C.
Hirtelen
a színpadot hatalmas fényesség tölti be, mintha ezer és ezer reflektor gyulladt
volna ki, amely a rózsaszíntől a kék
árnyalatáig váltakozik. Egy pillanatig nem látok semmit a hatalmas fénysugarak
miatt. Csak hallok. Azt viszont jól. A nézők teljesen megőrültek. Hatalmas
tapsvihar söpör végig a nézőtéren, kiáltoznak, kántálnak, és a lábukkal
dobolnak. Amint kitisztul előttem a kép, és meglátom őket, majdnem elszédülök.
Mindenki, egytől egyig állva tapsol engem, több száz, sőt ezer torok üvölti
Primrose Everdeen nevét, miközben a taps teljesen elsüketít mindent. A színpad
oldalából hirtelen fényszökőkút lövell fel a magasba, s megvilágítja az
arcomat, s a nézők, a több ezer néző arcát szinte egyszerre Érzem, ahogy lassan libabőrössé válik a
karom, miközben az agyamban lassan zakatol a szó, a mondat, amit előadtam. A
reményről szóltam, arról a reményről, amely talán megsegíthet engem az
Arénában. Sikerült. Elmondtam, az interjút, válaszoltam a kérdésre, itt és
most. Hirtelen eszembe jut, mit szólhatnak otthon, a 12. Körzetben ehhez a
szóhoz, ehhez a beszédhez, mit gondolhat anyu, hogy még is sikerült valamit
kinyögnöm a toromon. Óvatosan megpróbálok felállni, miközben a fülemben dobol a
vér, és érzem, ahogy a bizsergés lassan átjárja a testemet, mint egy érdekes,
és furcsa érzés. És ekkor hirtelen meglátom a nővéremet a nézőtéren, Katnisst,
akinek intéztem talán a szavaimat, aki segített nekem elmondani, amit szerettem
volna. Állva ugrál, hangosan kiabál és tapsol, akárcsak a mellette álló Gloria,
aki teljesen megvadul a taps hallatán, s Peeta, akinek a szemében könnyek
csillognak. Elmondtam. Elmondtam azt, ami
már egészen az Aratás óta bennem van. Ami mindig is ott lakozott bennem, apu
halála óta. Hogy van remény, valahol az életben, az élet kemény útján létezik a
remény. Csak meg kell keresni, meg kell
találni a szívünk mélyén és hinni kell benne. Kiráz a hideg a taps, és a
reflektorok láttán, hallatán, de nem vagyok ideges. Vége van. És sikerült, lejárt a 3 perc, elmondtam,
válaszoltam, itt mindenki szeme láttára. Elmosolyodok, most talán először, letörlöm azt
a kis könnycseppet a szemem sarkából, ahogy lassan visszafordulok, s a székem
felé indulok. A közönség csak nagy dolgok árán csöndesedik el, mire én már le
is ültem, s tudom, hogy nem
fenyeget az elesés veszélye. Sikerült. Megcsináltam. Halk sóhaj szakad ki a
torkomból, s megkönnyebbülten oldalra pillantok. De ez bár ne lett volna. A
tekintetem ugyanis rögtön egy fekete szempárba ütközik, egy fekete szempárba,
ami szinte villámot lövell felém, mint a fekete éjszakában hirtelen felszökő
tűzáradat. Phoebe. Összerázkódom, és gyorsan a szoknyámat kezdem tanulmányozni,
miközben lassan érzem, hogy a gyomromben mintha valami görcs kezdődne, de még is érzem magamon a lány tekintetét.
Mintha át akarna szúrni vele, mintha egyetlen pillantással képes lene engem az
Aréna előtt megölni. Mintha azt mondaná:
Ennyi volt Everdeen? Az Arénában találkozunk. Remegve nagyot nyelek, és igyekszem nem rá figyelni, a lányra,
aki talán, sőt biztos, holnap először engem fog megtámadni. Megígérte. És meg
fogja bosszulni, meg fog bosszulni minden eddigit, ami történt. Remegve felpillantok, a színpad közepe felé,
ahol Harry Black és Ceasar beszélget egymással, s úgy döntök, inkább arra figyelek, hogy a hevesen kalapáló
szívemet megnyugtassam. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, ha holnap már nem
leszek játékban, ha talán az Aréna első tíz percében vége lesz az életemnek, ha
én is ott leszek a leggyengébbek között, akik elesnek. Mi lesz akkor, ha Phoebe megtalál. Hallom,
ahogy Ceasar megkérdezi Harryt, hányszor szerepelt a neve az idei gömbben,
miközben lassan lélegezni próbálok, ki és lassan de nagyon lassan be.
-
Ötvennyolcszor.
– válaszol a fiú. Ötvennyolc? Egy pillanatra hatalmasat szaltózik a gyomrom, s minden idegszálammal Harry
interjújára összpontosítok. Ötvennyolc? Tizennégy évesen? Hogyan a fenébe. A
közönség rémülten felsóhajt, akárcsak a műsorvezető, sőt a szemem sarkából
látom, hogy Sarah is megremeg. Ötvennyolc? Az szinte egyenlő a kiválasztással.
-
Nyolc
testvérem van. Ezek közül csak egy, Annie jár Aratásra. Ő tizenhárom éves. A
többiek kisebbek. Fel kellet iratkoznom tesszeráért. Nagymamám és nagypapám is
él. És a déd mamám is. Nem vagyunk gazdagok, és nehezen élünk meg. Muszáj volt
feliratkozni. Az édesapám pedig szörnyű beteg. A tesszera felét gyógyszerekre
szenteltük.- folytatja halkan a fiú, aki kissé előregörnyedt és mesél. Hirtelen
beugrik egy kép. A tizenhárom éves, sírós lány az Aratáson. Ő Annie? Harry
testvére. Nem a barátnője? Egy
pillanatra átsuhan az agyamon. Ő a testvére?
-
Az
édesapám izomsorvadásban szenved. Nem tudjuk, hogyan jött ki rajta, de már egy
éve tart. Az egész bal lába elsorvadt, és nem tud lábra állni. Sajnos hiába
próbálkoztunk. Nagyon
nehéz betegség, de a Körzetben pedig pláne, ahol még egy nátha is nehezen
kezelhető. Talán még itt sem tudnák gyógyítani. – feleli Harry, miközben kissé
megcsuklik a hangja. Izomsorvadás? Valahonnan ismerős. Egy pillanatig tanakodva
bámulok előre, s ekkor beugrik valami. Valami, aminek emlékére a gyomrom
összeugrik, s ösztönösen
megremegek. Talán úgy fél éve történhetett. A házba behoztak egy férfit,
félájult állapotban volt, és a bal lába borzalmasan nézett ki. Anyuval
megpróbáltunk tenni rajta valamit. Izomsorvadásnak hívták a betegséget.
Hihetetlenül csúnya volt, s még anyu is elszörnyedt, ahogy odanézett. Négy napig próbálkoztunk,
de anyu kijelenette, hogy csak valami erős
műtét, vagy drága szer segíthet rajta, amit természetesen csak is itt, a
Kapitóliumban lehet szerezni. A férfi. Vöröses hajú volt, s tengerkék szemű.
Ez… ez… egy izzadságcsepp
folyik végig a homlokomon, ahogy rájövök. Harry apja volt nálunk. És mi nem
tudtunk rajta segíteni. Hanem hazaküldtük. Mi gazdagok voltunk. Ha akartuk
volna, megvehettük volna a gyógyszert, de anyu hazaparancsolta, miszerint nem
fog sikerülni, ez nem. Anyu, aki mindig nagyon erős volt a gyógyításban, ez
egyszer, ezzel az alkalommal feladta a versenyt a betegség elle. Nem segítettünk az apján. Mi van, ha miattunk.. ha mi segítettünk
volna.. Mi van, ha már nem is él? Hirtelen a külvilág eltűnik előttem, és
helyette megjelenik a férfi képen a lakásunkban. Ott volt, ő volt az a férfi,
aki valahonnan, valamilyen módon ismerős volt nekem, és aki betegsége még
engem, aki pedig igazán igyekezett, még engem is megrémisztett. Pedig megtehettük volna. Hirtelen ismét a
színpadot látom, s a rajta ücsörgő Harryt, aki remegő hangon és félve,
előregörnyedve beszél. Összeszorul a torkom, ahogy ránézek. Ezért jött a
Viadalra, ezért jelentkezett, és ezért kellett őt kihúznia Peetának a hatalmas
nagy üveggömbből. Mert megpróbált
segíteni az apján. És talán mi megtehettük volna, ha talán lett volna annyi
pénzünk, ha Katniss valahogyan hozott volna a Kapitóliumból, mert ő győztes
volt. És a győztes mindet megkaphat nem? Miket gondoltam én Harry Blackről? Érzem, hogy
a tokomban hatalmas gombóc keletkezik. Miért? Remegve pillantok a fiúra. Ő nem
ellenség. Nem Hivatásos. Hanem egy összetört fiú, aki csak segíteni akart. Aki
ezért megy az Arénába. Legszívesebben odarohannék, és sírva könyörögnék a
bocsánatáért. Mert, ő azért jött ide, és azért teszi fel erre az egészre talán
az életét is. Egy ilyen embert ismerek csak még, a nővéremet Katnisst. Miért nem segítettünk? Érzem, hogy lassan egy
erős gombóc keletkezik a torkomban, amint eszembe jut, ahogyan anyu hazaküldte
a férfit, ahogy eszembe jut, hogy én magam is majdnem elszaladtam, amikor ezt
láttam. Nem Akarom ezt. Ezt az egészet.
Holnap Aréna. És mi van, ha Harry Black már a legelső napon kiesik? Ő csak
segíteni akart. Segíteni akart. Ez az egy dolog villódzik az agyamban. Nem
akarok Arénát. Nem akarok találkozni a többiekkel. Nem akarok. A torkomat a
könnyek fojtogatják. Nem akarom, hogy az első éjjel, ha esetleg életben
maradok, nem akarom meglátni Harry arcát kivetítve. Mert, eddig azt gondoltam,
hogy nekem nincsen közöm ehhez a fiúhoz, a Körzettársamhoz. De most már, kiderült,
a sors megmondta, hogy van. Mert ha így vesszük, a gyógyszerekre kellett a
tesszera, azért írták be annyiszor a nevét, és azért húzták ki, mert mi küldtük
el az apját. Mi voltunk talán a család utolsó reménye? Azért ilyen ismerős
Harry, és az apja képe nekem, azért ismertem fel a színpadon. Mi lettünk volna
az utolsó remény? Illetve, nem teljesen. Érzem, ahogyan mindenem megremeg, és
hirtelen valami mintha erősen kezdené fojtogatni a torkomat. Harry Black utolsó
esélye az, hogy ha megnyeri az Éhezők Viadalát. De idén, viszont csak egyetlen
egy győztes lehet.
UI: Elnézést mindenkinek a helyesírási hibákért, de nem volt valami nagy időm javítgatni.
Hú. Húú. Ez nagyon jó rész volt. Személy szerint (szerencsére) nem tudom pontosan, hogy mi az az izomsorvadás, de jó durva dolog lehet, ahogy így leírtad. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rá, mihez fog most kezdeni Prim. Túl jó szíve van ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül hagyja ezt az egészet, de azt nem bírnám ki, ha feláldozná magát Harryért. Mondjuk tudom, hogy ez nem fog megtörténni, hiszen mondtad, hogy a Prim's storynak lesz folytatása, de akkor is idegbajt kapok. Ezek után már azt sem fogom tudni elviselni, amikor Harry meghal... érik már egy kiadós sírás ehhez a sztorihoz. Az pedig nálam nagy szó!
VálaszTörlésSally
ÓÓ Sally nagyon köszönöm a kommentet, és azt is, hogy ennyiszer írsz nekem. :) Remélem, így is marad. Háát igen az interjú... nos először is, igaz a fél család orvos, de az izomsorvadás most ilyen hirtelen dolog volt, úgy hogy nem is néztem utána, de hát nem kell olyan pontos orvosi cuccokat írni ide ugye? :D Háát igen, Prim életben fog maradni, mert hát lesz folytatás. De hogy Harryvel mi lesz, hogy lesz, azt csak én tudom és bár az egész világnak elmesélnék mindent a sztorimból nem tehetem. Fúhaa sírás? Nos hátkiderül kiderül lesz e valami drámai, csal annyit mondok, hogy tudjátok, mi az Éhezők Viadala....
VálaszTörlésmég egyszer köszönöm a komidat :)