Remegve
ülök a hideg kövön, miközben a semmibe bámulok. Már elég ideje utazhatunk
ahhoz, hogy megszokjuk a repülőgép monoton mozgását és zúgását, de a gyomrom
még mindig görcsöl, s tudom, hiába is akarom, többet már nem fog elmúlni. Minden egyes perccel közelebb
kerülünk a Kapitóliumhoz, úgy nő a belsőmben a félelem, s tartok tőle, hogy
lassan űr nagyságúra fog tágulni. Mert igen is be kell majd vetnem magamat, s
senki sem garantálja azt, hogy élve fogok tudni visszajutni a Tizenharmadikba,
s újra láthatom a családtagjaimat. Már átnéztük a térképeket, Johanna és Finnick
kiválasztották a fegyverüket, s még vacsora is volt, s miközben ez a kettő
beszélgetett, legalábbis igyekezett, én remegve ültem a földön, s egy falatot
sem tudtam lenyomni a torkomon a finom browniet sem. S most az egész repülőre
csak a nagy csönd borult, és a sötétség, mely elárasztja a kinti eget, csak
néha néha villan fel egy kis vészfény, valamint az ablakból néhány Körzet
kivilágított sziluettje. Johanna az ablak mellett ül, s kifelé bámul hatalmas
barna szemeivel, én pedig mellette, miközben a fejemben a félelem képei
kattognak, s próbálom magamat azzal nyugtatni, hogy a hálózsákban alvó Finnick
vicces hortyogását hallom. De nincsen kedvem sem nevetni, sem mosolyogni, úgy
érzem teljesen behálóz a félelem. A belsőmben mintha űr uralkodna, a fejemben
egymás után villannak fel a szeretteim képei, Annieé aki vigyorogva tömi a
száját, apué, amikor találkoztam vele, anyué, amikor megöleltem a hangárban.
Még a mogorva Haymitch is hiányzik, s legszívesebben itt felpattannék, hogy
beiramodjak oda, ahol most a nővérem tartózkodik. Meg akarok ölelni valakit,
meg akarom szorítani a kezét, azt akarom, hogy valaki belém öntse az erőt most,
ezekben a pillanatokban, mikor már a remegés, és a görcsök határán állok. Egy
hatalmasat sóhajtok, s erősen megmarkolom a kezemet, hogy leplezzem a
remegésemet, de tudom, hogy egyszerűen képtelen vagyok rá ebben a pillanatban.
-
Viadal. – szökik fel a torkomból a szó,
mielőtt bármit is gondolhatnék, s ösztönösen is a kezemet a szám elé kapom,
nehogy felébresszem Finnicket. De viszont látom, hogy Johanna megmozdul, s
nagy szemeit egyenesen felém kapja, miközben megigazítja a kezében a baltáját,
melyről fogalmam sincsen, miért hordja repülőn.
-
Bocs Johanna. ez önkéntelen volt. – suttogom
halkan, miközben a kezemet óvatosan a gyomromhoz kapom, mert megérzem, hogy
iszonyúan émelyegni, és remegni kezd.
-
Miről beszéltél? – Johanna arcát megvilágítják
a kívülről érkező halvány fények, de még így is látom hatalmas nagy szemeit, és
a melírcsíkot a hajában. Idegesen sóhajtok egyet, s megmasszírozom a kezemet, s
bár tudom, hogy ezt nem éppen Johanna Masonnel kéne megosztanom, még is
kiszökik a torkomon
-
Úgy érzem magam, mint a Viadalom előtt, amikor
az Arénába mentem. Ennyi. – fejezem be, miközben a fejemet nekivetem a hideg
csempének, s próbálom leplezni a remegésemet a lány előtt.
-
Ez vicces. – horkant fel hirtelen Johanna,
mire a fejem ösztönösen is felemelem, s a szememmel hunyorogva bámulom a
sötétséget, ahol a lány ül.
-
Mert én is teljesen úgy érzem.
-
Ezt hogy érted? – szakad ki belőlem
önkéntelenül, s bár legszívesebben befognám a
számat, rájövök, hogy én mindig is ilyen voltam. Kiskorom óta mániám volt
megtudni mindent, és kifaggatni az embereket, néha a túlzott kíváncsiságtól
többet is megsértettem. Próbálok normális arcot vágni, ahogyan felhúzom a
lábamat magam elé, s a szemeim ösztönösen is Johannára tévednek. Johannára, aki
éppen egy nagyot horkant, mintha sóhajtana, s egy pillanatra a kezével beletúr
tüsi hajába, ami mintha az utóbbi időben növekedni kezdene.
-
Tudod Everdeen, nem csak te vagy ilyen
rettegős. Nem csak te. Érzeted már valaha az igazi halálfélelmet? – a lány arca
egy pillanatra megrándul, de rögtön visszanyeri a komor ábrázatát. De mintha
egy pillanatra még is megtörtént volna, mire a szívem kihagy egy ütemet, s a
szemeim ösztönösen is kiugranak a sötétségbe. Johanna?
-
Persze. Talán amikor legelőször kihúztak az
Aratáson, s tudtam, hogy Viadalra kell mennem. Majd amikor tényleg elmentem. A
katakombában várakozva, azzal, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel, és
az ellenségeimmel. És most is. Igen Johanna, éreztem. – suttogom halkan,
miközben érzem, hogy a gyomrom megremeg a rámtörő érzelmek miatt. Halálfélelem.
Életemben hányszor kellett már szembenéznem vele, és most sem kímél meg. Egy
pillanatra összerázkódom, mert Finnick egy hatalmasat horkant álmában, de
mielőtt azt hinném, hogy felébred, Johanna kinyitja a száját. De most az egyszer
nem felém bámul.
-
Neked vannak barátaid, vannak szeretteid,
akikkel ki tudja mi történne, ha meghalnál a Kapitóliumban. De nekem senkim
sincs, szóval nem tudom, hogy miért jött rám ez a rohadt érzés…… - a fejével
kifelé bámul az ablakon, ahonnan ezernyi fény cikázik be, s mintha suttogna,
direkt halkan mondaná, remélve, hogy nem hallom meg. De a szemeim ösztönösen is
felpattannak, s remegő kezeimen közelebb húzom magamat a lányhoz.
-
Johanna, neked……… te félsz? – nyögöm ki
csodálkozva, miközben a szememmel próbálok a lányra nézni, de ő elkapja a
tekintetét.
-
Meglepődtél Prim? Tudod még a nagy
győzteseknek is vannak problémái. És ha nem haragudnál éppen a Kapitólium felé
tartunk, ahol több évig éltem. Tudom, milyen gyilkos. – érzem, hogy a szívem
erősen dobogni kezd, ahogyan a lány arca egy pillanatra megrándul, mintha érzések
suhannának át rajta. Johanna Mason, a gyilkos lány, akitől mindig mindenki tartott,
most mintha egy kicsit félne? Soha, soha nem gondoltam volna erre.
-
A Viadalom előtt is ezt éreztem. Halálfélelem.
Úgy látom, aki Panemben lakik többször szemesül ezzel. – a kezemmel idegesen
kezdek babrálni, ahogyan Johanna hirtelen az arcához kap, a keze kemény, és a
mozdulatai erősek, de mintha lopva is letörölne valamit onnan. Érzem, hogy
túlságosan erősen törnek rám az érzések, a fájdalom, a düh, és az együttérzésem,
hogy nem csak én vagyok ilyen, nem csak én érzek így. S bár látom, hogy Johanna
mindig erősnek mutatja magát, akár egy kőszikla, de most pont én, pont Primrose
Everdeen látta ezt a gyenge pontját. Egy percig hatalmas nagy csönd ereszkedik
a repülőre, Johanna fejével az ablak fényei felé bámul, én pedig remegve
játszom az ujjaimmal, egyetlen perc, amiben megfogalmazódnak bennem az érzések.
Amiket tett követ. Hirtelen, mintha nem is akartam volna megemelkedem, s
közelebb lépek Johannához. Akár egy halálos ítélettel is felérne, de az
érzéseim még is erősek, s egyetlen pillanat alatt erősen megölelem a lányt.
Hallottam a fájdalmait, és a félelmeit, s mintha most nem érezném magamat
egyedül, ahogyan egy percig köré fonom a karjaimat, s óvatosan ugyan, de
megölelem. Érzem, hogy a teste megfeszül, s tudom, hogy talán éppen ellökni
készül, de érzem rajta, hogy ez váratlanul érte.
-
Ne nyírj ki most oké? – suttogom, ahogyan egy
másodperc töredékéig ölelem, majd elengedem, s egyenesen felé nézek. Egy
pillanatra mintha a barna szemeiben lenne valami, valami, amit érzések okoznak,
de egy másodperc alatt megkeményíti a tekintetét.
-
Ez most muszáj volt. Erőt öntött…… belém.
Mielőtt szembesülünk azzal, ami ránk vár. – óvatosan visszaereszkedem a
térdemre, a szinte elröhögöm magam a gondolaton, hogy megöleltem Johanna
Masont. De mintha egy pillanatig úgy gondoltam volna, hogy egy barátomat ölelem
meg.
-
Most nem nyírlak ki. – vigyorodik el a lány,
miközben a karját egy mozdulatra emeli, s óvatosan megpaskolja a vállamat, de
látom, mintha idegen lenne neki ez a mozdulat.
-
És bocs az „Everdeenezésekért”. De néha azért
még számíts rá. Ha túléljük. – feleli, miközben a fejét oldalra fordítva
kibámul az ablakon. Egy pillanatig én is megemelkedem, s kinézek, a szemem
rögtön kiszúrja az erős fényeket, amik idáig is fellátszanak.
-
Talán a Harmadik. – suttogom magam elé,
miközben idegesen elkapom a tekintetemet, mert tudom, ha tovább nézek még
jobban elönt majd a félelem és a fájdalom, ami eddig is erősen marta a
belsőmet.
-
Okés Prim, menj aludni. Kell a pihenés, ha nem
akarsz elájulni a Kapitólium közepén. – mintha visszaváltott volna igazi
Johanna stílusra, miközben egy pillanatig felém néz. Óvatosan sóhajtok egyet,
majd intek a kezemmel, mintha el akarnék köszönni, és a testemet lassan a
hálózsákok felé vonszolom. Óvatosan befekszem középre, és magamra húzom a
takarót, miközben látom, hogy Finnick forgolódik, miközben hatalmasakat horkant
álmában. A fejemet a párnára helyezem, de mielőtt elaludnék a szememmel
ösztönösen is megkeresem Johannát, aki éppen az ablak mellett ül, s szemével a
tájat fürkészi. Ez a bizonyíték arra, hogy akár néhány perc is elég ahhoz, hogy
valakinek megváltozzon a véleménye. Így vagyok most Johannával, akinek először
láttam a félelmet a szemeiben, s tudtam,
hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyunk egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése