13. fejezet I.

Sziasztok, meghoztam a legújabb fejezetet. Nos, lehet, hogy nem a legtartalmasabb, de remélem a végére sikerül nektek is meglepődnötök. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, és nem is húznám tovább a szót, jó olvasást :) 
C. <3 
                                                                                                       

 

Érzem, hogy Katniss ujjai rákulcsolódnak a csuklómra, miközben én még mindig a kamerába bámulok. A szívem hevesen ver, és a vér szinte lüktet az ereimben, ahogyan a hangom lassan elhal, és a helyét csak a Körzetben susogó szellő veszi át, melynek olyan a hangja, mintha távolból sikolyok érkeznének. Mint annak idején, amikor Effie Trinket kihúzott engem az Aratási gömbből, és az emberek, minden ember a főtéren ledermedt. Így bámul rám most mindenki, a vezetők, a segédek és a győztesek is. Látom, ahogyan Johanna Mason nagy barna szemei elkerekednek, s mintha most nem az a lenézés csillogna ott, melyet eddig mindig is láttam. Hanem a düh, a düh és talán a csodálat keveréke. Hetvenöt éven keresztül éltünk elnyomásban. A Kapitólium és az elnök talán a mi családunkat tette a legjobban tönkre, miután azt hittük, hogy apám meghalt, miután kihúztak a Viadalra, és utána néznem kellett, ahogy a nővérem bent az életéért és miattam küzd az Arénában. Éheztünk, majdnem meghaltunk, elvette anyám boldogságát, és talán tényleg, csak a remény maradt nekünk. Minden egyes jó dolog elpártolt tőlünk, és talán ezért kapaszkodtam annyira abba az egy pontba, a reménybe, mely még utoljára is velem volt. Mert az ilyen emberek, akik elvesztettek mindent, azok tudják igazán, milyen is a remény. A hátamon futkosni kezd a libabőr, ahogyan Snow elnökre és a fájdalomra gondolok, és arra, hogy most talán tényleg erős a remény. Nem talán. Erősek vagyunk. Hirtelen, mintha a testem előbb cselekedne, mint az elmém átgondolná, a számhoz érintem a három középső ujjamat, és lassan kinyújtom a kórház felé. Az elveszettek felé. És ekkor meglátom, amint Katniss, aki mellettem áll, ugyanezt teszi, majd lassan a hátunk mögött álló elnöknő is. A szívem vadul kalapál, ahogyan körbenézek az embereken,  még a győzteseken, akik ugyanazt teszik mint én. Egy kis csapat, de mindannyian tudják, mindannyian elvesztettek valamit a Kapitólium miatt. És talán, talán elhiszik, hogy sikerülne. De most még sem érzem, hogy értelmetlen volna az, amit mondtam. Üzenni szerettem volna az elnöknek, aki talán most is az Everdeen család halálát akarja.

-          Fantasztikus! – ahogy hátrafordulok meglátom a stábot, hatalmas, bogárszerű kameráikkal, ahogyan mosolyogva tapsolnak, mintha alig férnének a bőrükbe, hogy sikerült a felvétel. Lassan kisöpröm a szememből a hamut, amit a szél fújt rám, és megigazgatom a fehér ruhámat, ahogyan Katniss lassan megfogja a kezemet, és maga felé fordítva a szemembe néz.

-          Itt az ideje indulnunk. Gyere Prim, a Tizenharmadikban biztonságban leszünk. Sikerült. – suttogja még az utolsó szót a fülembe, amire hirtelen kiráz a hideg, de hirtelen érzem, hogy majdnem könnyek gyűlnek a szemembe.

-          Menjetek előre. – szólok halkan, miközben a fejemmel a kórház felé intek. Egy kicsit itt kell maradnom. Látom, ahogy a többiek lassan elindulnak a gépek felé, csak a nővérem és mintha Finnick, és Johanna állna meg a távolba, de ez sem akadályoz meg abban, hogy a földre vessem magam a kórház romjai

előtt. Hány fájdalmat, hány halált kellett életemben végignéznem? Ott volt Sarah és Isabelle, akik talán a legjobb barátaim lettek.

-          de ők sincsenek már itt. Az a fojtogató fájdalom, akkor is ott ült bennem, mint most, akkor is alig bírtam elhinni, hogy már nincsenek. De még is belenyugodtam, ebbe, kitettem a képüket az asztalomra és mindig is azt gondolom, hogy most ők valahol, talán egy szép réten játszanak és boldogak. Abba belenyugodtam, mert meg kellett történnie. De most, amikor Annie, aki csak viccből jött ide, ő élhetett volna, valahogy most mást érzek. A bánat, mint kötél fojtogatja a torkomat és a szívemet. Annie embereken segített és akközben érte a találat. Ha vannak furcsa dolgok a világban, ha tényleg létezik jó erő, és létezik Isten, akkor miért az ilyen emberek, az ilyen helyzetekben halnak meg? A Black család mit fog szólni, ha megtudja, hogy már nincsen Annie? Aki fiatal, kedves volt, soha nem ártott senkinek, de neki még is ártott a Kapitólium. Egy ilyen lány nem végezhette így, ilyen körülmények között. Érzem, hogy most könnyek helyett, csak ökölbe szorul a kezem, de szerintem a dühtől. Ha van egy olyan dolog, hogy remény és hogy csoda, akkor most miért nem mutatkozik meg? Lassan feltekintek az égre, a nagy kékességre, ahol talán valaki most is van, és figyel engem. Azt mondtam, hogy erősek vagyunk de nem fogom bírni végigcsinálni ezt az egészet, hogy még több embert elveszítek. Miért nem létezik az a fránya csoda, mint azokban a Kapitóliumi filmekben, amiket a televízióban láttam? Miért kellett meghalnia egy ártatlan lánynak, a semmi miatt, azért mert az elnök így akarta. Hirtelen megjelenik a szemem előtt a lángokban álló Kapitólium, és hogy talán valaha megsemmisül minden, minden Viadal. De most ebben a percben nem érdekel semmi, csak is Annie, az a lány, aki már ne jön vissza. Érzem, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon, ahogyan lassan lehajtom a fejem és a csizmámra rakódott hamut bámulom. Hiszek én a csodákban? Akkor pedig néha miért történik velem ennyi fájdalom és ennyi veszteség. Óvatosan megmarkolom a hamut, és remegő kezemmel szétszórom. El sem tudtam tőle búcsúzni, Annie sem tudott nekem mondani semmit. Gyűlölöm! Gyűlölök mindent, minden egyes igazságtalanságot! Lassan letörlöm a könnyeket a szememből és próbálok felállni a romok mellől. Legalább egy fél órája, talán egy órája itt lehetek, és a többiek eddig is türelmesek voltak, hogy nem indultak. De képtelen vagyok itthagyni Anniet. Ha kellett volna, inkább én haltam volna meg, minsem ő, talán az kellett volna Snow elnöknek. Hirtelen hallom, mintha a belsőm fájdalmasan sikoltana, sőt mi több a nevemet kiabálja, mire erősen megcsípem magamat. Meg fogok bolondulni, ha már a saját nevemet hallom valahonnan, mi lesz velem így? Remegő lábaimon felállok, de egyszerűen képtelen vagyok eltávolodni onnan, eltávolodni a kórháztól. Egy percig csak néma csendben és remegő térdekkel állok, amikor hirtelen ismét egy erős kiáltás szakít a levegőbe.

-          Prim! Prim! – megremegek, ahogy eszembe jut, hogy talán a belsőm, az öntudatom szól nekem, hogy ideje abbahagyni és elmenni, de a testem nem engedelmeskedik.

-          Prim! Hahó Prim! Segítség! – a lelkiismeretem hozzám szól, és még segítséget is kér? És ilyen közelről? Mintha valahonnan a romok közül szólna rám, de ez nem létezik. És ekkor hirtelen a pupilláim kitágulnak, ahogyan a csöndbe ismét belehasít valami. Valami. Valami ismerős.

-          Hahó, Prim, segíts! Kérlek, gyere ide! – ez nem én vagyok! Nekem a hangom nem ilyen kedves, nem ilyen pajkos és nem ilyen magas. Ez…. És ekkor a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan rögtön felállok, és a testemet a romokhoz cipelem. Létezik, hogy már megőrültem volna, hogy már nem vagyok normális? De a lelkem mélyében most még is kigyúlik valami, valami ami a Viadalon végig kísért engem, és most ismét itt van. A remény. Remegő lábakkal állok meg ott, ahol a zaj  jött, miközben feszülten hallgatózom és visszaszívom a levegőt. Lehet, hogy tényleg bolond vagyok? De ekkor hirtelen meglátok valamit. Valamit, amire a szívem hevesen kezd el dobogni, és ösztönösen is megdörzsölöm a szemem. A romok alatt valami mozog. Valaki, akinek hosszú, vörös haja, és nagy kék szemei vannak!