoportra lesz osztva. Az egyik, akik a katonák, akik holnap egész nap toborozni fogunk. A második az összes segéd, aki szintén eljön a Kapitóliumba, de nem harcol, a
munkások, szakemberek és gyógyítók. – hirtelen a szívem hatalmasat dobban, ahogyan rájövök, hogy nekem ez lenne a tökéletes állás, ha a gyógyítók közé állnék.
-       És végül azok, akiknek nem vesszük a hasznát, az idősek, gyerekek, betegek és várandósok. Sajnálom Katniss. – biccent oldalra Sharona, miközben látom, hogy a nővérem arca lassan torzulni kezd, s a szája összeszorul a dühében, tudom, túl jól ismerem, hogy ezt ne hagyja annyiban.
-       De, most ti következtek. Van egy kis kitevő, amit tökéletesíteni kell, és csak azzal az egyetlen dologgal választhattok csapatot, hogy hova mentek. – veszi át a szót Plutarch, miközben én idegesen a nővéremet pásztázom, aki akár ebben a pillanatban is képes lenne nekirontani Sharonának és az igazát bizonygatni. De én most idegesen szorítom össze a számat, s a fejemet ösztönösen is a falon lévő Kapitóliumi nagytérkép felé döntöm, amiben biztos vagyok, hogy nem fogok menni. Soha életemben nem lennék képes katona lenni.
-       Tegnap este csoportokra osztottunk benneteket, van aki az őrhelyeknél volt. Ezeknek a csoportoknak kötelessége együtt maradni, mivel tudjuk, hogy a csoportmunka nagyon is fontos egy ilyen bevetésnél. Szóval, minden egyes fő döntése szörnyen fontosnak számít. – hirtelen érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan oldalra pillantok. Finnick és Johanna egymás mellett ülnek, s éppen engem pásztáznak mind a ketten. Érzem, hogy a hideg tetőtől talpig kiráz, és mindenem megremeg a két győztes láttán, akik tudom, hogy katonák akartak lenni mindig is. De ahogyan a szemem előtt megjelenik a harctér, a ropogó fegyverek, s emberek száza, haldoklók száza, ösztönösen is felfordul a gyomrom, s érzem, ahogyan a látómezőmet lassan beterítik a fekete pontok. Egy fegyvert sem vagyok képes a kezembe venni, mióta a Viadalra mentem, és tudom, tudom, hogy ez nem sikerülne. Érzem, hogy a testemet elönti a fájdalom, ahogyan meglátom Johannát, aki sötét szemeivel fordul el tőlem, és Finnicket, aki a fejével óvatosan bólint.
-       Prim, hogyan döntöttetek? Tudom, hogy ez nálatok kétséges. Képes lennél katona lenni Finnickkel és Johannával? – hallom meg hirtelen Plutarch mély és dörmögő hangját, mire ösztönösen is felrántom a fejemet, hogy jól lássam. De amint felnézek a tekintetem szembetalálkozik a többi győztesével, köztük Finnickével is, s érzem, ahogyan a hátamon végigkúszik a libabőr. Hiába hunyom be a szememet és képzelek el egy fegyvert a kezemben, csak is a félelem és a remegés hulláma söpör végig a testemen, mely szinte görcsbe rántja azt. Idegesen rázom meg a fejem, s óvatosan, és fájdalmasan hajtom le azt, hogy inkább a cipőmet bámulom. Hallom, ahogyan Plutarch annyit mond „akkor ezt megbeszéltük és már tér is át a következő csapatra, hogy velük egyeztessenek mindent. Úgy érzem magamat, mint akit beledobtak egy nagy mély és sötét vízbe, egy aprócska hangya, aki nem tud úszni. A hideg víz átaztatja a ruháimat, de még a szívemet is, és olyan súlyossá teszi azt, hogy szinte lehúzza a mélybe, mintha csak egy örvény lenne. Érzem, hogy a fejem megfájul, s legszívesebben itt helyben elsírnám magam, ahogyan meglátom Finnicket, aki lassan beszélve Johannához próbálja őt megnyugtatni, de a lány látszólag túl ideges, hatalmas barna szemei helyett, mintha csak fekete golyókat látnék. Érzem, hogy mindenem remegni, kezd, ahogyan ismét a fegyverekre és a katonákra gondolok, én ezt nem tudom megtenni.Sajnálom, hogy velük vagyok egy csoportba, hogy ez az egész így van, sajnálom, hogy képtelen vagyok az ilyenekre, és hogy most miattam ők is feladják ezt. Johannának és Finnicknek is gyógyítónak kell lennie, csak mert én képtelen vagyok megfogni, egy hülye fegyvert! Érzem, hogy a kezeimet ökölbe szorítom, s majdnem kicsordul egy könnycsepp a szememből, amikor meghallom Plutarch hangját a szoba végéből, igaz távol, de még is olyat szól, amire ösztönösen is felkapom a fejemet. Gloss és Brutus előtt áll, akikhez most Cashmere csatlakozott, így, hogy a nővéremet elvesztették, és igaz halkan beszélnek, de a fülem még sem képes figyelmen kívül hagyni.
-       Nagy a feladatotok, de azt hiszem, ha senki sem jelentkezett önként, rátok kell ruháznom. Sajnos nincs más, így meg kell tennetek. A ti feladatotok lenne Harry Black kiszabadítása és elhozása a Tizenharmadik Körzetbe a háború idején. Erős csapatszellemre lesz szükség, de…. számíthatok rátok? – hirtelen úgy érzem magam, mint akit teljes erőből arcon csaptak, s ösztönösen is köhögés roham jön rám, ahogyan a pupilláim kitágulnak, s a szememmel a Hivatásosak felé nézek. Harry Black kimentése. Tudtam, hogy lesznek olyanok, akik ki fogják menteni, de valahogy nem hiszem el, hogy ezt rájuk bízták. Olyan fájdalom nyilall belém, mint még sohasem, s remegve görnyedek össze, ahogyan a kezemet a hasam elé kapom. Primrose Everdeen, mindig is gyógyító volt, de most Johanna Masonnek és Finnick Odairnek is csatlakoznia kell hozzá. Tönkrevágtam az álmukat, ők nem lehetnek ott, ha esetleg tényleg megsemmisül a Kapitólium, nem láthatják, hogy lángokban áll. Tönkretettem egy kisebb barátságot, és egy bizalmat, tudom, hogy soha de soha nem fog tudni ezért megbocsátani Johanna. Lejárattam magamat is. Mert én, Primrose Everdeen, mindig is a könnyebb utat választottam, mindig is elmenekültem és soha nem szálltam szembe az igaz félelemmel. Érzem, hogy lassan a testem minden porcikája remegni kezd, és ösztönösen is a számat kezdem el harapdálni a belső bűn miatt. Tessék, és most ők…. Hülye vagy Prim! Emberek álmát, barátságát, kapcsolatát,bizalmát, és kedvét tetted tönkre és miért? Mert önző vagy, mert csak is saját magaddal foglalkoztál. Érzem, hogy a fájdalom olyan erősen mardos, hogy szinte széttépi a belsőmet, mint egy vadállat, ahogyan a szemem oldalra siklik. Plutarchék Harry kimenekítéséről beszélgetnek, míg Johanna idegesen üti öklével az asztalt, Finnick pedig elkeseredett tekintettel bámul maga elé. Nem lehet! Hogyan tehetted ezt, hogyan, lehettél ilyen önző? Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a fejemben előjön a kép: a Hivatásosak szabadítják ki a fiút, s hozzák el a Körzetbe, ők…. Ők lesznek az igazi katonák míg én csak itthon ülök. A szívem hevesen dobog, ahogyan érzem, hogy ha nem teszek valamit, akkor a fájdalom felülkerekedik és széttép engem, nem fogom tudni tovább bírni. Egy izzadságcsepp gördül le a homlokomon. És ekkor hirtelen felpattanok az asztaltól, olyan hanggal és olyan erővel, melyet eddig még soha sem tettem, de most érzem, érzem, hogy ezt kell tennem.
-       Plutarch? – szólalok meg, mire a férfi ösztönösen is felém kapja a tekintetét. A szívem hevesen dobog, és érzem, hogy az adrenalin száguldozik az ereimben. Johanna, Finnick, Katniss, Snow elnök, Panem, Harry….

-       Önként jelentkezem. Önként jelentkezem a csapatommal Harry Black kiszabadítására!

2014. augusztus 17., vasárnap

új blog

A tizenöt éves Victoria Woods, a jövő Amerikájában él, egy teljesen más világban. A kor technikai vívmányainak és újításainak köszönhetően minden lakos részt vehet, a bizonyos Életváltáson, mely után a kontinens vezetőinek, a Tanácsnak szabályai szerint egy új életet kezdhet, új sorssal, egy teljesen új személyként. Ám amikor a lány Életváltása során a háborútól rettegő, félelemtől csonkított Angliában találja magát, olyan folyamatok indulnak el, melyre sem ő, sem pedig az emberiség nem számít. Victoria versenyt futva az idővel próbál eligazodni a világban, s megtalálni igazi feladatát, miközben lassan rájön, nem véletlenül került ide. A hatalmas háború pedig egyre csak közeleg.


"Higgy, hogy meg tudsz tenni nagy lépéseket a múltad érdekében-
Reméld, hogy a jelenben is helyt tudsz állni.
Győzz. A jövődért.

Sziasztok, nos ez lenne életem legelső saját története, melynek tegnap hosszú izgulás után blogot is csináltam. Már egy ideje dolgozom a sztorin, s magamban meg is van a történet, melyet wordben is írok, és nagyon remélem, hogy nektek, kedves olvasóim is tetszeni fog.  Szóval nyugodtan pipáljatok, mondjátok el a véleményeteket, iratkozzatok fel. Kíváncsian és nagyon nagyon izgulva várom, hogy mit is szóltok hozzá 



                                 Árnyak London felett

17. fejezet II.

Sziasztok, íme az újabb fejezet. Lehet, hogy nem a leghosszabb, de remélem mindenkinek tetszeni fog :)
                                                                                                       

Az éjszaka nem telik éppen eseménydúsan. A fejemet oldalra hajtva, a hálózsákban fekve próbálom ébred tartani magamat, de többször, is elragad a vágy, hogy lehunyjam a szememet, és végre egy szépet álmodjak, s ne egy poros, és hideg helyen kelljen tölteni az éjszakát. De amint ez megtörténne velem, Johanna rögtön reagál, s egy egy tapssal, közvetlenül a fülem mellett vagy éppen csettintéssel felébreszt, s így folytathatom a fekete ég pásztázását. Ha jól számolom kétszer látunk még valamit, s mind a kétszer szólunk, és bár ez aprócska számnak tűnik, még is tudom, hogy itt régebben soha nem jártak a Kapitólium gépei. S most, ha már egy éjjel alatt kettőt látunk, csak annyit jelent, hogy ők már felkészültek. S a szívem mélyén remélem, várom, hogy még húzódjon a dolog, de az elmém még is tudja, hogy ez lehetetlen. Hány hónapja várunk és készülünk már? Csak idő, csak egy kis idő kérdése és…. Közben Finnick is elbóbiskol néha néha, sőt, egyszer kétszer horkoló hangot ad ki, mire belőlem ösztönösen is kitör a röhögőgörcs, Johanna pedig dühösen bökdösve próbálja a tudtomra adni, hogy viselkedjek normálisan. Ő az egyetlen, aki nem alszik el. Végig, egész éjszaka alatt éberen fürkészi az eget, és állandóan ébresztget bennünket, úgy, hogy a végén már kezdek azon gondolkozni, hogy ez a lány alszik e egyáltalán. De a napfelkelte, amikor meglátom a horizonton a hatalmas fényes gömböt, mely szépen lassan egyre magasabbra és magasabbra hág a Körzetet körülvevő fenyők között, az a pillanat tiszta boldogsággal jár át. Álmosan, ásítva és a szememet dörzsölgetve nézem végig ezt a csodálatos jelenséget, miközben megesszük a maradék konzervet, s mindenki kortyol egyet az italunkból. Magamban éppen azon gondolkozom, hogy milyen éjjele volt a nővéremnek, nem volt e valami baja, amikor megérkezik az üzenet, hogy visszatérhetünk a Körzetbe. De azt a pillanatot, azt a tízperces sétát, soha de soha nem fogom tudni elfelejteni. Utoljára akkor éreztem magam ilyen fáradtnak és tehetetlennek, amikor az Arénában Harry mentőakciójára indultam, most is úgy hasogat a fejem, s a lábaimat alig bírom rakosgatni egymás mellé, sőt, kétszer is a földre bukom a táskámmal együtt. Az ólmos fáradtság nem csak engem, Finnicket is rabul ejti, ő is közvetlenül mellettem jön, s bár reggel van, de a fejemben még mindig él az emlék, a kép, amikor Finnickkel beszélgettem. Azt mondják, az ember éjszaka többet képes elmondani magáról, jobban be tudja vallani a félelmeit, s ez talán igaz is. Még mindig ott kering a fejemben az a jelenet, mintha csak a retinámba égett volna bele. Johanna az egyedüli, aki elől menetel, s látszólag teljesen jól van, él és virul, na meg parancsolgat, szinte az egész úton azt üvöltözi, hogy ilyen népséggel még soha de soha nem találkozott. Éppen nagyot dörzsölök a szememen, amikor hirtelen meghallok valamit, valamit, amire az ereimben ösztönösen is futkározni kezd az adrenalin. Hangos dübörgést, és mintha sivítás keveréke lenne. Látom, hogy a többiek is megálltak, s feszülten hallgatják a hangot, a hangot, mely nekem ismerős. Túl ismerős. A szívem hevesen kezd dobogni, de mielőtt bármit is szólnék meglátom, az égre egy hatalmas nagy repülő emelkedik fel. Nem acélból van, mint a Kapitóliumi légpárnások, s az eleje más, a hatalmas nagy gép, szinte madárszárnyakkal, s az elején egy hosszú rúd található az orránál. Hosszú és hegyes rúd. Az oldalán pedig a Tizenharmadik Körzet címere látható, s amellett egy másik kis címer, melyen tökéletesen látom, és tökéletesen olvasom ami rajta van. Látom, hogy Finnicknek és Johannának is a torkára forr a szó, ahogyan a horizontra szálló hatalmas nagy gépet bámulják, egy a Tizenharmadik Körzet harci gépei közül. Az oldalára ennyi van felfestve: Panem jövője, a mi kezünkben. Bátorság és remény. Most erősebb, mint valaha. Érzem, hogy a hideg végigfut a hátamon, ahogyan a repülő süvöltve és berregve hagyja el a Tizenharmadik Körzetet, s indul meg előre, egyenesen Nyugat felé. Az én mondatom, az én szavaim, az én repülőm. Egy a harci repülőink között, melyek hatalmasak, szívósak és az én szavaimat hírdetik. Benne vagyok a forradalomban. Ez már…….. hirtelen azon kapom magamat, hogy a szememmel a semmibe bámulok a gép után, miközben az ujjaim ökölbe szorulnak a feltörő emlékek láttán. Panem jövője. Bátorság. Remény. Harci repülő. S most már nem is kérdezem, hogy mit keres itt. Nincs rajta mit.
*
Amint visszaérünk beterelnek egy nagy terembe, ahol a Körzet szinte összes lakosa jelen van, s kényszerítenek, hogy mondjuk el, mit is láttunk, mit is tapasztaltunk. Nem csak én, hanem minden győztes hihetetlenül fáradt, s a több, mint félórás gyűlés után végre aludni indulhatunk a szobánk felé. Gyorsan bebújok a másik Körzeti pizsmámba, s kortyolok egy kis vizet, miközben Katniss elhúzza a függönyöket, mivel éppenséggel nappal van, de mi most készülünk aludni. Érzem, hogy az ólmos fáradtság lassan leereszkedik a szememre, miközben bebújok a takaróm alá, s a fejem alá húzom a bolyhos párnámat.
-       Jóéjt Katniss! – motyogom magamban, de a hangom halk és alig hallható, s néhány perc alatt rám talál az álom, mely mint egy kendő, terül szét rajtam. De mielőtt bármit is álmodnék, s talán aludni kezdenék, megérzem, ahogyan valaki teljes erejéből rázza a vállamat, s hiába mordulok fel, az illető nem akarja hagyni, hogy végre rendesen aludjak.
-       Prim, hahó ébresztő… - hallom meg a nővérem halk hangját, de mielőtt megfognám a párnámat, hogy viccből hozzávágjam hallom, hogy folytatja.
-       Sürgősen hívatnak bennünket a Parancsnokságra. Aludhattál már eleget, de most jönnöd kell…. Mert…. Nagyon fontos. – hallom, hogy Katniss keze már nem ráz, s mintha a hangja egy pillanatra megbicsaklott volna. Idegesen próbálom kinyitni a szememet, ahogyan lassan meglátom az ágyam előtt ülő nővéremet.
-       Mi az? Mi a fontos? – motyogom halkan, ahogyan óvatosan a fejemre húzom a takarót, mert biztos vagyok benne, hogy öt percet nyerhetek. Sharonáék annyi időre nem fognak nélkülözni engem, biztos vagyok benne. De abban a pillanatban, hogy Katniss megszólal, s a szívem heves dobogásba kezd, s a szavakat, mondatokat hallva jövök rá, hogy itt már nem fogok többet aludni.

-       A háború. Támadás….. a Kapitólium ellen.

2014. augusztus 14., csütörtök

17. fejezet II.

Hát mindenkitől hatalmas elnézést kérek, ugyanis ismét késett a sztori, de az a helyzet, hogy nyaralunk, nem mindig van wifi, és mellette dolgozom is valamin, ami a későbbiekben talán kiderül vagy nem. Na de remélem mindenkinek tetszeni fog a fejezet :)
C. <3
                                                                                                   

Amit a kezembe nyom Sharona egyáltalán nem a boldogságot váltja ki belőlem. Mindannyian kapunk kisméretű mikrofonokat a fülünkbe, melyek segítségével állandó kommunikációban leszünk majd a vezetőkkel, valamint egy egy kis elektronikus táblagépet, melyet, ha jól tudom Beete tervezett, csak az a kérdés, hogy ki fogja tudni használni. Valamint egy-egy közepes méretű, fekete színű puskát. Ahogyan a nő a kezembe nyomja, s az ujjaimon megérzem a hideg ravasz fogását, hirtelen lemerevedek, s majdnem hangosan kezdek üvölteni, ahogyan tágra nyílt pupillával bámulom a fegyvert. Az Aréna óta képtelen vagyok bármilyen fegyvert is megfogni, az érzés, és az, hogy láttam is már, ahogyan emberek halnak meg ezek által csak még jobban késztet arra, hogy hirtelen kiessen a kezemből a pisztoly, s nagyokat lélegezve próbáljak meg lenyugodni,
-       Na, persze, ezzel nagyon fogunk haladni. – horkan egyet Johanna, miközben egyszerűen hátraveti a fejét, s úgy néz ki, hogy legszívesebben itt helyben pukkanna meg. De hirtelen Finnick csak felkapja a fegyvert, s a kezembe nyomja a kis táblagépet, mimtha csak azt akarná mondani, hogy ő majd viszi az enyémet, s nekem csak ennek a kezelése a feladatom. S ezzel együtt meg is nyugodom, egy kicsit, ahogyan összehúzom magamat a hideg levegőben. Szerintem nem én vagyok az egyetlen győztes, aki a bajnokká  válása után képtelen megfogni vagy egyáltalán megnézni is egy fegyvert. Egy pillanatra idegesen a nővéremék csoportja felé biccentem a fejem, éppen egymás között osztják el a fegyvert, miközben késztetésem támad, hogy most rögtön odarohanjak. De tudom, hogy ez lehetetlen.
-       Rendben, megvagyunk. Úgy látom, hogy mindenki tökéletesen felkészült, szóval itt az idő indulni. Háromra mind a négy csapat elindul, s amint odaérkezett, szól nekünk. Egy, kettő, három! – Sharona hangja szirénaként ránt vissza a felszínre, ahogyan meglátom, hogy a többiek lassan elindulnak, s mi több, Finnick és Johanna is már szaladni kezdett az erődünk felé. Idegesen harapom össze a számat, s magamhoz szorítom a kis táskát, és a táblagépet, ahogyan lassan utánuk eredek. Finnick és Johanna nem csoda, hogy győztesek lettek. Erejük teljében vannak, s a futásuk, több mint gyors, a sötétben több méterre maradok le tőlük, s szinte minden egyes lépésnél elbukom, a nem létező gallyakban, vagy éppen a saját lábamban. Nem tudom, hogy miért kellett engem ide kirendelni, lassú vagyok, és nincsen állóképességem, s mire már körülbelül tíz perce futunk, ez a kettő igen jó tempóban, rólam szakad a víz, és mindenem remeg.
-       Everdeen, lehetséges, hogy ne trappolj. A Kapitóliumiak ezt is kiszúrhatják, és végünk van. Ugye nem akarsz bomba áldozata lenni? – szól hátra dühösen Johanna, mire én alig bírok szólni valamit, csak a szívem dobbanásai gyorsulnak, s nagyot nyelve pillantok fel a fekete égre. Nincsen ott még semmi, még a csillagok sem, azok a fényes pontok, melyeket annyiszor néztem a Körzetünk erkélyéről. A homlokomról patakokban folyik az izzadság, s lassan a torkom kezd kiszáradni, ahogyan utánuk botladozom. Ha elejtem ezt a táblagépet, akkor pedig a kommunikációnk is meg fog szakadni, s most kint maradunk egyedül, és teljesen védetlenül a hatalmas nagy…… vadonban. Hirtelen egy fénycsóvát veszek észre, mintha csak egy repülő lenne, egy vörös fénycsóvát, egyenese az ég felől.
-       Finnick? Ott! Ott! – lihegem erőteljesen, ahogyan remegő kezemmel az ég felé mutatok, oda, ahonnan a nagy fénycsóvát láttam. Látom, ahogyan a fiú is egy perc erejéig az égre néz, ott, ahol tényleg van valami, egy apró, vörös fénynyaláb, amely a közelünkben köröz. Hirtelen a szívem heves dobogásba kezd, ahogyan a fiú képe elkomorul, s egy erős húzással maga után ránt engem. Idegesen kapkodva a levegőt futok, ahogyan a kezemet az oldalara szorítom, és még a gépre is vigyázok. Minden egyes lépéssel erősebben dobog a szívem és erősebben vágyam arra, hogy beérkezzem arra a bizonyos helyre, amely elvileg megóv bennünket. Abban a pillanatban, hogy a csapatunknak sikerül megérkezni a toronyhoz, azaz a nyugati kapuhoz, ami igazából egy egész picinyke hely, olyan, mint egy apró, terepszínű kilátó, melynek tetején kisebb fészkek, talán géppuskafészkek láthatóak, melyek látványra azonnal remegni kezdek. Remélem nem nekünk kell majd kipróbálni őket. Amint beérünk a belsejébe, egy kis térre, melynek nyitott teteje van, hogy tökéletesen lássunk, Finnick idegesen és izgatottan ad le hívást a vezetőknek, hogy láttunk egy légpárnás repülőt. Ahogyan ezt a két győztest bámulom, magamban kezdek megbizonyosodni róla, hogy ha itt bevetés lenne, ha tényleg lőnünk kéne, ők állnák a sarat, de én, én lennék az egyedüli, aki megbukna. Tudom, hogy ők amint lehet fognak menni a Kapitóliumba, hogy megdöntsék a hatalmas és a fronton harcoljanak, de én képtelen vagyok erre. Idegesen roskadok le a hideg padlóra, ahogyan óvatosan magam elé veszem a fekete színű zsákomat, melyet a vezetők adtak, miközben a szemem sarkából azt figyelem, ahogyan Finnick magyarázza éppen Johannának a helyzetet. Nem fogok tudni igazán az ilyen győztesek közé tartozni. Óvatosan túrok bele a zsákba, miközben megpróbálom elűzni a baljós gondolatokat, s rögtön a kezembe is akad három babkonzerv, egy nagy üveg víz, s egy hatalmas nagy takaró, melynek nagysága, és tapintása is a Viadalra, a szövetségeseimmel közös takaróra emlékeztet. Idegesen nyelek egyet, ahogyan meglátom, hogy Johanna levágja magát mellém, és összehúzza a szemét.
-       Ezt a kaját osszuk el, aztán helyezkedjünk el. Sharona azt mondta, hogy mostantól még jobban figyeljünk. Remélem, te is érted.
-       Igen, értem Johanna, - vágom rá, miközben a lány kiveszi az egyik konzervet, s mellettem pedig Finnick nyúl oda a sajátjáért.
-       Ó, kaja! Nem olyan luxus mint a Kapitóliumi, de kaja. – vigyorodik, el Finnick ahogyan a szájába borítja az összes babot, majd teljes nyugodtsággal bújik be a hálózsákba, a kezében erősen megszorítva a fegyvereit. Őszintén kíváncsi lennék, hogy miért nem hízik el Finnick, de ezt inkább nem firtatom tovább, hanem én is bebújok a hálózsákba, s óvatosan a fejemre húzom azt a kapucnit, ami a sietségben felvett fekete pulóveremhez tartozik. Johanna hatalmas nagy barna szemeit meresztve bámul fel az égre, miközben csöndben eszi a konzervet, én pedig lassan kezdem érezni, hogy átjár a remegés. Hiába takaróztam be ennyire, a hideg még is eltalál, s hiába húzom magamra a takarót, a fogaim lassan vacogni kezdenek a hidegben. Óvatosan próbálom utánozni Johannát, s az ég felé nézni, de amint meglátom a sötét eget ösztönösen is elfog a remegés, és az érzés, hogy mi lesz, ha meglátunk egyet, egyet, ami talán minket is észrevehet, így inkább idegesen kapom el a tekintetem az égről, meggyőződve, hogy  a társaim figyelnek. De mikor a fejemet óvatosan Finnick felé fordítom, nem az ég felé néző tekintetet látom, a fiú feje lefelé kókad, miközben a szemeivel a sötétségbe bámul.
-       Mi az Finnick? – szólalok meg halkan, vigyázva arra, hogy ne hallja meg Johanna, mert tudom, hogy csöndben kéne lennem, de még is, ahogyan meglátom a fiút, elfog az érzés, a kíváncsiság erős érzése.
-       Á, semmi érdekes. Csak Annien gondolkoztam. – feleli halkan, s elfordítja a fejét, mintha jelezni akarná, hogy nincs kedve beszélgetni, s jobban tenném, ha nem kérdezgetném.
-       Mi van Annievel? – vágom rá halkan, mert érzek, egy késztetést, egy késztetést, hogy megtudja, mire is gondol Finnick. Késztetést, hogy megtudjam, mi is a problémája a nagy Finnick Odairnek a Kapitólium kedvencének.
-       Prim, tudod, nagyon féltem őt. Hamarosan megindulnak a támadások, és nem leszünk együtt. Snow megszívatott már mind a kettőnket, és félek, ha nem leszek itt, valami probléma lesz Annievel. Félek, hogy a Kapitólium képes lenné megölni, ha esetleg valami történik….
-       A Kapitólium Harryt is képes lenné megölni. Több hónapja van ott, és kínozzák Finnick. Naponta álmodok róla és folyamatosan félek. A Kapitólium, és Snow bármire képes. És tudom, hogy ezzel a félelemmel nem vagyok egyedül. Így akarnak gyengíteni.
-       Ott ütnek, ahol a legjobban fáj, igaz? – néz rám egy pillantra Finnick, nagy zöld szemei megvillannak a sötétben, ahogyan megpróbál egyenesen a szemembe nézni.
-       Hát igen, valahogy úgy. – nyelek nagyot, ahogyan idegesen lehajtom a fejemet, mert az elmémben lassan motoszkálni kezd egy dolog, egy dolog, ami nem hagy nyugodni. Mindannyiunknak van egy gyenge pontja, és most, ezekben az időkben még jobban féltjük azt. Vajon Finnick is mit érezhet szegény lánnyal, a szerelmével kapcsolatban, megértem mennyire félti, s látom azt a nagy szeretetet amivel felé fordul. Bármikor bejöhet egy nagyobb támadás akár a Tizenharmadikba is, így a végső játék peremén már semmiben sem lehetünk eléggé biztosak. Én pedig, Harryvel, a fiúval, akit megmentettem pláne nem.
-       Látom szereted őt. – suttog halkan Finnick, mire hirtelen úgy érzem, mintha valaki erősen arconvágott volna.
-       Igen, szeretem őt. És nem szeretném, ha a Kapitólium még tovább kínozná. És….. gondolom te is így vagy Annievel. Tudom….. tudom, milyen érzés. – érzem, hogy a szemem mögött lassan egyre melegebb
lesz, s félek, hogy kigördül a szememből egy könnycsepp, a fájdalom és a megértés könnye, mely ha egyszer elindul nem lesz megállás.
-       Hiába, a szerelem fura. Nagyon fura. – hallom meg Johanna másik hangját az oldalamról, mire idegesen kapom oda a tekintetem, s próbálom legyőzni a könnyeimet, tudom, hogy nem lenne jó, ha Johanna látná.

-       Te hallgatóztál? – kérdezem csodálkozva, s igyekszem remegés nélkül, mire a lány bólint, s nagy barna szemei felcsillannak a sötétben. De az én elmémben még mindig Finnick jár, a fiú, aki annak idején kockacukorral kínált és Harryvel viccelődött előttem. Most pedig megláttam őt, az igazi Finnt, aki ugyanúgy aggódik és fél, és igazán szeret valakit. Van sok sok álca, melyet a győztesek alkalmaznak.  De most látszik, most értem meg igazán, hogy ő mit is érez ebben a pillanatban. Nem bízhatunk semmit sem a véletlenre főleg nem a szeretteinkkel kapcsolatban mostantól. Mert elkezdődött a vége, a vége, mely talán Panem jövőjében is jelenthet valami hatalmas dolgot.

2014. augusztus 10., vasárnap

17. fejezet I.

Sziasztok! Nos, nagyon örülök, hogy tetszett az előző rész, viszont sajnos ki tudja milyen régen érkezett már egy komi, kíváncsi lennék, mit is szóltok a történésekhez. De persze nagyon örülök hogy itt vagytok, pipáltok, és remélem azért ez a rész is elnyeri a tetszéseteket :)
Clove <3
                                                                                                             

-       Prim, ébresztő, kelj fel gyorsan! – érzem, hogy valaki erősen rázza a vállamat, miközben halkan suttog a fülembe, mintha csak nem akarná, hogy a többiek, akik a szobában vannak felébredjenek. Óvatosan próbálom kinyitni a szemeimet, de az álmosságtól olyan, mintha ólmot pakoltak volna rá, és legszívesebben a fejemre húznám a takarót, s folytatnám a nyugodt alvást. De abban a pillanatban, amikor meglátom a nővérem szürke szemeit megcsillanni a sötétben hirtelen ösztönösen is felkapom a fejemet, s rögtön felpattannak az eddigi még nehéz szemhéjaim.
-       Mi történt, minden rendben, jól vagy? – kérdezem kissé hangosabban, mire Katniss ösztönösen is a szája elé emeli a mutatóujját, jelezve, hogy ha így folytatom ezzel a lármával könnyen felkeltem az egész Tizenharmadik Körzetet. Talán jobban fogok én elfáradni a terhességébe, mint őmaga, mostanában ugyanis mindig a nővérem nyomában járok, kérdezgetem a hogyléte felől, s minden egyes rosszullétnél igyekszem segíteni, néha talán már túlságosan is. Anyu és apu jól fogadták a hírt, s mi több, mivel a nővérem már elérte azt a korhatárt, aminél a Körzetünkbe lehet gyereket vállalni, egyáltalán nem haragudtak, hanem ők is megígérték, hogy igyekeznek majd mindenben segíteni. És még Peeta….. egyes hírek szerint nagyon elérzékenyült a híren, s kissé megijedt, de biztosította Katnisst, hogy vele lesz, és teljes erejéből igyekszik ellátni az édesapai kötelességeket. Sharona és a vezetők kissé bajban voltak, de mivel a nővéremet a katonai, azaz a Kapitólium támadásán kívűl nem tiltották el semmitől, ezért ő is megígérte, hogy igyekszik megjelenni a gyűléseken, de még is van egy titkos, ki nem mondott szabály, melytől én előre rettegek. Ha Katniss, azaz a Bátorság jelképe nem mehet majd a Kapitóliumba, akkor ki fog menni helyette? De inkább nincsen kedvem ilyesmiről gondolkozni, ahogyan a lány halkan megszólal:
-       A vezetők hívatnak bennünket a felszínre, azaz az összes bevethető győztest. – suttogja, miközben egy mozdulattal felránt engem az ágyból, úgy ahogy vagyok- fekete melegítőnadrágba, és szürke színű rövidujjú pizsamapólóban, éppen annyi időm van, hogy összefogjam a hajamat, amikor Katniss erősen megragadja a csuklómat, és húzni kezd, egyenesen ki a szobából, a hideg és rideg folyosóra. Egy pillanatra fel sem bírom fogni, hogy mi történt, ahogyan a halovány világításban sietünk, csak egy dolog kattog a fejemben, szinte zakatol, melyet nem értek, kik lehetnek azok a bevethető győztesek? És én hogyhogy köztük vagyok? Lassan érzem, hogy az álmosság kezd visszatérni belém, s lassan a libabőr végigkúszik a karomon, és a fogaim összekoccannak a hirtelen felébredéstől és az álmosságtól. Még én kezdem el figyelmeztetni Katnisst, aki kismama létére, pontosabban, ha jól számoltuk, éppen nyolchetes terhesen, gyorsabban halad mint én, s olyan erővel ránt be a liftbe, hogy megfájdul a csuklóm. Durva, hogy Katniss Everdeennek még ilyenkor is mekkora ereje van. Érzem, ahogyan a lift nyikorgni kezd, s megindul felfelé, s én pedig próbálom dörzsölni a szemeimet, s a karomat is, hogy elűzzem a fáradtságot és a remegést is. De abban a pillanatban, hogy a lift nagy kattanással jelzi, hogy megérkeztünk, s amint lassan kinyílnak az ajtajai, az eddigi fázásból már szinte fagyoskodás lesz, s egy pillanatra úgy érzem magam, mint akit visszarendeltek a 3. Nagy Mészárlás sarki Arénájába. A kinti levegő általában is hideg, de így éjjel akár mínuszokra is hűlhet, s ezt amint megérzi a karom felrémlik bennem az emlék, az emlék, amikor elvesztettem a szövetségeseimet, s majdnem halálra fagytam a hóban. De erre ösztönösen is
eszembe jut Harry, Harry, aki ugyanazon a Viadalon volt ott velem, akiről ki tudja, hány napja, hónapja álmodok rosszabbnál rosszabbakat, de mielőtt hagynám, hogy úrrá legyen rajtam a kétségbeesés, Katniss elkezd vezetni odafönt a nagy sötétségben. Fent vagyunk, ott, ahol egyszer kiszöktem, rögtön megérzem a fenyves még kissé égett szagát, mely lassan az orromba ér. Óvatosan hunyorítok a szememmel, hogy tudjak látni valamit a sötétben, annak idején ez ment nekem, s talán most sem veszett kárba, amikor hangokat hallok meg, több halk hangot, s egy pillanatra egy fénycsóva villanását. A sötétben pedig tizenöt alakot veszek ki, öt vezetőt, s tíz győztest, aki csekély száma az összes bajnoknak. Na meg persze én és Katniss.
-       Na, végre ti is megjöttetek, gyertek csak ide. Fontos feladataitok vannak ma, és számítunk rátok. – hallom meg Sharona halk, de tiszteletet parancsoló hangját a sötétben, ahogyan lassan Katnisszel odaállunk két fekete alak, talán Gloss és Brutus mellé, ahogyan érzem, hogy a hideg lassan kezdi vacogással átjátni a testemet. Nem csak a fogaim vacognak, hanem a térdem is, úgy remeg, mint a nyárfalevél, s ez a ruha alig véd valamit, így próbálok egy kicsit ugrálni, s a karomat lengetni, hátha segít legalább egy picikét. De látom, hogy a többi alaknak sem tetszett ez az éjféli felkeltés, több helyről hangos ásításokat hallok, s sokan a szemüket dörzsölgetik, hogy kiűzzék belőle az álmot és a feladatra koncentráljanak. Azért megnézném, hogy néz ki az álmos Finnick Odair.
-       Nos, mint tudjuk, a Kapitólium egy légitámadást intézett a Körzetünkhöz, de ezt Harry Black nélkül nem tudtuk volna meg. – pillant itt rám, mire idegesen húzom összébb magamat.
-       Ezért mostantól állandó felügyeletben fogjuk tartani a Körzetünket. Négy őrhelyet helyeztünk ki, s mostantól állandóan őrök fognak tartózkodni, hogy megfigyeljék, és szóljanak, ha légitámadás közeledik. Ez éjszaka még könnyebb ugyanis aki ismeri a Kapitólium légpárnásai fények nélkül nem tudnak tájékozódni…
-       Jó, jó, de mi van velünk? Mert nem valami jó érzés, ha hajnali háromkor rángat ki az ágyadból egy idióta. – hallom meg valahonnan Johanna dühös hangját, melyet több nevetés is kísér, én pedig hirtelen rájövök, hogy inkább nem akarok ujjat húzni az álmos Johannával.
-       Ott a pont. Nos, ti vagytok az első őrök. Mivel győztesek vagytok, van egy bizonyos érzéketek, melyek tökéletesek az ilyenekhez. Most négy csoportba foglak benneteket osztani, s ezután elindulhattok, négy órára körülbelül az első megfigyelésre, melyről holnap az egész Körzet előtt beszámolhattok. Még megbeszélünk pár dolgot, de most, a csoportok. – szólal meg hirtelen Sharona, mire idegesen kapok a nővérem kezéhez, aki szintén megszorítja az enyémet, tudom, hogy mire gondol. Óvatosan megdörzsölöm a szememet, és próbálom kihúzni magamat, hogy lássam a sötét alakot, Sharonát, aki néhány győzteshez lép oda.
-       Enobaria, Gloss és Peeta, ti kapjátok meg az Északi őrhelyet. – néz rájuk, de tudom, hogy ha akarnának sem lehetne tiltakozni. Idegesen rándulok össze, ahogyan a nő lassan tovább lép, hogy elosszon bennünket. Tudom, hogy azoknak, akik az Arénában jártak már, van valamiféle tudásuk a dolgokhoz. Csak most kénytelen vagy együttműködni a győztesekkel, és ki tudja, hogy közülük melyikkel,
-       Chaff, Beete és Wiress. A tiéteknél számíthatunk a legkevesebb gépre, ez a keleti őrhely. De viszont az észre, és az állandó összeköttetésre annál inkább szükség van. – Sharona a kezükbe nyom egy egy fekete zsákot, miközben érzem, hogy engem már teljesen bekerít a hideg és a vacogás. És a félelem, hogy mi jön azután. Idegesen markolom Katniss kezét és hiszek a csodában, a csodában, ami tudom, hogy lehetetlen.
-       Brutus, Cashmere és Katniss. Déli őrhely. Viszonylag sok támadás. – látom, hogy a nővérem idegesen szorítja össze a száját, s vissza akar szólni, de Sharona megrázza a fejét.

-       Nincs reklamálás, így kellett összeállítanunk. Nos, és végül pedig, Finnick Odair, Johanna Mason és Primrose Everdeen. Nyugati kapu. Legyetek figyelmesek. – idegesen rándulok össze, és húzom össze a szememet, ahogyan eszembe jut Sharona hangja. Nincsen reklamáció. Érzem, hogy a hideg, a félelem és az idegesség szinte összerántja az izmaimat, ahogyan az elmémben lassan tudatosodik, hogy mi történt, és hogy megszívattak. Hosszú és fárasztó dolognak nézünk elébe.