14. fejezet II.

Sziasztok, visszatértem a táborból :) Valaki nézte vasárnap a foci V.B döntőt? Mit szóltatok hozzá? Én jó német drukkerként még mindig örülök neki :)
Ja, és lehetőségem volt a héten megnézni a csillagainkban a hibát. Húha, az a film eszméletlen, Shai és Ansel nagyon tehetségesek, az egész rendezése, hangulata, magával ragadott, valahogyan meg kell még néznem :) Na de nem is húzom tovább ilyenekkel a szót, jó olvasást :)
C. 
                                                                                                                                

Olyan erővel kezdem el püfölni az öklömmel a fehér ajtót, hogy a kezeim lassan kivörösödnek, már a torkom, mellyel eddig kiabáltam bereked. Nincsen innen semmi menekülés! A hatalmas nagy ajtó nem reagál semmire sem, hiába vagyok gyenge, máskor mindig ki tudom nyitni, de most megadta magát. Idegesen és szinte a könnyeimmel küszködve nézek a macskámra, aki idegesen járkál fel-alá mellettem, talán már ő megérezte a Kapitóliumi légpárnások közeledését. Még egyszer ütök egy hatalmasat remegő kezeimmel, de nem használ. Talán bezárták a nagy központi zárral. Van ugyanis minden ajtón egy kis mágneses zár, melyet a Parancsnokságról tudnak irányítani, és szinte biztos vagyok benne, hogy most zárta be Sharona. Persze, hiszen nem gondolták, hogy létezik olyan bolond ember, aki közvetlenül a bombák előtt visszamegy a macskájáért! Érzem, hogy a könnyeim mardossák a torkomat, miközben tehetetlenül körbeforgok a kis szobában, mely mintha lassan sötétedni kezdene. Érzem, hogy a kezeim és a lábaim is remegnek, ahogyan kitörlöm a könnyeket a szememből, és egy pillanatig csak állok, s a szoba vége felé bámulok. Hirtelen az elmémben megjelenik egy kép: egy kép, amint a bomba becsapódik ide, megölve engem, és a kis Kökörcsint is, szinte érzem a fájdalmat és a félelmet az ereimben, amikor hirtelen meglátok valamit. A szoba végén van egy kis ajtó, melyet én magam sosem szoktam használni, de a nővérem, és a macskám is azon keresztül jár ki az erdőbe, mikor úgy tartja kedve. Érzem, hogy mindenem remeg, ahogy egy mozdulattal megfogom Kökörcsint és a vállam alá veszem, majd lassan a nagy ajtó felé lépek. Ha tudnék gyorsan futni, akkor be tudnék érni az épület egyik oldalára, a lépcsősorra, mely levezet az óvóhelyhez. De ha elesem, ha egyedül ájulok el a semmi közepén, szinte a biztos halál vár rám. Érzem, ahogyan a torkomat valami erősen mardossa, s a szívem lassan heves dobogásba kezd. Kökörcsin nyávog egyet, s kedvesen a könyökömhöz dörgölőzik, melyet már egészen kiskorom óta csinált.

-       Mit gondolsz kismacskám? – vakarom meg halkan suttogva a füle tövét, és nagy lélegzetet veszek. Ha nem megyek ki, itt talál el a bomba, s az emberek tudni fogják, hogyan is halt meg Panem reménye. De, ha kimegyek, talán ismét az történik velem, mint a Nyolcadik Körzetben, ahol majdnem elájultam. Nem lehet! A szívem erősen kalapál, ahogyan a kezem lassan a kilincsre kulcsolom, és egy laza mozdulattal kilököm a zárat. Amint kiérek szinte azonnal eláraszt az a napsugár, mely a felszínen fogad, ahogyan a hallásomat szinte elveszi a fülemben dübörgő vér hangja. Gyerünk Primrose Everdeen! Tedd meg! Főleg ezért a kis macskáért! Hirtelen meghallom Kökörcsin nyávogását, mire ösztönösen is szedni kezdem a lábamat, arra, amerre gondolom, hogy megtalálom a lépcsősort. Idekint minden világos, és a szabad levegő akár el is varázsolhatna, ha nem félnék ennyire, s ha nem remegnék a talán közeledő halál miatt. Az elmémben ismét felrémlik a kép, amint egy nagy légpárnás, s mi több, nem csak egy közelít a Körzetünk felé, s bármely pillanatban megölhetne engem. Dobb, Dobb! A szívem úgy dübörög, hogy szinte kiüti a mellkasomat, ahogyan a kis épület mellett szaladok idekint. A szél valahonnan a fenyves, talán tajga illatát hozza, melybe belevegyül a kinti poszáták éneke. De bármely pillanatban elmúlhat, és amint meghallom a visítást, amint egyik poszáta jelez a másiknak, tudatosodik bennem, hogy túl közel vannak a légpárnások. Érzem, ahogy az izzadság lefolyik a homlokomról átázatva a ruhámat és Kökörcsin bundáját is, s a térdeim annyira remegnek, hogy majdnem elbukom egy fűcsomóban. Éppen befordulok egy sarkon, s magamban azon imádkozom, nehogy megjelenjenek a fekete pontok a látómezőmben, mert akkor tudom, hogy elájulnék. De még is szedem tovább a lábamat, mert tudom, nem akarom így végezni. Nem akarom Snow elnök áldozataként végezni. És ekkor hirtelen meglátom a ki ajtót, azt az ajtót, ami bevezet a Körzetbe. A macskámat erősen magamhoz szorítom, és próbálok nyugodtan lélegezni, ahogyan remegő kézzel feltépem a zárt, s bevágódom egyenesen a Körzetbe. Hirtelen úgy érzem, mintha minden eddigi erőm kihagyna, s a lábaim azt akarnák, hogy ne menjek tovább, hogy ebben a percben itt essem össze, kezemben Kökörcsinnel. Nagyokat próbálok lélegezni, s szúró oldalamra szorítom a kezem, ahogyan fülelni kezdek, oda fülelni, ahonnan a zaj jöhet. Már nem hallom a szirénák erős visítását, melyek szinte mindenkit az őrületbe kergetnek, de még is hallok néhány kis foszlányt, olyan beszélgetéseket, amiből tudom, hogy emberek vannak erre. Erősen belefúrom az ujjaimat Kökörcsin nem éppen selymes bundájába, ahogyan vágtázom lefelé a lépcsőn, s minél közelebb érek, annál több hangot hallok. A fejemről patakokban folyik az izzadság, s a szívem olyan hevesen kalapál, hogy néhányszor meg kell állnom, hogy halljam a hangokat, s néha megjelennek előttem a pontok, mire ösztönösen is reszketni kezdek. Próbálom kettesével szedni a lépcsőket, ahogyan az adrenalin erősen száguldozik az ereimben, szinte szétrepesztve őket, s mindenem remeg. Egy utolsó nagyot ugrom le, amikor meglátok magam mellett egy táblát, bár a látásom homályos, és remegő, de még is le tudom olvasni a feliratot: ÓVÓHELY. Gyerünk Prim, már itt vagy! Érzem, hogy a lábaim most akarnak összegabalyodni mintha már ők sem bírnák azt amit megtettem velük és mintha most akarnék elájulni, ezen az utolsó egy méteren. Remegve csapom arcon magamat, ahogy pislogni próbálok, pislogni, miközben lassan kirajzolódik előttem valami. Egy hatalmas nagy szürke fémes kapu, melynek szárnyai mintha éppen bezáródni készülnének. Az óvóhely! Hirtelen egy sikoly szakad ki a torkomból, mely erőtlen és halvány, ahogyan teljes erőmből megpróbálom lesprintelni ezt az utolsó métert. Tudom, ha becsukják, akkor vége, talán még jön valaki, de mi van, ha nem! A kezemet az utolsó pillanatban ékelem a két fémes szárny közé, miközben levegőhöz kapkodva és remegve kezdek el kiáltozni. Érzem,

hogy a macskám mocorog az ölemben, szegényt teljesen összenyomtam a nagy sietésben. Érzem, hogy megfájdul a kezem, ahogy majdnem rázárul az ajtó, de ekkor meghallok egy kiáltást, egy kiáltást, mire ösztönösen is sóhaj szakad ki a torkomból.

-       Prim! Engedjék be, itt van a húgom, Primrose Everdeen! – a nővérem hangja és az ajtó tárulása ránt vissza a valóságba, ahogyan óvatosan elengedem a macskámat, s remegő testtel, s kalapáló szívem bújok be a résen, ahol több ezer emberrel, de köztük a nővéremmel találom szembe magam. Katnissel, akinek az arca könnyektől foltos, s amint meglát remegve ugrik a nyakamba, kezei szinte összeroppantanak, ahogyan erősen magához húz. Próbálom ütemesen venni a levegőt, és megnyugodni, de tudom, hogy ez sok ideig fog tartani.

-       Elmentél Kökörcsinért? Prim, még is mit képzelsz? .- Katniss arcán könnyen folynak, ahogyan lágyan és remegve beszél hozzám, s szürke szemeivel egyenesen a szemembe bámul. Még sosem láttam Katnisst ennyire kiakadva, és még sosem remegett és sírt ennyire.

-       Érte kellett mennem! – suttogom, ahogyan a fejemet a vállába fúrom és próbálom lenyugtatni a szívverésem.

-       Máskor, soha, de soha ne tegyél ilyet. – szipog Katniss, ahogyan erősen megmarkolja a kezemet. Még soha nem láttam ennyire sírni, és kiborulni a nővéremet, az erős Katnisst, aki mintha gyengének tűnne előttem.

-       Jól vagy, Katniss? – kérdezem tőle halkan, ahogyan én is megfogom a kezeit, az enyém most meleg, de az övé olyan, mint a jégcsap.

-       Persze, persze Prim. Minden rendben. – kezd el halkan nevetni a nővérem.