15. fejezet II.

Sziasztok, bocsánat a fejezet kissé későn jött, de szerintem mindenkinek ismerős, amikor az ember hatalmas pakolásban van, és most is a rumli közepén ülve hozom a fejit. Ugyanis egy hétre elutazunk, így a többi is időzítettbe jön, de igyekszem valahogy wifit keresni Horvátországban, hogy megnézzem, mi is zajlik a blogon. Jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                                     

Ahogyan a szememmel végigpillantok a győzteseken, azokon az embereken, akik tényleg tudják és már tapasztalták a bosszút ösztönösen is görcsbe ugrik a gyomrom. Ha nem adtam volna az embereknek reményt az Arénában, akkor nekem is ez lett volna a vesztem, talán félve élnék, és állandóan attól tartva, hogy Snow bármikor megölheti a szertetteimet. Lehet, hogy valaki nyer az Arénában, de még így sem szabadul meg a Fővárostól és a fájdalomtól. A mentorság és az állandó fenyegetések árnyékában élni legalább olyan lehet, mint éhezni a Tizenkettedikben. Ugyanakkor egy pillanatra lágy, talán a boldogság hulláma fut végig a testemen. Most itt ülnek a győztesek, s én is köztük vagyok, senki sem szívat, hanem beszélgethetek velük, egy percig talán én is eggyé válok velük. De ez sem tart sokáig, mert Sharona hamarosan újabb bombariadók miatt riaszt bennünket. Három teljes napig kuksolunk a föld alatt, néha elhagyva a helyünket, néha pedig egymáshoz bújva, teljes sötétségben. A Kapitóliumi operatőrök viszont állandóan a sarkunkban loholnak, lefilmeznek minden egyes jelenetet, amit idelent töltünk, hogy utána megmutassák Snow elnöknek, milyen fából is faragták a Tizenharmadik lakóit. Ami igaz is. Az első támadás után az emberek talán már nyugodtabbak lettek, tudták, hogy mit kell elviselniük, és így vészelték át az időt. És néha figyeltek bennünket. Ha én és Katniss is nyugodt volt, talán ők is annak tettették magukat, és bár nem értem, hogy miért, de tudtam, hogy figyelnek bennünket. Néha segítek anyunak a betegek ápolásában, akiket a kórházból idetelepítettünk, máskor pedig összebújva beszélgetek Katnissel. Viszont mialatt lent vagyunk egyszer sem alszom. A bezártság és a sötétség mintha állandó éberségre és készenlétre késztetne engem, és hiába próbálom lehunyni a szemem, képtelen vagyok elaludni. De ezzel nem vagyok egyedül. Szinte az összes győztes éberen tölti az éjjeleket, mialatt a többi lakos, köztük anyuék nyugodtan alszanak a helyükön. Néha összegyűlünk Finnickéknél és beszélgetünk, de most mintha eltűntek volna a poénok, mintha csak a fénnyel együtt ezeket is beszippantotta volna a sötétség, s most csak is Snowról és a Fővárosról van szó. Ilyenkor érzem azt, hogy nem vagyok egyedül, de akárhányszor csak szóba kerül Harry, mindig elönt a remegés hulláma. Már két, talán három hónapja a Kapitóliumban van én nekem pedig lassan kezd teljesen elegem lenni. A tétlenség szinte beszippant, mert néha néha egy kis hang az elmém mélyén azt súgja, hogy talán lehetne neki segíteni. Ha a napok elteltével közeledne a hivatalos harc ideje is, akkor talán itt lenne az idő, hogy kimenekítsük a fiút.         Csakhogy ahogy közeledünk a harcokhoz, úgy üldöz engem a végzetem is. A végső döntő csata, melyben megtudom végleg, hogy kit is játszok az élet színpadán.

*

A szél belekap a hajamba, meglobogtatva azt, felkúszik a gerincemen és remegéssel jár át. A szemeim szinte megtelnek könnyel, ahogyan ezeket a romokat pásztázom. Néhány órával ezelőtt hoztak fel bennünket, jelezve, hogy elmúlt a veszély, de még sem voltam a lelkem mélyén felkészülve ekkora pusztításra. A két

lakóemelet megsemmisült, akár a gyönyörű fenyőerdő is, a csizmám mellett egy hatalmas nagy, bomba vágta lyuk tátong, melyből bűzösen igyekszik fel a pára. Mindenhol csak szükeség, romok és por. Úgy érzem magam, mint amikor az Arénában voltunk a finálé idején. Miután Sharona mindenkit megdicsért a munkájáért és a nyugalomért az embereket leszállította ideiglenesen a katonák szintjére, s most csak én, a nővérem, néhány győztes és az operatőrök állnak itt hatalmas bogárszerű kamerájukkal, melyek mintha engem figyelnének. Be kell jelentenünk, hogy mind Panem bátorsága, mind a Remény túlélték a támadást, majd ezt a felvételt, összevágva néhánnyal eljuttatni a Kapitóliumba. Minden egyes győztes álmos, Finnick Odair is hullasápadt arccal, ásítozva áll, miközben próbáljuk összeszedni magunkat, egy kis felvétel erejéig. Megdörgölöm a szememet, ahogyan a hátamon végigszánkázik a hideg a romokn láttán. A többiek túltették rajta magukat, csak én vagyok az egyetlen, aki nem tudja elfelejteni ezt a képet.

- Rendben van, most mindenki figyeljen. Néhány perc, és  mehettek! Everdeen, kérem nézzen a kamerába. – idegesen kapom a fejemet az operatőr irányába, aki lassan elkezdi a felvételt, melyet a kamerán lévő vörös lámpa csipogása mutat meg. Katniss próbál nyugodt arcot vágni, ahogyan lassan előrelép és megszólal:
- A Kapitólium légpárnás repülői hatalmas nagy támadást hajtottak végig Körzetünkön. De most hadd üzenjünk Snow elnöknek. – kezd, s int a fejével, hogy én következtem

- Túléltük. Én, a nővérem és minden más lakos túlélte a támadást. Ha azt képzelik, hogy egy ilyennek meg lehet félemlíteni, akkor tévednek. Talpraállunk, és folytatjuk, amit elkezdtünk. Túléltük. És nem adjuk fel a harcot. – a hangom, mely most halovány és gyenge szinte lóg a levegőben, ahogyan az operatőr jelez, hogy vége a felvételnek, nagyot sóhajtok és majdnem itt helyben összegörnyedek a romokon. Plutarch kis bögréket oszt ki a győzteseknek, köztük nekem is, melyben egy furcsa, barna színű és érdekes szagú folyadék van. Johanna egyből felhajtja az egészet, s mindenki más is, csak én szorongatom a kezemben idegesen és csodálkozva az italomat.

- Kávé. Idd meg. – még Johannától is durva az ilyen kevés beszéd, ahogyan karikás szemmel felém fordul, és a bögrémre mutat. Csodálkozva kortyolok bele az italba, de amint megérzem a keserű ízt, késztetést érzek, hogy kiköpjem. Lehet, hogy feléleszt, de én még sem bírom meginni ezt a löttyöt, bár a győztesek szeme láttára nem kezdhetek el köpködni.

- Ma pihenjétek ki magatokat ahogyan tudjátok, mert holnap nagy út vár ránk. Már aki jönni fog. – idegesen teszem félre a bögrét, ahogy meghallom Sharona hangját, akire a többiek feszülten figyelnek,

- Hova megyünk? – bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, mire a nő rám néz, nagy kék szemeivel, és bólint a fejével. A fáradtság, mint az ólom tölti meg testemet, alig bírom már, hogy ne görnyedjek össze, s ne aludjak el. A fáradtság erős tud lenni.

- Az egyetlen Körzetbe, mely még nem állt mellénk. S reményeink szerint holnap az is meg fog történni. Készüljön, Miss Everdeen, mert magára is szükségünk van. Holnap jönni fog velünk, egyenesen a Második Körzetbe.  Szükségünk van a Reményre.– néz rám Sharona, miközben fejével bólint egyet.