26. fejezet I.

A fejemet lehajtva bámulom a fekete cipőm orrát, miközben érzem, hogy lassan úrrá lesz rajtam a remegés. Mindenki, aki a 13. Körzetben volt, most eljött ide, hogy láthassa, hogyan is számolnak le a zsarnoksággal, azzal az elnökkel, aki életeket és sorsokat tett tönkre sok éven át. Gloria és az előkészítőcsapat most dolgozott rajtam újra, annyi idő után, de mintha eltűnt volna a sok csillogó ruhaköltemény, helyette csak egy fekete nadrágot kaptam, fekete blúzzal, és sötét magassarkúval. Még a szemeimet is fekete szemceruzával húzták ki, s a kontyomba egy fekete rózsát tűztek, egyedül a ruhám szegélyére van felvarrva egy kis fehér galamb, amin a reményt jelképezi. A kezemben pedig egy szál fehér rózsát szorongatok, egy fehér rózsát, melynek illata remegésre készteti a testemet. Mert igaz, hogy ezt a pillanatot talán minden Körzetbeli várja, de nekem fontos szerepem lesz, nekem kell majd az elnök hajtókájába helyezni a virágot, mielőtt a nővérem, aki épp mellettem áll, kilövi rá a halálos nyilat. Így rendelkezett a polgárság, akik közösen szavazták meg ezt a kivágzési formát, ugyanis mi vagyunk a Bátorság és a Remény. De ebben a pillanatban, még sem érzek magamban egy csepp bátorságot sem. Amikor felrobbantak az ernyők, a lázadók benyomultak a Palotába, s elvileg a vezetők harc után, de megadták magukat, Snow elnököt és Panem többi régi vezetőjét elfogták, s most néhány perc múlva egész Panem meg fogja látni, ahogyan az elnök meghal. Mindig is gyűlöltem, teljes szívemmel és lelkemmel, mióta tönkretette a családom életét, kiéheztetett és annyiszor megtört bennünket. Minden polgár joggal várja ezt az alkalmat, de bennem van valami furcsa érzés, ami bizsergéssel járja át a gyomromat, de még is, egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy micsoda. Idegesen szorítom meg  mellettem álló Katniss kezét.

-       Már találkoztam vele. – suttogja halkan, miközben a kezével megsimítja az íját, ami hamarosan egy gyilkos fegyver lesz

-       Kivel?

-       Az elnökkel. Miközben készítettek bementem hozzá a tömlöcébe, ahol még utoljára megnézhette a virágait. Azt mondta, kár, hogy pont veled nem beszélhetett. – feleli halkan, miközben szürke szemeivel maga elé bámul, de a gyomrom már is szaltózni kezd. Egyszerűen képtelen vagyok bármit is kinyögni arra, hogy Snow találkozni akar velem. Miért…… Érzem, hogy a térdem megrogy, és majdnem elejtem a virágomat, ahogyan a tenyereim izzadni kezdenek. De mielőtt bármi is elhagyná a számat meghallom, ahogyan valaki hangosan kezd beszélni, valaki, akinek ismerős a hangja

-       Hölgyeim és Uraim, hatalmas nap ez a mai. A zsarnokság, és a fájdalom legyőzését ünnepeljük, mikorra országunk kiharcolta magának függetlenségét és lehetséges békéjét. Köszöntsék hát e két személyt, aki ebben fő szerepet játszott. Jöjjön Katniss Everdeen, a Bátorság, és Primrose Everdeen, a Remény szimbóluma. – a torkomból halk nyögés tör fel, de ekkor már késő. A hatalmas kapuszárnyak kitárulnak én pedig kint találom magam az elnöki Rezidencia hatalmas teraszán, ott, ahol annak idején koronát kaptam a fejemre, és ott, ahol ma a zsarnokság fog elveszni. A térdeim megrogynak, ahogyan a fény elvakítja a szememet, s a kezem rögtön Katniss felé lendül. A szívem túl hevesen dobog,  túlságosan szédülök, úgy érzem magam, mint akiből hirtelen elszállt volna a bátorság, és egy kicsike, félő egérkévé változott volna, aki nem akar mást, mint elmenekülni. Ezt tetézi a látvány is. A Köröndön ezernyi ember foglal helyet, minden Körzet vezetőjének külön helyet emeltek, sok ezer torok üvölti a nevünket, s a kántálás olyan hangos, hogy szinte bereped a dobhártyám. Látom, hogy Katniss egy pillanatra megremeg, majd a szabad kezét lassan integetésre emeli a lent ülők felé. De az én szemem ekkor vándorol az erkélyre, s túl későn veszem észre, túl későn jövök rá, hogy ezt nem kellett volna. Az erkélyen ugyanis nem csak a Tizenharmadik Körzet vezetői foglalnak helyet, és nem csak a fontosabb emberek, például a győztesek, akik most külön székekben ülnek. Amikor meglátom a hatalmas nagy kígyószemeket, melyek még most is erre kémlelnek, s meglátom őt, Panem elnökét az erkély közepén egy oszlophoz kötözve, hirtelen úgy érzem magam, mint akit gyomroszájon vágtak. Az elnök arca ugyanis egyenesen felém fordul, s ekkor jutnak eszembe a nővérem, Katniss szavai. Találkozni akar velem. A köhögés és a remegés egyszerre lesz úrrá rajtam, s hiába próbálok integetni, vagy a tömeg felé fordulni, nem megy. Csak is egy irányba, Snow felé tudok nézni, miközben a szívemben egy érzés zakatol, egy furcsa érzés, melyet mintha bem bírnék megérteni. Látom, hogy a nővérem egy pillanatra megáll, amíg Sharona, a Tizenharmadik elnöke néhány szót szól odalent lévőkhöz, de én csak remegve és félve álldogálok mellette. A fejemet próbálom lehajtani, s a cipőmet pásztázni, de úgy érzem, mint akit átfúr az elnök tekintete, élete utolsó néhány percének tekintete. A kezem izzad, s félek, hogy el fogom ejteni a virágot, félek, hogy itt helyben fogok megfutamodni. Legszívesebben ordítva vagy sírva rohannék el innen, mert ez a furcsa érzés nem hagy békén engem, mintha valamit mondani akarnék. Utoljára az elnökkel akkor beszéltem, mikor megfenyegetett, amikor elmondta, hogy nem akar lázadást a remény miatt. A remény! Snow elnök! De ekkor hirtelen meglátom a nővéremet, aki egy hatalmasat sóhajt, majd egy lépéssel  elém lép. A szívem hevesen dobog, mert rájövök, hogy ő következik, itt fog végbe menni a kivégzés. Látom, hogy a nővérem lassan felveszi a testtartást, és egyenesen Snow felé néz. Az én reményem. Óvatosan kiveszi a nyilat, majd lassan egyenes pontosággal illeszti rá az íjra. Snow elnök, és az én reményem. Katniss egy hatalmasat sóhajt, s a Köröndön hirtelen megdermed a levegő, ahogyan lassan kihúzza a nyilat. Mindjárt! Mindjárt vége, meghal az elnök, nekem pedig nem kell ezzek a borzalmas érzéssek küszködnöm. De ekkor hirtelen megáll a nővérem kezében az íj. Én pedig egy hangot hallok. A saját hangomat.

-       Állj! Egy pillanat, egy pillanat! – a torkomból előtör egy kiáltás, miközben bukdácsoló lábaim előrevisznek egyenesen a nővérem mellé. Snow még mindig rám néz, összehúzott szemei mintha üzenni akarnának nekem, egyenesen Primrose Everdeenek. Nem tudom, mit teszek, s azt sem, hogy miért. Csak is azt érzem, hogy ezt meg kell tennem.

-       Elnézést, nem akarom az idejüket húzni. De elnökúr….. Snow, azt hiszem el kell valamit mondanom. – a hangom halk és remeg, amikor meglátom, hogy egy nagy kamera egyenesen rám közelít, s mi több, engem mutatnak a kijelzők az egész Köröndön, de érzem, hogy ezt el kell mondanom.

-       Az utóbbi néhány évben furcsa dolgok történtek velem. Úgy születtem, hogy egy gyenge kis senki voltam, akit mindig is óvni kell, aki sosem képes semmit sem tenni. Még a nővérem is megmentett. De aztán kiderült, hogy egy borzalmas sorsot akartak nekem, és….. ennek köze van az elnök úrhoz. Az Arénába kellett mennem, s mindenki úgy gondolta, hogy meghalok. De valami módon sikerült kijutnom innen. Azt hiszem Panem összes lakosa érdekében szólok, ha azt mondom, a régi kormány zsarnokság volt. – megremegek, de látom, hogy ez elnök egyenesen felém néz.

-       De a félelemnek, a fájdalomnak köszönhető, hogy megismertem egy dolgot, amit úgy hívnak, remény. Ha Snow nem lett volna, és nem akarta volna nekem azt a borzalmas végzetet, akkor képtelen lettem volna a megerősödésre, képtelen lettem volna legyőzni a félelmet, és befogadni a reményt. Nem azt mondom, hogy hálával tartozom. Mindössze annyit, hogy az elnökúrnak nagy köze van hozzá, hogy én, Primrose Everdeen megerősödjek, és a remény jelképe lehessek. A félelemnek, a fájdalomnak és a megalázásnak köszönhető, hogy most ott állok, ahol és az vagyok, aki. Hogy a remény jelképe vagyok. És hogy mostantól erősnek mondhatom magam. Küzdöttem. .- a Köröndre síri csend telepszik, és csak a szívdobbanásaimat hallani. Fel sem fogtam mit is mondok, miket vágok az elnök szemébe, amikor észreveszem, hogy lassan bólint, lassan bólint, és kígyószemeit utoljára húzza össze. Majd megszólal. A hangaj ugyanolyan erős, tekintélyt parancsoló, mint régen volt, mintha szemernyi félelem sem lenne benne a halála miatt.

Azt hiszem Miss Everdeen, maga a legfurcsább személy, akivel valaha találkoztam. Ilyen megerősödést, ilyen feltörekvést még sosem láttam. Nem kis dolgokat vitt véghez Primrose Everdeen – az emberek síri csendben figyelnek, a kamerák csak is engem és Snowt mutatják. És ekkor az elnök óvatosan bólint egyet, szemei szinte szikrákat hánynak felém, ahogyan szája hatalmas vigyorra húzódik. A szívem hevesen  dobog, és érzem, hogy elejtem a rózsát. Ha nem lett volna fájdalmam, akkor nem tehettem volna meg ezeket a dolgokat, nem erősített volna meg igazán. Nem lett volna lázadás. Ha nem kaptam volna ezt a sorsot talán most is a Tizenkettedik eg piciny házában ücsörögnék, éhezve, remegve, rettegve a közelgő Aratástól. A térdeim megremegnek. A tömeg síri csendben figyel. És ekkor fúródik bele a nyíl, egyenesen Snow szívébe

25. fejezet III.

Sziasztok, íme, meghoztam az újabb fejezetet. És az a kemény helyzet, hogy alig van már hátra négy kis fejezetrészlet, valamint az epilógus, vége lesz a Daughter of Hope-nak. Lassan már másfél éve fut a blog, és még kis hihetetlen számomra még belegondolni is, hogy hamarosan befejeződik egy nagy, hatalmas szakasz. De remélem ezekben a kis részekben még kitartotok mellettem, olvastok és elkíséritek Primet az utolsó nagy útjára.
ui: sok sikert mindenkinek aki holnap felvételit ír. soha ne hagyjon el benneteket a remény :)
Clove <3

Az orvos legalább fél óráig ül az ágyam előtt, miközben halkan beszélget velem, dolgokat kérdezget, s néha hümmögve ír fel valamit a csiptetős noteszébe. Mint az kiderült, nincsen emlékezetkiesésem, nem csak a nevemet, a születésnapomat tudom, hanem, hogy mi is történt, és ki vagyok én, ebben a Panem jövőjét jelentő harcban. Vagy csak voltam? Ugyanis hiába kérdezek rá bármire is, hogy mi történt a bombaeső után, lettek a győztesek, ki lett a győztes, a nő csak lehajtja a fejét, mintha nem akarná időben elmondani az igazságot. Lassan kortyolgatok egy pohár tiszta vizet, miközben ő körüljár, és lassan leveszi a csöveket a kezemről, majd ellenőrzi a kötéseimet. A bőröm szinte megégett, egy kemény műtéttel tudták rendbe tenni, de még vörös, igen fáj, s a legtöbb helyen érzékeny is, valamint a bal kezem eltört, s most felkötve viselem, hála az égnek, hogy jobb kezes vagyok. De ezenkívül szinte egy csoda, egy csodával ér fel a túlélésem, s bár a nő nem tudja, de én igen is találkoztam velük, akik már nincsenek itt, és tudom, hogy ők, a szeretteim, az a kemény erő, melyet szeretetnek hívnak rántott vissza valahogy a földre. Az orvos szerint miután megtaláltak négy napig eszméletlen voltam, de azóta nagyon sok minden történhetett. A nő éppen az egyik kötésemet cseréli, amikor meglátom, hogy a mellettem lévő ágyon valami hirtelen megmozdul, s egy szürke szempár lassan nyílik ki, a nővérem szürke szemei. De abban a pillanatban, hogy meglát engem, méghozzá ülő helyzetben, egy hatalmas sikoltás szakad ki a torkából, s észhez sem térek, ő már az ágyamon ül, és olyan erősen szorít magához, mintha csak az életbe kapaszkodna. Óvatosan átölelem, miközben megérzem, hogy a szíve hevesen ver, s közben a lélegzete szaporább mint általában.

-       Prim, élsz, te élsz. Ilyen soha többet nem lesz, nem érdekel, hogy kiket akarsz gyógyítani, nem hagyom. Prim, te majdnem meghaltál…. majdnem….. – megbicsaklik a hangja, s csak erősen karol át, miközben érzem, hogy egész testéből remeg.

-       Sajnálom Katniss, én….. ismersz engem. De itt vagyok, és azt hiszem, hogy miattatok… vagyok itt. -  de a sikoltás, melyet az előbb produkált a nővérem, nem megy el nyomtalanul hamarosan ugyanis meglátom, ahogyan Harry szemei felpattannak az ágyban, és amint meglát engem, olyan hirtelen ül fel, mint Katniss. Szinte félrelöki a nővéremet az ágyamról, ahogyan erősen megfogja a kezemet, s ő is átölel, de máshogy mint a nővérem. Boldog érzések futnak át a testemen, ahogyan hagyom, hogy megcsókoljon, miközben lassan magamhoz térek, s meglátom, hogy még a fiúnak is könnyek csillognak a szemében.

-       Elég legyen az érzelmeskedésből, fúj…….Everdeen, jó reggelt! – Johanna szavaira válunk szét, mire megérzem, hogy a lány jó erősen vállon vereget, majd egy mozdulattal, egy nagyon apró mozdulattal, egy nagyon apró másodpercig, de megölel. Igen, Johanna Mason megölel. Miközben Katniss majd kikel magából a csodálkozása miatt, Finnick és Peeta üdvözöl, s lassan azon kapom magam, hogy mindenki az ágyam köré gyűlt, csak a doktor figyeli hátulról mosolyogva az eseményeket. Miattuk vagyok itt. Ahogyan körbenézek a mosolygó Peetán, Katnissen, aki éppen az orvost szalasztja el egy brownie-ért, Harryn, aki erősen fogja a kezemet, Johannán, aki láthatólag Harryt szívatja, és Finnicken, aki csak röhög az egészen, egy olyan hihetetlen, és boldog érzes lesz úrrá rajtam, mint még soha. Ők a szeretteim, akik itt vannak, s ők lehetnek a bizonyítékok, miért vagyok most itt. Sőt, anyu, apu, Annie, Haymitch, s a többiek a Körzetből, még Effie is, aki a Tizenharmadikban van jelenleg, ők is azok, akiket egyszerűen képtelen lettem volna otthagyni. Ha azt mondják, hogy a szeretet nem ismer határokat, és képes legyőzni a halált, eddig csak egy históriára gondolhattam. De most itt a valóságban láttam meg, hogy mi is az igazi szeretet, s hogy létezhet a való életben is. Szeretem őket.

-       De most már valaki hajlandó nekem elmondani, hogy mi is történt? Úgy értem, lett valami vége ennek az egésznek, kik lettek a győztesek? – a torkomon hirtelen felszöknek ezek a szavak, s mielőtt gondolkodnék, egyenesen a nővéremnek szegezem a kérdést. Látom, hogy a társaság egy pillanatra összetekint, mintha egymástól várnának választ, miközben én idegesen szorítom meg a takaróm szegélyét. Lehet, hogy nem győztünk?

-       Prim, elég erősnek érzed magad, hogy felállj? – szorítja meg a nővérem a kezemet, miközben szürke szemével egyenesen rám néz. A felállás nehéz, mintha mindenemben ólom csörgedezne, a lábaim pedig sajognak, de lassan megpróbálok kiegyenesedni, ahogyan Katniss egy pongyolát terít a vállamra. Nem tudom, hogyan is nézhetek ki, de ,még azt sem, hogy mi készülődik, amikor Harry megfogja  a kezemet, és lassan az ablakhoz vezet, mely most tárva nyitva áll.

-       Prim, köszönj nekik! – szól Katniss, és ebben a pillanatban kitárja előttem a hatalmas nagy ablakot. Egy pillanatra megérzem, hogy a hűvös levegő az arcomba süvít  és szinte élettel jár át, de abban a pillanatban, hogy kinyitom a szemem, a szívem hirtelen heves kalapálásba kezd. Én pedig szinte megszédülök. Az ablakból, ugyanis nem csak a Kapitólium fogad. Hanem egy hatalmas nagy tömeg. Az emberek az utcákra gyűltek össze odalent, megtöltik a tereket, elfoglalják a padokat, mintha minden erejükkel azon lennének, hogy engem lássanak. És ekkor a térdeim megremegnek a hatalmas hangorkántól. Az emberek, akikről lerí, hogy Körzetekből érkeztek, igen van itt Tizedik, Negyedik, Ötödik Körzetből érkezett hangosan üvölteni kezdenek, ahogyan lassan kikémlelek az ablakon. A szél nem lengeti már azt a hatalmas zászlót, melyen a Kapitólium címere lengett. Mindenki felém mutogat, s abban a pillanatban, hogy a kezemmel intek egyet tapsolni kezdenek, tapsolni, és éljenezni. Érzem, hogy mindenem megremeg a hangorkán szinte beterít, s hevesen dobogó szívvel fordulok vissza a nővérem felé. Mintha valami megváltozott volna. A füst, a puskák zaja elhalt, s most már nincsen az a címer se az utakon, melyek mindig keresztezték a helyet. De a közelben meglátok valamit, egy apró zászlót, melyre a szívem heves dobogásba kezd. A kicsinyke kis zászlón ugyanis egy fehér repülő madár, egy galamb van, mellette pedig néhány kis lángcsóva, és Tizenhárom pont. A Körzetek. A főváros. A remény, és a bátorság.

-       Győztünk? – bukik ki belőlem a kérdés, miközben megszorítom a nővérem kezét.

-       Igen, Prim, győztünk. Legyőztük a zsarnokságot. Legyőztük Snow elnököt.

-       Snow elnököt? – érzem, hogy mindenem megremeg, az elnök neve hallatára, s a kezem ösztönösen is ökölbe szorul ahogyan rájövök, ahogyan meghallom a hangot.

-       Igen, mostantól nem lesz Panem álnok vezetője. Holnapra minden megváltozik.

-       Holnap?

-       Igen, holnap. Holnap lesz Panem eddigi vezetőjének a kivégzése. Snow elnöknek a kivégzése. 

25. fejezet II.

Egy apró dallam, mely körbejárja  a vidéket, és betölti az emberek szívét. Egy apró kis dal, melyet életemben először tettem meg lázadás miatt, egy dal, melyben biztos vagyok, hogy a nővérem felismeri. A hangom szinte alig hallható, és már ez a kis mozdulat is iszonyatos erőmbe kerül, erőbe és fájdalomba. De amikor meglátom, hogy távol, a sötétben a csóvák lángja egy pillanatra megáll, szinte kényszerítem magamat, hogy még egyszer megtegyem ezt. Olyan hangosan próbálok fütyülni, ahogyan az csak lehetséges, minden egyes  erőmet beleadom, ami még bennem maradt, mindent, hogy túl tudjam élni. És ekkor a szívem egy hatalmasat dobban, ugyanis meghallom, ahogyan néhány csizma dübörögni kezd a hideg földön, s a levegőbe egy kiáltás, egy kiáltás vegyül bele.

-       Hallottam! Tudom, hogy hallottam! – A nővérem hangja! És ekkor utoljára elfütyülöm a kicsike dalt, miközben lassan észreveszem, hogy a fény egyre közelebb ér hozzám, majd egyszer csak hirtelen meglátok néhány alakot a sötétségben, akik arcát még is lehet látni a halvány fényben. Katniss az, akinek az arca vörös és duzzadt, s a szeméből még mindig könnyek tengere folyik, akárcsak a mellette áll Harrynek. De velük van még Peeta, aki remegve néz rám, Johanna, akinek mintha halvány mosoly játszana az arcán, és Finnick, aki óvatosan leguggol mellém a hideg járdára. És ekkor ismét elönt a fájdalom, de a boldogság is. Hiszen nem haltam meg, túléltem, s most újra láthatom ezeket az embereket, akik miatt képtelen lettem volna itt hagyni a Földet. Mert igen is vannak olyan emberek akik az utóbbi évek, vagy talán hónapok során egyre közelebb jöttek hozzám, akiket soha, semmi áron nem veszhetek el. Sem egy bomba, sem egy lázadás, vagy harc nem állhat azok közé, akiket őszintén szeretsz. Hiszen a szeretet mindennél erősebb. Akárcsak a remény.

*

Valami hangosan sípol. Mintha egy hatalmas fecsegő poszáta raj szállt volna le mellém, s hangosan fütyörésznének a fülembe, vagy talán azok a riasztók indultak be, melyek a 13. Körzetben vannak, melyek vörös pislákolása betölti a Körzetet. A szemeim ösztönösen is felpattannak az éles hangok miatt, s a fejem lassan megemelkedik, hogy megkeresse, honnan is jön ez a borzalmas zaj. Az is lehet, hogy egy Kapitóliumi nőszemély, péládul Effie visít mellettem. De abban a pillanatban, hogy a látásom lassan kivilágosodik, és túlteszem magam a kezdeti fejem fájásán rájövök, hogy nincs itt sem sziréna, sem pedig Kapitóliumiak. Egy nagy szobában vagyok, mely olyan, mint a frissen hullott hó. Az ablakok, a plafon, a falak, szinte minden vakító fehérségben pompázik, egy pillanatra be is kell csuknom a szemem a sok inger miatt. Mintha egy nagy havas vidékre kerültem volna, vagy talán vissza az Arénámba, ahol újra meg kell harcolnom a hatalma hóförgeteg ellen. De abban a pillanatban, hogy lassan a szemem még jobban hozzászokik a fényhez, és szétnéz, szinte a fejem fájdul meg, s úgy érzem magam, mint akit erősen hason vágtak volna. Én ugyanis egy fehér ágyban fekszem, miközben a karomból néhány kis cső lóg ki, melyekben most furcsa, színes folyadékok áramlanak lassan, ide oda. A fájdalom még mindig uralja a végtagjaimat, de mintha a fáradtság, az érzés, hogy elhagyott az erő eltűnt volna, s a helyét a kissé jóleső érzés, a pihentség vette át. De ebben a pillanatban szívem egy hatalmasat dobban, ugyanis meglátom, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki a szobában tartózkodik. Mellettem egy hasonló ágy áll, melyen a nővére fekszik elnyúlva, miközben a párna hozzányomódik az arcához, ő pedig minden bizonnyal az igazak álmát alussza. De az ágy végében is ül valaki, aki szintén az álom világában jár, vöröses haja a homlokába lóg de most nem látom kék szemeit, melyek csukva vannak. Harry! A melegség hirtelen elárasztja a testemet, s mintha boldogsággal töltené meg, de ekkor meglátok két alakot, akik a földön ülnek, de szintén alszanak. Az egyik magas, és igen izmos, maga mellett még mindig a szigony hever, míg a másik tüsi hajából előtűnik a melírcsík, miközben álmában halkan horkant egyet. A mellettük lévő széken pedig Peeta Mellark ül, a feje a falra préselődik, miközben látom, hogy ő sincsen ébren. Egy pillanatig csak ülök, és halkan figyelek, halkan nézek szét ezeken az embereken, akik szintén a Kapitóliumba jöttek, akik most itt állnak mellettem a kórházi szobában, akik nem hagytak egyedül. Miattuk jöttem vissza, ők azok, akiket igazán szeretek, s most szinte mindannyian itt vannak ebben a szobában. Nem zavar, hogy nincsenek ébren, csak halkan figyelek, miközben érzem, hogy az arcomra ösztönösen egy halvány mosoly kúszik, ezek az emberek, a szeretteim láttán. De nem tart sokáig, ugyanis hirtelen arra kapom fel a fejemet, hogy nyikorog az ajtó, s amint megpillantom a fehér köpenyt, és a csiptetős jegyzetetek, rögtön látom, hogy orvossal lesz dolgom. Egy egyszerű, és fiatal nő az, talán nem is Kapitóliumi, rövid barna hajával, és nagy szürkés szemeivel, s amint meglátja a szobában alvókat ő is elmosolyodik, majd lassan közelebb lép az ágyamhoz.

-       Jóreggelt, Miss Everdeen. Hogy érzi magát? – a hangja lágy, és kedves, látszik rajta, hogy nem akarja felkelteni a többieket, miközben halvány mosollyan néz le rám.

-       Hát jobban. De mi is történt, vége lett a harcnak? Mi lett a bombákkal? –a kérdések szinte záporozni kezdenek belőlem, miközben észreveszem, hogy a hangom igen halk és rekedt, de még is előtör az énem, az az énem, mely a kíváncsiságot hordozza magában. Az utolsó pillanatom csak is az, amikor először megláttam a szeretteim arcát, és elárasztott a boldogság érzése.

-       Mindent a maga idejében Miss Everdeen. Annyit elég ha tud, hogy mindenki jól van, még maga is. A bombák között állt, és körülötte senki sem élte túl a támadást. Maga is igen sok sebesülést kapott, az orvosok szinte alig értik, hogy is történhetett ez a megmenekülés. – érzem, hogy szinte pofonvág az emlék, amikor megláttam a kisgyerekeket, és ösztönösen is előtört a gyógyító énem, mely szinte bajba sodort engem. A bombák, a fegyverek ropogása és az émelyítő kénszag szinte a levegőben táncol, ahogyan az emlékek lassan megrohamozzák a testemet.

-       Nem tudom…. én….. én

-       Miss Everdeen, ami magában van, egyáltalán nem csoda. Maga győzött a Viadalon, de azt hiszem ezzel sok győztest felülmúl…. – néz rám a nő, miközben óvatosan közelebb hajol az ágyamhoz.

-       Ezt…. hogy érti? – nyögöm ki lassan, miközben az agyam ösztönösen működésbe lép. Mit érthet ez alatt az orvos, ha valami megvan bennem

-       Az életösztön, Miss Everdeen. Magában hihetetlen sok volt az életösztön, és így élte túl ezt a hatalmas támadást. Gratulálok. Nem tudom, mi is történhetett magával, de erős, nagyon erős.

-       Én…… -a hangom elcsuklik, és szinte megremegek a nő szavaitól. Az életösztön, segített abban, hogy megnyerjem a Viadalt. De még is, furcsán hatnak rám a szavak, szinte futkározik a hátamon a hideg ezek hallatán.

-       És a remény. Azt hiszem ezek nélkül nem tartott volna ki. Hihetetlen. Megértem, hogy miért lett a szimbólum. – érzem, hogy a szívem hevesen dobog, és szinte kiül az arcomra a döbbenet, melyet alig bírok most felfogni-

-       Megértem, miért is lett Panem reménye, Primrose Everdeen.

25. fejezet I.

A fejembe valami iszonyatos fájdalom hasít, ahogyan lassan eltűnik előlem a nagy fehérség, mely eddig szinte vakítóan ragyogott. S nem hagy mást hátra, mint a fájdalmat, az iszonyatos fájdalmat minden porcikámban, és a könnyeket, amik lassan csorognak le az arcomról. De abban a pillanatban, hogy megérzem magamon a hideg levegő süvítését, és óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, rájövök, hogy még itt vagyok. A földön! Úgy érzem magam, mint akire ólmot pakoltak, s hiába próbálkozom, a szemem nagyon lassan nyílik ki. Mintha abba is belefáradnék, hogy lassan kinyissam őket, miközben a világ kivilágosodik előttem. Eleinte csak egy nagy maszatos foltot látok, de minden egyes perccel erősebbek a színek, s amint meglátom magam felett a sötét eget, a torkomból hatalmas sóhaj szakad ki. A légzésem, mintha nem lenne normális, s a szívverésem is lassú, arról inkább nem is gondolkodok el, hogy milyen állapotban lehetnek a végtagjaim. Csak percekig bámulom magam előtt a sötétséget, miközben hálát adok, hogy itt vagyok, hogy nem haltam meg. Isabelle pedig ott van fent, ott ahol…. És ekkor minden kivilágosodik előttem. Meglátom a sötét égen a holdat, mely most olyan, mint egy nagy kerek labda, bevilágít mindent, amerre csak a szem ellát. A levegő nehéz, s puskapor, s az émelyítő füst szaga terjeng benne, ahogyan a hűvös szellő tovaviszi a vidéken. Nincsenek már suhogó bombák, csak is halottak, ahogyan körbenézek meglátok néhány embert a földön feküdni, s tudom, én vagyok itt az egyetlen aki él. Óvatosan megpróbálom megmozdítani a fejemet, de nem bírom, mintha valaki erősen bekente volna ragasztóval, s odatette volna  a hideg földhöz, melyen most a testem fekszik. Ki tudja, mi is történt velem, de az az érzés nagyon nem tetszik, hogy még a pislogás, is sok erőmbe kerül. Balra tőlem meglátok egy kis dobozt, illetve csak a fekete, füstölgő hamvait, melyből még száll a füst, és ekkor jövök rá, vajon mennyi pusztítást okozhattak a bombák. A gyerekek, az orvosok. Néhány percig csak a földön fekszem, és megpróbálok levegőhöz jutni, s legalább a kisujjamat megmozdítani. A fájdalom helyett, mintha erős fáradtság lenne úrrá rajtam, de még is próbálom nyitva tartani a szememet, mert egy ilyen helyzetben való elbóbiskolás akár a végzetet is jelentheti. Nem tudom, mennyi ideig fekszem így, miközben csendben hallgatom a Kapitólium hangait és figyelek, de most nem ég hatalmas világosság az ablakokban és nem is hallom a nyüzsgést, úgy érzem magam, mintha egy pusztaságba keveredtem volna, ahol nincs más, csak romok. Füstölgő romok, mint annak idején, a 3. Nagy Mészárlás Arénájában. De ekkor hirtelen megérzem, hogy a föld kissé rengeni kezd alattam,s  fáradt szemeim azonnal kivesznek egy fénycsóvát, mi több többet is, amelyek tőlem néhány méterre mozognak, mintha keresnének valakit. A pupilláim ösztönösen felpattannak, de a gyengeségem miatt többet nem tudok tenni. Emberek! És ekkor jól kivehetően több alakot látok meg, s zajok csapják meg a fülemet, zajok, mintha valaki hangosan bömbölne. És ekkor meglátok elől egy alakot, talán egy alacsonyabb lány, aki a kezével hadonászva int a romok felé, miközben sírása visszhangzik a házak között. Nem is sírás, inkább üvöltés.

- Nem lehet, nem lehet, nem lehet! Gyere vissza, kérlek, gyere vissza! – egy másik alak, talán egy fiú erősen megöleli a lányt, de ő csak ellöki a kezét, majd a földre roskad, s kezét a tenyerébe temetve zokog tovább. Felismerés suhan végig a testemen, mintha ismerném! És ekkor meglátok, három másikat, az egyik alacsonyabb mint a másik kettő, fiúnak látszik, de most ő is sír, látom, hogy vállai rázkódnak a könnyektől. A két nagyobb megpróbálja megvigasztalni, de nem megy nekik, látom, hogy mintha ők ketten is remegni kezdenének. Óvatosan megpróbálom felemelni a fejemet, amikor hirtelen eszembe jut valami. Hiszen ezek túlélőket keresnek! Olyanokat, akik nem vesztek oda a bombák erdejében, s még élnek. Én….. én…… de ekkor a fejem visszakókad a hideg járdára. Meglátom, hogy a kisebb fiú a földön ülő lány mellé lép, leül hozzá, és átkarolja  a vállát, majd mind a ketten a romok felé bámulnak, miközben a zokogás rázza  a testüket. Alacsony fiú…. Lány, aki üvöltözik. És ekkor a szívem heves dobogásba kezd, amikor meghallom. Meghallom a nevemet

- Prim, nem teheted ezt! Hallod! Tudom, hogy élsz, tudom! – Katniss? És ekkor hirtelen úgy érzem magamat, mint akit fejbevágtak volna. Katniss, Harry, Peeta, Johanna és Finnick! A számat óvatosan kinyitom,s  teljes erőmből beszívom a levegőt, majd elkiáltom magamat, olyan hangosan, ahogy csak tudom. A nővérem után. De a számat valami furcsa, ismeretlen hang hagyja el, ami egyáltalán nem emlékeztet önmagamra, mintha a hangom rekedt lenne, s egy hörgés sem telik ki tőlem. Az alakok még egy darabig ülnek, s én ismét megpróbálkozom, de sikertelenül, mintha egyszerűen elment volna  a hangom. Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben dobog, és kezdek kétségbe esni, a sötétség szinte beszippant és tudom, ha ezek elmennek, akkor vége. Képtelen leszek mozdulni, képtelen leszek túlélni. De hiába, képtelen vagyok megszólalni, mintha valami gátolná a hangomat, miközben én lassan kezdek pánikba esni. Látom, hogy a két alak feláll, s mintha nem akarnának menni, de még is kötelességük hívja. Elvégre nem találtak túlélőket a romok alatt. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a fénycsóvák lassan távolodni kezdenek, az agyam pedig zakatolni. Ne, Katniss, nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt! Harry, gyere vissza!  De a hangomat senki sem hallja meg. Minél egyre eltávolodnak, annál inkább félek, mert tudom, hogy túl akarom élni, azt akarom, hogy észrevegyenek. Érzem, hogy az izzadságcseppek lassan legördülnek a homlokomon, amikor eszembe jut valami, valami, amit talán meg tudok tenni. Beszélni nem de… de…. érzem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Nem hagyhatsz itt Katniss. Hatalmas erőt veszek magamon, és megpróbálok mindent beleadni. Mindent, amit csak tudok, ahogyan lassan kinyitom a számat. És fütyülni kezdek valamit. Valamit, amiben biztos vagyok, hogy meghallják. Ruta dalát!

Boldog karácsonyt!

Sziasztok!

Nos, most nem fejezetet hozok, hanem minden egyes olvasómnak szeretnék békés, boldog karácsonyt kívánni a magam és Prim nevében is! Töltse mindenki a szerettei körében és boldogságban ezt az ünnepet :)
and may the odds be ever in your favor (ezt nem hagyhattam ki)

 

24. fejezet III.

Sziasztok! Na itt vagyok ezzel az új, igazából elég picike, de ugyanakkor számomra különleges fejezettel. Sajnos valódi tény, hogy a történetem, a Daughter of Hope hamarosan befejeződik és most így az utolsó fejezeteket olvassátok. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni ezekhez a maradék fejezetekhez, hogy fog tetszeni ez a csavar, és az ötlet, a fejezet, amiből most már amennyire, de kiderül, hogy mi lesz Primmel. Jó olvasást :)
                                                                                                     

Tűz. A füst émelyítő bűze, egy hatalmas nagy villanás. Majd egy puffanás, robbanás, és hihetetlen fájdalom. Egy hatalmas nagy fénycsóva, mely egyre csak, egyre csak közeledik felém. Ez az utolsó emlékem a földről. A bombák felrobbannak, én pedig ott állok, igenis ott állok a robbanás helyszínén, ahol nincsen más, csak sírás, fájdalom, és haldoklás. Én pedig nem tehetek semmit. Már nem. Azt mondják, hogyha az ember meghal, lejátszódnak előtte az élete legfontosabb pillanatai. És az én eddigi életem minden volt, csak nem éppen a csodálat, a boldogság, és a gazdagság. Fáztam már, éheztem, ott feküdtem a padló csont soványan, egy kicsi, nagyon kicsi ételre is várva. Éreztem már, hogy felülkerekedik rajtam a fájdalom, és a félelem, mikor elindultam a színpad felé az Aratáson. Sírva ültem a televízió előtt és anyába kapaszkodva néztem, néztem végig a véres Viadalt, ahol a nővérem küzdött, ahol miattam küzdött. De most még sem ezek az emlékek jönnek elő. A fájdalmam alól hirtelen megjelenik egy kép, egy kép, amikor kihirdették a hetvennegyedik Éhezők Viadala két győztesét, Katnisst és Peetát. Az öröm, amikor a kanapéról felugorva táncot lejtettem a lakásban, s szinte zokogva a boldogságtól borultam anya ölébe. Amikor Katnissel kacsásat játszottunk az udvaron, én röhögve futottam előle, szinte kicsorduló könnyekkel, miközben ő hangosan kiabálva üldözött, majd elkapott és jól megcsiklandozott. Amikor Sarahval és Isabelle-el nevettem az Arénában, majd amikor először csattantam ki majd a boldogságtól Harryvel. Amikor megcsókoltam, a fények, amik a szemem előtt játszottak, ahogyan megfoghattam a kezét, és belefúrhattam a vállába az arcomat, ő volt, aki mindig megvédett, akit őszintén szerettem. Harry! Majd a pillanat, amikor először láttam meg aput, és ismét hinni kezdem a reményben, aput, aki végig a Kapitólium ellen küzdött, majd bebizonyította nekünk, hogy nincsen lehetetlen. Apu! Anyu, Katniss, a családom, Lady és Kökörcsin. Amikor megszorítottam az emberek kezét a kórházban, amikor megláttam a szemükben, hogy ha még el is vannak veszve, van bennük remény. Az emberek! Soha nem hittem, hogy az életben ennyi fontos személy volt nekem, akiket ennyire szerettem, és akikkel kölcsönösen szükségünk volt a másikra. Kiskoromban, az elveszett pillanatokban legszívesebben hagytam volna az életet, meghaltam volna, de most, ebben a pillanatban, amikor egy kis hajszál választ el az élettől és haláltól még is fáj, hogy itt kell hagynom a földet. A többiek, akiket szerettem, még látni akarom őket, meg akarom ölelni a nővéremet, meg akarom simogatni Kökörcsin nem éppen selymes bundáját, és meg akarom még  csókolni Harryt. Nem hagyhatom őket itt, nem lehet! Győztes vagyok, én vagyok a lány, aki reményt ad az embereknek, nem mehetek el innen! Hirtelen megérzem az iszonyatos fájdalmat, majd a szemhéjaimon keresztül meglátok valakit, valakit, aki lassan közelít hozzám fehér ruhában, miközben gyönyörű arcán mosoly játszik. Hosszú fekete haja szinte vízesésként omlik a vállára, a lány maga pedig csillog, mintha földön túli szépséget látnék magam előtt. Isabelle!

-       Prim, azt hiszem ideje lenne velünk jönnöd. Jó lesz neked odafent. El sem hiszed, miket művel Sarah, ja, és Clove mindenképpen meg akar ismerni. Gyere velem! – a lány, a barátnőm mosolyogva nyújtja ki felém a kezét, miközben az arcán a remény halvány sugara suhan át. Mindenem fáj, és úgy érzem, a fehérség csábít, legszívesebben felállnék, és oda indulnék. Csakhogy az elmém, és a szívem is mást mond, ami lassan kiszakad belőlem. Nem hagyhatom őket itt!

-       Sajnálom Isabelle itt….. itt lent még nincs vége mindennek. És még az én feladatomnak sem. Élni szeretnék, élni….. – bukik ki belőlem hirtelen, miközben érzem, hogy a testemet elárasztja a fájdalom, de ugyanakkor az erő, az erő, amely talán ösztönöz.

-       Mit szeretnél? – kérdezi Isabelle, miközben óvatosan elengedi a kezemet, s nagy fekete szemével egyenesen rám mered. Nem hagyhatom őket itt. Még nincs vége.

-       Élni. Élni szeretnék!

24. fejezet II.

Sziasztok! Hűha, hát itt vagyunk, elérkeztünk ehhez a részhez is, ami azt gondolom a Daughter of Hope egyik legfontosabb és talán legszomorúbb jelenete. Sokat gondolkodtam, hogy tegyem e vagy ne tegyem, merjem e bevállalni, és végül is, ez lett az eredménye. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a bizonyos csavarról, és tudom, hogy nem vagyok egy Suzanne Collins, de remélem, meglep titeket. Jó olvasást!

Érzem, hogy a szívem még mindig hevesen dobog, de a könnyeim lassan kezdenek eltűnni az arcomról, s helyét az izgatottság, és a boldogság veszi át. Még mindig Harry kezét szorítom, miközben remegő kézzel bekapcsolom a mikrofonomat, s amint a kezem hozzáér a hideg felülethez, a sípolás szakít a csendbe. Majd hirtelen meghallok egy hangot, egy hangot, mely idegeskedve és remegve cseng a túloldalról-

-       Prim? Prim, te vagy az? – a nővérem hangja az, aki azóta talán még mindig a légpárnáson ül, s csak arra vár, hogy jelet adjak neki. Óvatosan nyelek egyet, majd beszívom a levegőmet, miközben lassan a felkészülök.

-       Katniss én vagyok…. én….. én…… sikerült. Teljesítettem az akciót itt van, itt van mellettem Harry! . a hangom remeg és gyenge, de érzem, hogy a testemet egy furcsa érzés árasztja el, olyan mint a megkönnyebbülés, és az öröm keveréke. Büszkeség. Hallom, hogy Katniss szabályosan sikítozni kezd a vonal végében, miközben Harry vigyorogva beleszól a mikrofonba, hogy jelezze, itt van.

-       Tudtam, Istenem, tudtam, hogy sikerül. Figyelj Prim, ugyanazon a vonalon gyertek vissza, ahol jöttetek. Nem kell megvárni Johannáékat, csak siesstek. Odalent már a végjáték zajlik, és nem akarom, hogy bajotok legyen. A légpárnással az ötödik utcában várunk. – óvatosan bólintok, miközben még mindig lehetetlen letörölni a vigyort az arcomról, mely ott éktelenkedik, mióta idejöttem. A kezemet Harry felé nyújtom, aki óvatosan megpróbál felállni, készen az indulásra. Nincs többé mutáns, nincs többé fegyver, mostantól, ha innen kiérünk talán biztonságban leszünk. Talán….

-       Hé, hogy értette Katniss, hogy Johannáék? Te jóban lettél Johanna Masonnal? – kérdezi Harry mosolyogva, de a hangjából enyhe hitetlenkedés cseng ki, miközben leemelem an rács tetejét, hogy visszakússzunk a folyosóra.

-       Hát, ez hosszú történet. De mindent elmesélek, hidd el. – mosolygok rá, miközben a kezébe nyomom az eddig övemben heverő pisztolyomat. Kell, hogy valami őt is megvédje. Igaz próbál, de látom rajta, hogy sokkal nehezebben megy neki a mászás, s lassabban haladunk, pedig még is nagyon igyekszik. Ki tudja mit tehettek vele, amiért így legyengült? Miután kiérünk a szobából egy percig odaadom neki a kulacsomat, miközben én óvatosan végigosonok a folyosón. De most is olyan csöndes, mint akkor amikor jöttem, ki tudja, talán a Békeőrök nem is fognak visszajönni ide. Kiráz a hideg erre a gondolatra, miközben erősen megragadom a fiú kezét, s húzni kezdem, ahhoz a sarokhoz, ahol én bejöttem az épületbe, ahol még mindig ott a cső, csak arra várva, hogy felmásszunk rá. Csak addig engedem el a kezét, amig előremegyek a csőben, de legszívesebben még ott is fognám, kapaszkodnék belé, és meríteném az erőt, azt az erőt, melyet több hónap óta nem sikerült megkapnom. A hiány, a Harry miatt érzett hiány még most is erős a lelkemben, s néha olyan érzésem van, hogy ha egyszer elengedem a kezét, akkor el fog tűnni, én pedig a Tizanharmadik Körzetben ébredek fel, úgy hogy ezt az egészet csak álmodtam. Felfelé sokkal nehezebb mászni, s én is megcsúszok néhányszor, miközben kalapáló szívvel próbálom erősen markolni a  cső falát, s teljes erőmmel húzni magam. De abban a pillanatban, hogy megérzem, hogy a hűs levegő megcsapja az izzadságtól ázó arcomat, s először meghallom a külső hangokat, egy pillanatra könnyebbülök meg, de ez csak egy apró pillanatig tart. Ugyanis amint kiérek az Elnöki Palota fojtogató és hideg folyosójáról meghallom a hangokat, azokat a hangokat, melyek ösztönösen is remegésre késztetik a testemet. A harc még mindig folyik odalent. A levegőbe emberi kiáltások, s fegyverek ropogása vegyül bele, miközben az eső, mely eddig csak csepergett, már igazán áztatni kezdi az utcákat. De még a vihar, sem a szél nem tudja elvinni a levegőből a bűzös puskaporszagot és a kiáltásokat, melyek szinte a fülemig elhatolnak. Látom, hogy Harry is felemelkedik a csőből, és abban a pillanatban megszorítja a kezemet, de látom, hogy nagy kék szemein átfut valami, valami árny.

-       Végjáték? – kérdezi tőlem halkan, miközben lassan a tető közelébe lépünk, hogy lelássunk az utcára, a kezem pedig ösztönösen az övemhez lendül. De mielőtt bármit is válaszolnék meglátom azt, ami odalent van, ami tényleg bebizonyítja nekem, hogy nincsen többé visszatáncolás, ami odalent van, az az igazi harc. Az utcákon cak úgy hömpölyög az emberáradat, sokan színes ruhában, a falak mellett furakodnak de a legtöbbek kezében fegyver van, mind a szürke ruhásoknál, akik talán a mi embereink, és mind a rikító Kapitóliumiaknál. Érzem, hogy a térdem megremeg, ahogyan az áradatot figyelem, akik ide-oda lőnek, s mintha nem érdekelnék őket a többiek, csak is a saját védelmükre törekednek. A szívem hevesen dobog, ahogyan óvatosan biccentek a fejemmel, s érzem, hogy lassan fekete pontok érnek be a látómezőmbe. Igen, Ez már a vége. Óvatosan megmarkolom a kezemmel a falat, hogy megpróbáljak lassan leereszkedni a tetőről, utánam pedig Harry indul, egyenesen le az utcára, a nagy áradat felé. Tudom, hogy merre van az ötödik utca, ha leértünk nyugatra kell futni, oda, ahol a Fővárosunk kihalt része van, és onnantól megmenekültünk. Ha addig nem talál el egy lövedék, vagy nem történik nagyob bajunk. Teljes erőmből huppanok le a talajra, s egy hatalmasat nyekkenek, érzem, hogy az orromat megcsapja a lent uralkodó kénes bűz, s fülemet az emberek cipőinek, csizmáinak dobogása. Látom, hogy a fiú is földetért, s szemével csodálkozva fürkészi az embereket, akik egyáltalán nem figyelnek ránk, mintha észre sem vennének, miközben egyre többen loholnak el mellettünk. Valakik talán menekülnek, s valakik talán harcolni mennek, de ha így haladunk, könnyedén eljutunk az ötödik utcába. Óvatosan feltápászkodom a fal mentén, és Harry felé intek, miközben a kezemmel ösztönösen is kitapogatom a fegyveremet a zsebemben. Nem akarom használni. A szememmel próbálok nyugat felé tekintgetni, hogy meglássam az utat, de az emberek egyre többen vannak, s lassan meglátom, hogy szinte mindegyikük kezében valamiféle fegyvert szorongat. Érzem, hogy megremegnek a térdeim, ahogyan a tömeget túlharsogva próbálok odakiáltani Harrynek, hogy itt az ideje menni. De ekkor hirtelen meghallok valamit, valamit, mire a fejem ösztönösen is balra fordul, a szívem pedig hatalmasat dobban. Valahol, közel a palotához hangzik fel a hang, majd lassan tejedni kezd, és hozzánk is eljut az üzenet, valakik azt kiabálják: a lázadók! A lázadók! Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan az agyam felfogja az információt, a lázadóink, a mi lázadóink, a Tizenharmadik Körzet lázadói áttörték a kaput, és most éppen az elnöki palota felé igyekeznek. Egy pillanatra úrrá lesz rajtam a megkönnyebbülés, de ekkor nagyot nyekkenek, a tömeg ugyanis hirtelen erősen megindul, engem pedig a falhoz szorít Idegesen kapkodva a levegőt próbálok kilátni az emberek gyűrűjéből, miközben érzem, hogy a fejemet beverem a hátam mögött lévő hideg falba. Az Elnöki Palota! Remegő térdekkel ugrok fel, hogy átnézzek az emberek felett, oda, ahol minden bizonnyal a lázadóink vannak, a palota irányába. De a szemem nem a lázadókon, de nem is a palotán akad meg. Hanem a palota melletti furcsa építményen. Egy kisebb ház, melynek oldalait fából tákolták, de teteje nincsen, úgy néz ki, mintha egy hatalmas karám lenne. Ekkor hirtelen beszorulok két Kapitóliumi közé, és a tömeg hömpölyögve visz magával, egyre inkább elsodorva Harrytől. De engem még is az a furcsa építmény érdekel, amiben van valami, amitől a szívem hevesen dobogni kezd, szinte késztetést érzek arra, hogy meglássam a nagy karámot. De ekkor meglátok egy csoportot, fehér ruhát viselnek, melynek hátulján vörös kereszt van, s nagy táskákkal futólépésben igyekeznek a furcsa tákolmány felé. Rögtön felismerem őket, a Tizenharmadik Körzet szanitéceit, és gyógyítóit. De ekkor már elég hely van, hogy lássak, s azon kapom magam, hogy szinte a karám mellett ácsorgok. És ekkor hirtelen úgy érzem magam, mint akit erősen fejbe vertek, amint rájövök, mi is ez, s megpillantom a benne lévő lakosokat. Nem menekültek, de nem is lázadók. A karámon belül csak gyerekek tartózkodnak, néhányan sebesek, idősek és fiatalok, őket pedig Békeőrök veszik körül. Minden bizonnyal Snow tetette őket ide, de egyáltalán nem azért, hogy meggyógyítsák őket. A harc már teljesen elfajult, s félő, hogy a lázadók győznek. Az elnök pedig fél, valójában a zsarnok álarca mögött ő is egy félő ember, s egy dolog van, mely biztonságot nyújt neki. A gyerekek, ez az elő pajzs! Hiszen a lázadók nem akarnák megölni a gyerekeket, igaz? De ebben a pillanatban meghallom az első keserves hangot, melyet sírás követ, s érzem, hogy a lábaim meggyengülnek, ahogyan elér a fülembe a zaj. A kisgyerekek közé egy ejtőernyő hullik, a s az egyik a kezével erősen bontja ki a csomagolást. De ekkor az ernyő hatalmas robajjal robban fel, s a gyerekek egyszerre kezdenek sikítozni, üvölteni és sírni. Érzem, hogy kitágul a pupillám, s a lábaim ösztönösen útnak indulnak, egyenesen a gyerekek felé, mert tudom, hogy ezek az ejtőernyők nem élelmet tartalmaznak. Átvágok két Békeőr között, akik észre sem vesznek, talán mert kicsi vagyok, s remegő lábaimon rögtön a karámban találom magam. Megpillantom a többi szanitécet, akik minden erejüket beleadva mennek a sebesült gyermekekhez, és ekkor felhangzik az agyamban valami, egy tanács, melyet régen még anyutól kaptam. „Sose feledd, hogy gyógyító vagy!” És ekkor én is megindulok az egyik jajgató kisgyerek felé, aki a földön fekszik, miközben a kezében még látszik az ejtőernyő maradványa. Tudom, hogy nincs itt Harry, de most képtelen vagyok másra figyelni, mint a  gyógyítás. Remegő kézzel kapom le a kabátomat, és fektetem a kisgyerek vállára, miközben óvatosan suttogok neki valamit. De ekkor látom, hogy egyre több ejtőernyő érkezik le, egyenesen felénk, a gyerekek pedig vékony kezükkel kapkodva próbálják utolérni, hátha találnak benne valamit, gyógyszert, vagy ételt, ami segít. Éppen egy másik gyerek felé fordulok, amikor meghallok egy hangot biztos vagyok benne, hogy engem szólítottak. És ekkor meglátom Harryt, aki üvöltözve szalad a karám felé, de beleütközik az előtte álló Békeőrökbe, akik fehérkesztyűs kezükkel lefogják a  fiút, és nem engedik be. De ekkor meghallom, hogy valaki, a másik oldalról szinte nekem szól. Amint megfordulok remegve jövök rá, hogy a pólóm hátul kilóg, rálógva a nadrágomra, miközben a kezemet még mindig a kisgyereken tartom. De ekkor meglátom a nővéremet, Katnisst, aki hadonászva közeledik felém, az arcára a félelem, és az aggodalom ül, miközben a kezével mutogat nekem valamit. Óvatosan, remegő lábaimon felé fordulok, miközben megpróbálok szólni neki. Mi történt, miért kiabál ennyire, és miért ilyen sápadt az arca? De ekkor meglátom, hogy az ejtőernyők leszállnak az égről, és pont ott ahol én vagyok pont a karámban érnek földet.  A számból Katniss neve szökik ki. Meghallom a  sírást. És ebben a pillanatban felrobban a maradék ejtőernyő.