2013. december 28., szombat

24. fejezet I.

Üdv minden olvasómnak! Nos, hát az előző rész remélem mindenkit kellően összezavart, de ebben a fejezetben most minden kiderül. Viszonylag nyugis rész lesz, de érdekes. Főleg a vége, kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, hogy tetszik,. Igen, ehhez is elérkeztünk....
C. <3
                                                                                                                     

   

Otthon vagyok. Otthon.  Mindent beleng a citromos sütemény friss illata, mely az ablakban álló ibolyacsokor szagával keveredik. Ezt nem látom. Csak érzem. Ott fekszem a kanapén, fejem egy finom huzatú párnán pihen, miközben a szemeimet szorosan csukva tartom. Talán este van. Biztosan elbóbiskoltam a kandalló mellett, ahogy régebben tettem. Valahol meghallom Kökörcsin nyivákolását, majd fújását. Valakire fúj. A nővéremre. Ekkor ugyanis megérzek egy kezet a homlokomon, kissé melegen, simogatja a fejemet, mely nagyon megnyugtató. Halkan beszél hozzám, miközben egy tincset simít ki a homlokomból. Katniss az. Milyen régen volt, hogy ez történt, Milyen jó lenne, ha még sokáig így maradna. Erősen lehunyom a szemem, és nyugodtan lélegzem be a friss illatokat. Milyen megnyugtató. Milyen megnyugtató itt minden. Hirtelen meghallom, ahogy valaki hozzám szól.
- Prim! Prim! Ébredj fel, kérlek! – hallom a hangot, mely ne halk, nem megnyugtató, hanem hangos, és kétségbeesett. Nem Katniss hangja az. És nem is az anyué. Valaki más beszél hozzám. Óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, de úgy érzem, mintha valaki ólmot pakolt volna rá. Hirtelen már nem érzem a kályha erős melegét, nem hallom Kökörcsin nyivákolását, és az illatokat sem érzem. Mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna, egy másik helyre.
- Prim! Kérlek! Prim! – hallom meg ismét a hangot, és érzem, ahogy valaki a vállamat rázza. Ismerős a hang. Nagyon is. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom, miközben megpróbálom kinyitni a szemem. Szépen. Háromra. Egy, két, há. Lassan nyitom ki a szemem, de abban a pillanatban, majdnem el is ugrom. Egy kék szempárral találkozik a tekintetem. Nagy kék szempár, mely színe olyan akárcsak a tiszta kék égnek. Egy nagy kék szem, aki idegesen figyel engem. A szívem erősen zakatolni kezd, amikor hirtelen valaki hozzám szól.
- Prim! Ó Istenem! Hála az Istennek! Élsz! – ez  a hang ismerős. Harry hangja. Harry Blacké. A Körzettársamé. Ijedten hajol fölém, miközben a keze a homlokomon pihen. Látom rajta hogy fél, és zihálva kapkodja a levegőt, hallom a szívdobbanásait. Erősen, zakatolnak. Hirtelen teljesen megdöbbenek, ahogy lassan kivilágosodik körülöttem a táj. Bent vagyunk a dzsungelben. A nagy, zöld dzsungelben, ahol ezernyi madár repül, és ezernyi aranyos állat él. A testem a földön fekszik, egyedül a fejem nem préselődik a zöld levelekhez. A fejem ugyanis majdnem hogy Harry ölében van, aki idegesen nézve rám, és remegő kézzel próbál tartani engem, de mintha olyan gyenge lennék, mintha a testem csak olyan lenne, mint egy rongybaba, ami összecsuklik. Hirtelen fel akarom emelni a fejem, de valami, valami erős fájdalom lehúzza, miközben egy fájdalmas kiáltás törik fel a torkomból. A szemem becsukom, ahogy a fejem lekókad, miközben  a
gyomromat valami erős fájdalom járja át, mintha valami belül ütögetné. Mi történt velem. Miért fáj ennyire? Mi a fene? Felszisszenek, mire hirtelen  a fiú a homlokomra teszi a kezét, majd a szemembe néz.
- Nem tudom, mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy mikor ideértem már ájult voltál. Elájultál, miközben valaki nevét kiabáltad. Szerintem a nővéredét. Nagyon megijedtem. Csak ott feküdtél a földön, mintha meghaltál volna.
- Micsoda? -. Kezdem, de a hangom teljesen be van rekedve, és a gyomrom ismét begörcsöl. Mintha valami össze vissza forogna, zakatolna benne. Mint az Aratáson. Elájultam. Elestem. Lassan behunyom a szemem, és megpróbálom magamban felidézni mi történt. Sötét. A nővérem hangja. Hivatásosak.
- Szimuláció. – nyögöm ki félhangosan. Tehát ezért fáj a fejem. Ki tudja, hogy estem el. A szívem erősen kezd zakatolni, ahogy a képek előjönnek az elmémben, és körüljárnak. Az álmom. A rémálmom. A valóra vált álom. A szimuláció.
- És így találtál rám. Te is kiabáltál valaki után. Az apád után
- Igen, az édesanyám és az édesapám. Annie. – néz rám Harry, miközben hirtelen elcsuklik a hangja.
- Annie a húgod? Ő sírt az Aratáson? -. Kérdezem halkan, miközben egy újabb kísérletet teszek, hogy felemeljem a fejem, de már csak elméletben. Nem vagyok képes rá. Harry kezét a homlokomhoz szorítja, mintha ezzel egy kicsit segítene a fájdalmon, de ki tudja, mennyire sérültem meg.
- Igen, ő Annie.  Ő a húgom, nem sokkal fiatalabb nálunk és nagyon szeretem. – hirtelen egy nagyot szaltózik a gyomrom, ahogy eszembe jut a lány az Aratásról. Nem sokkal fiatalabb nálam.  De ekkor hirtelen a fiú újra megszólal.
- Volt egy ágyúdörrenés közben. Nem tudom ki lehet. Valaki a Hivatásosak között, talán a négyes lány. Még nem vetítettek.
- Micsoda? – szólalok meg, miközben hirtelen mindenem megremeg.
- Volt ágyúdörgés?
- Igen. – feleli a fiú. Ágyúdörgés. Tegyük fel, hogy mondjuk a négyes lány esett ki. Akkor maradunk még mi. Charlotte. Alexander. Phoebe, és Carlos.
- Hat. – szólalok meg halkan. Érzem, ahogy a pulzusom egyre gyorsabb. Hat. Hat.
- Mi az? – kérdezi a fiú, miközben kék szemei csodálkozva megcsillannak az dzsungel fényében.
- Harry. Elérkeztünk a végső hajrához.           Már csak hatan vagyunk.
 

2013. december 25., szerda

23. fejezet III.

Sziasztok! Na, örülök, hogy mindenkinek tetszett ez a kis karácsonyi ajándék meglepi tőlem, de most már itt az idő, hogy meghozzam az új részt. Lesz köze a CF-hez, de direkt van, ezért senki se hordjon le. A percek vészesen peregnek. Közeledik a Viadal vége.......
                                                                                                                            

   

- Prim, ezt nézd! – hallom Harry hangját mögöttem, mire rögtön megfordulok. A fiú mögöttem pár lépésre áll, és kezével az égre mutat, miközben arcán mosoly terül el. Odafönt, a nagy égen ezernyi színes madár köröz, piros, sárga, kék, sőt még lila színű, is miközben hangosan vijjognak, s szárnyaik szinte ritmusra mozognak. Soha nem láttam még ilyen szépet. Ahogy a madarak táncra kelnek, hangversenyeznek egymással, mindig is egy olyan érzés tölt el, mintha csodába csöppentem volna. Úgy egy napja jöttünk át a dzsungelbe, előtte két napig tartózkodtunk a sivatagban. 3 napja, hogy meghalt a két lány. Hihetetlen érzés, még most is megremeg a gyomrom, ha rájuk gondolok. Mostanában egyre ritkábban ér el a bánat, mivel időm nagy részében igyekszem elterelni a gondolataimat. Például a madarakat nézem. Úgy érzem, hogy ha Harry észreveszi rajtam, hogy kezdek talán dühös, vagy szomorú lenni akkor rögtön igyekszik elterelni a figyelmem. Beszélget velem, vagy mutat valamit. Ilyenkor néha alig hiszem el, hogy ilyen kedves velem. A szövetségesem. Nem ismerte a lányokat, de akkor is hihetetlen. Igen, most már csak ő van nekem, ha szabad így fogalmazni. Nem akarom elveszíteni, mint a lányokat. Nem akarok ilyen hibákat elkövetni. Ha egyedül maradok az Arénában, tudni fogom, hogy már régen rossz. Pedig közeledik, egyre csak itt lohol a nyomunkban a Viadal vége. Én pedig még mindig versenyben vagyok.
- Gyönyörű – suttogom magam elé, ahogy a madarakat bámulom.
- Mintha hangversenyt adnának. Azt nézd! – mutat fel Harry egy kis kék madárcsoportra, akik szabályos kör alakban repülnek. Elmosolyodom.
- Csodálatosak. – válaszolom, ahogy beleiszom a kicsiny vizünkbe. Mert már alig maradt néhány deciliter. Vészesen fogy a vizünk, egy ez nem tetszik. De amint felnézek a csodás madarakra, kedvem támad mosolyogni újra, és ez egy pillanatra ismét eltereli a figyelmem. Harry egyre jobban van, este még néha van egy kis hőemelkedése, de hála az égnek nem fertőződtek el a sebei. Így burkolózom a gondolataimba, amik cikázva kattognak a fejemben. Észre sem veszem, amikor Harry hirtelen megfordul, és idegesen nézni kezdi az egyik közeli bokrot.
-  Hallottad? – suttog feszült hangon, miközben látom, hogy megremeg, és kék szemével a tájat fürkészi.
- Micsodát? – fordulok meg idegesen és arra nézek amerre a fiú. Egy állatot? Egy Kiválasztottat? Idegesen nézelődöm, de Harry nem válaszol. Szemeivel a messzeségbe réved, miközben érzem, hogy valami nem stimmel. nagyon nem.
-  Harry. – szólítom meg halkan, és egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Nincs itt semmi hang sem. Sem Kiválasztott biztos egy madár volt. Senki sincs itt. De ekkor hirtelen a fiú remegni kezd, és gyenge hangon felkiált.
- Apa – ekkor meghallok egy távoli kiáltást, mintha sikoltás lenne. Apa. Harry az apja hangját hallottam. Nincs itt semmi. Ez csak egy szimuláció.  De ekkor hirtelen Harry futni kezd, előre, át a bokron miközben végig az apja után kiáltozik. Érzem, hogy megdermed bennem a vér, ahogy a fiú eltűnik, én pedig a sikoltást hallom. Nem lehet. Nem !
- Harry! Harry! Ez csak egy szimuláció! – kiáltok neki, miközben futni kezdek utána. A szívem olyan erősen kalapál, mint egy nagyharang, ahogy átvágok a bokron, és a sikoltás irányába futok. Ami egyre hangosabb. És hangosabb. Mindenem beleremeg, ahogy hallom a hangot. De ekkor meghallok egy másikat. Egy egészen másat. Mire hirtelen mindenem megremeg, és érzem, ahogy a lábamból kifut a vér. Egy kiáltás. És ekkor bekövetkezik.
- Katniss! – kiáltom zihálva, ahogy megfordulok a tengelyem körül. Katniss. Az ő hangját hallottam. Ő
kiáltott. Teljes erővel belecsípek a karomba, de hiába. Érzem, ahogy a lábam önálló útra kel, ahogy megindulok a hang irányába, remegő lábakkal, és kiáltozva. A nővérem. Nem lehet. Nem igaz. Az a nővérem. Mit keres a nővérem az Arénában? Mi ez? Érzem, ahogy a bokor tüskéi megkarcolnak, és ahogy a hajam belegabalyodik az ágakba. Katniss. Mit csinál itt? Ez egy szimuláció. De nem. Katniss. Alig látok, ahogy hadonászva próbálok kiszabadulni a bokorból, miközben a nővérem után kutatok. Hirtelen az egyik ág teljes erőből fejbe vág, mire majdnem elterülök a földön, ahogy négykézláb próbálok kiszabadulni a bokorból. Katniss!
- Prim! Gyere! Hivatásosak! Hivatásosak! – hallom meg a nővérem hangját, mire kiszabadulok a bokorból. Mindenemről folyik az izzadság, a cipőm kioldozódott, a hajam kibomlott, és majdnem berekedtem, ahogy a nővérem után kutatok. Hivatásosak. Hol? Idegesen futok a fák törzsei között, miközben forgok, hogy meghalljam a hangot. A nővérem. Érzem, ahogy a gyomrom teljes erőből begörcsöl, és majdnem elvágódom a földön, ahogy ismét meghallom.
- Vigyázz! Prim vigyázz! – és ekkor feltekintek az égre. Eddig sütött a nap, mindent beterített a fény, és a meleg. De most mintha mindenen a sötétség lett volna úrrá. Hirtelen egy szélfuvallat csap az arcomba, mire teljes erőmből összeborzongok. Miért lett ilyen sötét? Mi történt!? Óvatosan felkászálódom a földről, amint ismét meghallom.


- Hivatásosak! – hirtelen mindenemet átjárja a félelem, ahogy felállok a földről, és futni kezdek. Futni a nővéremhez. Elfutni a Hivatásosaktól. Ahogy felnézek a fákra, hirtelen begörcsöl a gyomrom. Magas fák, szinte óriásként nyúlnak az égbe. Olyan félelmet keltetőek, ahogy a szellő zizegteti a leveleiket. Mintha suttognának valamit. Mintha az mondanák: Hivatásosak. Mindent félhomály, és szürkeség ural. Az eddigi napfény eltűnt, helyét átvette a szürkeség. Mindenen sötétség, félhomály. Remegve kezdek futni, miközben nem törődöm a cipőmmel, vagy a ruhámmal. Hirtelen egy gally megcsapja az arcomat, amely valahonnan a sötétségből került elő. Mintha mindenhol köd gomolyogna. Nem tetszik nekem. Nagyon nem. És ekkor meghallom. Egy fémes csattanást mögöttem. Egy penge volt. Egy fegyver. És hangosan harsanó nevetés, majd lábak dobogását. És ekkor hirtelen valami gyomron vág, olyan fájdalmasan kiáltok fel, miközben erősen a hasamra szorítom a kezem, de alig ha tehetek valamit. Hivatásosak. Sötétség. Félelem. Érzem, ahogy a szívem, akár a nagy harang, erősen dobog, szinte kiugrik a mellkasomból. Majdnem lefordulok a lábamról. Az álmom. A rémálmom, mely mindig vissza és visszatér hozzám. Ez a rémálmom? Álmodok? Ébren vagyok? Mindenem megremeg, ahogy futok, teljes erőből futok. Mögöttem a fegyverek erősen csattognak hallom a lábak dobogását. Hivatásosak. Mindjárt ideérnek. Ez álom? Ez a valóság? Hirtelen az arcomat megcsapja egy gally, ami a sötétségből került elő, és majdnem elbukom egy gyökérben. Erősen zihálok, ahogy futok, úgy futok, ahogy a lábam bírja. Mindenem remeg, ahogy hallom a bakancsok dobogását. Prim, álmodsz! Ez csak egy álom! Egy álom! De ekkor hirtelen elterülök a földön. Mintha minden erőm elszállt volna belőlem. A szívem hevesen dobog, ahogy hallom a hangokat. Itt vannak! Ez nem álom! Ez valóra vált! Hirtelen érzem, ahogy a lábam kifordul alólam. Katniss hangja. Hangos nevetés. Puffanás. Sötétség.

2013. december 24., kedd

Prim karácsonya

Üdvözlök minden kedves olvasót ezen a csodálatos karácsonyi napon. Most nem új fejezetrészt hozok, hanem egy kis meglepetést, amit én írtam nektek. A történet bemutatja az Everdeenek karácsonyát, és azon a télen játszódik, amikor Katnissék megnyerték a Viadalt. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a kis meglepi, és ezúttal kívánok minden kedves olvasómnak Prim és a magam nevében is:

                    NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT, ÉS SOK SZÉP AJÁNDÉKOT!! :)



A Győztesek Faluját befedi a hó. A fehér csoda ilyenkor ebben az évszakban, szinte mindenhol jelen van. A kopasz fákat szinte díszbe öltözteti, és a szürke, macskaköves utakat pedig behinti jelenlétével. Az emberek a havazást a finom liszthez is hasonítják, mellyel a konyhában sütünk. S ahogy a szememet lassan végigjáratom a fehér tájon és az apró házakon, melyek kéményéből vidám füst tör elő, mintha táncot járna, megértem ezt az érzést. A hó pedig nem csak az utakon, a hatalmas fákon van, és nem csak az égből szállingózik szépenés lassan, hanem az ember szívében is. Mintha most belül én is fehér lennék, mintha a szívem megtisztulna az évnek ennek a szakában. A karácsony idején. Ezt az ünnepet az emberek már évszázadok, sőt ezredek óta ünnepelik szerte a világon, minden egyes decemberben. Annak idején, ki tudja hány éve született meg egy kisgyermek, egy bizonyos Betlehem városkájában, aki békét és szabadítást hozott az embereknek, Jézus Krisztus, Isten fia, a világ megváltója, akinek születését ünnepeljük évről évre. A hatalmas nagy zöld fánkat díszítjük fel, s ajándékot veszünk a családtagjainknak, azoknak, akiket igazán szeretünk. A kezemet óvatosan végighúzom a hideg ablakon, melyre ráfagyott egy-két kis hópehely, s most gyönyörűen lehet látni az apró pelyhek kristályos mivoltát. Nagyot sóhajtok. De manapság Panemben, sem a Kapitóliumban, sem a Körzetekben nem a Messiás születését ünnepeljük, s nem azt gondolják karácsonynak,hogy kedvességgel ajándékozzunk meg barátainkat, szüleinket. A meghitt készülődést, a fényeket és a kedves szíveket felváltotta az a láz, hogy minél több ajándékot kapjunk, s Jézus neve, a készülődés, de még a szívünk megtisztítása is elmaradt. A nővérem, Katniss Everdeen is sokat mondogatta, hogy nem érti, miért ez a felhajtás, a sok égő, díszek ezrei, és a kedves karácsonyi dallamok, melyek ilyenkor szállnak a levegőben. Pedig nekem a szívem mélyében ez a kedvenc időszakom. Még soha nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. De ilyenkor tisztítjuk meg a szívünket, s azok is, akik év közben sokat vitatkoznak, vagy akár rossz dolgokat művelnek, most átadják magukat az ünnepek varázsának, s kedvességgel próbálják rendbe hozni a bajokat. Ezt az elnökünk soha nem tenné meg. A karácsony mégis a megbocsátás és a hibák rendbe hozásának is az ideje. Hirtelen egy éles hangot hallok meg lentről, mire összerezzenek, s ösztönösen is eltávolodok az ablakpárkánytól. Anya hív, hogy itt az ideje készülődni, hamarosan ugyanis megérkezik hozzánk Peeta Mellark, Katniss barátja, akivel tavaly megnyerték a 74. Éhezők Viadalát, és Haymitch Abernathy, a Körzetünk mentora, akik vacsorára jönnek át hozzánk. Ahogy végigpillantok magamon, rájövök, hogy még a délutáni főzőkötényem van rajtam, amit azóta le sem vettem, mióta anyával a karácsonyi vacsoránkat készítettük. Annyira elmerültem az ünnep igaz mivoltának tanulmányozásában, és a havas Győztesek Faluja kémlelésével, hogy észre sem vettem az idő múlását. Gyorsan a nővéremmel közös szobánk szekrényéhez lépek, hogy keressek valami ünneplőruhát a ma esti családi vacsorára és ajándékozásra. Én az évnek ennek a szakában különlegesen érzem magam, mintha a vidámságés az izgatott várakozás keveredne egymással, melyet a ma este csak tetőz. Remélem, hogy tetszeni fog anyunak a sütőlapát, a nővéremnek pedig az a pár fülbevaló, amit én fűztem neki apró virágokból az egyik este. De Peeta, sem pedig Haymitch nem marad ki, az ő ajándékaikat is becsomagoltam, és csak arra várok, hogy levigyem őket a gyönyörűen feldíszített karácsonyfához. Végül a kezembe akad egy fehér színű, meleg és kötött ruhácska, melyhez halványrózsaszín harisnyát húzok, s szőke hajamat pedig egy apró masnival kontyba fogom a tükör előtt. Óvatosan elmosolyodom, ahogyan körbeforgok a hatalmas tükör előtt, amikor hirtelen megérzem, hogy valami selymes dörgölőzik a lábszáramhoz, mire ösztönösen elnevetem magam. Kökörcsin az, az én öreg kandúrom, aki hiába próbál viaskodni velem, egy nagy mozdulattal a nyakába kötök egy piros színű masnit, melyet rénszarvasok táncolnak, hogy még az én kismacskám se maradjon ki az ünneplésből. Miközben lassan lefelé lépdelek a lépcsőn, egy kis dal jut az eszembe, amely nem hagyja békén az elmémet, és arra kényszerít, hogy hangosan kezdjem el énekelni, miközben a konyhánkba igyekszem. Egy azon csodálatos dalok közül, melyek már több évszázad óta velünk vannak, és karácsonyt visznek a szívünkbe. Így szól:
Ó szép fenyő, ó szép fenyő, kis ágad mit súg nékem?
Karácsony áldott ünnepén, a szeretetnek éjjelén
Ó szép fenyő, ó szép fenyő, kis ágad mit súg nékem?
Miközben halkan énekelgetem ezt a dalt, megpillantom a nővéremet, aki sunyi mosollyal érkezik ki a nappaliból, mintha valamiben tüsténkedett volna, de inkább csak máshova figyelve énekelek tovább, észre ne vegye, hogy rájöttem a cselére. A konyhából finom illatok terjengenek ki, s miközben halkan dúdolgatok, szemügyre veszem a finomságokat, a kuglófot, a bejgliket és a gyönyörű mézeskalácsokat, melyeknek nem tudok ellenállni, s titokban beleharapok egybe. Amint lenyelem, a karácsony illata és íze árad szét bennem
-         Ejnye, mit látnak szemeim? – gyorsan megfordulok, mire anyával találom szembe magamat, aki hosszú kék ünneplőt visel, és szőke haja hasonló kontyban van, mint nekem.
-         Ó, nagyon szépen nézel ki. – mosolygok ártatlanul anyura, aki kedvesen megrázza az ujját, mintha csak figyelmeztetni akarna, hogy ne dézsmáljam meg a süteményt.
-         Primrose Everdeen, a végén már mindent el fogsz innen pusztítani. Jobb munkát végzel, mint az a macska. – hirtelen a nővérem jön be vigyorogva a konyhába, ő piros ruhába öltözött, s hosszú, feketés haja lágy hullámokban omlik rá a vállára.
-         Azt a macskát Kökörcsinnek hívják. – fintorgok pimaszul a nővéremre, aki hirtelen elkap, s megcsiklandozza az oldalamat. Fojtott nevetés harsan ki belőlem, s gyorsan kiszabadulok Katniss szorításából, és éppen az ajtó felé igyekezek, illetve futok.
-         Megállj Prim, karácsonykor se számíts kegyelemre! – kiált rám a nővérem, s vigyorogva utánam ered, s elhalad anya mellett, aki csak egy „ne szaladgáljatok gyerekek a lakásban”-t motyog az orra alatt. De Katniss utolér, s egy párnával ütlegelni kezdi a fejemet, miközben én majd kipukkanok a nevetéstől. A kergetőzésből a csengő hangja ránt ki hirtelen, mire a nővérem ösztönösen leteszi a párnát, de még én is abbahagyom a nevetést. Megjöttek a vendégeink. Anyu lassan az ajtóhoz lép, s óvatosan megigazítja a haját, akárcsak a mellettem álló nővérem, miközben én a hátuk mögött leselkedek ki az érkezőkre. Peeta Mellark áll ott kipirult arccal, s kabátja alól kilátszó nyakkendővel, s hátul pedig a mogorva, öreg Haymitch, akiről most úgy tűnik, hogy beszámítható állapotban van. Mind a kettő kezében egy-egy kis szatyor van.
-         Jóestét Mrs Everdeen, Katniss, Prim! – Peeta illedelmesen köszönt bennünket, miközben lassan befárad a lakásba, őt Haymitch követi, aki csodák csodájára, egész szépen üdvözöl bennünket. Mintha nem is az a mogorva, alkoholista mentor lenne, akit az Aratás napján megismertem.
-         Milyen csodás illatok és szép fények! Gyönyörű lett a ház Mrs Everdeen! – teszi hozzá Peeta, miközben kék szemét lassan végigjáratja a lakáson. Mi tagadás, tényleg szépen néz ki. A lépcső korlátját kék, piros, zöld és lila égőkkel díszítettük, s az összes szobába aggattunk girlandokatés aprócska gyertyákat, melyek most halványan világítják meg a házat. Talán még zenét is hallok magam mögött, ahogyan lassan és csodálattal körbepillantok a házon, melyről mintha eddig nem is vettem volna észre, milyen gyönyörű. Mindent beleng a karácsonyi illat és színkavalkád.
-         De mielőtt bármi is lenne, én és Haymitch szeretnénk valamit mutatni odakint. Vegyék fel a kabátjukat! – szól Peeta hirtelen, miközben leteszi a szatyrot a bejárat mellé, s előre kimegy a Győztesek Faluja kis főterére. Gyorsan követem a nővéremet, aki éppen hogy a vállára terít egy kendőt, és csodálkozva követi Peetát, miközben anyu gyorsan felhúzza a kifényesített csizmáját. A Győztesek Faluja olyan, mint egy kis város. Körben tizenkét nagy ház található, melybe a 12. Körzet győztesei költöznek be. S a házak előtt egy kis körút, amely szélén tavasszal virágágyások nyílnak, s középen néhány kis pad és egy nagy szökőkút. De most szinte alig látok valamit, ahogyan a szürkület beteríti a falut. Kishíján majdnem elesem a lépcsőfokban, amely hirtelen keveredett elém. Peeta a kis körútra vezényel bennünket, miközben én a számból kiáramló fehér, gomolygó párát figyelem, s az ég alját, melyen a nap már lebukott, s éppen, hogy az utolsó sugarai világítják meg az eget.
-         Nos, hölgyeim és uraim. – mosolyodik el Peeta Mellark, miközben a kezében megnyom valamit, valami kis gombot, melyről elsőre fogalmam sincsen, hogy micsoda, és hogy mire kell neki. De ekkor hirtelen rádöbbenek. Mintha csak varázsütésre, az eddigi szürkeségben burkolózó Győztesek Faluja lassan kivilágosodik, és fénnyel kápráztat el. A házak tetején sorra gyúlnak ki az égősorok, melyek lila, kék, piros és több ezernyi színe árnyékot vet a többiek arcára. A Körút virágágyásai hirtelen felgyulladnak, és meglátom, hogy minden egyes ágyásban egy kis piros ruhába öltözött Télapó bábu áll, ami integetni kezd nekünk, miközben megvilágosítja a házakat. Az úton körbe-körbe pedig meglátom, hogy az apró macskakövek színesen kezdenek el pompázni, mire ösztönösen is kinyílik a szám a csodálkozástól. De ekkor meglátok valamit. A körút közepén, ahol a szökőkút szokott lenni, most hirtelen fényárba borul, és megjelenik a szemem előtt valami, egy hatalmas, szinte égbetörő karácsonyfa. A színek, a csodálatos dallamok és a meglepettség hirtelen boldogsággal árasztja el a testemet, ahogy a szemem körbejáratom a fényárban úszó falunkon. Még soha életemben nem láttam ilyen szépséget. Óvatosan hátrapillantok, amikor meglátom a többieket, akik egytől egyik elkápráztatva nézik csodálatos színjátékot, s mindegyik arcán, még Haymitchnek is, titkon ugyan, de mosoly bujkál.
-         Boldog karácsonyt! – kiált fel hirtelen Peeta, és megcsókolja a nővéremet, majd puszit ad anyukámnak, és hozzám lép, hogy megöleljen.
-         Ez fantasztikus. Hogy csináltad? – kérdezem, miközben mosolyogva csodálom a fényeket.
-         Elég annyit mondanom, hogy átlengett a karácsony szelleme. Ilyenkor mindig így érzem magamat. Mintha más lenne a világ. – mosolyodik el halványan, miközben hátulról rám ugrik Katniss, és hangosan a fülembe kiabál. Egytől egyig boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, s miközben látom, ahogy Peeta átkarolja a nővéremet, anyu és Haymitch halkan és mosolyogva beszélget, egy pillanatra ismét a fényárban úszó falura tekintek. És ekkor hirtelen rájövök valamire. Nem tudom, hogy miért és hogyan, de mintha egy halvány szikra csillanna fel az agyamban, ami nem hagy nyugodni, ahogy végignézek a társaságon. Az emberek a való életben nem sokat foglalkoznak egymással. Mindenkit lekötnek a maga kisebb nagyobb bajai, sokan töltenek el fárasztó és szomorú napokat, de ami a legfontosabb, a világunk túlságosan rohanó. De van egyetlen egy esély az évben, amikor lelassulhatunk, és egy pillanatra elgondolkodhatunk azon, milyen is örömet szerezni a másiknak. Mert ilyenkor történnek a csodák. Amikor látod a másik mosolyát, amikor megnézed a kigyúló fényeket, s te magad is egy percre elfelejtheted a bajokatés az élet szomorúságait, az a csoda. Mert ezek az apró dolgok, lehetnek akármilyen kicsik is, de örömöt hoznak, és mosolyt csalnak az arcunkra. Élvezni és örülni kell ezeknek a fényeknek, ennek az időszaknak, amikor bárkihez, akár egy idegenhez is mosolyogva odaléphetsz boldog karácsonyt kívánni, amikor a szíved képes a megtisztulásra. A karácsonyban hinni kell, ahogyan Peeta is mondta. Mert ez a megbocsátás, az öröm és a remény ünnepe is. És én hiszek a karácsony szellemében.


2013. december 21., szombat

23. fejezet II.

Sziasztok! Ismételten nagyon köszönöm a pipákat és kommenteket :) Íme az új fejezet!
C <3
                                                                                                  
Olyan gyorsan futunk a forró homokon, ahogyan az  csak lehetséges. A lábam folyamatosan beleragad a nagy porba, miközben időnként felszisszenek a kezembe nyilalló fájdalomtól. De Harry sem bírja jobban. Többször is megbotlik, majd végül egy hatalmasat esik előre, mire én is elterülök a homokon, miközben érzem, ahogyan a fejemről egyre csak folyik az izzadság.
-       Hogy van a kezed? – szólal meg hirtelen a mellettem ziháló fiú, miközben én ösztönösen a sebre pillantok, amit Alexander kése ejtett rajtam. A kezemből már nem folyik a vér, de még is egy hosszú vörös vonal terjed a csuklómtól az ujjaimig, ami hihetetlenül lüktet és szinte sugároz belőle a fájdalom.
-       Ideadnád a táskám? – fordulok a fiúhoz, aki szemével rögtön megtalálja a csomagot, s még ki is veszi belőle a kötszert és a fertőtlenítőt. Most érzem igazán, milyen egy nagy sebesülést szerezni a Viadalon, bár ez még mindig jobb, mint annak idején Peeta lába. Óvatosan megpróbálom kifordítani a csuklómat, hogy lefertőtlenítsem, de ekkor egy fojtott sikoly törik fel a torkomból a fájdalomtól.
-       Várj, segítek. Mármint, ahogy tudok. – Harry óvatosan megfogja a kezem, és ahogyan csak tud, és remegő ujjai engedik, lefertőtleníti a sebet, s megkötözi. Látom rajta, hogy keményen koncentrál a munkára, s kék szemeivel összpontosít, miközben én letörlök az izzadságot a homlokomról.
-       Tessék, remélem jó lesz. Bár, én nem tudok valami jó kötéseket csinálni. – engedi el a kezem, és nézi meg a munkáját, ami közben egy kicsit elcsodálkozik.
-       Köszönöm szépen. – bólintok, miközben megtornáztatom az ujjaimat, és bár nem a legszorosabb a kötés, de még sem említem a fiúnak, akin látszott, hogy betegen is, de próbál rajtam segíteni. Helyette csak elmosolyodom, és kifújom magam.
-       - Prim! – fordul felém Harry, és nagyokat fújtat.
- Köszönöm. Nem tudom hogy kimondani, de köszönöm. Hogy… eljöttél… én azt hittem… - kezdi, de elcsuklik a hangja. Csak lassan a kezébe veszi a vizes üveget, és a forró homokon felém csúsztatja. Óvatosan próbálok felülni, és ránézni a fiúra. Talán az Aratáson szemléltem meg utoljára így. Amikor megismertem, amikor végignéztem, ki az én Körzettársam. Most is itt van. A haja ugyanolyan vöröses színű, a szeme ugyanolyan kék, tengerkék, égkék, a napfény megcsillan benne, az arca ugyanolyan szeplős, mint akkor volt. De az arca beesett, folyik róla a víz, és nagyokat sóhajt. Itt van, de össze van törve. Lassan magam elé veszem a táskámat, és kiemelek belőle egy szelet kenyeret, és a babkonzervemet, Régebben gyógyító voltam. Tudtam, hogy egy embernek mikor van szüksége ételre, gyógyszerre. Én ezt tudtam. Mindig is gyógyító voltam. Engem nem a vadászat érdekelt. Én orvos akartam lenni. Remegő kézzel emelem fel a kenyeret a fiú felé, miközben a gyomrom egy nagyot szaltózik
- Szövetség? – kérdezem, hirtelen, miközben odanyújtom neki a szeletke kenyeret. Harry egy pillanatra a szeletre néz, egy pillanatra pedig rám. Szövetség. Nem tudom, hogy gondoltam. Kiszabadítottam Harryt. És eljöttem ide. Most ez a helyzet. Ő a szövetségesem. Ő a Körzettársam. Itt vagyok, és nem fogom itt hagyni. Ez a helyzet. Hogy ez mi miatt történik, miért nem hagytam Harryt a Hivatásosak fogságában, nem egyszerű megmagyarázni. Mert a Körzettársam. És kész.
- Szövetség. – feleli, miközben kék szemei egy pillanatra megcsillannak, majd lassan elemeli a kenyeret. Ennyi. Most már ő a szövetségesem. Nem tudom, miért kötök én most szövetséget. Talán mert nem akarok egyedül maradni. És azt sem akarom, hogy más egyedül maradjon. Nem akarok belegondolni, mi lesz, hogyha kevesen egyre kevesebben és kevesebben leszünk majd. Ha szétszakad a szövetség. Ha a szövetségesek egymás ellen fordulnak, mint annak idején, amikor az idő a Viadal vége felé közeledik.
*


Feszülten bámulok a nagy fekete égre. Mindent betölt a hatalmas sötétség, és a nagy csönd, amelyben szinte
már egyedül érzem magam. Ami természetesen nem igaz. Itt fekszik mellettem a hálózsákban Harry is, a Körzettársam, aki mostantól már a szövetségesem is. Szövetség. Megbízni valakiben. Segíteni valakin. Ez az, amire a Viadal igen sok résztvevője nem képes. Mert itt a Viadalon, csak is a magunk érdekeit kell előttünk tartani. Nem a másokét. De vajon én mire vagyok képes? Létezhet, hogy megváltoztatott engem a Viadal? Létezhet, hogy én is csak magammal foglalkozom. Ahogy a hálózsákban ülök a sivatag homokján a nagy sötétségben. Tudok róla, hogy a Hivatásosak majdnem, hogy megkínozták a fiút, és én magam sem sejtem, hogy mekkora serülései lehetnek, de annyit igen is látok, hogy beteg. Óvatosan megvizezek egy rongyot, és az alvó Körzettársam felé fordulok, akinek a homloka úgy éget, akár a hatalmas kemence. Most csak is én vagyok itt, aki talán tud segíteni rajta. Magamban Sarahékra gondolok, hogy ha most látnak, meg vannak e elégedve velem. Már egyáltalán nem vagyunk sokan, és ezt csak a Nyolcas Fiú arcképének égre vetítése is tetézi. Lassan Harry homlokára teszem a rongyot, miközben ő egy pillanatra felsóhajt. Csak nehogy lázálma legyen, mint annak idején néhány betegemnek. Egy pillanatig ott tartom a kezemet, és a Körzettársamat figyelem. Erősen megremeg a gyomrom, ami nem tudom, talán a félelem, és a közeledő vég miatt van. A 12. Körzetnek mind a két versenyzője még él. De nagyon félek, hogy ez nem fog sokáig tartani.

2013. december 18., szerda

23. fejezet I.

Mindenkinek nagyon de nagyon köszönöm azt a 11 (!) pipát és a 3 kommentet. Annyira örülök neki, hogy tetszett nektek ez a fejezet. Remélem a többi is fog. No, és hát vasárnap este, aki látta az X-faktort, a tudja, hogy Danics Dóraaa lett a győztes, és Magyarország első női X-faktor győztese. Szép volt, Dóra! :) És hamarosan pedig karácsony is lesz. Ki várja már? :) Na, de nem húzom tovább, jó olvasást a fejezethez ;)
C.<3
                                                                                                    
Egy pillanatig nem látok semmit, a szemeim mintha eszeveszetten forogni kezdtek volna, s az összes szín elmosódott előttem, csak egy nagy szürkeséget látok. És fájdalmat érzek a vállamban. Óvatosan megpróbálok felállni, de hirtelen rám tör a fájdalom, és a hányinger keveréke, miközben idegesen próbálok pislogni hogy lássak valamit. De bár ne tettem volna. Hirtelen a Bőségszaru végében ugyanis meglátom Alexandert, amint vigyorogva bámul rám, miközben bal kezével egy hatalmas nagy pengeéles kést szegez a Körzettársam torkához. Harry feje kissé hátrább hanyatlik, miközben lassan lila színné vált át, mintha nem csak a torkát akarnák elvágni, hanem fojtogatnák is. Hirtelen sikerül megállnom a talpamon, de akkora remegés lesz urrá rajtam, hogy a kezemmel ösztönösen megmarkolom a mellettem lévő Szaru oldalát.
-       Ó, Everdeen! Micsoda véletlen, hogy pont itt jártál ugye. Nem vagy hülye lány, Everdeen. De csak tudod, hogy kik azok a Hivatásosak? – Alexander vigyora olyan, akár annak idején Catonak. A remegés végigfut a gerincemen, s a szemembe, nem tudom, hogy, de könnyeket csal a szemembe Harry láttán, aki a halál torkában küszködik.
-       Nos, de van egy ajánlatom. Ha most azonnal hátat fordítassz, akkor te még elmehetsz. De a fiúnak már nincs esélye. Ki fogjuk végezni. De ha  nem, akkor te leszel a tanúja, annak, ahogyan elvágom a torkát. Na, meg persze utána te következel. – Alex hirtelen egy hatalmasat ránt Harry fején, ami hátrahanyatlik, miközben a fiú még levegőért kapkod. De nem hallani, hogy mit mondd. Tátog, de nincs levegője!
-       Hagyd békén! Mégis mit ártott neked? – hirtelen a torkomból fojtott kiáltás tör fel, a fiú láttán, mire Alexander egy pillanatra felém fordítja a pengét, amit Harrynek szegezett.
-       Takarodj! – szinte köpi a szavakat, mire én hirtelen elszédülök, s a táskámmal együtt a földre esem. A testemet a remegés rázza, s érzem, ahogy lassan kigördül egy könnycsepp a szememből. Azért, hogy idejöttem, tervet eszeltem ki, és meg akartam menteni Harryt. De ez is kudarcba fulladt. A tehetetlenség fájdalomra vált át. Soha sem tudtam rendesen véghez vinni a dolgokat. Az embernek vannak tervei, de akkor lesz igazán nagy, ha meg is tudja őket valósítani. Az osztálytársaim bizonyára most vagy pukkadoznak a nevetéstől, vagy lesajnálnak a televíziót látva. A gyomrom egy hatalmasat szaltózik, ahogy eszembe jut, hogy most én adom igazán gyilkosok kezére Harryt.
-       Nem tudom, hogy miért rajtunk töltöd ki a bosszút. Mintha mi lennénk az ellenségeid. – a kezemmel óvatosan a Szaru szájához húzom magam, miközben a vállam még mindig eszeveszetten hasogat.
-       Everdeen, miről zagyválsz? Ki más lenne az ellenségünk? – a fiú szeme szikrákat szór, miközben Harry levegőért próbál jutni, de Alex kezei olyan erősen szorítják, hogy erre képtelen. Hihetetlen, hogy ilyen helyzetben vagyunk. Hogy egy átlagos, 14 éves fiú a halállal küszködik, és egy másikból pedig éppen gyilkos fog válni. Még is mi értelme ennek az egésznek, miért akarják egyesek ezt nézni, hogyan lesz a tiszta emberből bűnös?
-       Az igazi ellenség. Talán…. talán Snow elnök. – a szívem hirtelen egy hatalmasat dobban, ahogyan Alex keze egy pillanatra megáll a levegőben. Kimondtam? Én ezt tényleg itt, élőadásban, egy helyen, ahol kamerák vesznek kimondtam? De egy másodperc is elég arra, hogy Harry betegen is, de megpróbálja fellökni a ledermedt Hivatásost. Alex torkából egy hatalmas üvöltés tör fel, ahogyan a fiú hirtelen megszabadul. De ekkor a penge egy hatalmasat villan, és egyenesen Harry felé repül. De nem az ő fejét érinti. Hanem az én kezemet. Mire Alexander ezt teszi, már ott vagyok előttük, s kezemmel erősen megfogom a fiú csuklóját. Itt az alkalom a menekülésre. Hirtelen felsikoltok a kezembe nyilalló fájdalom miatt, s amint meglátom a penge vágott sebet. De egy másodperc is elég ahhoz, hogy eljussunk a Bőségszaru szájához, s kiugorjunk belőle. Még hallom, ahogyan a Hivatásos fiú feláll, s az üvöltése, amint utánunk kiabál, a fülembe cseng. Hirtelen huppanok le a forró homokba
a Szaru előtt, mely úgy éget, mint a hatalmas nagy kemence. De abban a pillanatban a vágott sebembe is belemegy a homok, s hirtelen felkiáltok a fájdalom miatt. A nagy és sárga sivatag összemosódik előttem, eltűnik az éles kép, és csak foltok maradnak utána. Hallom, ahogyan levegőért kapkodom, miközben megpróbálok felállni. Érzem a szívem dobogását, és az ereimben lüktető vért. De a föld hirtelen forogni kezd velem, s amint felálltam, azonnal elesem. Minden forog, mintha csak a sivatag egy Búgócsiga lenne, amin képtelen vagyok megkapaszkodni. Erősen zihálok, s kezeimet a homokba mélyesztem, miközben a fejem még mindig erősen szédül. De ekkor hirtelen érzem, mintha valaki lehuppant volna a homokra, s tisztán hallom a penge suhogását.

-       Gyerünk Prim! – hallom  egy fiú hangját, miközben a testembe áramló adrenalintól felállok, de a szédülés még mindig nem múlt el. És tudom, hogy miért. A kezemen patakokban folyik a vér abból a sebből, amit Alexander pengéje ejtett rajtam. De ekkor érzem, hogy valaki erősen megfogja a kezemet. Pont ott, ahol a seb van, hogy a belőle folyó vér, ne hagyjon nyomokat utánunk. Harry Black az. A szédülésem még mindig nem múlt el, de sikerül elindulnunk. A fiú még mindig erősen próbálja szorítani azt a helyet, hogy nyomokat ne hagyjak a homokban, miközben én szótlanul követem őt. Az ő keze szinte jéghideg. A halál torkában állt. Az én kezemen seb van. Mind a ketten túlságosan is gyengék vagyunk. De sikerült elmenekülnünk a Hivatásos elől. És én jól tudom, hogy ott bent a Bőségszaruban mit mondtam neki az elnökről.

2013. december 15., vasárnap

22. fejezet III.

Üdvözlök minden kedves olvasót, Advent harmadik vasárnapján. Már csak egy hét suli, és megkezdődik a híres neves téli szünet. A probléma az, hogy én még az ajándékvásárlás előtt állok, és ötleteim sincsenek. Szóval rám még ez vár. Ti, hogy álltok a karácsonyhoz? Beszereztétek már az ajándékokat? Ti mire vágytok? Ja, és ma este x-faktor döntő. Én pedig remélemremélem remélem, hogy Danics Dóra nyeri meg. De viszont a By The Way-nek, meg ott az a csomó rajongója. Na mindegy, itt már mindenről beszéltem Prim's Storyn kívűl, szóval jöjjön az új fejezet. Remélem a vége kellő meglepetés lesz! :3
Clove <3
                                                                                                                
Kalapáló szívvel osonok odébb egy buckát, mire a madár is utánam száll. Leszáll a buckára és a Hivatásos szót ismételgeti. Van egy tervem. Egy ötletem. Mindenem megremeg, ahogy lassan kikémlelek a homokbucka mögül. Ott a távolban meglátok valamit. Valamit, ami ezüstösen csillog, ahogy a napfény rávetődik, amelynek magas tölcsére az ég felé nyúlik. Ott van egy alak előtte. Ez lesz az. Ez a Bőségszaru. Itt vagyok a Bőségszarunál. A szívem erősen dobog, ahogy a Szarura nézek, majd a kismadárra. Itt vagy Prim! Csináld meg! Most már nincs meghátrálás. A kezemet a számra tapasztom, és lassan beszívom a levegőt.  Itt az idő.  Meg kell tenned. Kalapáló szívvel nézek a madárra, miközben megszólalok. Kissé kiáltok, kissé elváltoztatom a hangomat.
- Alex! Charlotte! – kiáltok kissé remegő hangon magam elé, miközben a madarat nézem. Fekete tollait borzolgatva néz fel rám, miközben a fejét értelmesen billegeti.
- Alex! Charlotte! – kiált vissza, az én hangom. Az én hangomat utánozza. Teljesen ugyanazt mondja, amelyet én ez imént, pontosan úgy szól, mint Primrose Everdeen. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom.
- Alex! Charlotte! Phoebe! Carlos! Segítség! Gyertek, segítség! – kiáltok fel, miközben remegve kémlelem a szarut. Itt ez a kismadár. Benne van minden bizalmam. Ha sikerül megtennem, akkor talán ki tudom szabadítani Harryt. A madárka megszólal, szinte kiált, miközben a szavakat mondja. Te leszel a mindenem. Te aprócska poszáta te fogsz segíteni rajtam.  Meg kell bíznom ebben az aranyos kismadárban. Néhányszor elutánzom neki a szöveget, melyben segítséget kiáltok a Hivatásosaknak. Meg kel tennem. Kalapáló szívvel veszem fel a táskámat, miközben a szarut kémlelem. Ott van! A toromban dobog a szívem, ahogy lassan suttogva odaszólok a madárnak, elhessegetem, mire a picinyke fecsegő mint hatalmas tornádó csap fel a levegőben, és oldalra repül. Csodálatos köröket ír le, fekete tollain néha egy kis fehér is látszik, miközben lecsap, és leszáll egy buckára, olyan 20 méterre tőle. Gyerünk Prim! Ekkor a poszáta dalolni kezd. Nem dalol, hanem kiabál. Az én hangomon, kiabál
- Alex, Charlotte, Phoebe, Carlos segítség! Gyertek segítség! – adja ki a hangot, újra és újra, miközben a tollait emelgeti. És ekkor meglátom az alakot a szarunál. Értetlenkedve, csodálkozva kapja fel a fejét, és megmarkol egy lándzsát maga mellett. Pár pillanatig áll, majd elindul. Elindul ide. Gyerünk Prim! Az ereimben az adrenalin száguldozik, a térdeim pedig remegnek, ahogy látom az alakot, amint a poszáta felé indult, egy másik irányba. Én itt vagyok. Nem lát engem. Nem lát. Most! A lábaim egyszerre emelkednek, és majdnem elbukom a buckán, ahogy kalapáló szívvel kezdek a szaru felé rohanni. Ki tudja, mennyi időm van, hogy visszajöjjön ide a Hivatásos. Gyerünk. Mindenem remeg, és alig hallok valamit a fülemben doboló vértől, ahogy a szaru felé futok. Bárcsak ne lenne itt ennyi homok. Bár egyszerűen tudnék futni. Remegve kapkodom levegőért, ahogy meglátom magam előtt a Bőségszarut, hatalmas, és ezüstösen csillog. Mindenhol a holmik, senki sincsen itt. Illetve. Remegve nézek a szaru tölcsére felé, amely 6 méterre nyúlik az ég felé. Ott lesz! Ott kell lennie. Gyerünk madárka, dalolj! Remegve teszem fel a kezem a szaru fémes oldalára, és a
lábamat óvatosan lendítve próbálok felmászni a tölcsérhez. Mindjárt meglesz! Érzem, ahogy a lábam megcsúszik, és majdnem leesem a szaruról, miközben a számat ijedt kiáltás hagyja el. Nem lehet! Nem eshetek le! Gyerünk! Óvatosan kapaszkodom fel a tölcsérbe, miközben a kezemről és a fejemről az izzadtság folyik. Ez a tölcsér nem is hasonlít tölcsérre. Egy egyszerű belső tér, ahol néhány kis holmi van elszórva. A szívem annyira zakatol, és idegesen kémlelek körül, miközben azon imádkozom, hogy ne jöjjenek vissza a Hivatásosak. Meg kell találnom Harryt. A hátamra vetem a táskámat, ahogy kissé beljebb megyek a belső térben. Minél több időt leszek itt, annál inkább félek, hogy visszajön a Hivatásos, mi lesz, ha már erre tart, ha már rájött a cselre. Majdnem felkiáltok, amikor meglátok valakit mellettem, a sarokban szinte félholt állapotban ül, meg is kötözve. Nem ismerném fel, az arca annyira sápadt és beesett, de amint hirtelen felnéz, a kék szemei megcsillanak a bent lévő félhomályban. Harry az. Teljes erőből levágom a táskámat a földre, és a fiúhoz szaladok. Nem tudom, talán valamikor az interjúk estéjén láttam utoljára, amikor az apjáról beszélt. A súlyosan beteg apjáról. A gyomrom hirtelen egy hatalmasat szaltózik, ahogyan látom hogy van, ahogyan látom az állapotát, s szinte majdnem könnyek gyűlnek a szemembe ennek láttán. Még is mit képesek tenni a Hivatásosak?
- Prim! Mit keresel itt? – hallom meg hirtelen Harry hangját, ami olyan halk, és nyugodt, mikor annak idején a kocsiknál beszéltünk.
- Idejöttem… el kell tűnnünk! Most azonnal- válaszlom, miközben a hangom kissé megremeg, és teljes erőből próbálom lerángatni a kötelet. Eszembe sem jut, hogy késem is van. Nem akarom. Nem akarom használni. Soha többet nem akarok fegyvert használni. Érzem, ahogy a fejemben pörögnek a másodpercek, hogy ki tudja, mikor jön vissza a Hivatásos. Mi van, ha már most is oda tart? A fülemben dobog a vér, ahogy idegesen, és nyögve próbálom lerángatni a kötelet. Nem foghat ki rajtam egy bolond kötél. Harry kicsit oldalra fordul, ahogy a kezénél kezdem rángatni a nagy szövevényt. Hol találtak a Hivatásosak kötelet? Volt itt a szaruban? Remegő kézzel veszem észre, hogy lejött a kötél, mire egy nagyot szusszanok, de a szívem még mindig erősen dobog.
- Menjünk Harry! El kell mennünk! Gyorsan! -  fújtatok nagyokat, miközben az oldalamra szorítom a kezem. A fiú felkap egy táskát maga mellett, és óvatosan megpróbál felállni a földről. Látom rajta, hogy nehezen megy neki, a szemén, is mintha napokig koplalt volna. Pedig látom rajta, hogy igyekszik, ahogy óvatosan próbál felállni. De újra, és újra csak visszaesik, hiába, a sebei, és a rossz állapota miatt nem tud elindulni. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, ahogyan óvatosan lehajolok, hogy segítsek neki. De ekkor hirtelen hangos dobbanásokat hallok. Valami, erős kezek hirtelen a vállamnál fogva fellöknek, és a Bőségszaru fémes oldalához passzíroznak. Fájdalmasan felkiáltok a vállamba nyilalló eszméletlen érzés miatt, amikor hirtelen meglátom Alexander magas alakját. Egyenesen Harry Blackhez megy. És hatalmas kést szegez a torkához.

2013. december 11., szerda

22. fejezet II.

Üdv, kedves olvasóim! Nos, köszönöm szépen a pipákat és a kommenteket. Hát mondhatni, hogy már keményen közelítünk a vége felé. Igen, az Aréna, és a történet vége felé is. De még vár ránk egy két szomorú-boldog és remélem, hogy izgalmas pillanat is. Jó olvasást a fejezethez! :)
C ^^
                                                                                                          
Az Aréna kemény, és durva földjén térek magamhoz. Egy fa tövében fekszem összekucorodva, s a fejemről patakokban folyik le az izzadság, miközben a kezemmel egy durva fűcsomót markolok. Érzem, hogy hirtelen erős fájdalom hasít a fejembe, mire felnyögök, és a kezemmel ösztönösen megérintem a sebem. Elájultam. És ebben az állapotban találkoztam a lányokkal. Elbúcsúztam a két szövetségesemtől, a két jó barátnőmtől. Álmomban sírtam, de most az arcom csak a verítéktől nedves, de amint meglátom a levelet a földön, Isabelle vagy Sarah írásával a torkom ösztönösen is összeszorul, és félek, hogy már nem sokáig fogom tudni tartani magamat. De hirtelen meglátok még valamit, az írás mellett  a földön. Egy ezüstszínű, aprócska tárgyat, melyet talán eddig még nem is vettem észre, most ott hever mellettem a durva talajon. Egy vizespalack! Olyan gyorsan és mohón kezdem kortyolni a vizet, mintha még soha nem láttam volna ilyen dolgot. Fájó fej. Erőtlenség. Ez csak is egyetlen dologra utalhat. Vízhiány. Nem volt vizem, ugyanis a szövetségeseimmel mind megittuk azt a négy litert. Mikor elindultam Harry kimenekítő akciójára nem jöttem rá, hogy vízből volt kevés. De amint eszembe jut a szövetség, ismét remegni kezdek. Már nincsenek itt a lányok, már elbúcsúztam tőlük. Remélem, hogy sikerült elmondanom nekik azt, amit akartam, és szívből kívánom, hogy jó helyük legyen. Talán Isabelle most boldog, hogy Cloveval lehet? Ott vannak, biztonságban, együtt. Biztonságban. De én még mindig itt vagyok az Arénában, és most éppen a Bőségszaru felé igyekszem. Folyamatosan iszok és pislogok, miközben a lábaimat tornáztatom. Óvatosan állok fel, miközben megmasszírozom a fejemet, majd lassan elindulok a dzsungelben. Már nincsen sok. Utána sivatag jön. Előre félve veszem elő a vizes üvegemet, és a kezemben tartom, hogy sokat tudjak inni. Mit mondott nekem a nővérem? Igen azt, hogy a víz a legjobb barátom. Az lesz. És a sivatagban pláne. Nincsen sok kedvem a sivatagba menni. Csak nagy a homok és a szárazság. De ott van a Bőségszaru. A dzsungelben minden nagyon csendes. Csak néhány apró madár csiripel, és a falevelek zizegnek a környékemen. A dzsungel gyönyörű. Mintha valami csodálatos festmény lenne a zöldjével, a sok madarával, és az apró vízeséseivel. Csak egy gond van. Miközben sétálok, és nézelődöm egyre inkább csak a lányok, a szövetségeseim jutnak eszembe. Hiába nyugtatom magam, hogy jó helyen vannak, hogy ennek így kellett történnie, nem sikerül belenyugodnia a lelkemnek. Hogy fogom én még kibírni ezt az Arénát, ezt a sok gyilkosságot? A szemem előtt ismét a barátnőim jelennek meg, mire görcsösen fájni kezd a hasam, így úgy döntök, hogy elterelem a figyelmemet. De tudom, hogy őket nem fogom tudni igazán elfelejteni. Soha. De most éppen a Bőségszaru felé igyekszem, oda ahol elvileg Harry Black, az én Körzettársam van. De mi van, ha már nincs, ha már megtörtént a kivégzés? A testem ismét megremeg erre, de hiába, muszáj elterelnem a gondolataimat. Most muszáj. Belegondolok, milyen furcsa lenne, ha nem Harry lenne a Körzettársam, hanem valami magas tizennyolc éves hústorony, aki engem is üldözne. Illetve, nem tudom, hogy Harry akart e üldözi. Miért akart volna üldözni? Ebben az arénában sok préda van és kevés vadász. Én a prédák csoportját erősítem, azt hiszem. De tényleg, mi lett volna, akkor nem lehettünk volna tiszta remények. Itt a példa, Harry szegény, én rólam pedig azt hiszik, hogy elhagyott a remény. Illetve nem tudom, mit hisznek pontosan. Peeta és Katniss szerelmespár voltak. Mi meg a remények. Tényleg, mi van, ha idén is akarnak a nézők egy szerelmespárt. Isabelle és Alex. Milyen érdekes lett volna. Isabelle… És mi van, ha igaz? Magamban ismét elmosolyodok erre az emlékre. Hirtelen beugrik, hogyan viselkedett a nővérem, amikor már igazán együtt voltak Peetaával. Emlékszem bent ültem a konyhába ő pedig vigyorogva leült elém, miközben dúdolgatott. Elkezdte nekem mosolyogva ecsetelni, hogy mivel már én is a kamaszkorban járok, hamarosan rám is rám talál majd a szerelem, ami egyszerűen fantasztikus érzés. Emlékszem, hogy arról beszélt, majd érzem, ahogy a gyomrom hullámzik, hogy folyamatosan az illető fog a fejemben járni, hogy gyakran rá fogok gondolni, hogy gyakran el fogok vörösödni. És hogy kicsit bolond leszek tőle. Katniss szerint ez a szerelem. Akkor hitetlenkedve bámultam a nővérem, és igen is azt hittem, hogy ő is megőrült, de aztán rájöttem, hogy csak szerelmes. Szerelmes és boldog. És ennek örülök. De ösztönösen is elvigyorodok arra az emlékre, mikor szegény Katnisst őrültnek hittem. Hogy velem mikor fog ez történni, fogalmam sincsen, és ebben a pillanatban inkább a Harry kimenekítő akciójára koncentrálok. Ugyanis már átléptem a pajzsot, bele a borzalmas, poros és meleg sivatagba, ahonnan nem éppen jó emlékeim származnak. Hiszen innen indultam. Itt volt a gong helyszíne. Magamban megpróbálom elképzelni a Bőségszarut, és hogy hova zárhatták a Körzettársamat. Nem nagyon emlékszem, de valószínűleg a 6 méter magas tölcsérbe. Hirtelen összeszorul a gyomrom, és mintha bánathullám törne rám, ahogy lassan beleiszom az üvegbe. Pontosan hogyan is gondoltam ezt? Egyszerűen odaállítok a szaruhoz, ahol a Hivatásosak őrködnek, és kimentem Harryt. Biztosan ott vannak, és biztosan rám várnak. Én kisebb és gyengébb vagyok náluk. Sokkal. Mit tehetnék egyáltalán? Hirtelen elönt a tehetetlenség érzése, ahogy lehuppanok egy bucka tövébe minden kételyemmel együtt. Oda kell mennem. De ők ott lesznek. Idegesen vakarom meg a tarkómat, miközben megpróbálok valami értelmesre gondolni. Mit tehetnék? El akartam jönni kiszabadítani, erre itt vagyok, és most elbizonytalanodtam. Mit tehetnék? A gyomrom megremeg, ahogy rájövök arra, hogy akár Phoebe is ott lehet. Vele nem tudok megküzdeni. De akkor mit is tehetnék?
- Hivatásosak… - mormogom idegesen magam elé.
- Bőségszaru. Harry. – hangosan gondolkodom, de semmi nem jut eszembe. El kell őket csalnom onnan. De hogyan?  Ki tudja melyik lesz ott. Prim, hogyan lehetsz ennyire szerencsétlen? Semmi tervvel jöttél ide. Mi értelme ennek?  Kigondoltam és jöttem. De most?
- Hivatásosak. – hallok meg egy hangot magam mellett. Olyan ijedten ugrok fel, hogy majdnem elborítom a táskámat, és dobogó szívvel nézek körbe. Mi az? Ki van ott? Valaki itt van? Itt mellettem? Mindenem megremeg, ahogy körbenézek.
- Bőségszaru. Harry. – hallom meg ismét a hangot. Megint. Az adrenalin hömpölyög az ereimben, ahogy oldalra nézek. Ez a hang. Nem hasonlított egyik Kiválasztottéhoz sem. Ez a hang. És ekkor meglátom. Ott ül egy buckán mellettem, fekete tollait meresztgetve, miközben a szavakat ismétli. Az én hangomon. Egy fecsegő poszáta. Mit keres itt egy poszáta a sivatagban? De itt van. Itt ül mellettem.
- Hivatásos. – kezdem, de kicsit megváltoztatom a hangomat.
- Hivatásos. – felel nekem a gyönyörű madár, pontosan olyan hangon, ahogy én mondtam. Madár. Fecsegő poszáta. Hangok. Hivatásos. Érzem, hogy a szívem hirtelen heves kalapálásba kezd. Támadt egy ötletem!