14. fejezet III.

Üdv mindenkinek! Nos nagyon szépen köszönöm a részhez és az előzőhöz érkezett pipákat, nagyon örülök nekik, köszönöm <3 Igazság szerint az utóbbi időben úgymond kissé elhanyagoltam a blogot, mert nem volt rá valami sok időm csak épp, hogy feltegyem a részeket és például itt van ez a robottámadás, akiket nem nagyon tudok innen kiírtani. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem tudom, hogyan kell pontosan  a chatben ezt megcsinálni, és ha valaki akárki tudna nekem ebben segíteni azt megköszönném. Nem vagyok én még olyan nagy blogos, és még igen, nem tudok mindent. De remélem ez a rész tetszeni fog, és most már igazán belevágtam a dolgok sűrűjébe :)
                                                                                                                             

A hatalmas lift csigalassúsággal vánszorog lefelé a színpadi részhez. Minél közelebb kerülünk, annál erősebben ver a szívem, és a térdeim is eléggé remegnek, félek hogy bármikor eleshetek a magassarkúban. Igaz én leszek az utolsó előtti, akivel interjút készítenek, de most azt kívánom, bárcsak első lennék, hogy hamar túl legyek rajta. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogyan fogok tudni válaszolni a kérdésekre. Mi lesz, ha lefagyok, vagy elesem egész Panem, a Kiválasztottak és Ceasar szeme láttára. Már a gondolatra is kiráz a hideg, úgyhogy a kezemmel lassan dörzsölgetni kezdem az alkaromat, ez hátha segít. A rövid ruha nem leplezi a remegésem. Tetőtől talpig ráz a hideg, egyenesen remegek. Egyáltalán képes leszek megszólalni? A lift ajtaja nagy kattanással nyílik ki, ahonnan most az előcsarnokba érkezünk, ahova ideiglenesen a színpadot állították. Amint kilépünk, illetve és kibukdácsolok, egy színes ruhás, kék hajú, hangos Kapitóliumi férfi elkiáltja magát, hogy megjöttek a tizenkettesek, majd a kezével gesztikulálva mutatja az utat a színpad felé. Egy pillanatra úgy érzem, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátom a színpadot, a rajta lévő fehér székeket, és a színpad mögött várakozó Kiválasztottakat. Kamerák. Kamerák és riporterek hemzsegnek mindenhol. Tetőtől talpig újra kiráz a hideg, és a fogam is vacogni kezd, ahogy egy helyben állva a hatalmas emelvény felé sandítok. A Kapitóliumi kísérő valamit morog a bajsza alatt, és visszamegy értem, s a vállamnál fogva noszogatni kezd a színpad kulisszái mögé, ahol a Kiválasztottak már szabályos sorba rendeződtek, s várják, hogy felmenjenek a színpadra. Beállok a helyemre, miközben még mindig  a karomat dörzsölgetem. A hatalmas sorban hirtelen sem Isabelle-t, sem Sarah- t, nem látom meg, de nem is nagyon érdekel. Ott a színpad. Ott vannak a székek. És 5 perc múlva fel kell mennem oda. Nekidőlök a hátam mögött lévő falnak, és lassan szívom be és fújom ki s levegőt. De már ez sem segít. Csak a színpadot szuggerálom, és hallom a nézők egyhangú halk beszélgetését is. Hamarosan. Már nincs sok hátra. A kezemmel a fal peremét fogom, ugyanis úgy érzem nincs sok ahhoz, hogy elájuljak. Mi lesz velem a színpadon? Hirtelen hallom, ahogy valaki, a hátam mögül megszólal. Ahogy lassan hátrafordulok, Harryt látom meg, aki halkan kérdez tőlem valamit.

-       Minden rendben? – látom, ahogy így formázza a szájával a szót, óvatosan nekidől a mögötte lévő falnak, és a kezével megtámasztja magát. Úgy érzem magam, mint aki ebben a pillanatban el fog ájulni, ahogyan alig hallok valamit és hirtelen fekete színű pontok jelennek meg a látómezőmben. A szám kiszáradt, az arcom pedig minden bizonnyal falfehér színű, ki tudja, talán én leszek az első Kiválasztott aki az ájulásáról lesz híres. Egy árva szót sem bírok kinyögni, ahogy érzem, a vadul kalapáló szívemet, és a kezemet, mellyel ösztönösen megmarkolom a fehér ruhám szegélyét, miközben érzem a remegésemet. . Csak remegek, félek és fázom. Ez a lámpaláz. És ekkor történik. Hirtelen az egész mindenség elsötétül, mire ösztönösen megkapaszkodom a mellettem lévő fal peremében, mivel hirtelen semmit sem látok, egyedül a Kiválasztottak ütemes légzését, és a saját szívem dobogását hallom.  És ekkor meghallom a nézők hangos üdvrivalgását, és tapsviharát. A színpadot néhány reflekor világítja meg, majd hangosan, s boldogan üdvözölve bukkan elő Ceasar Flickerman, a házigazda, aki néhány poénnal indít, s üdvözli a nézőket a 3. Nagy Mészárlás interjúján. Kék öltönyében, és a kezében lévő mikrofonnal szinte legenda itt Panemben, aki most itt előttünk és velünk is fog találkozni, és interjút készíteni. Velünk. Velem. A lábam megremeg, a fülemben pedig hangosan dobol a vér. A Kiválasztottak sora hirtelen megindul a színpad felé, lassan, hogy leüljenek az ott kihelyezett székekre. Nekem is el kell indulnom. Egy utolsó nagy levegővétel. És ekkor kiérek a színpadra. A hatalmas, fényes színpadra, ahol reflektorok ezrei világítanak, kamerák forognak, és nézők üvöltenek odalent. Nem száz, nem ezer. Több tízezer néz tapsol, s üvölt torkaszakadtából, ahogy meglátja a Kiválasztottakat. Oldalra nézek a nézők megannyi áradatára, mire a szívem egy hatalmasat dobban, és annyira megrémülök a tömegtől, hogy majdnem elesek. A szemembe világít egy hatalmas lámpa, mire tapogatózva és félve, nehogy elessem, leülök egy székre, miközben a kezemmel magam mellett tapogatózom. Mintha megszűnt volna a látásom, hallásom sőt már a beszédem képessége is. Itt van, itt lesz, és meg kell tennem. . Nagyot sóhajtok, ahogy a lábam remegése kissé elmúlik, ahogy végre a székre találok. Nem estem el, egész Panem szeme láttára, eddig még nem, de ki tudja mi lesz ezután. Ismét remegni kezdek, ahogy eszembe ötlenek a dolgok. Mindenki kántál, üvölt, tapsol, ahogy Ceasar, lassan sorjánként elkezdi az interjúkat, az első Körzettől kezdve a mienkig. Igyekszem mosolyogni, és nyugodtnak látszani, de a szememmel kissé még mindig nem látok, és a szívem dobogásától alig hallok. Nyugi Prim, nyugi. Nem, itt és most én nem fogok nyugodt maradni. És nem tudok sem mosolyogni, sem pedig jól érezni magam. A lámpaláz, mint a félelem erős kötele körbeölöl, szinte már fojtogatja a torkomat. Az első Körzetből Charlotte kezd, aki vörös estélyiben, és magabiztosan vonul Ceasar elé, minden kérdésére hangosan, és elszántan válaszol, néha elbűvölően kacag, valamikor pedig erőteljesen beszél. Nem izgul. Könnyű dolga lehet, annak, aki úgy érzi magát, hogy erre teremtették, akit nem hálóz be  a lámpaláz a félelem és a remegés. Aki képes magabiztosnak lenni, akár ezer ember előtt. Charlotte után Christian jön, aki csókot dob a Kapitóliumi lányoknak, s közli, hogy ő bizony értük indul, és nagyon számít a segítségükre. Időközben bele – bele kacsint a tömegbe, vagy félszegen vigyorog, ami nagyon tetszik a közönségnek, éppen ezért hatalmas tapsvihar az eredmény. Mi több, néhány viháncoló szőke lányka fel akar szökni a színpadra, csak hogy megérinthesse a bálványát, aki igazi nőcsábász képében mutatkozott meg. Alexander akárcsak Cato kegyetlen, és dühös, s közli, hogy ő fog győzni. Isabelle vonul a színpad közepére. Halvány levendulaszín ruhát visel, a haja loknikban hullik alá, igazán szépen fest, ahogy halkan, de még is határozottan válaszol a kérdésekre. Amikor Clove – ról beszél, kissé remeg a hangja, s a szemében könnyek gyűlnek, amit a közönség igen is értékel. Hatalmas tapsvihar kíséri, ahogy a székéhez megy, s ezután sorra érkeznek a többiek, akikre nem nagyon figyelek. Tudom, hogy hamarosan én jövök, s ezt nem tudom kiverni a fejemből,

mindig arra gondolok, mi lesz, ha egyszerűen lefagyok. Csak Phoebe interjújára emelem fel a fejem, akit fekete, hosszú ruhába öltöztettek, az arcát és feketével kenték ki, s hihetetlen magas cipőt adtak rá, ahogy a műsorvezető felé tornyosul, nagynak, és igen ijesztőnek látszik. Erős. Elszánt. És határozott. Mindenre képes, hogy ő nyerjen. Támogatók csak úgy özönleni fognak hozzá. Magas, erős és gyilkos. Nem válaszol kerek egész mondatokban, szinte csak oda-oda löki a választ, miközben a tömegbe tekint bele, szinte villámló tekintettel. Látszanak az izmai, látszik hogy erős, látszik, hogy képes és nem fél gyilkolni. Nem fél, ő senkit sem. Primrose Everdeen sem kivétel. Megremegek, ahogy ránézek. Vele kell holnap szembenéznek az Arénában. Phoebe-vel, ezzel a lánnyal, aki itt áll előttem, néhány méterre, és tudja, hogy mit akar. A génjükben van, minden hasonló. Sarah rózsaszín ruhába öltözött, kedvesen, és mosolygósan válaszolgat a kérdésekre. Halkan elrebegek egy imát, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Csak három perc. Csak addig kéne kibírnom. De hogyan fogom tudni? Lassan fújtatom a levegőt, és próbálok megnyugodni, egészen addig, mikor meghallom Ceasar hangját, ahogy egy nevet szólít. Primrose Everdeen nevét.