13. fejezet II.

Remény. Életem során hányszor találkoztam már azzal a bizonyos reménnyel. Amikor már azt hiszed, hogy minden elveszett, hogy elvesztettél valamit, vagy éppen valakit, akkor is a lelked mélyén marad egy aprócska, piciny remény, ami még arra ösztönöz, hogy ne add fel. Valakinek kevés, valakinek sok van belőle, és ugyanakkor lehet kedvező vagy éppen pusztító. A remény bármire képes. És éppen, most ebben a helyzetben a lelkemben, amely talán romokban hever hirtelen felvillan valami, egy aprócska fénysugár, ami körbejár, ami a fülembe súgja, hogy talán lehetséges. És ekkor a remegő lábaim megindulnak, egyenesen arra a helyre, ahol látok valakit és ahonnan érkezett az előbb a kiáltás. És az is lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, vagy talán az őrültség szélén állok, de még is bevisz a lábam a kórház romjai közé, miközben a csizmámra lassan lerakódik a hamu és a por keveréke. A szívem olyan erősen ver talán, mikor apuval találkoztam annak idején, amikor meglátom, meglátom azt a valakit, akiről azt hittem, hogy már nincsen köztünk, betemették a hatalmas romok. Ott fekszik egy gerenda közelében, hosszú vörös haja megpörkölődve terül el körülötte, de kék szemeit nyitva tartja, melyekből mintha most az eddigi pajkosság helyett a fájdalom és a düh keveréke sugározna.

-          Annie? – tör fel a torkomból egy furcsa hang, mely talán a sírás és a nevetés keveréke lehet, mire ösztönösen is a szám elé kapom a kezemet, ahogyan engedem, hogy könnyeim lassan végigfollyanak az arcomon. Hiszen már meghalt, beomlott a kórház és őt is maga alá temette! De most nem ezek a gondolatok veszik át az irányítást az elmémben, hanem a tudat, hogy Annie Black él, és a remény, mely most szinte tündököl bennem.

-          Élsz! Istenem, életben vagy! – olyan erősen szorítom magamhoz a fekvő lányt, hogy a kezeim ösztönösen is megfájdulnak, de nem érdekel. Szorosan összeszorítom a szememet és erősen a vállára hajtom a fejem, miközben a testemet a zokogás kezdi rázni, de a belsőm még is nevet. Hát létezik! Létezik az a csoda, melyről eddig csak a Kapitóliumi televíziókban tudtam, de most hirtelen belépett ide is, az a bizonyos dolog, melyet tényleg csodának nevezünk. Könnyeim fátylában feltekintek az égre, a hatalmas nagy kékségre, mely most inkább tűnök vörösnek, ahogy a nap alábukik a horizonton. Csoda! Annie Black, a legjobb barátnőm él!

-          Prim, kérlek, ne nyomd ki belőlem a szuszt! – hallom meg Annie kuncogását, mire ösztönösen is enyhítek egy kicsit a szorításon, de a kezeim még mindig remegnek, és a szívem erősen kalapál. Nem merem elengedni a lányt, hátha ez csak egy álom, melyből később felébredek, és megtudom, hogy a kórház betemette őt, mintha egy pillanatig hitetlenkednék, ahogyan erősen szorítom a lány kezét.

-          Nem hiszem el! Nem! Nem! – a kezemet a szám elé kapom, miközben a könnyeim folynak lassan az arcomon, de most mintha nem bánnám. Ezek nem fájdalomtól, vagy dühtől, hanem színtiszta örömtől vannak. Örömkönnyek, melyekről eddig el sem hittem talán hogy léteznek, de most még is boldogsággal tölt el a tudtuk.

-          Prim! Prim, mi történt? – hirtelen megpillantom a nővéremet, aki a poros és hamuval belepett úton siet felém, kipirult arccal és zihálva, s mögötte két alak, talán Finnick és Johanna sétál. Óvatosan letörlöm az arcomról a könnyeket, hogy az elmosott vonalakon kívűl mást is lássak, s próbálom nyugodtan venni a levegőt, hogy a szívem heves dobogása is enyhüljön. De még is mosolygom, szinte nevet a belsőm, ahogyan Annie Black kezét szorítom, s ki tudja, mikor fogom elengedni.

-          Szia Katniss! – int egyet Annie mosolyogva, de hirtelen visszahúzza a kezét, mintha belenyilallt volna

valami. Tudom, hogy valamennyire megsérült, s helyre kell majd tennem, meg kell gyógyítanom, de most még is a boldogság, a boldogság és a remény érzése tölti el a szívemet. A nővérem csodálkozva, s tágra nyílt hatalmas szürke szemekkel ül le mellénk, miközben óvatosan megpaskolja Annie vállát, s végigsimít a hajamon, de látom, hogy még ő is alig hiszi el, még képtelen felfogni, amit lát.

-          Ó, ez lenne Annie? – Johanna Mason hangját hallom meg, aki Finnick mellett álldogál, fejéről patakokban csorog az izzadság és látom, hogy kapkodja a levegőt, de nagy barna szemeiben még sem jelennek meg érzelmek, vagy talán ő, a nagy győztes nem akarja, hogy így legyen.

-          Ő, Annie! Annie Black! A legjobb barátnőm! Ő..ő…. túlélte. – nyögöm ki lassan, mire ismét könnyen csordulnak le az arcomon, s érzem, hogy közben lassan mosolyra húzódik a szám, ahogyan ismét erősen megölelem Anniet, a legjobb barátnőmet. Lehet, hogy Johanna csak egy „furcsa ez a kamaszlélek”-et motyog az orra alatt, s össze nevetnek Finnickkel, de bennem még is erősen ég, világít és fénnyel járja át lelkemet a remény. Az, amiről annak idején beszéltem, s eddigi életemben hányszor jelen volt már. S, amikor a kamerákba üzentem az elnöknek arról a bizonyos reményről. Ha az ember csak hallja, talán nem tudja, hogy egy ilyen kis dolog, hogyan tud erős, szinte pusztító lenni. De akivel megtörténik, akinek az életébe belép a remény, s megtapasztalja azt, ő érti meg igazán, hogy mekkora dolgokra is képes. Ő az, aki, hogyha már minden elveszett, még mindig melletted marad, az utolsókban is. És ő az, aki a lázadóknak egy nagy fegyvere lesz, s most már értem, hogy miért.

*

- Csöndet! Kérem, csöndet a teremben! Csak egy pillanat, ez nagyon fontos a számunkra! Odair, azonnal tegye le azt a villát! – Sharona hangja szinte szirénaként hasít a levegőbe, ahogyan lassan karba teszi maga előtt a kezét és sötét tekintettel pásztázza a néhány hellyel mellettem ülő Finnicket, aki éppen egy villával egyensúlyozik az orrán. Amint visszatértünk a Körzetbe, Anniet kezelésbe vették, s biztosítottak, hogy minden rendben lesz, bár még nem találkoztam a Black családdal, s még ők sem tudnak semmit Annie akciójáról. Én éppenséggel teljes nyugalomban ülök a nővérem mellett, aki éppen maga elé bámul, mintha valamit látna a fal mellett.

Jól vagy, Katniss? – szólítom meg halkan, miközben a tekintetem még Sharonán tartom, aki lassan lecsendesíti a társaságot.

-          Jajj, persze Prim igen, csak azt hiszem valamin rosszat ettem a konyhán, mielőtt a Nyolcadikba mentünk. Olyan hányingerem van, de nyugi, majd beszélek a szakácsokkal. – motyogja a nővérem az orra alatt, de mielőtt bármit is mondanék, a teremre, hirtelen hatalmas csönd telepszik, s Sharona, aki végre szóhoz juthat, lassan kezd beszélni.

-          Mindenkinek köszönöm a közreműködését a Nyolcadik Körzetben. Hallottam egy két történést onnan, szóval most egy videót fogunk megnézni, amely talán meghatározhatja a jövőnket. A lázadók hivatalos videóját. – egy pillanatig csodálva mered maga elé, majd lassan kezével a televízió felé int, mely nagy kattanással kapcsol be. Idegesen kezdem harapdálni a számat, miközben érzem, hogy a szívem egyre erősebben dobog, ahogyan a képernyőn lassan megjelenik a 13. Körzet címere. A lázadók videója. Nem tudom, hogyan értik, s mire gondolnak ezzel, de tudom, hogy köze van hozzám is, ahoz a lányhoz, aki Panem reménye. Mindenem megremeg, ahogyan meglátok néhány bevágott képet a Viadalok véres jeleneteiből, ahogyan családok sírnak elveszett gyermekükért, s ahogyan Snow elnök évente köszönti a Viadal résztvevőit. Kiráz a hideg az Arénák, a nagy gyilkos kelepcék látványára, s a gerincemen felkúszik a remegés. A következő kép a 13. Körzet, hatalmas repülői és hadserege, s ismét a nagy címer, mely nagyban hírdeti, ez a Körzet az, amelyik felerősödött, aki talán a romjaiból lett olyan hatalmas, mint most. Nagy hadsereg, és készen álló vezetők, ez a leghatalmasabb és ugyanakkor legerősebb Körzet, melyet talán Snow elnök is tud. De ekkor hirtelen bevillan a következő kép, az a kép, mire érzem, hogy Katniss erősen megszorítja a kezemet az asztal alatt, s a szívem nagy dobbanásai egyre erődödnek. A győzteseket látjuk, a nagy legendákat, melyet mind állnak a teremben. Nagyok, kicsik, okosak vagy éppen erősek, de mindannyian egy szót ismételnek. Egy szót, mely mint a futótűz terjed szét a szobában, s egyre dühösebben, egyre erősebben mondják: Készen állunk! Mindenem megremeg, ahogyan végignézek a többiek arcán, azon emberek arcán, akik a legjobban tudják, mi is az a fájdalom. De ekkor még nincs vége. Mielőtt bármit is mondanék, vagy lélegzetet vehetnék, meglátom magamat a képernyőn, Primrose Everdeen, aki a Nyolcadik Körzetben áll. Néhány kép a sebesültekről, s a légpárnásokról még inkább remegésre késztet, de amikor meglátom magamat, szinte görcsbe áll a gyomrom, s érzem, ahogyan lassan lecsordul egy verejtékcsepp a homlokomon. Ott állok egyedül a nagy Körzetben, mely hátterében ott a kórház, azok a poros romok, melyek szinte sisteregnek, s minden más, az eddig talán élettel teli utak is szürkévé váltak. Csak én vagyok az egyetlen, aki fehér ruhát visel, a nagy szürkeségben, mintha csak egy aprócska kis láng lennék. Egy fénynyaláb! Mindenem a sötétség uralkodik, s az én szemem is szinte nedves a könnyektől, melyekkel a kamerába meredek, ahogyan lassan, nagyon lassan beszélek.

-          -     Ártatlanok voltak, akik nem tettek semmit, de még is ez történt velük. Eddig, 75 éven át mindig is az ártatlanokat, a védtelen gyerekeket mészárolták le évről évre. De ennek most vége kell, hogy legyen. Snow elnök ezzel üzent nekünk? Akkor, most hadd üzenjek neki! – érzem, hogy kiráz a hideg, s a többiek tekintete is a monitorra tapad. Ott állok teljesen egyedül a szürke hamutenger közepében, a halál helyén, s ekkor a szél erősen belekap a fehér, orvosi köpenyembe megremegtetve az ujjait. Mintha…. A szívem hatalmasat dobban. Mintha szárnyak lennének, a fehér galamb, a remény szárnyai.

-           Az ő fegyvere a félelem. Ezzel az egésszel is csak a félelmünket akarta növelni, hátha behódolunk. Ez történt, hetvenöt éven át, de eddig tartott. Mert tudom, hogy van nálunk valami…… ekkor látom meg a nővéremet, aki a képbe lép, fekete ruhájában, mintha magát a fecsegőposzátát látnám. Ahogyan erősen megszorítja a kezemet, ahogyan a fekete és fehér, a bátorság és a remény összeforr, úgy ráz ki a hideg.

-          Nálunk van a bátorság. És nálunk van a remény. Külön külön talán megvannak. De együtt pusztítani is képesek. Mi készen állunk. – a kamera lassan közelít el rólunk, miközben érzem a szívem heves lüktetését, a monitoron pedig egy kis sor szöveg villan be, majd a mi arcképünk. Mi készen állunk.