23. fejezet III.

Sziasztok! Először is elnézést szeretnék kérni a fejezet késése miatt, el voltam halmozva egy kicsit, és ugye Kiválasztott is volt. Ti láttátok már? :) Annyit bírok mondani, hogy eszméletlen az a film az első percétől az utolsóig, ilyenkor érzem meg, hogy nem véletlenül vagyok fangirl :D Viszont az a kemény és nagy helyzet hogy hamarosan elérkezünk egy igen durva részhez, amit egyszerre várok és nem. Az a helyzet, hogy azt hiszem, hogy a történet legnagyobb csavara lesz, és onnan nincsen sok a végéig és..... rendben, elég hihetetlen ebben belegondolni. Na jöhetnek a tippek, hogy ti mit gondolnátok nagy és érdekes fordulatnak, aztán kiderül ;) Köszönöm a kommenteket, a pipákat, mindent <3
                                                                                                        

Soha ne hagyjon el benneteket a remény! Johanna szavai visszhangoznak a fejemben, amikor meglátom, hogy a többiek már leereszkedtek a saját átjárójukba, s megindultak, hogy kiszabadítsák Cinnát és Gloriát. Egyedül én maradtam még mindig, remegő lábakkal és kalapáló szívvel a tetőn állva, miközben érzem, hogy a hűvös szél, csak úgy cibálja a hajamat. Ahogyan feltekintek az égre, ahol sötét fellegek úsznak, mintha ezek is a végjátékot akarnák jelezni, a félelem még inkább úrrá lesz rajtam. Végjáték! A kezemmel erősen belekapaszkodom a csőbe, mely a tetőn áll. Olyan, mint az a cső, melyen a Viadalom előtt kellett lecsúsznom a katakombába, csakhogy most nem tudom, hogy hova fogok érkezni. Senki sem tudja, hogy pontosan hova zárták be Harryt, csak is az ösztön, az ösztön, amire hagyatkozni tudok. Utoljára nagyot szippantok a hűvös, szinte már csípős Kapitóliumi levegőből, s megérzem, hogy egy kis esőcsepp a karomra hullik, mire rögtön kiráz a hideg. Egy, két, há! Soha ne hagyjon el a remény. A lábaimat előreteszem, s bemászom a csőbe, s lassan, nagyon lassan kezdem magam rávenni, hogy lefelé ereszkedhessek. Harc van, harc, és minden bizonnyal Snow minden erejét arra használja, hogy megvédje magát, és persze mindet gonoszságot és aljasságot a maga védelmére fordít. Talán nem őrzik most őket. Ezekkel a szavakkal nyugtatom magamat, míg olyan 10 métert ereszkedek a koromsötét csőben, s utána egy folyosó apró sarkában érek földet. Kiskoromban utáltam a sötétet, s néha féltem tőle, csak is akkor nyugattam meg jobban magam, amikor rájöttem, a szemeim képesek arra, hogy még a koromsötétben is lássanak, ez volt a gyógyításon kívül az egyetlen képességem, melyre büszke voltam. Nagyot nyekkenek a hideg földön, s a kezem ösztönösen az övem felé lendül, miközben végigpásztázom a helyet. Egy hosszú folyosón vagyok, ahol minden szürke, mintha nem is az elnöki palota része lenne. Valahol itt kell lennie! Valahol! Hirtelen érzem, hogy a térdeim megremegnek, ahogyan a talpam alatt hirtelen dübörögni kezd a föld, én pedig ijedten huppanok le a sarokba, készen arra, hogy megvédjem magam, ha tudom. A folyosón ekkor fehér csizmákat pillantok meg, legalább öt Békeőrt, akik hatalmas fegyvereikkel, szinte futva száguldnak el előttem, miközben hangosan beszélnek egymás között. Nem vagyok benne biztos, de mintha azt hallottam volna: lázadók. A Békeőrök amilyen gyorsan csak jöttek, el is futnak, de magamban még is félelmet érzek, mert tudom, ha nem vettek észre az azt jelenti, hogy valami más fontos dolguk volt. Valami, ami sokkal fontosabb. Óvatosan kilépek a sarokból, s remegő térdekkel állok meg a hosszú folyosó közepén. Legszívesebben elordítanám magam, idehívnám Finnicket vagy Johannát, mert most, hogy egyedül vagyok, úgy érzem, nem tudok semmit sem tenni. Eddig mindig volt valaki, aki megmondta, hova kell menni, s most, a Viadal óta először, csak is a saját ösztöneimre hagyatkozom. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ez az egyetlen hang itt, mert a folyosó csöndes, szinte kihalt, s magamban, azon kezdek rettegni, nincs is itt Harry. Vagy talán már megölték, Snow nem várta meg, míg a lázadók elérkeznek ide, ezzel is csak engem akar gyengíteni, hiszen, ha megöli Harryt, akkor én biztosan összeomlok. Hirtelen pánikroham tör rám, s a kezemmel muszáj megkapaszkodnom a falban, hogy el ne essek, miközben a szemem előtt fekete pontok táncolnak. Túlságosan kihalt, lehetséges, hogy elkéssek? De így, ebben az állapotban bárminek könnyű préda vagyok, így egy percig leguggolok, s megpróbálom visszanyerni a normális lélegzésemet. Teljesen egyedül  vagyok. Magamban a harcra gondolok, arra a sok emberre, aki odalent küzd az igazságért, de ekkor eszembe jut, hogy nekem is fontos dolgom van, ki kell szabadítanom valakit akit szeretek, s lehet, hogy most nincsenek itt Békeőrök, de ez talán egy rövid állapot. Nincsenek itt Békeőrök! Az egész folyosó kihalt, talán a csizmások itt őrködtek, de most elrobogtak valamerre, nekem pedig van öt percem, hogy megtaláljam Harryt. Remegve lépek az egyik ajtóhoz, s a kezemmel erősen kezdek dörömbölni rajta, de zárva van, s senki életjelét nem hallom onnan. Egy percig csak rohangálok, megpróbálok betörni minden egyes ajtót, dörömbölni rajta, de egyik sem engedelmeskedik. Minden kihalt, teljesen kihalt. Egy percig csak remegve állok a helyemen, s az agyamban megpróbálom feldolgozni azt a sok információt, melyeket kapok, hogy talán nincs is itt Harry, hogy késő van, hogy megölték. A szívem egyre hevesebben dobog, és lassan félek, hogy elvesztem a lábaim felett a kontrollt, s itt zuhanok össze, ahol majd megtalálnak a Békeőrök, megtalálnak, s ki tudja mit tesznek velem. A remegő kezeim ösztönösen a fülemben lévő mikrofonhoz lendülnek, s érzem, hogy lassan előbuggyannak a könnyeim tehetetlenségemben. Itt vagyok, de semmit sem tudok tenni, ideküldtek, de nincs itt Harry. Legszívesebben felhívnám Katnisst, a nővéremet, aki mindig is erősebb volt, nagyobb és jobban tudta mit kell tenni, mert én most nem tudom….. nem tudom, hogy mit csináljak. A tehetetlenség, a félelem, és az érzés, hogy az őrök mindjárt visszatérnek összekeveredik bennem és remegésre készteti a testemet, a kezem pedig lassan, nagyon lassan a mikrofon felé lendül. Nem érdekel. De ekkor hirtelen úgy érzem magam, mint akit arconvágtak, mintha a fejemben felgyúlt volna egy kicsi fény, valami, ami azt mutatja, hogy talán van remény! Ismét a remény. A remegő kezeimet leejtem magam mellé, és találomból egy ajtóhoz lépek, de inkább leülök elé, mert félek, hogy a lábaim itt fogja felmondani a szolgálatot. Van valami, egy dolog, mely alapján, talán meg tudom találni Harryt. Az ajtók zárva, de kell egy hang, egy olyan dolog, mely felidézheti egy közös emlékünket, melyet én is, és ő is megismerünk. Magamban előjön egy kis jelenet, az első, amikor igazán boldog voltam vele, s a számra lassan mosoly kúszik az emlék miatt. Egy kicsit közelebb húzom magam az ajtóhoz, majd egy pillanatig várok, hogy nem hallok e csizmadobogást vagy valami hasonlót. De az egész emelet, a folyosó kihalt, s amíg még van időm, akkor kell megtennem. Mindenem remeg, s a fejemen lecsúszik egy izzadságcsepp, ahogyan elkezdem.

-       Lángolj fel lelkünkben…… - az örömóda. Mikor Harry először énekelt nekem azon a borzalmas hangján, s mikor először éreztem, hogy igazán boldog vagyok vele, egy emlék, melyet a szívemben már mióta féltve őrzök. Ha itt van…. ha meghallja

-       Égi szikra, szent öröm…. – a hangom egyszerűen borzalmas és remeg is, de még is folytatom, miközben magamban egyre csak ez a jelenet pereg le, ez, amire ha csak végiggondolok, a boldogság elárasztja a testem, s a mosoly az arcomra kúszik. De most mintha könnyekkel is küszködnék.

-       Térj be hozzánk drága vendég. – érzem, ahogyan egy könnycsepp lefolyik az arcomon, s a hangom egyre erőtlenebbé, és erőtlenebbé válik. Harry…..

-       Térj be hozzánk drága vendég. – ez nem én vagyok. Nem az én hangom! A pupilláim hirtelen kitágulnak, s az eddigi mozdulatlanságból felugrom, egy hirtelen mozdulattal, s a fejemet az ajtóra hajtom. Bárhol megismerem ezt a borzalmas hangot.

-       Térj be hozzánk drága vendég! – és ekkor hirtelen egy fojtott sikoly szakad ki belőlem, s érzem, hogy egy sós könnycsepp lefolyik az arcomon. Ez Harry hangja! Harryé! A lábaim hirtelen felpattannak, s most mintha minden egyes nehézség eltűnne, ahogyan a szememmel észreveszek egy kis szellőzőnyílást a falon. Egy nyílást, ahova képes vagyok felmászni, ami a szobába vezet. Harry! A remegő kezeim egy mozdulattal letépik a rácsot, s most azon kapom magamat, hogy a könnyeim már patakokban folynak, még is látom, ahogyan a testemet bepréselem a szűk nyílásba, s lassan megindulok előre. Ez a hang, ami volt már lágy, volt már borzalmas, csengett már a szomorúságtól és nevetéstől, ez itt Harry Black hangja, fizikailag érzem, hogy egyre közelebb van. A térdeim és minden tagom remeg, ahogyan végigkúszom a szellőzőben, s közben csak hallgatom a hangot, a borzalmas hangot, melytől egykor felállt a szőr a hátamon, de most bármire képes lennék érte. Képes lennék Harryért. A kezeimmel kilököm a rácsot, ami a túloldalt van, s próbálok lassan leereszkedni a szobába, ahonnan a hang jön. Magamban fel sem merültem mi van ha ez csapda, vagy Snow elnök egyik borzalmas kelepcéje, csak is a fiú leng a szemem előtt, mint annak idején, az Arénában, amikor a keresésére indultam. Most sem érkezek le szépen a földre, s az ugrás szinte kinyomja belőlem a szuszt. De abban a pillanatban, hogy a szemeim végigjáratom a homályos, kicsike szobán, ahova jöttem, a szívem heves dobogásba kezd, s a gyomrom erősen begörcsöl. Mert meglátom a sarokban. Vöröses haja az a homlokába lóg, s nagy kék szemei szinte világítanak a sötétben, amint lassan felém néznek. Valaki akit szeretek. Akiért bármit megtennék. Aki az igaz szerelmem. Aki itt van. Harry Black!