24. fejezet II.

Sziasztok! Hűha, hát itt vagyunk, elérkeztünk ehhez a részhez is, ami azt gondolom a Daughter of Hope egyik legfontosabb és talán legszomorúbb jelenete. Sokat gondolkodtam, hogy tegyem e vagy ne tegyem, merjem e bevállalni, és végül is, ez lett az eredménye. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a bizonyos csavarról, és tudom, hogy nem vagyok egy Suzanne Collins, de remélem, meglep titeket. Jó olvasást!

Érzem, hogy a szívem még mindig hevesen dobog, de a könnyeim lassan kezdenek eltűnni az arcomról, s helyét az izgatottság, és a boldogság veszi át. Még mindig Harry kezét szorítom, miközben remegő kézzel bekapcsolom a mikrofonomat, s amint a kezem hozzáér a hideg felülethez, a sípolás szakít a csendbe. Majd hirtelen meghallok egy hangot, egy hangot, mely idegeskedve és remegve cseng a túloldalról-

-       Prim? Prim, te vagy az? – a nővérem hangja az, aki azóta talán még mindig a légpárnáson ül, s csak arra vár, hogy jelet adjak neki. Óvatosan nyelek egyet, majd beszívom a levegőmet, miközben lassan a felkészülök.

-       Katniss én vagyok…. én….. én…… sikerült. Teljesítettem az akciót itt van, itt van mellettem Harry! . a hangom remeg és gyenge, de érzem, hogy a testemet egy furcsa érzés árasztja el, olyan mint a megkönnyebbülés, és az öröm keveréke. Büszkeség. Hallom, hogy Katniss szabályosan sikítozni kezd a vonal végében, miközben Harry vigyorogva beleszól a mikrofonba, hogy jelezze, itt van.

-       Tudtam, Istenem, tudtam, hogy sikerül. Figyelj Prim, ugyanazon a vonalon gyertek vissza, ahol jöttetek. Nem kell megvárni Johannáékat, csak siesstek. Odalent már a végjáték zajlik, és nem akarom, hogy bajotok legyen. A légpárnással az ötödik utcában várunk. – óvatosan bólintok, miközben még mindig lehetetlen letörölni a vigyort az arcomról, mely ott éktelenkedik, mióta idejöttem. A kezemet Harry felé nyújtom, aki óvatosan megpróbál felállni, készen az indulásra. Nincs többé mutáns, nincs többé fegyver, mostantól, ha innen kiérünk talán biztonságban leszünk. Talán….

-       Hé, hogy értette Katniss, hogy Johannáék? Te jóban lettél Johanna Masonnal? – kérdezi Harry mosolyogva, de a hangjából enyhe hitetlenkedés cseng ki, miközben leemelem an rács tetejét, hogy visszakússzunk a folyosóra.

-       Hát, ez hosszú történet. De mindent elmesélek, hidd el. – mosolygok rá, miközben a kezébe nyomom az eddig övemben heverő pisztolyomat. Kell, hogy valami őt is megvédje. Igaz próbál, de látom rajta, hogy sokkal nehezebben megy neki a mászás, s lassabban haladunk, pedig még is nagyon igyekszik. Ki tudja mit tehettek vele, amiért így legyengült? Miután kiérünk a szobából egy percig odaadom neki a kulacsomat, miközben én óvatosan végigosonok a folyosón. De most is olyan csöndes, mint akkor amikor jöttem, ki tudja, talán a Békeőrök nem is fognak visszajönni ide. Kiráz a hideg erre a gondolatra, miközben erősen megragadom a fiú kezét, s húzni kezdem, ahhoz a sarokhoz, ahol én bejöttem az épületbe, ahol még mindig ott a cső, csak arra várva, hogy felmásszunk rá. Csak addig engedem el a kezét, amig előremegyek a csőben, de legszívesebben még ott is fognám, kapaszkodnék belé, és meríteném az erőt, azt az erőt, melyet több hónap óta nem sikerült megkapnom. A hiány, a Harry miatt érzett hiány még most is erős a lelkemben, s néha olyan érzésem van, hogy ha egyszer elengedem a kezét, akkor el fog tűnni, én pedig a Tizanharmadik Körzetben ébredek fel, úgy hogy ezt az egészet csak álmodtam. Felfelé sokkal nehezebb mászni, s én is megcsúszok néhányszor, miközben kalapáló szívvel próbálom erősen markolni a  cső falát, s teljes erőmmel húzni magam. De abban a pillanatban, hogy megérzem, hogy a hűs levegő megcsapja az izzadságtól ázó arcomat, s először meghallom a külső hangokat, egy pillanatra könnyebbülök meg, de ez csak egy apró pillanatig tart. Ugyanis amint kiérek az Elnöki Palota fojtogató és hideg folyosójáról meghallom a hangokat, azokat a hangokat, melyek ösztönösen is remegésre késztetik a testemet. A harc még mindig folyik odalent. A levegőbe emberi kiáltások, s fegyverek ropogása vegyül bele, miközben az eső, mely eddig csak csepergett, már igazán áztatni kezdi az utcákat. De még a vihar, sem a szél nem tudja elvinni a levegőből a bűzös puskaporszagot és a kiáltásokat, melyek szinte a fülemig elhatolnak. Látom, hogy Harry is felemelkedik a csőből, és abban a pillanatban megszorítja a kezemet, de látom, hogy nagy kék szemein átfut valami, valami árny.

-       Végjáték? – kérdezi tőlem halkan, miközben lassan a tető közelébe lépünk, hogy lelássunk az utcára, a kezem pedig ösztönösen az övemhez lendül. De mielőtt bármit is válaszolnék meglátom azt, ami odalent van, ami tényleg bebizonyítja nekem, hogy nincsen többé visszatáncolás, ami odalent van, az az igazi harc. Az utcákon cak úgy hömpölyög az emberáradat, sokan színes ruhában, a falak mellett furakodnak de a legtöbbek kezében fegyver van, mind a szürke ruhásoknál, akik talán a mi embereink, és mind a rikító Kapitóliumiaknál. Érzem, hogy a térdem megremeg, ahogyan az áradatot figyelem, akik ide-oda lőnek, s mintha nem érdekelnék őket a többiek, csak is a saját védelmükre törekednek. A szívem hevesen dobog, ahogyan óvatosan biccentek a fejemmel, s érzem, hogy lassan fekete pontok érnek be a látómezőmbe. Igen, Ez már a vége. Óvatosan megmarkolom a kezemmel a falat, hogy megpróbáljak lassan leereszkedni a tetőről, utánam pedig Harry indul, egyenesen le az utcára, a nagy áradat felé. Tudom, hogy merre van az ötödik utca, ha leértünk nyugatra kell futni, oda, ahol a Fővárosunk kihalt része van, és onnantól megmenekültünk. Ha addig nem talál el egy lövedék, vagy nem történik nagyob bajunk. Teljes erőmből huppanok le a talajra, s egy hatalmasat nyekkenek, érzem, hogy az orromat megcsapja a lent uralkodó kénes bűz, s fülemet az emberek cipőinek, csizmáinak dobogása. Látom, hogy a fiú is földetért, s szemével csodálkozva fürkészi az embereket, akik egyáltalán nem figyelnek ránk, mintha észre sem vennének, miközben egyre többen loholnak el mellettünk. Valakik talán menekülnek, s valakik talán harcolni mennek, de ha így haladunk, könnyedén eljutunk az ötödik utcába. Óvatosan feltápászkodom a fal mentén, és Harry felé intek, miközben a kezemmel ösztönösen is kitapogatom a fegyveremet a zsebemben. Nem akarom használni. A szememmel próbálok nyugat felé tekintgetni, hogy meglássam az utat, de az emberek egyre többen vannak, s lassan meglátom, hogy szinte mindegyikük kezében valamiféle fegyvert szorongat. Érzem, hogy megremegnek a térdeim, ahogyan a tömeget túlharsogva próbálok odakiáltani Harrynek, hogy itt az ideje menni. De ekkor hirtelen meghallok valamit, valamit, mire a fejem ösztönösen is balra fordul, a szívem pedig hatalmasat dobban. Valahol, közel a palotához hangzik fel a hang, majd lassan tejedni kezd, és hozzánk is eljut az üzenet, valakik azt kiabálják: a lázadók! A lázadók! Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan az agyam felfogja az információt, a lázadóink, a mi lázadóink, a Tizenharmadik Körzet lázadói áttörték a kaput, és most éppen az elnöki palota felé igyekeznek. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam a megkönnyebbülés, de ekkor nagyot nyekkenek, a tömeg ugyanis hirtelen erősen megindul, engem pedig a falhoz szorít Idegesen kapkodva a levegőt próbálok kilátni az emberek gyűrűjéből, miközben érzem, hogy a fejemet beverem a hátam mögött lévő hideg falba. Az Elnöki Palota! Remegő térdekkel ugrok fel, hogy átnézzek az emberek felett, oda, ahol minden bizonnyal a lázadóink vannak, a palota irányába. De a szemem nem a lázadókon, de nem is a palotán akad meg. Hanem a palota melletti furcsa építményen. Egy kisebb ház, melynek oldalait fából tákolták, de teteje nincsen, úgy néz ki, mintha egy hatalmas karám lenne. Ekkor hirtelen beszorulok két Kapitóliumi közé, és a tömeg hömpölyögve visz magával, egyre inkább elsodorva Harrytől. De engem még is az a furcsa építmény érdekel, amiben van valami, amitől a szívem hevesen dobogni kezd, szinte késztetést érzek arra, hogy meglássam a nagy karámot. De ekkor meglátok egy csoportot, fehér ruhát viselnek, melynek hátulján vörös kereszt van, s nagy táskákkal futólépésben igyekeznek a furcsa tákolmány felé. Rögtön felismerem őket, a Tizenharmadik Körzet szanitéceit, és gyógyítóit. De ekkor már elég hely van, hogy lássak, s azon kapom magam, hogy szinte a karám mellett ácsorgok. És ekkor hirtelen úgy érzem magam, mint akit erősen fejbe vertek, amint rájövök, mi is ez, s megpillantom a benne lévő lakosokat. Nem menekültek, de nem is lázadók. A karámon belül csak gyerekek tartózkodnak, néhányan sebesek, idősek és fiatalok, őket pedig Békeőrök veszik körül. Minden bizonnyal Snow tetette őket ide, de egyáltalán nem azért, hogy meggyógyítsák őket. A harc már teljesen elfajult, s félő, hogy a lázadók győznek. Az elnök pedig fél, valójában a zsarnok álarca mögött ő is egy félő ember, s egy dolog van, mely biztonságot nyújt neki. A gyerekek, ez az elő pajzs! Hiszen a lázadók nem akarnák megölni a gyerekeket, igaz? De ebben a pillanatban meghallom az első keserves hangot, melyet sírás követ, s érzem, hogy a lábaim meggyengülnek, ahogyan elér a fülembe a zaj. A kisgyerekek közé egy ejtőernyő hullik, a s az egyik a kezével erősen bontja ki a csomagolást. De ekkor az ernyő hatalmas robajjal robban fel, s a gyerekek egyszerre kezdenek sikítozni, üvölteni és sírni. Érzem, hogy kitágul a pupillám, s a lábaim ösztönösen útnak indulnak, egyenesen a gyerekek felé, mert tudom, hogy ezek az ejtőernyők nem élelmet tartalmaznak. Átvágok két Békeőr között, akik észre sem vesznek, talán mert kicsi vagyok, s remegő lábaimon rögtön a karámban találom magam. Megpillantom a többi szanitécet, akik minden erejüket beleadva mennek a sebesült gyermekekhez, és ekkor felhangzik az agyamban valami, egy tanács, melyet régen még anyutól kaptam. „Sose feledd, hogy gyógyító vagy!” És ekkor én is megindulok az egyik jajgató kisgyerek felé, aki a földön fekszik, miközben a kezében még látszik az ejtőernyő maradványa. Tudom, hogy nincs itt Harry, de most képtelen vagyok másra figyelni, mint a  gyógyítás. Remegő kézzel kapom le a kabátomat, és fektetem a kisgyerek vállára, miközben óvatosan suttogok neki valamit. De ekkor látom, hogy egyre több ejtőernyő érkezik le, egyenesen felénk, a gyerekek pedig vékony kezükkel kapkodva próbálják utolérni, hátha találnak benne valamit, gyógyszert, vagy ételt, ami segít. Éppen egy másik gyerek felé fordulok, amikor meghallok egy hangot biztos vagyok benne, hogy engem szólítottak. És ekkor meglátom Harryt, aki üvöltözve szalad a karám felé, de beleütközik az előtte álló Békeőrökbe, akik fehérkesztyűs kezükkel lefogják a  fiút, és nem engedik be. De ekkor meghallom, hogy valaki, a másik oldalról szinte nekem szól. Amint megfordulok remegve jövök rá, hogy a pólóm hátul kilóg, rálógva a nadrágomra, miközben a kezemet még mindig a kisgyereken tartom. De ekkor meglátom a nővéremet, Katnisst, aki hadonászva közeledik felém, az arcára a félelem, és az aggodalom ül, miközben a kezével mutogat nekem valamit. Óvatosan, remegő lábaimon felé fordulok, miközben megpróbálok szólni neki. Mi történt, miért kiabál ennyire, és miért ilyen sápadt az arca? De ekkor meglátom, hogy az ejtőernyők leszállnak az égről, és pont ott ahol én vagyok pont a karámban érnek földet.  A számból Katniss neve szökik ki. Meghallom a  sírást. És ebben a pillanatban felrobban a maradék ejtőernyő.