14. fejezet II.

                                                       "Ameddig élek, remélek"
                                                           /Republic/

Óvatosan, s csukott szemmel veszem fel a ruhámat, mely finoman, s kényelmesen simul hozzám. Óvatosan megsimítom a selymes anyagot, miközben néhány vaktában való lépést teszek a tükör felé. Gloria elengedi a kezemet, és kíváncsi hangon kéri, hogy nyissam ki a szemem. Lassan nagyot lélegzek, majd szépen fokozatosan nyitom ki a szemem, miközben lassan elém tárul a tükörképem, a ruhám. Egy egyszerű, fehér színű ruha van rajtam, mely a térdemig és, s nincsen pántja, a hátamnál, pedig egy nagyobb kivágással díszítették. Elsőre ezt tűnik fel, egészen addig, amíg meg nem mozdulok. Egyetlen apró mozdulatra, a ruhám hirtelen halványan, ezüsten csillámlani kezdett, akár a szememre kent smink. És ekkor látok meg egy vékony, ezüst övet a derekamnál, valamint apró, ezüst színű, csillogó köveket a szoknyám ráncaiban. S még valami érdekességet. A vállamra, és a hátamra a ruha kivágásnál, érzem, hogy valami feszül. Óvatosan megtapogatom a vállamat, mire a kezem egy érdekes, selymes anyagot tapint. Egy egyszerű, bőrszínű anyagot, amely egyáltalán nem látszik, egyedül csak az, ami rajta van. A vállamon, és a hátamon lévő anyagot ugyanis ugyanolyan ezüst színű, csillámló kövek tarkítják, mint a sminkem, és az övem is. Ahogy lassan körbefordulok, az arcom, a vállam, a hátam, a ruhám és még az övem is csodálatos ezüst színben csillámlik. Nem erősen, de nem is gyengén. Pontosan úgy, hogy még a távolból is tökéletesen látni lehessen. Fantasztikus. Csodálatos. Gloria megcsinálta. Ismét. Különlegessé tett engem. Néhány hosszú percig csak forgok a tükör előtt, és elvarázsolva csodálom a ruhámat. Halkan kinyögök egy köszönömöt a stílustanácsadómnak, aki mosolyogva figyel engem  tükörben. Tudom, hogy sajnos most nincsen itt, de Cinna is nagyon büszke lehetne az unokanővérére. Most nem egy 12. Körzetbeli lány vagyok. Most egy reményteli, és erősnek kinéző lány vagyok. És ez, hátha energiát és hitet ad nekem a színpadra, hátha segít teljesíteni az interjúban. Hátha. Utolsó lépésként belebújok a cipőmbe, agy ezüstszínű, három-négy centis magassarkúba. Örülök, hogy nem akkora, mint amit Effie adott, hátha jobban meg fogok tudni benne állni, és hátha kevesebb esélyem lesz az elesésre, ami sajnos a próbán eléggé sokszor megtörtént. Még most is sajog a térdem, és a könyököm, sőt lefogadnám, hogy van rajta egy két kék folt, hiszen szerintem egész Panemben nincs olyan ember rajtam kívűl, aki így tud esni. Nagyot sóhajtva vetek egy utolsó pillantást a tükörbe, megfordulok még egyszer, majd lassan, vigyázva a cipőmre elindulok a csapatommal a lift felé. Hamarosan lent leszek a hatalmas színpadnál, és elkezdődnek az interjúk. Ahogy eszembe jutnak a kamerák ismét összerázkódom, és érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabban kalapál, a szám pedig mintha kezdene kiszáradni. A lámpaláz. Csak imádkozni tudok, hogy ne bénítson le engem az egész ország előtt, miközben elbúcsúzok Gloriától. Ők már rögtön a nézőtérre mennek a mentorokkal és a kísérőkkel együtt, nekem pedig egyedül, illetve Harryvel kell megtennem a levezető utat a színpad felé, amit idén a Kiképzőközpont elé állítottak. Nyugodtan próbálok lélegezni, miközben megölelem Gloriát, és egyenként elbúcsúzom a csapatomtól.

-      -  Nincs mit izgulnod. Mindenki ismer téged. És most adok egy őszinte tanácsot. Mindig add saját magad! Lehet, hogy kellemetlenet kérdeznek, akár megbántót is, de hidd el nekik csak a show kell. Ott leszek a közönségben. A szemembe nézhetsz, beszélj úgy, mintha nekem mondanád. Unokabátyám, Cinna is ezt mondaná. Minden rendben lesz. – szól Gloria, és utoljára megszorítja a vállamat. Minden rendben lesz. Lassan indulok a lift felé, nehogy elessek a magassarkúban, miközben lassan lélegzek be és ki. Be és ki. Hátha sikerül ellazulnom. Mindig add magadat. Nekik csak a show számít. Utoljára visszanézek a másik irányba igyekvő Gloriáék felé, miközben megnyomom a lift ajtónyitó gombját. Minden rendben lesz. Hallom, hogy a szomszédos szobaajtó kinyílik, ahonnan Harry Black lép ki, fehér színű ingben, és fekete nadrágban, az inge gallérjában pedig ezüst kövek csillognak. Olyan a ruhája mint az Aratáson, egyedül az ezüst színű kövek hiányoztak akkor. A haját nem állították fel mindenféle zselés kencével, ami ugye itt a Kapitóliumban is gyakori, sőt a Körzetben néhány furcsa fazon, közte néhány osztálytársam is próbálkozott ilyesmikkel. Harry lassan közeledik felé, miközben az ujjaival idegesen babrál valamit, és látom, ahogy nagyokat sóhajt. Lassan beszívom a levegőt, mikor eszembe jut a régi osztályom, ahonnan úgy senki nem kedvelt engem. Először szívattak, aztán pedig miután a nővérem győzött, féltékenyek lettek. Utáltam az osztályomat. Ha én voltam a legkisebb , akkor felrúgtak, ha én voltam a leggazdagabb dühösen közeledtek felém. Ennyi rosszindulatú embert, még soha életemben nem láttam. És ők is fognak nézni engem ma este. Hirtelen Harry hangjára riadok fel.

-       Szép ruhát tervezett Gloria. – mondja kicsit halkan, miközben beszáll a liftbe. Lassan utána megyek, miközben eszembe jut, a nővérem tanácsa, miszerint, ha nem szövetséges, ne beszéljek vele. Hirtelen összerándul a gyomrom, valahogy úgy mint annak idején az Aratáson, mintha remegne, és erősen ütögetné valami belülről. Utálom ezt az érzés, ami szerintem az idegesség új fajtája talán nálam. Még is hány fajtája van ennek a hülyeségnek.

-       Igen hasonlít. – nyögöm ki, miközben megnyomom a lift gombját. A hangom kissé erőtlen, sőt talán kicsit elutasító és egyáltalán nem hasonlít kedves hangra. A torkomban gombóc keletkezik, ahogy hirtelen eszembe jut az Aréna, a Viadal, az interjúk és hogy kicsit gorombán beszéltem. Primrose Everdeen! De ekkor eszembe jut Katniss, aki azt várja, hogy ezt cselekedjem, és hogy csináljam meg az interjúkat. De én akkor is gyengébb vagyok. És talán az is maradok, mert én vagyok Primrose Everdeen.
            
     

u