13. fejezet III.

Halihó! Mire ezt a részt megkapjátok én valószínűleg egy táborban leszek, s talán találok wifit, de azért bekészítem időzítettre. Nos, nincs különösebb hozzáfűznivalóm, nem a legtartalmasabb, de remélem mindenkinek tetszeni fog :)) Jó olvasást!!
Clove <3 
                                                                                                        

       
   

A Tizenharmadik Körzet az utóbbi hetekben szinte teljesen megőrült, akárcsak az összes benne lévő lakos, köztük én is. Azóta az este óta, amikor megmutatták a lázadók videóját és feltörték a Kapitóliumi csatornákat, hogy lejátsszák, mintha minden, ami eddig lassú lett volna megváltozott, és beindult volna. Sharona és a többi vezető is hatalmas nagy szervezkedésekbe kezdtek, szinte óránként megszólal a hangosbemondó egy egy információ erejéig, s gyakran még éjszaka hallom, ahogyan lépteik távolodnak a folyosón. Egyre több ember érkezik a Körzetekből, legfőképpen a Hetedikből, Másodikból, Elsőből és Harmadikból, azokból a területekről, amelyek a legközelebb esnek a Fővároshoz. A vezetők nem akarnak kockáztatni esetleges támadások miatt, melyet én is megértek, hogy Snow elnök az első adandó alkalommal képes lenne lebombázni a mellette lévő Körzeteket. Hiszen ő nem veszítene semmit rajta. Egyre többször hallom éjjel az ágyamban forgolódva, hogy a föld alatt felbúgnak a légpárnások, és a nagy bombázórepülők, s néha a katonák is gyakorlatoznak, egy Körzeti pletyka szerint pedig hamarosan megkezdődik a sorozás, melyben ha akarnék én is részt vehetnék, ugyanis a korhatár 14 év. Egyre több ember, intézkedés és előkészület, s hiába tudom a szívem mélyén, hogy nem jött el még a Kapitólium lerohanása, látom a Körzet erősödését, és érzem, hogy egyre csak közeleg, minden nappal és minden perccel. De még is félek belegondolni, mi van, ha tényleg eljön majd. A lakosságot Sharona arra utasította, hogy tegyék, amit szoktak, és a dolgok még mindig a rendes kerékvágásban mennek a lakóknál, de viszont én hiába is akarnám, nem tudom kivonni magamat a dolgok menete alól. Mivel én is a lázadók magjához tartozom, én vagyok Panem reménye, akinek mindig is jelen kell lennie a megbeszélésen, néha meg kell látogatni a a katonákat és a szeme előtt peregnek le az egyre készülő dolgok, melyet talán egy Körzetbeli nem láthat, de én, aki a napom nagy részét ott töltöm a Parancsnokságon, illetve ott kell töltenem, mindent észreveszek. A nap másik részét pedig anyuval együtt a Körzet nagy kórházában segédkezem végig, amely a sebesülteket és minden más beteg embert lát el, aki bevándorló vagy éppen Körzetbeli. Az az érzés, amikor felveheted a fehér köpenyedet és nagy elsősegélydobozzal járod végig a sebesülteket, miközben igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, s látni az arcukon az örömöt, szinte mindennel felér. A nővérem talán ordítva elrohanna vagy éppen ott helyben elájulna amint beteg embert lát, de az én szívemet még is boldogság tölti el, a lábadozó emberek láttán. Apropó Katniss. A nővérem mostanában egy kicsit furcsán viselkedik, melynek okát én magam sem tudom. Szegény néha ok nélkül elsápad, vagy hányinger tör rá, mint például tegnap a paranacsnokságon, ahol majdnem Peeta ölébe zuhant, de hiába kérdezek tőle bármit is, azt mondja, hogy rendben csak egy kis szédülés. Nem nagyon gondoltam végig, de minden bizonnyal ő is kimerült és fáradt a sokáig való éjszakázás vagy éppen a Parancsnoksági dolgok után, úgyhogy már egy ideje igyekszem korán ágyba parancsolni hátha. De viszont az én álmaim nem nyugodtak. Mióta láttam a videóban Harryt, azokat a kék, s tágra nyílt szemeket, melyek fájdalomtól és félelemtől csillogtak, mintha engem is rabul ejtett volna valami idegen és borzalmas dolog. Éjszaka ébredek néha remegve, néha pedig egyenesen a fiú után sikoltozva, miközben a szemem előtt peregnek le a kínzásai, ahogyan Snow elnök próbál valamit kiszedni belőle. Ilyenkor mindig felébresztem Katnisst, és egy pillanatra az ölébe hajtom a fejem, vagy kimegyünk sétálni, ahogyan régen én is tettem vele. Miután visszajött a Viadalról, sokáig rémálmok gyötörték, s néha az éjszaka közepén keltem fel vele, hogy megnyugtassam vagy megbeszéljük a dolgokat. S most úgy tűnik, hogy rám került a sor. Néha pedig egyszerűen nem bírom felfogni, hogy ne foghassam meg a kezét, ne ölelhessem meg Harryt, mintha fényévekre lenne tőle, s félek, hogy eltávolodik. A szerelem képes széttépázni az embert mint egy mutáns farkas az Arénában. És engem is sajnos. Most is éppen ezek a dolgok járnak a fejemben, ahogyan a kórház egyik folyosóján sétálok, miközben magam előtt egy kis kocsit tolok, amin a

kötszereket szállítjuk, s éppen anyához igyekszem vele. Most éppen egy egész szabadnapot kaptam a vezetőktől, melynek nagyon örülök, így fél napig Annivel voltam, aki még ágyban fekvő beteg, de már nagyon is jól van, és vele beszélgettem, s elvittem hozzá Kökörcsint is, most pedig egy kicsit dolgozom, anyuval együtt. Az emberek akik szembe jönnek velem kedvesen intenek vagy éppen egy egy szót szólnak hozzám, melyen nem csodálkozom. Még a Nyolcadik Körzet előtt is mindenki megismert, de mióta hivatalosan is én vagyok Panem reménye, az emberek még inkább megbámulnak, irigy, dühös vagy kedves tekintettel néznek rám. És talán győztesként már megszokhattam volna ezt az érzést, de a gyomrom még is megremeg, mert tudom, hogy jelentek nekik valamit, és ha netalán elrontom a dolgomat az egyenesen a lázadás bukásához vezet. Az pedig Panem országának bukásához, melyet minden bizonnyal egy nagy Viadallal ünnepelne meg az elnök, velem és Katnissel az Arénában. Éppen egy sarkon fordulok be, amikor meglátok egy fiatal ápolónőt, van talán tizennyolc éves, amint az egyik kórteremből lép ki, s kipirosodott arccal egyenesen felém igyekszik.

-          Prim, gyere gyorsan…. a televízió! – nyögi ki, miközben erősen megmarkolja a csuklómat, s a terem felé kezd húzni. A kis kocsit, amit húztam csak úgy az út közepén hagyom, mert amint meghallom a szót, televízió, s tudatosodik az elmémben, mindenem azonnal reagál. Televízió. Köze van a Kapitóliumhoz. A szívem hevesen kezd verni, ahogyan a lány belöki az ajtót abba a szobába, ahol az ápolók ebédelni és gyülekezni szoktak, s most szinte mindenki bent van, s feszülten figyel az apró kis készülékre a hűtő tejetén. Amint meglátom anyut, azonnal odasietek hozza remegő lábaimon, s óvatosan beférkőzöm a mellette lévő kis helybe, ahogyan a szememet a tévére függesztem. A héten akárhányszor meghallottam a televízió kifejezést, mindig a hideg kezdett futkosni a hátamon,s a szívem heves dobogásba kezdett, de egyszer se történt fontos, vagy érdekes dolog. Nagy levegőket veszek, ahogyan végignézek a kicsiny szobán, melyben ápolók és orvosok tömege húzza meg magát, feszülten figyelve arra az adásra, ami lesz. De abban a pillanatban, hogy a Tizenharmadik helyett a Kapitólium címere jelenik meg, én magam is megijedek, s erősen megmarkolom a mellettem ülő anya kezét, aki talán szintén úgy izgul, mint én. A címer hirtelen eltűnik, s a képernyőn megjelenik Caesar Flickerman, nagy lila csillagos öltönyben, s csodák csodájára, kék hajjal, amint egy hatalmas fotelben ülve, mikrofonnal a kezében köszönti a nézőket. Amint meglátom a fotelt, s az ismerős fényeket, az ereimben lüktetni kezd a vér, s érzem, hogy a szám kiszárad. Ismerem ezt a helyet! Ez az én színpadom! Az a színpad, amin az interjúkat készítették! Tudom, hogy anya is rájött, mert érzem, hogy ő maga szorítja meg most erősen a kezemet.

-          Nos, hölgyeim és uraim, ma egy nagyszerű vendéget tisztelhetünk itt a showban, valakit, aki most is éppen a Kapitólium vendégszeretetét élvezi. – dobb! dobb!

-          És, mi is nagyon szeretjük! Köszöntsék hát Harry Blacket, a 3. Nagy Mészárlás egyik győztesét! – hirtelen érzem, hogy a lábamból kifut a vér, s a szemem előtt fekete pontok kezdenek el táncolni, mintha keringőt járnának a lüktető adrenalinnal. Harry! Harry! Harry! És ekkor meglátom őt. A másik fotelen ül egyszerű ruhában, vöröses haja, szeplői és kék szeme még mindig ugyanolyan, melyre ösztönösen is dobogni kezd a szívem és egy hatalmasat szaltózik a gyomrom, mint annak idején. az Aratáson. De más is van. Mintha arca vörös lenne, és felpuffadt, melyen mintha vörös csíkok, sebek húzódnának, s látom, amint nagy kék szemeiben a fájdalom tükröződik. Hallom, amint a terem egyszerre sóhajt fel, és érzem, ahogy anyu átkarol engem, de szemem még mindig a tévén tartom-

-          Nos, Harry, szeretném, ha üzennél valamit a barátnődnek, Primnek. Hogyan érzed itt magadat, mit tudsz? Nos, Harry! – Caesar eddig kedves hangjából mintha gúny forrana ki, ahogyan a fiúra néz, s ekkor már is tudom, miről van szó. Harryn keresztül akarnak üzenni, Snow elnök most őt használja fel a meggyengítésünkre. A fülemben dobol a vér, s a nyelvem már olyan, mint egy kiszáradt szivacs, ahogy a fiúra nézek. Nagy kék szemeivel egyenesen a kamerába bámul, mintha mondani akarna valamit, mintha el kellene mondania azt, amivel megbízták.

-          Nos, Harry…. – sürgeti a konferanszé, már ideges, s mi több, dühös hangon, ahogyan a kamera egyenesen a fiúra közelít, miközben érzem, hogy a gerincemen végigkúszik a remegés, s félek, hogy a pontoktól, a remegéstől már nem fogom sokáig bírni. Látom, ahogy Harry összeszorítja az ajakit, mintha magában tartana valamit, ahogyan a homlokán egy izzadságcsepp csordul végig. Ott van a Kapitóliumban, Snow emberei között. A másodpercek szinte ólomlábakon vánszorognak, ahogyan a fiú a kamerába mered, s mintha a lélegzetvételek is megszűnnének a teremben. De hirtelen megszólal, fájdalmas, de talán még is dühös hangon, úgy, ahogyan Snow nem várta volna.

-          Prim, csináld végig kérlek! Itt már készülődnek, készülődnek a harcra, de tudom, hogy erősek vagytok! – a fiú hangja szinte betölti a termet, mire a kezemet ösztönösen is a számhoz kapom, s érzem, ahogyan a szívem hevesen dobog, mint egy nagyharang. Látom Caesar arcán, hogy nem erre számított, mintha mondani akarna valamit,de a fiú folytatja.

-          Snow emberei ma bombázókat küldenek a Tizenharmadik Körzetbe. Készüljetek! Készüljetek Prim!  - mindenem remeg. Az emberek egyszerre sikoltanak fel a teremben, mint a sípoló orgona. A stúdióban pedig szinte megdermed a levegő.ó, ahogyan hirtelen a nagy televízió kikapcsol,s sötétség száll Caesar műsorára. De még így is hallom a Békeőrök hangját. És a terem egyszerre bolydul fel.