23. fejezet II.

Érzem, hogy a hideg tetőtől talpig kezd kirázni, s egy pillanatig csak behunyom a szememet, behunyom a szemem, és próbálom eltűntetni a zajokat, a kiáltásokat, és legfőképpen a szívem heves dobogását. Itt van ez elnöki palota! Napok, hetek, sőt, hónapok óta tudtam, hogy el fog követkeni ez az idő, de most még is hihetetlennel érzem, hogy eljutottam ide. Néhány éve, én csak egy félő, tizenkét éves lány volt, akit a nővére megmentett, s aki otthon remegve, a rongyos takarójába bújva nézte a tévéadást. De most pedig itt áll, a lábai alatt dúl a harc, dúl a harc az igazságért, és az országunk jövőéjért. Neki pedig már csak egy akadályon kell átlendülnie, csak egy akadály válatszja el a szerelmétől, Harrytől, aki ki tudja mennyi ideje raboskodik itt. Elég magamban felidézni a hatalmas kék szemeit, a pillanatokat, amikor együtt nevettünk, s azt, amikor az Arénában megcsókoltam, amikor gyengéden megszorította a kezemet. S erre a szemeim ösztönösen felpattannak, s a hangos szívdobogásom egy pillanatra elmúlik. Látni akarom Harryt!

-       Szóval ezen jutunk át? – óvatosan Johanna felé lépek, aki mintha teljesen a hangok áldozata lenne, a szemei dühtől parázslanak, s tudom, hogy neki mit jelenthet ez a pillanat. Akárcsak Finnick, aki tágra nyílt szemmel bámul a mélybe, miközben kezei ökölbe szorulnak. Ez lesz a mi pillanatunk? A szememmel óvatosan végigpásztázom a drótot, ami az elnöki rezidenciáig vezet, s amelyen végigfut ez a bizonyos szerkezet, s bár néhol kicsit rozoga, és olajos, de a szívem még is azt mondja, hogy meg kell tennem, át kell jutnom.

-       Oké. – szólok oda Johannának, miközben egy kicsit a tető peremére érek. A harc szinte egyre közelebb kerül hozzám, ahogyan óvatosan bebújok a szerkezetbe, hassal lefelé, s érzem, hogy Johanna kezeivel, mintha remegve, de rácsatolja a szíjakat, s rögzít engem. Hatalmas levegőt veszek.

-       Ott várj meg bennünket. Hajrá. – szól reszketeg hangon, miközben a szemével a tető túloldalát nézi, ahol most nincsen semmi, de minden bizonnyal szembe kell néznünk egy két dologgal, mielőtt odaérünk, ahol Harryék vannak. És ekkor Johanna erősen ellök. A szemeim hirtelen felpattannak, ahogyan a szerkezet repíteni kezd,átrepíteni a hatalmas nagy palota, az elnöki rezidencia irányába. Odafent, ott lebeg Panem hatalmas zászlaja, mely talán azt vallotta, hogy az országunk lakosai azonos jogúak.  De ez az a zászló, ami mindig is jelen volt az Aratásoknál, hordozta a félelmet, a gyászt és a fájdalmat, mely azoknak a családoknak a szívébven ült, akik elvesztettek valakit,. Hetvenöt éve így élünk, a rettegés szinte felemészti a testünket, s csak is egy alkalomra vártunk, amikor végre kitörhetünk, ha lesz olyan erős valami, ami ezt megdönti. Lassan a fülembe eljutnak a lenti harc zajai, s a füst az orromba szökik, mintha a tüdőmet akarná felperzselni. De még sincsen melegem, a libabőr szinte futkos a gerincemen. Ahogyan a drótkötéllel egyre közelebb és közelebb kerülök a palotához. A bátorság. Melyet a nővérem hordozott, s adott az emberekbe erőt, és makacsságot, hogy ki tudjanak állni a  zsarnokság ellen. És a remény, melyet én hordoztam, mely bátorított, a remény, mely falakat képes lerombolni, s felhőkarcolókat is építeni. Remény. Bátorság. Itt a lehetőség, ezért vagyunk itt, mert ezt sikerült megadni a népeknek. Remény. Remény. És ekkor a pálya a végére ér, én pedig remegő kézzel lecsatolom az öveket, és visszaküldöm, hogy Finnickék is át tudjanak jönni. Most az elnöki palota nagy tetején állok, annak a palotának a tetején, ahol minden bizonnyal a fiú, a fiú, akit igazán szeretek van. Johanna szerint a tető végében található három vezeték, ha sikerül eljutnunk oda, akkor mind a hárman különválunk,s  egyedül indulunk a kimenekítésre. Tudom, hogy az elnöki palota erős, és szívós, s hogy Snow akármivel is képes a biztonságát megteremteni. De a lázadók, akik odalent vannak minden bizonnyal elvonják a  figyelmet, s a fenti területet nem őrzik annyira, ez az, amit jól megtanulhattunk az óránkon. És ha az elnök van veszélyben, ha szerencsénk van, akkor a foglyokat, azaz Gloriát, Cinnát és Harryt kevésbé őrzik. Azon kapom magam, hogy Johanna és Finnick is mellettem áll, mind a ketten feszülten figyelik a tetőt, melynek a végében tényleg ott van az a három átjáró. Csakhogy a tetőn nem lehet ilyen könnyen átkelni, biztosan van valami csapda. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan meglátom, hogy Finnick a szigonyát egy pillanatra leteszi, s az övéből előhúzza a kicsiny pisztolyát, majd Johanna is így cselekszik. Érzem, hogy mindenem megremeg, s lassan a  szívem is ismét kalapálni kezd. Nagyot nyelve szuggerálom a tető végét, ahova el fogunk jutni, ahova el kell jutnunk!

-       Készen álltok? – Johanna nagy barna szemeivel egyenesen felénk néz, miközben megtölti  a pisztolyát. Készen. Lassan beszívom a levegőmet, mely kifújom, miközben meglátom a fekete pontokat a látómezőmben.

-       Vigyázzatok, tuti podok vannak itt. – suttogom. De ekkor Johanna előrelódul, a lábaim pedig ösztönösen követik őt. Az első néhány métert futva tesszük meg, de egy pillanatnál Johanna megtorpan, s leguggolva gurul odébb néhány métert. És ekkor hirtelen meglátom, mi is az, ami a tetőt védi. Köröskörül a nagy tetőn piros vonalak húzódnak, mintha csak jelezni akarnának nekünk. Olyanok, mint a cérnaszálak, ha egyetlen egy vonalhoz is hozzáérsz, beindítassz egy podot, rád pedig a végzet vár. Szóval ez lenne a tető védőszerkezete. Érzem, hogy a szívem egyre erősebben kalapál, ahogyan követem Johannát, aki hirtelen megemeli a kezét,s  fellő a levegőbe, a pisztolya hangja szinte beszakítja a dobhártyámat. Egy métert sprintelek odébb,s  átugrom egy vörös vonalat, majd a fejemet lehajtom, hogy átférjek a következő alatt. Látom, hogy Finnick kezei is remegnek, s teljes erejéből koncentrál, hogy sikerüljön megtennie az utat. Egy rossz lépés, egy rossz lépés. Óvatosan fordulok oldalra, miközben érzem, hogy mindenem remegni kezd, ha el merem rontani, akkor vége. Ahogyan közeledünk a tető vége felé, a vonalak egyre többen lesznek, olyan helyeken, melyeket aligha figyelünk.A szemem ösztönösen is Finnickre vándorol, aki éppen egy  nagyot ugrik, majd Johannára, aki a pisztolyból újra kilő valamit. De ekkor hirtelen megérzek valamit, mintha  fejem, valami keménybe ütközött volna. És ekkor meglátom! A lábam ugyanis pontosan egy piros vonalon hever, elég volt egyetlen egy pillanat, és sikerült megtennem a legrosszabb lépést.Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan észreveszem, hogy a pod, amire ráléptem, rögtön aktiválódik. A lábaim megremegnek, ahogyan meglátom, hogy lassan egy átlátszó bura kezd körém emelkedni, elzárva tőlem a külvilágot. Hirtelen a szívem heves dobogásba kezd, s a kezemmel erősen megütöm a bura üvegét, amely az előbb bezárt engem. Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Látom, hogy Finnick és Johanna is hátrafordul, s mindkettejük arcára kiül a döbbenet, a döbbenet és a szomorúság. Teljes erőmből kezdek üvöltözni, s ütni a burát, de a kezem lassan fájni kezd, s ujjaim vörösek lesznek az ütés erejétől. Mindenem remeg, s lassan a világ, s világ és a többiek is forogni kezdenek körülöttem, Látom, hogy Finnick valamit mutogat, Johanna pedig üvöltözve magyaráz felém. Meg fogok halni? Érzem, hogy a lábaim összecsuklanak,s  guggolva ütöm tovább az üveget,  amely talán örökre elzárt engem a külvilágtól,s  ki tudja, mit akar velem tenni. Érzem, a homlokomon lecsorduló izzadságcseppeket, s hallom, hogy a hangom, mellyel üvöltöttem lassan bereked, és nem hagy beszélni. Úgy jön rám a szédülés, a szédülés és a fájdalom, mintha erősen pofonvertek volna, s a kezemmel egy utolsó próbálkozást teszek az ütésre. De ekkor meglátom, hogy Finnick előhúzza a pisztolyát, s kezével az övemre mutogat. Egy perc is elég kába fejjel és reménytelen elmével, hogy rájöjjek, a pisztolyomra gondolt, mely most az övemben pihen. Teljes erőmet ráveszem, hogy a remegő kezemmel megfogjam a jéghideg tárgyat is lassan kihúzom magam elé. Amint meglátom urrá lesz rajtam a rémület, és a remegés erős görcse, s az ujjaim majdnem elengedik a fegyvert, De ekkor meglátom, hogy Johanna a bura felé mutogat, s rögtön leesik, mire is gondol. Lassan felállok, miközben beszívom a levegőt, majd vontatottan kifújom. A torkom kapani kezd, s a szívem dobogása túl erős, de megpróbálok esetlen terpeszbe állni, miközben a fegyver csövét lassan a bura felé irányítom. Mindenem remeg, ahogyan a szemeimet résnyire húzom, s felkészülök a hatalmas hangzavarra. Legszívesebben üvöltve elmenekülnék, vagy itt helyben összegörnyednék, de valami a lelkem mélyében azt diktálja, hogy ezt meg kell tennem. A kezeim remegnek. De még is meghallom a hangot. És ekkor a pajzs, a bura hirtelen szétszakad, mintha kezek tépték volna szét, engem pedig beszippant a hideg levegő. Megérzem, hogy már nem tart fogva semmi, s mindenem elgyengül, ahogyan a fegyvert a földre ejtem, s kishíján én is elesem. Finnick lassan felémcaplat, s felveszi a pisztolyt a földről, miközben Johanna egy pillanatig megpaskolja a vállaimat. Remegek, köhögök és még mindig nem múlt el a belső félelemérzet. De tudom, látom, hogy ez a kettő győztes itt és most mentett meg engem attól, hogy egy pod csúnya áldozata legyek. Lassan kifújom a levegőt, s megpróbálom kihúzni magamat, amikor a szemembe ötlik valami. A tető végén vagyunk. Itt áll az a három cső, melyen keresztül be lehet jutni az elnöki palotába, oda, ahol Harry Black is van. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan Finnick visszaadja a pisztolyt, s ő is közelebb lép hozzánk.

-       Nos hát itt vagyunk. .- mutat előre a kezével Johanna  a három irány felé, a három irány, mely most itt dől el. Az előbb majdnem meghaltam, most pedig hamarosan be fogok ereszkedni, az elnöki palota legbelsejébe. Érzem, hogy a remegés lassan urrá lesz rajtam, ahogyan a szemeim csak is a csöveket szuggerálják. Több hónap, több hónapig dolgoztunk azon, hogy eljussunk ide, sok fájdalom, könny és szenvedés után sikerült ideállnunk, szinte már a küldetésünk legvégére. De még is, ez lesz a küldetésünk, s talán életem legfontosabb dolga,

-       Nos, készen álltok. – Johanna egy pillanatra elvigyorodik, de látom oldalról, hogy egy pillanatra megvonaglik az arca, ahogyan a szemével a lejáratok felé néz.

-       Én megyek Cinnához, Johanna Gloriához., Prim, te pedig Harryhez. – remegve  bólintok.

-       A palota előtt találkozunk oké. És ne keveredjetek semmi bajba. – látom, hogy egy pillanatra Finnick kezei is megremegnek, de tudom, hogy itt ebben a helyzetben, mindenki így érezne. Mert a Kapitólium,az igazi gyilkos, melytől még a profi győztesek is félnek, s most ezért jöttünk ide, hogy megtegyük, amit követelnek tőlünk, hogy beválthassuk a feladatunk. A fejemben Paylor szavai kezdenek visszhangozni, hogy ha elbukunk, talán Panem jövője bukik velünk. Egy pillanat is elég, hogy a kezemet lassan kinyújtsam a többiek felé, mely most izzadt és úgy remeg, mint a nyárfalevél. De ahogyan Finnick erősen megszorítja majd Johanna is belekapaszkodik, mintha néhány percig erőhöz juthatnék, erőhöz ehhez a hihetetlen feladat megoldásához. Itt nem számít már, hogy mennyire is tettetted magad erősnek mint Johanna, ebben az egy percben még az ő szemükbe is meglátom a félelmet, a félelmet a  jövővel szemben, Panem jövőjével szemben. Az van a kezünkben. Egy pillanatig behunyom a szemem, és hagyom, hogy a remegés elárassza a testemet, miközben a csapattagjaimba kapaszkodom

-       Sok szerencsét. – kezdem remegő hangon, mert tudom, hogy félek, nagyon félek a jövőtől-

-       És …..- folytatja Finnick

-       Sose hagyjon el benneteket a remény!