26. fejezet III.

Sziasztok! Nos, hát lehajtott fejjel kullogok elétek a blogon keresztül, ugyanis több mint egy hónapja nem érkezett új rész. Nagyon nagyon sajnálom, ami történt, mondhatom, hogy teljesen lefoglalt a suli, vizsgák, és egyéb magánügyek, de remélem senki sem felejtette el Primet és a történetet, ugyanis meg kell mondjam, hivatalosan is egy érdekes, és majdnem utolsó részhez érkeztünk. Mégegyszer bocsánat, remélem közben senki sem pártolt el tőlem, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész
C.<3

A nap lassan tündököl fel a keleti égbolton, hogy mindent beborítson csodálatos sárga fényével. Lassan emelkedik fel, miközben színeivel  bejut az erdő fái közé, és életet lehel kissé fázó kezembe. A szememmel szinte megbabonázva nézem ezt a csodálatos jelenséget, mely mindig is boldogsággal járt át, miközben ösztönösen is eszembe jut valami. Az a valami, hogy életem legnagyobb szakasza egy ilyen csodálatos napfelkeltével kezdődött. Akkor, azon a reggelen még nem is sejtettem semmit, ahogyan a nővéremmel közösen kortyolgattuk a forró teánkat a Győztesek Faluja-beli házunk teraszán, s gyönyörködtünk a napfelkeltében. Akkor még nem is gondoltam, hogy néhány órával később fog elkezdődni életem legfurcsább, legborzalmasabb, de egyben legboldogabb és legmeredekebb élménye, azon a kis pillanaton, amikor meghallottam a nevemet. Hogy én leszek a Kiválasztott a 3. Nagy Mészárlásra, s megláttam Harry Blacket feljönni a  színpadhoz. Utána pedig nem volt megállás, s olyan dolgok történtek velem, olyan próbákon, s néhol fájdalmakon kellett átesnem, melyek nem sok embernek adatnak meg. Életemben először én is egy fontos ember lettem, akit mostantól e televízió figyel, akinek esélyit a világ latolgatja. S akkor éreztem meg először, milyen érzés is szimbolumnak lenni. Ha nem lett volna a Viadal, s nem kóstoltam volna bele, milyen is egy katakombában várakozni, miközben a halálfélelem veszi uralomba a tested, akkor talán nem éreztem volna meg a remény ízét. Rettegtem, csalódtam, szerelembe estem és boldog voltam, de abban a pillanatban, hogy megnyertem a 3. Nagy Mészárlást, azt hittem, hogy ez a szakasz ez a furcsa és bizarr kaland végre befejeződött az életemben, s hogy mostantól én is évről – évre Kapitóliumba járó mentor leszek, s próbálok majd boldogan élni a Győztesek Falujában. Csakhogy nem számítottam a reménnyel, azzal a reménnyel, aminek a szimbólumává váltam, s nem számítottam a sok ezernyi lázongó emberrel, akik csak is az igazságot és a békét akarják. Amikor végre pedig úgy éreztem, hogy befejeződött a Körút, s a kedélyek lecsendesednek megérkezett a hatalmas bomba, kén és bűzfelhőt húzva maga után, hogy folytassa az életemet. Mert még itt sem fejeződött be ez a hosszú hosszú fejezet, s úgy tűnt, hogy egy darabig nem is fog. Hetvenöt év alatt újra lázadás alakult ki, s bár az én igazi szerepem talán egy háttérember munkája let volna, én is egy fontos szerepet kaptam, s végleg nem tudtam magamról eltűntetni a reményt. De már nem is akartam. Hatalmas győztesekkel tárgyaltam, álltam már a megőrülés szélén, üvöltöttem az éjszaka közepén rémálmokból ébredve. De voltak olyan pillanataim, melyekre, ha csak visszagondolok kiráz a hideg és a boldogság, az erő, amit ott kaptam. És elmentem a Kapitóliumba, én is az voltam, aki segítségével megdöntötték az uralmat, a Remény, s legyőzték az igazi zsarnokságot. Azt gondoltam, hogy a történetem befejeződött azzal a mozzanattal, amikor a nővérem önkéntesnek  jelentkezett, azt hihettem, hogy mostantól egy távolban maradó, éhező és senki leszek, hogy a gyengeségem végig fogja kísérni az utamat. De ha tényleg van valahol, az Égben egy író, aki a sorsunkat alkotja, akkor bevallom, nekem jó hosszút szánhatott. Mert nem itt volt vége az egésznek, itt csak éppen, hogy elkezdődött. Több éven át tartott ez a történet, több éven át, de felnőttem és megváltoztam. Úgy tűnik, hogy az Író így akart tenni velem, ezt a tényleg hatalmas szerepet szánta nekem. Ez volt itt Prim története. Prim igazi története. A gondolataimból néhány hangfoszlány szakít félbe, mire rögtön megremegek, és megfordulok. Körülbelül másfél hónapja, hogy kivégezték Snow elnököt, és hazajöttünk a Kapitóliumból. De azóta is igen sok minden történt. Az országunk vezetői a 13. vezetői közül kerültek ki, közülök néhányan a Kapitóliumba költöztek, de például Sharona itt maradt a 13-ban, hiszen ez az ő otthona, s ő innen kormányoz. A hatalmas vasútvonalakat, melyeken eddig csak szenet, és hasonlókat szállítottunk felnyitották, s mostantól minden Körzetbe szabadon lehet utazni látogatni, vagy akár nyaralni is. És a Körzetek renoválása is lassan a végére ér, ugyanis még mindig a Tizenharmadikban vagyunk. A Tizenkettedik Körzet ugyanis hatalmas újítások alatt áll, felújítják a ronda házakat, új utakat építenek, s bezárják a nagy szénbányákat is. Hihetetlen érzés kerít a hatalmába arra a gondolatra, hogy a Tizenkettedikben már eltűntek a csúnya sáros utak, s fájdalom és a szegénység, s most egy új korszak hajnalának peremén állunk. Ha jól számolom holnapután utazunk vissza  a Tizenkettedikbe, s természetesen a nővérem még utoljára kiráncigált néhány embert a Tizenharmadik beli vadonba, igaz, hogy már a terhessége kilencedik hónapban jár. Én, Harry, Haymitch, Katniss, és Effie, na meg Gloria, közösen jöttünk ki az erdőbe. Igen, Effie is, aki még mindig a Körzetben tartózkodik, Katniss pedig szabályosan kitaszigálta ide, aminek a nő nem nagyon örül. Most is hallom, ahogyan kiabál és Katnissnek sipítozik mindenfélét borzalmas, Kapitóliumi akcentusával. Kapitólium. Végül is nem lesz Viadal, mivel miután előadtam a kisebb szónoklatomat, többen is meggondolták magukat, s bár hatalmas vita kerekedett végül mi győztünk. De a polgároknak viszont hivatalosan is segíteni kell az összes renoválásban és közmunkában ahhoz, hogy végre Panem országára egy dicsőséges idő virradjon. Nincsen többé Éhezők Viadala, Snow elnök, nincsen éhezés, fájdalom és kegyetlenség. Itt a vége.

-       Primrose Everdeen, még is mit képzelsz, hogy csak úgy meglépsz? Ez egy erdő drágaságom, és senkit sincs kedvem kiugrasztani a bokorból. – Effie hangjára azonnal felpattanok onnan, ahol eddig ültem, s egy kisebb grimaszt vágok a hatalmas hangerő miatt.

-       Bocsánat Effie, csak kicsit előrébb jöttem. – A nő mögül előbukkan Harry aki éppen Gloriával beszélget, , Haymitch aki Effiet szidja és a hátuk mögül a nővérem, akinek a kezében íj van ugyan, de nem illik egy kismamához, akinek már tényleg nagy hasa van.

-       Rendben Prim, most az egyszer. De attól, hogy győztes vagy, ne képzeld, hogy feljogosít ez bármire. – rázza a nő fenyegetően az ujját felém, miközben elhalad mellettem. Óvatosan előremegyek, s megfogom Harry kezét, miközben bevárjuk a hátunk mögül érkező Katnisst.

-       Gondolkodtál kicsit? –kérdezi a nővérem mosolyogva, miközben megsimítja a karomat.

-       Hát igen, eléggé sokmindenen. - felelem

-       Megértelek

-       De azon is, hogy most én adom vissza neked a kacsásat! – bökök egy hatalmasat az oldalába, s vigyorogva elhápogom magam, felkészülve hogy Katniss bármelyik pillanatban üldözőbe vehet. De ehelyett csak megáll, s mintha egy pillanatra megremegne az arca, ahogyan szürke szemével a távolba néz

-       Katniss, jól vagy? – szólítom meg idegesen, s megpróbálom megfogni a kezeit. De ekkor veszem észre, hogy jéghidegek, és szinte  remegnek

-       Nem én csak……. – de ekkor hirtelen megcsuklik a hangja, s egy mozdulattal lehagyatlik a földre, éppen, hogy Harry megpróbál utána kapni.

-       Te jó Isten, Katniss! Katniss! – a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan sikoltva a nővérem mellé térdepelek. Katniss arca szinte halálraváltan fehér, s a kezei remegnek, ahogyan erősen megrázom.

-       Katniss, kérlek, mondj valamit! – erősen megmarkolom a vállát, de ekkor veszem észre, hogy a kezeim remegnek, ahogyan magam mellé fordítom. Ne! Ne!
Katniss! – üvöltök fel teljes erőmből, de ekkor Katniss arca megvonaglik, mintha a fájdalom tenné. Te jóég, te jó ég!

-       Prim én…….. – érzem, hogy mindenem megremeg, és erősen megmarkolom a nővérem kaját

-       A fenébe is én azt hiszem….. hogy……. Prim, beindult a szülés!