A Második
Körzet mindig is a legeslegnagyobb, legkegyetlenebb Körzet volt, s az, amely a
legközelebb állt a Kapitóliumhoz. Az itteni lakosokat és a Hivatásosakat is
csak a Kapitólium háziállatainka csúfolták, ami nem csoda, itt képzik ki a
Békeőröket, és ez ápolja a legféltettebb viszonyt a Fővárossal és az elnökkel,
ők az egyetlenek, akik még nem álltak a forradalom oldalára. Van itt egy
hatalmas nagy bánya, melynek Dió a neve, a Körzet nagy része dolgozik benne, s
most az a légpárnás, amin ücsörgök ennek a Diónak a közvetlen közelében lebeg.
Sok sok katona, köztük a nővérem, és igen apu is már megkezdte az utat a nagy
bánya felé, s Sharona szerint nem lesz semmi dolgunk, ha berobbantják az
aknákat, akkor már nincs más hátra, minthogy azok, akik a Főváros élén állnak
megadják magukat, és nagy részüket elszállítsuk a Tizenharmadikba. De csak
talán én vagyok az egyetlen akiben furcsa érzések keringenek, mintha a lelkem
mélye azt akarná mondani, hogy hiába vagyunk erősek, és van hatalmunk, valami
még is be fog csúszni az akcióba. Megremegek, ahogyan Katnissre és apura
gondolok, őket leengedték, bár a nővérem nem volt valami jól, mielőtt lement
volna hirtelen elsápadt az arca és elszaladt, majd később tért vissza, köhögve
és hullafehér színnel. Nem tudom, talán őt is megviseli az a sok stressz,
félelem és várakozás, mintha az egész forradalom más embereket akarna faragni
belőlünk. Tavalyelőtt, mikor még csak tizenkettő voltam soha nem képzeltem
volna, sőt, inkább nem mertem volna elképzelni, hogy esetleg forradalom lesz.
Mintha attól a pillanattól, mikor Katniss elment az Arénába, mikor igazán
megnéztem egy Viadalt, én is változni kezdtem volna. Egyre inkább nőttem, magas
vagyok és nem sovány, s lenszőke hajam is egyre sötétebbé vált. Ha megnéznék
egy képet a régi magamról, a kicsi, gyenge Primről talán nem is ismernék
magamra, a Viadal, a nővérem győzelme, és
a saját Mészárlásom teljesen átalakított, megtudtam mi is az az igazi
félelem, a remény, a düh és a szerelem. Makacsabb lettem, és kevésbé félek, de
tudom, hogy a lelkem mélyén még mindig megvan az a kislány, aki voltam.
Hányszor van olyan érzésem az éjjel közepén, hogy bebújnék anyuhoz, s hányszor
sírnám el magam, vagy menekülnék el. De a forradalom, hogy én vagyok a remény
megváltoztatott. Meg kellett változnom.
-
Primrose, készen áll? – hirtelen Adrian hangjára kapom fel a fejemet, aki éppen
mellettem áll, ő az egyetlen, aki nem ment le a többiekkel. Ha ez megvan, akkor
az összes Körzet a mi oldalunkon van, ezért harcol most lent Sharona, Paylor,
Plutarch és Seneca is. Csak én, a többi gyógyító, köztük anyu, és Adrian maradt
itt, azért, mert engem nem engedtek le. Kellek gyógyítónak, és én sem akarok
harcolni, nem szeretnék és képtelen vagyok a Viadal óta a kezembe fogni egy
kést is. Szerintem akkor is a szanitécekkel maradok, amikor a Kapitólium
támadása jön. Ösztönösen is összeborzongom a támadás gondolatára, s kihúzom
magam, hogy a férfi lássa, felkészültem. Ha felrobbantják a bányát, lesznek
sebesültek. És tudom, hogy lesznek szimpla őrültek, akiket csak le kell
nyugtatni. Ki tudja, hogy hol járnak most apuék? De egy kamera még is van
mellettem, hogy felvegye, mi történik itt, s a fülembe pedig egy kis chip van
szerelve, mellyel állandóan tarthatom a kapcsolatot a nővéremmel. Éppen egy
mondatot szólok a kamerába, amikor a mikrofonom rezegni kezd, olyan hangerővel,
hogy ösztönösen is felpattanok, s remegés jár át.
- Katniss?
Itt vagy? Mi van, mi történt? – lihegem hangosan, miközben ösztönösen is anya
mellé lépek.
-
Készüljetek, kirobbantottuk a nyugati kaput. A munkások megadták magukat, már
érkeznek is hozzátok, néhány sebesült is. – remegő kézzel nyomom ki a chipet,
és igyekszem nem figyelni a mellettem loholó kamerásra, miközben anyuval
előkészülünk, s az összes orvos is, fehér köpenyt veszünk, és készen állunk.
Nem tudom, hogy mi történik lent, de ott biztosan nincs ilyen csönd, ilyen
fertőtlenítő szag, ott talán már több a halott, a feketeség és a füst. De ekkor
megérkezik néhány sebesült hordágyon, s mások is, mire a lábam ösztönösen is
megindul feléjük. A kezembe viszem az elsősegély dobozomat, s miközben
összefogom a hajam, hozzálátok a sebesültek segítéséhez. Jönnek kívűlállok,
olyanok, akik megadták magukat, s jönnek katonák a mieink közül, de én
senkinek sem figyelem igazán az arcát. A csönd lassan felerősödik hangorkánná,
ahogyan egyre többen és többen lesznek, s nő a mi munkánk is. Igyekszem minden
egyes sebet ellátni, csak is erre koncentrálni, ahogyan összevissza szaladok, s
közben a kamerába is válaszolgatok. Magamban hálát adok arra, hogy anyu
megtanította, mennyi féle sebesülés van, és hogyan kell bekötni, most, közel a
tizenötödik évemhez is azt gondolom, hogy ha egy ember tud gyógyítani, akkor
sok mindent meg tud tenni. A kötszerek fogynak, s lassan izzadság kezd peregni
a homlokomról, ahogyan dolgozom, több órán át keményen, miközben néha hallom a
nővérem hangját. És még nekünk, nekünk akik itt vannak bent könnyű, de vajon mi
van odakint, mit sikerült tennie a katonáknak? Magamban azon imádkozom, hogy az
északi kaput sikerüljön megszállni, ha az megvan, akkor megvan a Dió. Éppen
óvatosan egy másik ágyhoz lépek, s felveszem a kötést, hogy munkához lássak,
amikor hirtelen meghallok valamit, valami, ami egészen közelről jön. Amire
kiráz a hideg, s a fejemet ösztönösen is felkapom.
- Prim? –
valaki engem szólított? Idegesen fordulok körbe, de egyik orvos sem néz ide,
mind rohangálnak össze s vissza, s úgy dolgoznak, ahogyan csak tőlük kitelik.
- Prim? –
hallom meg a hangot újra, s a szememmel ösztönösen is figyelek, remegve, de
próbálom beazonosítani azt, aki szólt. És ekkor hirtelen meglátom. Már a
látványtól is erősen kezd dobogni a szívem, és érzem, hogy a vér kifut a lábaimból,
szinte a földre bicsaklok a felismerés hatására. Az egyik ágyban fekszik, nagy
fehér takaróval leterítve. Az arcát az ütések, s a sebek burkolják be, de még
is tudom, hogy ő az, valamiről rájövök, s a szívem heves dobogásba kezd rá.
Azok a nagy fekete szemek, s az a hosszú éjfekete haj. Ugyanolyan, teljesen
ugyanolyan. Majdnem a földre esem ijedtemben. Isabelle Kentwell, a legjobb
barátnőm, a lány, aki meghalt a Viadalon, Isabelle testvére fekszik az ágyban.
Akit annak idején a győzelmi körúton láttam, a lány, aki egyedül nézett rám, s
először emelte fel a kezét felém. Teljesen ugyanolyan, mint a testvére, csak
fiatalabb, talán velem egyidős. A lábaim ösztönösen is megindulnak egyenesen a
lány felé, ahogyan a testemet elárasztja a remegés és a furcsa felismerés
különös érzése.
- Te……… -
suttogom csodálkozva magam elé, ahogyan hirtelen elejtem a csomagomat, a
kötszerek nagyot puffanva érnek földet, és gurulnak el máshova.
- Prim,
kérlek azonnal szólj a nővérednek, mert hatalmas nagy bajban vannak… - a lány
szavára hirtelen eláll a lélegzetem, s az eddigi szívem még hevesebben kezd
dobogni.
- Tessék?
- Az
északi kapuban, csak is Kapitóliumiak dolgoznak, de ezt nem tudják. Ha bemennek
oda, akkor, akkor…… késő lesz, Prim, valami rosszat fognak tenni velük. – a
lány hirtelen erősen megragadja a kezemet, s fekete tekintetével egyenesen a
szemembe néz. Érzem, hogy az izzadság lassan lefolyik a homlokomon, eláztatva a
ruhámat.
- Mit
beszél, nincsen semmi baj. Everdeen, hagyja, biztosan csak lázálma van. – szól
oda nekem hirtelen az egyik nővér, és ez nem csoda, a lány homloka úgy éget
mint a kemence, s nagy szemeivel a semmibe réved. De valami miatt még is
megijedek ezt hallva. Ismerem Isabelle-t és tudom, hogy a testvére sem más. Az
a lány mindent látott, mindet tudott előre, és miért lenne ez más a húgával. Az
ész, és a kedvesség, de figyelmeztetés keveréke, s ahogyan a szemeit nézem a szívem egyre hevesebben és hevesebben
dobog. Higgyek? Ne? Higgyek? Ne? De ekkor hirtelen meghallom, ahogyan az egyik
nővér hangosan felkiált. A televízió a sarokba nagyot kattanva kapcsol be, s az
összes ember, mint a felzavart hangyaboly azonnal odanéz, s magukban mintha
beszélni kezdenének. Akkor tudom, hogy baj van. Érzem, hogy a lábam remeg,
ahogyan próbálok utat törni magamnak a tömegben, hogy megnézzem, mi is van a
tévében. A szanitécek, orvosok, és mindenki más túl korán gyűlt oda, az
arcokon, a szemekben is látom, hogy valami nincs rendben. De a kép, ami a
televízióban van, sokkal jobban lesokkol, mint bármi más. Amint meglátom a
képet a lábamból kifut a vér, s szinte fekete pontokat látva majdnem nekiesem
egy orvosnak. Dobb! Dobb! A képernyőn ugyanis apu áll. Apu, s mellette a
nővérem Katniss, mind a ketten koszosan, sebesen, s
- Mondjanak
egy okot is, amiért ne öljem meg magukat. Ismerem a Kapitóliumot., És magukat
is, mocskos lázadók. – és ekkor hirtelen megtörténik. Mintha a szívem hamarabb
reagálna mint az elmém, ahogyan a lábaim megindulnak, de nem el az ajtótól. Az
ajtó felé. A fejemben csak úgy kong a vészharang, s amint eszembe jut, a halott
nővérem és apu, a szívem még hevesebben ver. Nem lehet! A szemem előtt lassan
táncolni kezdenek a pontok, ahogyan kifutok a légpárnás repülőből, s tudom,
hogy mi fog történni, de eszembe sincsen megállni. Isabelle testvére jól
mondta. A félelem, és a fájdalom keveredni kezd bennem, s mintha a torkomat
fojtogatná, ahogyan kivágok a szabadba. Tudom hova kell mennem. Ne tedd Prim!
Megcsap a kinti dohos levegő, ahogyan keveredik az emberi kiáltással, s a
puskapor bűzös szagával. Nem éri meg! A szívem hevesen dobog, s a fejemről
folyik az izzadság, lassan átáztatva a ruhámat. Ne akarj meghalni, Prim! Mit
képzelsz magadról? Meglátom az embereket, akik mint a cövek, halálra vált
arccal állnak, szinte remegve. Egyikük sem tesz semmit, senki sem tesz semmit.
Katniss, apu. Apu, Katniss. És ekkor meglátom őket. Talán hatalmas nagy
hülyeséget csinálok, talán soha nem szabad lett volna ilyet tennem. A lábam
remeg, s alig bírok megállni. Meg fogom bánni, amit most teszek, túl korán
cselekszem, nem szabadna. Az ereimben szinte száguldozik a vér, s a külvilág
lassan elhomályosodik körülöttem. De ekkor meglátom őket, aput, aki még remegve
próbálja figyelmeztetni a nővéremet, s Katnisst, aki falfehér arccal, s
lélekbem szinte felkészülve a halálra áll ott. Senki sem tesz semmit. De én
szeretem őket. Látom, hogy a férfi meghúzza a ravaszt, egyenesen a nővérem
felé. Le fog győzni, le fog győzni a félelem, itt már mindenkit legyőzött. A
szívem kalapál. De bennem él a remény, nem akarom, hogy meghalljanak. Katniss!
Apu!
- Állj! Állj!
– ordítom, ahogyan lihegve, s egész testemmel a családtagjaim elé vetődöm.
- Hagyja
őket békán most rögtön. Mit akar? Gyűlöletet? Olyan akar lenni, mint Snow
elnök? – a számat remegve hagyják el a szavak, ahogyan meglátom a férfit.
Hallom, ahogyan a nővérem valamit suttog a hátam mögött. De most még is a férfi
szemébe nézek, bele a gyilkos és ádász tekintetekbe. Nem tarthat rettegésben. A
szívem hatalmasat dobban. A férfi
elvigyorodik. És ekkor eldördül a lövés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése