Életemben
csak egyszer tapasztaltam, hogy milyen is lehet a repülés. Amikor az Arénában
Harryvel karöltve ugrottunk le arról a hatalmas nagy vízesésről, szinte úgy
éreztem, én is a habokkal zuhanok, én is a hatalmas nagy víz része vagyok. De
ez a repülés más. Amikor a levegő megemeli a testedet, s szabályosan kiröpít a
szakadékból, miközben a hajadba tép, de még is lágyan simogat. Az a pillanat,
amikor nem kell semmibe se kapaszkodnod, csak viteted magad a hűs szellővel,
miközben megérzed a súlytalanságot, az maga a gyönyör. Talán így repülnek azok
a kis és nagymadarak, melyeket naponta láttam a Körzetben. Ilyen érzés lehet
annak a csodálatos fehér galambnak, a remény szimbólumának, az én szimbólumomnak
szántani a levegőt. Mikor a lábam a földhöz ér és rögtön önfeledt nevetés tör
fel, s a vigyorom akkor sem múlik, amikor Johanna teljes erejéből magával
rántja Finnicket a szakadék felé. Azt az arcot, azt a sápadt és ijedt arcot
soha nem fogom elfelejteni, amit Finnick Odair produkált, mikor átröpült
Johannával együtt. S most is, amikor tovább kéne menni, itt állok a szakadék
szélén csukott szemmel, s vigyorogva idézem fel ezt a fantasztikus pillanatot.
-
Prim, meddig óhajtssz ott állni. Tudom, hogy
neked van valami titkos vágyad a madarak után, de menjünk már. Szeretnék végre
kiérni ebből a rohand labirintusból. – Johanna csípős megjegyzése most sem
marad el, de viszont kénytelen vagyok egyetérteni vele. Már legalább két órája
itt vagyunk, s nem csak nekem kezd elegem lenni ezekből a borzalmas próbákból.
-
Mindegy, majd ha kiérünk megbeszélem
Sharonával, hogy engedje, hogy ezt megint kipróbáljam. – motyogom, miközben
búcsút intek a szakadéknak, s repülésnek, majd követem a többieket.
-
Te nem vagy normális. – fortyog Johanna,
miközben nem csak Finnick, de én is elnevetem magamat. Furcsa, hogy most mintha
kevésbé érezném magam olyan feszültnek mint a győztesekkel való első
találkozáskor, mi több, már nevetni is tudok velük együtt, akiket régebben gyűlöltem.
Hiába, két hét, és ez a közösen töltött akadály megtette a hatását az biztos.
De a vigyor abban a pillanatban eltűnik az arcomról, amikor belépünk egy
szobába, egy hatalmas nagy szobába, melynek a padlóját, falát, és plafonját is
hideg kövek fedik, s belül semmi de semmi nem található. Sem ablak, semmi sem.
Látom, hogy a többiek csodálkozva néznek végig a termen, s nem nekem kezd olyan
érzésem lenni, hogy ez lenne az utolsó próba. A fejemet idegesen a plafon felé
fordítom, hogy kitaláljam mi is ez, amikor hirtelen hatalmas nagy recsegést
hallok, az ajtó ugyanis, melyen bejöttünk nagy recsegéssel kezd összezárulni
mögöttünk, végleg elválasztva a folyosótól amin jöttünk. Bezárva minket a
szobába! Érzem, hogy a szívem hevesen dobogni kezd a bezártság érzésére, s
mintha a levegő hirtelen fogyni kezdene idebent, úgy kezdek el én is szédülni.
Csak ne a bezárást, csak ne a bezárást. Remegve csípem meg magamat, hogy
visszanyerjem az eredeti színemet, amikor hirtelen megérzek valamit, valamit a
bokám környékén. Lassan és hidegen folyik végig valami a csizmámon, majd pedig
lassan a lábszáram felé közeledik. Egy pillanat is elég, hogy odakapjam a
tekintetemet, s remegni kezdjek, vadul kalapáló szívvel. A szobában ugyanis víz
kezd csörgedezni egyre beterítve minket, egyre csak magasabbra és magasabbra
szökve. Érzem, hogy a hideg eláztatja a testemet. Nincsenek ablakok, nincsen
ajtó, semmi sincsen itt! Be vagyunk zárva! S látom, hogy nem csak én ijedek
meg. Johanna hangosan üvölteni kezd, mintha mindent Sharonáékhoz címezne,
Finnick arca is hullasápadtá válik, pedig ő a tenger környékén nőt fel. Érzem
hogy a félelem, és a tehetetlenség elárasztja a testemet, s félek, hogy ez a
bizonyos csapatszellem itt fog megszakadni, úgy, hogy mindenki teljesen
megbolondul. A szívem hevesen ver, s a hideg víz lassan eléri a térdem szintjét.
-
Mennyi ideig bírjátok víz alatt? – szólal meg
hirtelen Finnick lassan rám, és az üvöltöző Johannára nézve.
-
Nem sokáig. Tudok úszni, de a Tizenkettedikben
csak egy kádunk volt. – felelem remegő hanggal, miközben nyugtázom, hogy a
hideg víz a combomig ér, teljesen átvizezve a nadrágomat.
-
Mit képzelsz meddig? És mit képzelnek a
vezetők? – Mintha Johanna is meg lenne ijedve, de ezt ő dühvel egyenlíti ki,
miközben én érzem, hogy lassan végleg elájulok. Nem voltam sosem a tónál
apuval, és a lélegzetem sem gyakoroltam visszatartani soha, de soha. Érzem,
hogy eluralkodik rajtam a pánik, ahogyan a rettegésem remegésbe csap át.
-
Figyeljetek, nyugi. Lenni kell valahol egy
menedéknek, valahol, ahol kiszabadulhatunk. Egyenként le kell merülnünk
szétnézni, amíg nem lep el mindent a víz, de össze kell tartanunk. Gyertek! – Finnick
kinyújtja izmos kezét, mire én remegve
felé lépek, már a csípőmig ér a víz, és a kezemet erősen a tenyerébe helyezem.
A víz egyre csak csörgedezik, s ha nem találunk kiutat, akár meg is
fulladhatunk a hideg borzalomban. Érzem, hogy a testem átáztatja a víz, mire
mindenem teljesen megremeg.
-
Johanna! – szinte sipítva nyújtom ki a kezemet
a lány felé, aki dühösen, de végül teljes erőből csap a tenyerembe, a másikkal
pedig Finnickét fogja meg. Már hasig ér a víz.
-
Figyeljetek én megyek elsőnek. Addig csak
tartsatok ki, és ha emelkedik a víz, lábatokkal tempózzatok a plafon felé. –
mintha még Finnick, aki a Negyedikben nőtt fel is rettegne, ahogyan nagy
lélegzetet véve merül alá a vízbe, s Johannával ketten maradunk. A víz pedig
már az én nyakamig ér. Érzem, hogy a levegőhiány, és a hideg fojtogatás a
remegést hozza elő belőlem, így még erősebben megmarkolom a lány karját, mintha
csak azzal akarnék segíteni magamon.
-
Ha visszatérünk, én komolyan kinyírom
Sharonáékat….
-
Johanna……. Most is ezzel foglalkozol? Inkább
éljük túl valahogy. – lihegem, miközben a víz már a nyakamig felemelkedik, és
egyre csak fojt tovább. Látom, hogy a lány barna szemei dühössé válnak, s
mintha a szája kinyílna, de hirtelen egyszerűen ellazul az arca, s egy
pillanatra eltűnnek dühös vonásai.
-
Tempó, fel a plafonhoz. – válaszol, miközben
megmarkolja a csuklómat, s a lábával erősen kezdi magát hajtani felfelé, miközben
a víz csak emelkedik és emelkedik. Hirtelen meglátom, hogy a kékség
bugyborékolni kezd, s egy szempillantás alatt meglátom Finnicket, aki vizes
hajjal, s prüszkölve jön fel, magamban meg is jegyzem, hogy Annienek biztosan
tetszene.
-
Odalent van egy gomb, de szerintem Prim tudna
a legjobban lebukni oda. Kicsi vagy, így gyorsabban fog menni. Csak a padlóig
kell leúsznod, és benyomni a gombot, nem sós a víz, a szemedet nyitva tudod
tartani. Menni fog? –néz rám víztől csöpögő arccal Finnick, miközben érzem,
hogy a remegés úrrá lesz a testemen. Én ezt soha nem csináltam, s nem tudom,
hogy sikerülni fog e. Mi több, meg kell bíznom Finnickben és Johannában, hogy
ha kell, akkor segítenek. A hideg végigárad a testemen, s a fogaim már is
vacogni kezdenek, ahogyan lassan bólintok. Menni fog ez. Lassan beszívom a
levegőmet, és elengedem a többiek kezét. Oké! Egy utolsó nagyot szippantok a
levegőből és felkészülök a merülésre. Most! Teljes erőmből bukom a hideg víz
alá, mely egy pillanatig körül ölel, s alig tudok megmozdulni a vízben ázott
ruháimtól. Lassan, s remegve nyitom ki a szememet, és óvatosan egy erős
karcsapást teszek magam előtt, mely mintha ólomnehéz lenne. A ruha elázott, és
szinte húz a mélybe, de teljes erőmből hajtom magamat, ahogyan érzem, hogy a szemembe
beszökik a víz. Én ezt soha nem csináltam. Egy erős karcsapás. Menni fog! Már
eltávolodtam Johannáéktól. Próbálok nem gondolni a hidegre, a nehézségre és a
fojtogatásra, ahogyan ismét előre hajtom magamat, egyenesen a mély felé. Még
egyet. Érzem, hogy a tüdőm lassan perzselni kezd, amikor meglátom az alját, a
szürke alját, melyre rögtön leér a kezem. Érzem, hogy a félelem görcsbe rántja
a testemet, ahogyan a kezemmel a földön tapogatózva keresem azt a bizonyos
gombot. A tüdőm mintha égne, s a tagjaim rimánkodnak, hogy bukjak a felszínre.
Érzem, hogy vészesen fogy a levegőm, s itt lenne az idő felmerülni. De ekkor a
kezem kitapintja a hideg, s érdes gombot, én pedig egy pillanatra behunyom a
szememet. A tüdőm fáj, és lassan fekete pontok kezdenek táncolni előttem, Egy
utolsó nagy levegő! Teljes erőmből nyomom meg a gombot, amikor már alig érzek
valamit a levegőhiány miatt. De ekkor mintha egy hatalmas nagy szivattyú
indulna be. És lassan a víz egyre csak süppedni, és süppedni kezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése