26. fejezet II.

Halott. Snow elnök, az az ember, akitől annak idején rettegtem, aki fájdalmat és csalódást hozott emberek ezreinek, akivel az előbb beszéltem, most már halott. Mindenemet átjárja a remegés, ahogyan eszembe jut az utolsó reakciója, amikor  utoljára rám vigyorgott, én pedig alig bírom elhinni, hogy mit mondtam. A kamerák még mindig az én arcomat mutatják, ahogyan kipirosodva és  zihálva állok a nővérem mellett, s a szavaim még a levegőben keringenek. Ez volt az a furcsa érzés, ami bennem lakozott, amire nem tudtam megmondani, hogy mi is az. Ha nem kaptam volna az életben annyi fájdalmat, annyi megalázást, ami főleg az elnöknek köszönhető, akkor talán még most is egy kicsi, és félő lány lennék, aki képtelen felállni a padlóról. Az elnök ott hever a földön holtan, miközben a kamerák megmutatják arcát, a száját, ami még halottan is vigyorra áll. Vége. Érzem, hogy kiráz a hideg, s egy másodperc töredéke alatt megölelem a nővéremet, miközben a tömeg szinte kitör. Hangosan kántálnak, és üvöltenek, miközben lassan a Körönd egyre jobban kezd feléledni. De a csendet képtelen vagyok elfeledni. A csendet és a mondataimat, amit ha talán nem tettem volna meg, most bánnám. Vége. Nem lesz többé gyilkosság, talán nem lesz zsarnokság sem Panemben. Nincsen többé Snow elnök.

*

A magassarkú cipőm kopogása visszhangzik a hosszú folyosón, melyen most végig vezetnek. Még mindig azt a ruhát viselem, amit az elnök kivégzésén, hiszen alig telt el néhány perc azóta. De most itt vagyok, abban a hűvös elnöki Palotában, ahol egykor Snow járkált, ahogyan végignézek a csodálatos festményeken, az eszméletlen kupolákon, eszembe jut, hogy vajon hány borzalmas és fájdalmas dolgot szőttek itt. Vajon ő is ezeken a köveken járt, miközben azon gondolkozott, hogyan is tegye még emlékezetesebbé a legújabb Viadalt. Kiráz a hideg ezekre a gondolatkora, s a szemem ösztönösen is a két Békeőrre téved, akik lassan lépdelnek mellettem, mintha csak testőrök lennének. Nem tudom, hogy nekem miért kell most bemennem arra a bizonyos tárgyalásra, ahol a Tizenharmadik összes vezetője, s a régi győztesek is jelen lesznek, ahol az fog eldőlni, milyen sors is várjon a Kapitóliumiakra. Hiszen nekem nincsen közöm sem a politikához, lehetséges, hogy szimbólum vagyok, de legszívesebben elfutamodnék innen. Hirtelen azon kapom magam, hogy az őrök megállnak az egyik nagy ajtó előtt, melyen gyönyörű indás díszítések futnak, s fehérkesztyűs kezeikkel belökik a hatalmas ajtót. Egy másodpercem van, hogy kihúzzam magam, és nagy lélegzetet vegyek, ahogyan kitárul az ajtó, s a benti világ is. Egy hatalmas teremben vagyok, ahol padok ezrei foglalnak helyet, s a falakat olyan festmények díszítik, melyek Panem régi koraiból származnak, akkorról, amikor még nem volt Éhezők Viadala. Kiráz a hideg, amikor meglátom a vezetőket a fő asztalnál ücsörögni, s körben az összes régi győztest, de mindenkinek komoly, bár még is derűs az arca, ahogyan egymás mellett ülve figyelnek a dolgokra. Nagyon sóhajtok, és összeszorítom a fogaimat, ahogyan lassan egy székhez lépek, és leülök Harry Black mellé, aki most fekete ruhába van öltözve, nagy kék szemei szinte világítanak a sötét teremben. Nagyot sóhajtok, s próbálok a vezetőkre figyelni, de ekkor a szemem sarkából hirtelen meglátok valamit, valamit, ami remegésre készteti a testemet. A nagy főasztal előtt a padon ugyanis két gyermek ücsörög. Az egyik hosszú szőke hajú, s legalább tizenhat évesnek tűnik, miközben magát kihúzni próbálja, s remegés nélkül próbál figyelni az előtte ülő vezetőkre. A másik lány viszont igen kicsi, tizenkét éves lehet, s barna hajfonatai a válláig lógnak, miközben kezeivel erősen markolja a mellette ülő lány kezét. A nővére  kezét! Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, és úgy érzem, majdnem leesem a székről, amikor a felismerés szinte pofont ad nekem. Ezeket a lányokat már sokszor láttam, hivatalos ünnepségeken a televízióban, vagy színes Kapitóliumi magazinok címlapján. Ők Snow elnök unokái! Érzem, hogy egész testemből remegni kezdek, ahogy a két lányra nézek, akik ugyan próbálják tartani magukat, de látszik rajtuk az őket behálózó félelem.

-          Több javaslatot kaptunk a Fővárosunkat illető büntetésekkel kapcsolatban, hiszen ők több évig nézték végig, ahogyan gyermekeinket lemészárolják, s az Arénába hurcolják. Maguk mit gondolnak, szükség van büntetésre? – Sharona ül az asztal közepén, s gyönyörűen néz ki, az arca szinte sugárzik, de látom kék szemeiben a kis izgatottságot. A termen halk suttogás folyik végig, de én még mindig a lányokat nézem, a lányokat, akik fájdalmas tekintetükkel bámulják a többieket, miközben én még erősebben szorítom Harry kezét.

-          Szerintem valami pénzbüntetés kéne. – szólal meg hirtelen Beete, aki a jobboldali részen ül, mire a mellette ülő néhány ember bólogatni kezd.

-          Meg kéne fosztani őket a pompától. Vissza kéne nekik adni, azt amit tettek velünk! - a terem zúgolódni kezd,  miközben mindenki a mellette lévővel igyekszik megtárgyalni a dolgokat. De látom, hogy a kislány most valamit a nővérem fülébe súg, mire ő csak megsimogatja a barna hajacskáját, mintha a szájával a „Minden rendben lesz” szót formálná.

-          Rendezzünk egy utolsó Viadalt. Kapitóliumi gyerekekkel! – áll fel Johanna hirtelen, mire úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak, s a köhögés úrrá lesz a testemen. Egyre többen pattannak fel, miközben Johanna érveit erősítik, sokan csak bólogatnak, de a legtöbben hozzá is szólnak. Igaz, bűnhődjenek ők, legyen egy utolsó Viadal, hogy ők is érezhessék a fájdalmat. Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan körülöttem lassan mindenki megemelkedik, a szemekben felizzik a bosszúvágy, és a régi emlékek, szinte minden győztes helyesel az ötletre. De ekkor látom meg a két lányt. A nagyobbik behunyja a szemét, miközben mindene remeg, s a kisebb arcán már könnyek folynak. Hiszen ha Viadal lenne gondoskodnának arról, hogy Snow unokáit bent lássák az Arénában harcolni, s akkor nem lesz számukra semmilyen kiút, csak is a halál. Mindenem remeg, s a szívem hevesen kalapál, félek, hogy nem bírom elviselni azt, ahogyan egyre többen helyeselnek, s pattannak fel az asztaluktól. A teremben a hangzavar mint egy orkán kerekedik felül, én pedig csak remegve ülök, s bámulom a lányokat. Ezt nem tehetjük. És ekkor hirtelen felpattanok, mielőtt az agyam végiggondolná mit teszek, a szám máris kinyílik.

-          Várjatok, csak egy percig kérlek! –a hangom halk, s félek, hogy a többiek nem fogják meghallani azt, amit mondani akarok. De ekkor a mellettem ülő Katniss elkiáltja magát, nagy hangjára szinte mindenki felfigyel a teremben.

-          Hogyan gondoljátok ezt? Tudom…. tudom, hogy mekkora fájdalom volt ez nekünk évről évre, s meg is tapasztaltuk a borzalmakat és a fájdalmakat. De egy pillanatra álljatok le, és ne…. ne a gyűlölettel gondolkodjatok. Egy ember miatt akartok büntetni több ezret? Hiszen csak is Snow a hibás ezért az egészért, nem ők….. – a remegő kezeimmel a két lány felé intek, s érzem, hogy a hangom egyre hangosabb lesz,

-          És nem is a Kapitóliumiak. Talán mert itt születtek? Nézzétek, megértem, hogy a legszívesebben ezt visszaadnátok, de mi lenne? Mi,- ez az egész új kormány, a lázadás, nem a békét akarta? Nem azt, hogy ne legyen Éhezők Viadala, és mindenki nyugalomban és békében éljen tovább? Ugye, hogy ezt. És ha most ismét egy Viadalt rendeznétek, akkor sajnálattal látnánk, hogy a kormány nem változott semmit sem, maradt a  gyűlölet és a bosszú. Ugye nem akarjátok ezt, nem akartok lesüllyedni Snow szintjére? Ugye…… békét akartok? – a hangom a végére elhal, s szinte egy remegő semmi marad helyette. De látom, s hallom, hogy a teremben a levegő szinte megdermed, s az eddigi kiáltások megszűntek. Johanna is csodálkozva néz rám, ahogyan a szeméből mintha egy pillanatra eltűnt volna a bosszúvágy, s csodálkozó szemekkel nézne rám. Tudom, hogy az én kis véleményem nem számít sokat, de még is, mintha tényleg elég erősnek érezném magam, ahogyan ezeket a szavakat kimondtam. És ekkor a szemem a két lányra vándorol, akik most mind a ketten rám függesztik a tekintetüket. A kislány arcán még folynak a könnyek, s erősen markolja  a testvére kezét, de ekkor meglátom a nagyobbat, aki egyenesen felém néz. Nagy kék szemeiben mintha valami, valami furcsa csillogna, egy pillanatra eltűnt volna a félelem. Érzem, hogy mindenem remeg, és a szívem erősen kalapál, de meglátom, hogy a lány egy pillanat műve alatt a szájához emeli a jobb kezének három középső ujját, s lassan, nagyon lassan kinyújtja felém. Érzem, hogy a remegés úrrá lesz a testemen, de még látom, hogy valamit tátog. „Köszönöm” A fejemmel óvatosan bólintok, s hagyom, hogy a csend az uralma alá vonjon, de érzem, most érzem magamat bátornak, hogy ezt sikerült elmondanom. Csak ezt.