C. <3
Bombázók.
Snow elnök már készen áll, s most éppen küld néhányat a hatalmas nagy
bombázógépeiből, egyenesen a 13. Körzet felé. Érzem, hogy az ereimben megdermed
a vér, ahogyan az egész nap teremebn úrrá lesz a felfordulás, ápolók, orvosok
és segédek kiabálnak, futnak el, s hangosan diskurálnak, mint egy nagy
zavarodott méhraj, akiket egy nagy barnamedve üldöz. Én pedig csak ülök a káosz
közepén remegő lábakkal és erősen dobogó szívvel, miközben a szemem előtt csak
is Harry jelenetei peregnek, mintha beleégtek volna a retinámba. Az amit az
előbb a megkínzott, fájdalmakat hozó fiú tett, talán sok idős és nagy politikus
sem merné megtenni. Bátorság. Ebben a már talán gyenge fiúban is hihetetlen sok
bátorság van, olyanokat tenni, melyeket mások nem. Mindenem megremeg, ahogy
eszembe jut a fájdalmas kiáltás, és majdnem könnyek szöknek a szemembe arra a
tudatra, hogy ez itt mind miattam van. Lázadó vagyok.
-
Emberek, emberek, nyugalom! Kérem figyeljenek
ide, és semmi elhamarkodottat ne tegyenek. – Sharona erőteljes hangja tölti be
a teremben lévő hangszórókat, mire az orvosok egy pillanatra elnémulnak, s oda
kezdenek figyelni,
-
Kérem, sokan tudják, mi a teendő bombariadó
során. Akik nem, pedig figyeljék a többi embert, és mindent tegyenek úgy,
ahogyan ők. Ha nem esnek pánikba, és követik az utasításaimat minden rendben
lesz. Kérem, induljanak el, szépen és rendezetten a menedékhelyek felé. – a
hangosbemondó hirtelen egy nagyot reccsen, ahogy elhal a vezető hangja, s a
teremre is csak egy percig csönd száll. Még soha sem volt egy bombariadó sem a
Tizenharmadikban, pedig már egy ideje itt vagyok. Cak egy kis gyakorlat volt,
amikor nem kellett senkit se kimenekíteni a kórházból, csak megpróbálták,
hogyan is cselekedne a lakosság ilyen esetén. Most lassan megpróbálom felidézni
a fejemben azokat a dolgokat, amiket akkor tettünk, ahogyan szépen lassan
felállok, de hiába próbálkozom a térdem még is remeg, s a látómezőben fekete
pontok cikáznak.
-
Prim, te menj a többiekkel az óvóhelyre.
Tudod, hogy neked ott kell lenned velük. Én segítek néhány beteget
kiköltöztetni, de te addig menj, és keresd meg apádat és Katniss. Oké? – anya
gyengéden teszi rá a vállamra a kezét, ahogyan az ajtó felé haladok, mire
ösztönösen is megfordulok, és próbálok nagyokat lélegezni.
-
Oké. De, te is siess kérlek. – nézek rá, és egy
pillanat alatt megölelem őt, mert tudom, hogy ilyenkor minden egyes kis
másodperc nagy dolgokat jelent. Talán az Aréna óta tanultam meg igazán. És ha
tényleg én vagyok Panem reménye, akkor ott kell lennem az emberekkel, és a
nővéremmel együtt segíteni, talán példát is mutatni. Görcsbe rándul a gyomrom,
ahogyan elindulok ki a kórházból a hömpölygő embertömeggel, miközben idegesen
visszanézek anyura. Nyugodj meg Prim, ő is fog jönni! Óvatosan lélegezve
lépkedek, miközben egy előttem álló orvos nő fehér köpenyét figyelem, s a hátán
lévő vörös keresztet. Látszik, hogy vannak emberek, akik tudják, hogy kell
cselekedni, ők nyugodtan és határozottan lépkednek, de vannak újak, akik
idegesen és magukat nyugtatva próbálnak betörni a tömegbe, és helyet fúrni
maguknak. A tömeg lassan kiáramlik a kórházból egy folyosóra, ahonnan lépcsőn
fog lefelé indulni, legalább három emeletet, amíg leérkezik az aljára, az
óvóhelyekre, amit a Tizenharmadik elég alaposan eltervezett. Érzem, hogy a
fekete pontok beterítik a látómezőmet, és szinte alig kapok levegőt, ahogyan
egyre csak több és több embert látok belépni a csoportba, és egyre kevesebb és
kevesebb hely jut nekem. A szám kiszárad, és alig látok valamit, túl alacsony
vagyok a sok magas lakó között, akik egyre csak többen lesznek. Néhányan
nekipréselnek a falnak, és egymás lábára taposnak, ahogy egyre közeledünk a
lépcső felé, s a hangszóróból néha Sharona hangja hallatszik, ahogyan az utasításokat
mondja. De a szívem már túl erősen kalapál, és alig kapok levegőt a nagy
tömegtől, akik mintha túl magasak lennének hozzám képest és túl hangosan
beszélnének. Egy pillanatig idegesen a falhoz nyomom magam, ahogy lassan
kifújom a levegőt, és próbálok megnyugodni, de tudom, hogy soha nem bírtam a
tömeget és a bezárt helyeket, s ez most még erősebb mint eddig. Prim, már itt a
lépcső, nyugi, nyugi! Remegő kézzel dörgölöm meg a szememet, és ismét
sóhajtozom egy darabig, amikor a szívem hirtelen kihagy egy ütemet. Az emberek
csak jönnek és jönnek, egyenesen a felső szintről, onnan ahol a lakófülkék
vannak. Idegesen és remegve állok meg, és a többi sokaságot fürkészem, ahogyan
érzem, hogy a szívem egyre hevesebben és hevesebben ver. A lakófülkénk. Én,
Katniss, anyu és apu. Már mindenki biztonságban van. De…. és ekkor a lábam
hirtelen megindul vissza a tömegben ellentétesen, ahogyan az agyamban felvillan
valami, valami ami futásra késztet és arra, hogy ne a lépcső felé menjek.
Kökörcsin! Ő még mindig a lakófülkénkben van, ott, ahova a bombák valószínűleg
becsapódni fognak. Felrémlik előttem a ronda, de még is imádni való kandúr,
amint egyedül sétálva nyávog a szobában, s ahogyan kis füleit hegyezve
meghallja a bombázórepülők hangos visítását. Érzem, hogy mindenem megremeg
ahogyan idegesen futva, embereket kerülgetve szaladok visszafelé a folyosón, egyenesen
a lakószobákhoz vezető lépcsők felé. Az emberek csodálkozva merednek rám,
szinte mindenki megbámul, bár nem is csoda, ritka látvány, egy forgalommal
szemben haladó győztes, Panem reménye, aki hullaspáadt arccal és lihegve
igyekszik valahová. De az elmémben csak is egyetlen kép lebeg: meg kell
találnom a macskámat, és le kell vinnem az óvóhelyre. Akármilyen ronda, akármennyire
is utálja a nővéremet, csak azért is ő az én macskám, akit annak idején az
egyik kis Körzeti sikátorból hoztam ki, és nem engedem, hogy Snow miatt legyen
bántódása. Egy hatalmasat fordulva kerülök ki a folyosóról és az emberek
áradatából, amikor meglátom a nagy lépcsőt, s remegve veszem felé az irányt.
Érzem, hogy a szám már teljesen kiszárad, talán olyan, mint az a nagy sivatagi
Aréna a Mészárláson, s a szívem erősen kalapál, olyan hangosan, hogy szinte
elnyomja, a távolodó szirénákat és Sharona hangját. A 13. Körzetben nagy
szirénák vannak beszerelve , melyeket eddig még soha nem hallottam megszólalni,
de most még is szinte szétrepeszti a fülemet a hangos visítás, mintha csak
figyelmeztetni akarna, hogy nem az óvóhely felé megyek. Idegesen szorítom a
fülemre a kezem, és kettesével szedve a lépcsőket szaladok fel a legmagasabban
fekvő emeletre. A homlokomról patakokban csorog az izzadság, de félek megállni,
mert érzem, hogy a másodpercek is jelentenek valamit, talán éppen az
elkövetkezendő túlélést, vagy véget. És ekkor érek be a folyosónkra, ahol a mi
családunk, és sok már menekült lakik, köztük Johanna, Cashmere, és Beeteék is.
A lábaim már alig bírnak megtartani, ahogyan lihegve keresem a 115-ös feliratú
lakófülkét, az Everdeenek lakását, ahol minden bizonnyal ott van a macskám.
Nincs kedvem és bátorságom sem hátranézni, mert tudom, hogy nem fogok senkit
sem látni a folyosón, és csak a távoli sziréna lesz az egyetlen zaj, amelyet
befogadnak a füleim. Ha meglátnám, hogy csak én vagyok itt még jobban
megrémülnék a kihalt folyosó látványától, így csak loholok, egyenesen a fehér
ajtó felé, ahol meglátom a számunkat. Érzem, hogy az izzadság lecsordul a
kezemre, és az arcomra, s a szívem dobogása szinte mindent elnyom, ahogyan
lassan az ajtó elé állok, éppen úgy érzem magam, mint mikor a Bőségszarutól
menekülve álltam meg először. Erősen
-
Na, gyere te szőrgombóc. Gondolom te sem
akarsz találkozni a kedves kis légpárnásokkal. – mondom lihegve, miközben
felkapom a vörös szőrcsomót, és lassan az ajtó felé igyekszem. Soha életemben
nem tapasztaltam még ilyen erős fáradtságot mint most, amikor már mindenem
izzad, remeg, és az első adandó alkalommal képes lennék levágni magam a földre.
Nagyokat fújtatok, ahogy megragadom a fehér kilincset, melyen izzadt ujjaim
szinte csúsznak, és erősen meghúzom, hogy kinyissam, és elinduljak a macskával
együtt az óvóhelyekre. De az ajtó meg sem mozdul. Erősen rántom meg mégegyszer,
de nem reagál semmit, hiába próbálom meg kinyitni. A szívem kihagy egy ütemet,
miközben leteszem a macskámat, és két kézzel rángatva próbálom rávenni, hogy
kinyíljon, minden kis erőmet beleadva. De semmi sem történik. Hiába püfölöm.
Hiába rángatom. Be lettem zárva a szobába!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése