25. fejezet I.

A fejembe valami iszonyatos fájdalom hasít, ahogyan lassan eltűnik előlem a nagy fehérség, mely eddig szinte vakítóan ragyogott. S nem hagy mást hátra, mint a fájdalmat, az iszonyatos fájdalmat minden porcikámban, és a könnyeket, amik lassan csorognak le az arcomról. De abban a pillanatban, hogy megérzem magamon a hideg levegő süvítését, és óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, rájövök, hogy még itt vagyok. A földön! Úgy érzem magam, mint akire ólmot pakoltak, s hiába próbálkozom, a szemem nagyon lassan nyílik ki. Mintha abba is belefáradnék, hogy lassan kinyissam őket, miközben a világ kivilágosodik előttem. Eleinte csak egy nagy maszatos foltot látok, de minden egyes perccel erősebbek a színek, s amint meglátom magam felett a sötét eget, a torkomból hatalmas sóhaj szakad ki. A légzésem, mintha nem lenne normális, s a szívverésem is lassú, arról inkább nem is gondolkodok el, hogy milyen állapotban lehetnek a végtagjaim. Csak percekig bámulom magam előtt a sötétséget, miközben hálát adok, hogy itt vagyok, hogy nem haltam meg. Isabelle pedig ott van fent, ott ahol…. És ekkor minden kivilágosodik előttem. Meglátom a sötét égen a holdat, mely most olyan, mint egy nagy kerek labda, bevilágít mindent, amerre csak a szem ellát. A levegő nehéz, s puskapor, s az émelyítő füst szaga terjeng benne, ahogyan a hűvös szellő tovaviszi a vidéken. Nincsenek már suhogó bombák, csak is halottak, ahogyan körbenézek meglátok néhány embert a földön feküdni, s tudom, én vagyok itt az egyetlen aki él. Óvatosan megpróbálom megmozdítani a fejemet, de nem bírom, mintha valaki erősen bekente volna ragasztóval, s odatette volna  a hideg földhöz, melyen most a testem fekszik. Ki tudja, mi is történt velem, de az az érzés nagyon nem tetszik, hogy még a pislogás, is sok erőmbe kerül. Balra tőlem meglátok egy kis dobozt, illetve csak a fekete, füstölgő hamvait, melyből még száll a füst, és ekkor jövök rá, vajon mennyi pusztítást okozhattak a bombák. A gyerekek, az orvosok. Néhány percig csak a földön fekszem, és megpróbálok levegőhöz jutni, s legalább a kisujjamat megmozdítani. A fájdalom helyett, mintha erős fáradtság lenne úrrá rajtam, de még is próbálom nyitva tartani a szememet, mert egy ilyen helyzetben való elbóbiskolás akár a végzetet is jelentheti. Nem tudom, mennyi ideig fekszem így, miközben csendben hallgatom a Kapitólium hangait és figyelek, de most nem ég hatalmas világosság az ablakokban és nem is hallom a nyüzsgést, úgy érzem magam, mintha egy pusztaságba keveredtem volna, ahol nincs más, csak romok. Füstölgő romok, mint annak idején, a 3. Nagy Mészárlás Arénájában. De ekkor hirtelen megérzem, hogy a föld kissé rengeni kezd alattam,s  fáradt szemeim azonnal kivesznek egy fénycsóvát, mi több többet is, amelyek tőlem néhány méterre mozognak, mintha keresnének valakit. A pupilláim ösztönösen felpattannak, de a gyengeségem miatt többet nem tudok tenni. Emberek! És ekkor jól kivehetően több alakot látok meg, s zajok csapják meg a fülemet, zajok, mintha valaki hangosan bömbölne. És ekkor meglátok elől egy alakot, talán egy alacsonyabb lány, aki a kezével hadonászva int a romok felé, miközben sírása visszhangzik a házak között. Nem is sírás, inkább üvöltés.

- Nem lehet, nem lehet, nem lehet! Gyere vissza, kérlek, gyere vissza! – egy másik alak, talán egy fiú erősen megöleli a lányt, de ő csak ellöki a kezét, majd a földre roskad, s kezét a tenyerébe temetve zokog tovább. Felismerés suhan végig a testemen, mintha ismerném! És ekkor meglátok, három másikat, az egyik alacsonyabb mint a másik kettő, fiúnak látszik, de most ő is sír, látom, hogy vállai rázkódnak a könnyektől. A két nagyobb megpróbálja megvigasztalni, de nem megy nekik, látom, hogy mintha ők ketten is remegni kezdenének. Óvatosan megpróbálom felemelni a fejemet, amikor hirtelen eszembe jut valami. Hiszen ezek túlélőket keresnek! Olyanokat, akik nem vesztek oda a bombák erdejében, s még élnek. Én….. én…… de ekkor a fejem visszakókad a hideg járdára. Meglátom, hogy a kisebb fiú a földön ülő lány mellé lép, leül hozzá, és átkarolja  a vállát, majd mind a ketten a romok felé bámulnak, miközben a zokogás rázza  a testüket. Alacsony fiú…. Lány, aki üvöltözik. És ekkor a szívem heves dobogásba kezd, amikor meghallom. Meghallom a nevemet

- Prim, nem teheted ezt! Hallod! Tudom, hogy élsz, tudom! – Katniss? És ekkor hirtelen úgy érzem magamat, mint akit fejbevágtak volna. Katniss, Harry, Peeta, Johanna és Finnick! A számat óvatosan kinyitom,s  teljes erőmből beszívom a levegőt, majd elkiáltom magamat, olyan hangosan, ahogy csak tudom. A nővérem után. De a számat valami furcsa, ismeretlen hang hagyja el, ami egyáltalán nem emlékeztet önmagamra, mintha a hangom rekedt lenne, s egy hörgés sem telik ki tőlem. Az alakok még egy darabig ülnek, s én ismét megpróbálkozom, de sikertelenül, mintha egyszerűen elment volna  a hangom. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog, és kezdek kétségbe esni, a sötétség szinte beszippant és tudom, ha ezek elmennek, akkor vége. Képtelen leszek mozdulni, képtelen leszek túlélni. De hiába, képtelen vagyok megszólalni, mintha valami gátolná a hangomat, miközben én lassan kezdek pánikba esni. Látom, hogy a két alak feláll, s mintha nem akarnának menni, de még is kötelességük hívja. Elvégre nem találtak túlélőket a romok alatt. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a fénycsóvák lassan távolodni kezdenek, az agyam pedig zakatolni. Ne, Katniss, nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt! Harry, gyere vissza!  De a hangomat senki sem hallja meg. Minél egyre eltávolodnak, annál inkább félek, mert tudom, hogy túl akarom élni, azt akarom, hogy észrevegyenek. Érzem, hogy az izzadságcseppek lassan legördülnek a homlokomon, amikor eszembe jut valami, valami, amit talán meg tudok tenni. Beszélni nem de… de…. érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Nem hagyhatsz itt Katniss. Hatalmas erőt veszek magamon, és megpróbálok mindent beleadni. Mindent, amit csak tudok, ahogyan lassan kinyitom a számat. És fütyülni kezdek valamit. Valamit, amiben biztos vagyok, hogy meghallják. Ruta dalát!