15. fejezet II.

Sziasztok! Íme itt vagyok a legújabb résszel. Nos nem titkolom, és szerintem gondoltátok is, hogy most itt Harry interjúját olvashatjátok el. Nos, az az igazság, hogy nem tudom, mit gondoltok erről a szereplőről, csakk annyi, hogy remélem, ezzel egy kicsit többet megtudhattok. Nem akarok semmit sem mondani, de Harry Blacknek még lesz majd szerepe a sztoriban, hogy mekkora, vagy mi, majd kiderül :) Ja és köszönöm a 7 pipát és a komikat
C.
                                                                                                                     

Hirtelen a színpadot hatalmas fényesség tölti be, mintha ezer és ezer reflektor gyulladt volna ki, amely a rózsaszíntől  a kék árnyalatáig váltakozik. Egy pillanatig nem látok semmit a hatalmas fénysugarak miatt. Csak hallok. Azt viszont jól. A nézők teljesen megőrültek. Hatalmas tapsvihar söpör végig a nézőtéren, kiáltoznak, kántálnak, és a lábukkal dobolnak. Amint kitisztul előttem a kép, és meglátom őket, majdnem elszédülök. Mindenki, egytől egyig állva tapsol engem, több száz, sőt ezer torok üvölti Primrose Everdeen nevét, miközben a taps teljesen elsüketít mindent. A színpad oldalából hirtelen fényszökőkút lövell fel a magasba, s megvilágítja az arcomat, s a nézők, a több ezer néző arcát szinte egyszerre  Érzem, ahogy lassan libabőrössé válik a karom, miközben az agyamban lassan zakatol a szó, a mondat, amit előadtam. A reményről szóltam, arról a reményről, amely talán megsegíthet engem az Arénában. Sikerült. Elmondtam, az interjút, válaszoltam a kérdésre, itt és most. Hirtelen eszembe jut, mit szólhatnak otthon, a 12. Körzetben ehhez a szóhoz, ehhez a beszédhez, mit gondolhat anyu, hogy még is sikerült valamit kinyögnöm a toromon. Óvatosan megpróbálok felállni, miközben a fülemben dobol a vér, és érzem, ahogy a bizsergés lassan átjárja a testemet, mint egy érdekes, és furcsa érzés. És ekkor hirtelen meglátom a nővéremet a nézőtéren, Katnisst, akinek intéztem talán a szavaimat, aki segített nekem elmondani, amit szerettem volna. Állva ugrál, hangosan kiabál és tapsol, akárcsak a mellette álló Gloria, aki teljesen megvadul a taps hallatán, s Peeta, akinek a szemében könnyek csillognak. Elmondtam. Elmondtam azt, ami már egészen az Aratás óta bennem van. Ami mindig is ott lakozott bennem, apu halála óta. Hogy van remény, valahol az életben, az élet kemény útján létezik a remény.  Csak meg kell keresni, meg kell találni a szívünk mélyén és hinni kell benne. Kiráz a hideg a taps, és a reflektorok láttán, hallatán, de nem vagyok ideges. Vége van. És sikerült, lejárt a 3 perc, elmondtam, válaszoltam, itt mindenki szeme láttára.  Elmosolyodok, most talán először, letörlöm azt a kis könnycseppet a szemem sarkából, ahogy lassan visszafordulok, s a székem felé indulok. A közönség csak nagy dolgok árán csöndesedik el, mire én már le is ültem, s tudom, hogy nem fenyeget az elesés veszélye. Sikerült. Megcsináltam. Halk sóhaj szakad ki a torkomból, s megkönnyebbülten oldalra pillantok. De ez bár ne lett volna. A tekintetem ugyanis rögtön egy fekete szempárba ütközik, egy fekete szempárba, ami szinte villámot lövell felém, mint a fekete éjszakában hirtelen felszökő tűzáradat. Phoebe. Összerázkódom, és gyorsan a szoknyámat kezdem tanulmányozni, miközben lassan érzem, hogy a gyomromben mintha valami görcs kezdődne,  de még is érzem magamon a lány tekintetét. Mintha át akarna szúrni vele, mintha egyetlen pillantással képes lene engem az Aréna előtt megölni.  Mintha azt mondaná: Ennyi volt Everdeen? Az Arénában találkozunk. Remegve nagyot nyelek, és igyekszem nem rá figyelni, a lányra, aki talán, sőt biztos, holnap először engem fog megtámadni. Megígérte. És meg fogja bosszulni, meg fog bosszulni minden eddigit, ami történt.  Remegve felpillantok, a színpad közepe felé, ahol Harry Black és Ceasar beszélget egymással, s úgy döntök, inkább arra figyelek, hogy a hevesen kalapáló szívemet megnyugtassam. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, ha holnap már nem leszek játékban, ha talán az Aréna első tíz percében vége lesz az életemnek, ha én is ott leszek a leggyengébbek között, akik elesnek.  Mi lesz akkor, ha Phoebe megtalál. Hallom, ahogy Ceasar megkérdezi Harryt, hányszor szerepelt a neve az idei gömbben, miközben lassan lélegezni próbálok, ki és lassan de nagyon  lassan be.

-       Ötvennyolcszor. – válaszol a fiú. Ötvennyolc? Egy pillanatra hatalmasat szaltózik a gyomrom, s minden idegszálammal Harry interjújára összpontosítok. Ötvennyolc? Tizennégy évesen? Hogyan a fenébe. A közönség rémülten felsóhajt, akárcsak a műsorvezető, sőt a szemem sarkából látom, hogy Sarah is megremeg. Ötvennyolc? Az szinte egyenlő a kiválasztással.

-       Nyolc testvérem van. Ezek közül csak egy, Annie jár Aratásra. Ő tizenhárom éves. A többiek kisebbek. Fel kellet iratkoznom tesszeráért. Nagymamám és nagypapám is él. És a déd mamám is. Nem vagyunk gazdagok, és nehezen élünk meg. Muszáj volt feliratkozni. Az édesapám pedig szörnyű beteg. A tesszera felét gyógyszerekre szenteltük.- folytatja halkan a fiú, aki kissé előregörnyedt és mesél. Hirtelen beugrik egy kép. A tizenhárom éves, sírós lány az Aratáson. Ő Annie? Harry testvére. Nem a barátnője?  Egy pillanatra átsuhan az agyamon. Ő a testvére?

-       Az édesapám izomsorvadásban szenved. Nem tudjuk, hogyan jött ki rajta, de már egy éve tart. Az egész bal lába elsorvadt, és nem tud lábra állni. Sajnos hiába próbálkoztunk. Nagyon nehéz betegség, de a Körzetben pedig pláne, ahol még egy nátha is nehezen kezelhető. Talán még itt sem tudnák gyógyítani. – feleli Harry, miközben kissé megcsuklik a hangja. Izomsorvadás? Valahonnan ismerős. Egy pillanatig tanakodva bámulok előre, s ekkor beugrik valami. Valami, aminek emlékére a gyomrom összeugrik, s ösztönösen megremegek. Talán úgy fél éve történhetett. A házba behoztak egy férfit, félájult állapotban volt, és a bal lába borzalmasan nézett ki. Anyuval megpróbáltunk tenni rajta valamit. Izomsorvadásnak hívták a betegséget. Hihetetlenül csúnya volt, s még anyu is elszörnyedt, ahogy odanézett. Négy napig próbálkoztunk, de anyu kijelenette, hogy csak valami erős  műtét, vagy drága szer segíthet rajta, amit természetesen csak is itt, a Kapitóliumban lehet szerezni. A férfi. Vöröses hajú volt, s tengerkék szemű. Ez… ez… egy izzadságcsepp folyik végig a homlokomon, ahogy rájövök. Harry apja volt nálunk. És mi nem tudtunk rajta segíteni. Hanem hazaküldtük. Mi gazdagok voltunk. Ha akartuk volna, megvehettük volna a gyógyszert, de anyu hazaparancsolta, miszerint nem fog sikerülni, ez nem. Anyu, aki mindig nagyon erős volt a gyógyításban, ez egyszer, ezzel az alkalommal feladta a versenyt a betegség elle.  Nem segítettünk az apján. Mi van, ha miattunk.. ha mi segítettünk volna.. Mi van, ha már nem is él? Hirtelen a külvilág eltűnik előttem, és helyette megjelenik a férfi képen a lakásunkban. Ott volt, ő volt az a férfi, aki valahonnan, valamilyen módon ismerős volt nekem, és aki betegsége még engem, aki pedig igazán igyekezett, még engem is megrémisztett.  Pedig megtehettük volna. Hirtelen ismét a színpadot látom, s a rajta ücsörgő Harryt, aki remegő hangon és félve, előregörnyedve beszél. Összeszorul a torkom, ahogy ránézek. Ezért jött a Viadalra, ezért jelentkezett, és ezért kellett őt kihúznia Peetának a hatalmas nagy üveggömbből.  Mert megpróbált segíteni az apján. És talán mi megtehettük volna, ha talán lett volna annyi pénzünk, ha Katniss valahogyan hozott volna a Kapitóliumból, mert ő győztes volt. És a győztes mindet megkaphat nem?  Miket gondoltam én Harry Blackről? Érzem, hogy a tokomban hatalmas gombóc keletkezik. Miért? Remegve pillantok a fiúra. Ő nem ellenség. Nem Hivatásos. Hanem egy összetört fiú, aki csak segíteni akart. Aki ezért megy az Arénába. Legszívesebben odarohannék, és sírva könyörögnék a bocsánatáért. Mert, ő azért jött ide, és azért teszi fel erre az egészre talán az életét is. Egy ilyen embert ismerek csak még, a nővéremet Katnisst.  Miért nem segítettünk? Érzem, hogy lassan egy erős gombóc keletkezik a torkomban, amint eszembe jut, ahogyan anyu hazaküldte a férfit, ahogy eszembe jut, hogy én magam is majdnem elszaladtam, amikor ezt láttam.  Nem Akarom ezt. Ezt az egészet. Holnap Aréna. És mi van, ha Harry Black már a legelső napon kiesik? Ő csak segíteni akart. Segíteni akart. Ez az egy dolog villódzik az agyamban. Nem akarok Arénát. Nem akarok találkozni a többiekkel. Nem akarok. A torkomat a könnyek fojtogatják. Nem akarom, hogy az első éjjel, ha esetleg életben maradok, nem akarom meglátni Harry arcát kivetítve. Mert, eddig azt gondoltam, hogy nekem nincsen közöm ehhez a fiúhoz, a Körzettársamhoz. De most már, kiderült, a sors megmondta, hogy van. Mert ha így vesszük, a gyógyszerekre kellett a tesszera, azért írták be annyiszor a nevét, és azért húzták ki, mert mi küldtük el az apját. Mi voltunk talán a család utolsó reménye? Azért ilyen ismerős Harry, és az apja képe nekem, azért ismertem fel a színpadon. Mi lettünk volna az utolsó remény? Illetve, nem teljesen. Érzem, ahogyan mindenem megremeg, és hirtelen valami mintha erősen kezdené fojtogatni a torkomat. Harry Black utolsó esélye az, hogy ha megnyeri az Éhezők Viadalát. De idén, viszont csak egyetlen egy győztes lehet.

     UI: Elnézést mindenkinek a helyesírási hibákért, de nem volt valami nagy időm javítgatni.  

Közérdekű

Nos, mint láthattátok kitettem egy szavazást, hogy mikor hozzam a részeket. De igazából úgy döntöttem, hogy még jóó sok ideig eltartson ez a sztori, és akik esetleg nem tudják olyan gyakran megnézni az új, friss részeket, hogy olyan három-kétnaponta fogom hozni a részeket, tehát az új fejezet hétfőn várható! Remélem tetszeni fog majd nektek! :)

15. fejezet I.

Üdv ismét. Nos megígértem, hogy nem fogok a pipákról könyörögni és beszélni, igaz hogy mindössz 3 pipa érkezett a múlt részhez, de eléggé kevés volt a megtekintés, szóval nekem mindegy. Nem fogok erről hadoválni, semmit sem, de Sallynek nagyon köszönöm a kommentet. Ez a rész számomra nagy rész. Nagyon sokat dolgoztam rajta és miközben írtam teljesen átjárt minden. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mondhatom, hogy Prim interjúja nekem szívből jött. Mert talán érzek vele hasonlóságot, talán mert ez egy nagy pillanat itt nekünk és neki is, az Aréna peremén, az utolsó alkalommal, mikor megmondhatja hogy mit gondol. Na nem húzom a szót. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek ez az egész, az interjú, a megírása. És nagyon remélem, hogy nektek is átjön kicsit az érzés, és beleláthattok Prim gondolataiba. Őszintén kíváncsian várok minenféle visszajelzést. És itt jön az ismert, sőt nagyon jól ismert idézet:
                                                     "Hope. It is the only thing, stronger than fear."
                                                                                                                                
  

A térdem iszonyatosan megremeg, a szívem pedig még erősebben kalapál mint eddig, mikor meghallom a nézők hangos, tapsoló hangját, s meglátom a vadul vigyorgó Ceaseart, aki mosolyogva felém fordul, miközben int a kezével. A reflektorok kigyulladnak. A nézők hangosan tapsolnak. A szék, a fehér szék pedig üresen áll a színpad közepén. Oda kell majd kimennem? A pupillám hirtelen nagyon tágra nyílik, s szaggatottan, kapkodva veszem a levegőt, úgy érzem, mindjárt elájulok. Nekem kell kimennem oda? Nekem? Átráz a hideg, úgy érzem nem tudok megmoccannsi, csak a székemben ücsörgök, miközben a kezem ökölbe szorul, s riadtan fürkészem a színpadot. Hallom, ahogy Ceasear a nevem szólít, s kéri, hogy fáradjak ki hozzá, miközben a közönségen halk kuncogás söpör végig. Nevetnek. Rajtam nevetnek. Nevetnek Primrose Everdeenen, aki képtelen megmozdulni. Lassan beszívom a levegőt, s felállok a székemből, és lassan megindulok a színpad közepe felé. A lábam  még mindig remeg, a kezem és az arcom pedig izzad, ahogy lassan végigvonulok a műsorvezető felé egy izzadságcsepp csordul végig a homlokomon.  Ne ess el! parancsolok magamnak, miközben riadtan fürkészem a közönséget, a lámpákat, Ceasart. Egy nagy rózsaszín reflektor egyenesen a szemembe világít, ahogy kezet rázok a műsorvezetővel, s szépen lassan leülök a székbe. Érzem hogy a kezemen csak úgy patakban folyik le az izzadság miközben hirtelen megcsikordul a fogam a fázástól. A ruhám, mintha csak egy könnyed nyári ruha lenne, mely nem segít leplezni a remegésemet.  Csak három perc. Valahogy ki kell bírnom. Nem ájulhatok el ország világ szeme láttára. Nagyot fújtatok, s kissé összegörnyedem, hogy leplezzem a remegésemet. Ceasar megköszörüli a torkát, s mosolyogva rám néz. Ő bír mosolyogni. Hihetetlen. Nekem még a remegésem leplezése is csak nagy nehezen sikerül.

-                                                                                        Nos, Prim – kezdi Ceasear.

-                                                                                        Azt hiszem nem szükséges bemutatnom téged, mindenki ismer tavalyról. – tavalyról. Mindenki ismer tavalyról. Egy pillanatig tétován meredek a műsorvezetőre, miközben lassan felfogom a hallottakat. Idegesen nyelek egyet,és nagyot sóhajtok.

-                                                                                        Tavalyról. – kezdem, de olyan halk és gyenge a hangom, hogy nem is folytatom. Mi lesz,n ha nem tudok beszélni. Idegesen pásztázom a közönséget, mintha tőlük várnék segítséget. A közönséget, amiben hirtelen meglátom a nővéremet. Peeta mellett ücsörög, s figyelmesen néz, miközben lassan bólint a fejével. Tavalyról. Hirtelen eszembe jut. Tavaly, mikor Katniss megmentett. Ránézek, hátha úgy könnyebb beszélnem, s lassan, kissé remegve megszólalok.

-                                                                                        Tavalyról. Úgy érti, amikor a nővérem megmentett. Mikor önként jelentkezett. – kezdem, s még  mindig Katnisst figyelem, állva a szemkontaktust.

-                                                                                        Igen ez teljesen igaz. Mindenki ismeri a történetet. – kezdi Ceasar miközben a közönségre néz, akik szinte egyszerre moraljanak fel, mint az óceán, ami éppen nagy hullámokra készül. Ismernek. Ismernek.

-                                                                                        Megmentett engem. Adott egy esélyt. Önként ment értem az Arénába. Majdnem, hogy feláldozta magát értem. Mondják, ki merné ezt megtenni? – nézek a közönségre, akik egyetértően zúgolódni kezdenek, majd hirtelen valaki azt kiabálja, hogy alig valaki. Érzem, ahogy a hangom megremeg, miközben lassan megpróbálok rendesen felülni a székemben. Érzem, ahogy gyomromban lassan felkúszik az érzés, az agyamba pedig az emlék, az emlék arról a napról. Életem egyik legborzalmasabb napjáról. Ki merné ezt megtenni? Kicsoda, Katniss Everdeenen kívűl?

-                                                                                        Sokan meg sem tennék, még ha a testvérükről is van szó. De ő megtette. Ez példa, mindenki számára. Én pedig nem fogom tudni igazán meghálálni soha. – fejezem, be halkan , ahogy a nővéremre nézek. Nagyot sóhajtok, s kissé ismét összegörnyedek, ahogy meghallom a nézők tapsolását. Igen, én ezt érzem. És most itt, élő adásban is elmondtam Katnissnek, azt, amit régen is gondoltam. Hogy csodálom őt. És, hogy ezt soha nem fogom tudni igazán meghálálni.

-                                                                                        Nos, Prim, az újabb nagy kérdésem: tizenkettő! Tizenkettő pontot kaptál hihetetlen! Hogyan történt? Mit tettél te odabent? – kérdezi Ceasear vigyorgó arckifejezéssel, miközben bizalmasan megpaskolja a térdemet. Kissé arrébb húzódom, mert bár kedves gesztus, nincs nagy kedvem ahhoz, hogy paskolgassanak. A félelem hálóz be engem. Tizenkettő pont. Igen, amit odabent műveltem. Egy pillanatra végigfut a hátamon  a hideg, ahogy erre gondolok, majd idegesen a szoknyám csillogó ráncait tanulmányozva, lehajtott fejjel felelem:

-                                                                                        Hát, elvileg ezt csak a Játékmesterek tudhatják…

-                                                                                        Ó igen értelek, persze. – nevet Ceasear, s vele együtt a közönség. Tudom, hogy ők mit sem tudhatnak arról, amit én odabent műveltem. Amit tettem. És remélem ez nem is fog kiderülni, mert az a vesztemet okozhatná. Bár lehet, hogy azt tennék velem. Egy pillanatra annyira a gondolataimba merülök, hogy kissé meg is ijedek, ahogy a műsorvezető megszólal mellettem

-                                                                                        De azért hadd gratuláljak, fantasztikus vagy! Nos, és ez utolsó kérdésem. Hogyan fogsz neki vágni a Viadalnak? Van e valami terved, gondolatod a Harmadik Nagy Mészárlásra?  – ez az utolsó kérdés. Az utolsó, és talán a legnehezebb. Hogyan vágnék neki a Viadalnak? Kicsi vagyok, nem tudok harcolni, ellenben az izmos, harcedzett Hivatásosakkal. Fiatal vagyok, s fel sem bírok emelni egy buzogányt. Az egyetlen amit talán tudok, az a gyógyítás. Még is hogyan vágnék neki egy Nagy Mészárlásnak? Az Arénának, annak a helynek, amitől egész életemben irtóztam és arról a helyről, amiről a sors azt akarja hogy odamenjek. Egy hatalmas nagy játékra. Nem egy egyszerű játékra. Mert ez itt nem egy futóverseny, ahol ha gyors vagy győzöl és megtapsolnak. Itt nem elég a gyorsaság. Ebben a játékban nem olyan tétekkel játszunk. Hirtelen érzem, ahogy mindenemet átjárja a remegés. Az Éhezők Viadala. Ahol az életed, az hogy túléld, hogy élhess, az a tét. Ami nem egy egyszrerű fogadás, vagy verseny. Több annál. Sokkal de sokkal több.  A közönségbe nézek. Látom, hogy ott ül Peeta, mellette egyik oldalon a vigyorgó Gloria aki a kezével tapsol a térdén miközben mosolyogva súg valamit a mellette ülő fiúnak- . A másik oldalon pedig Katniss. Katniss, akinek könnyek folynak a szeméből, s mosolyogva, kissé félszegen néz fel rám. Örömkönnyek. Tehát ez az. Ezt talán a válaszom, hogy mit gondolok róla, az okozhatta. Gyerünk, Prim, most utoljára, most kell valamit mondanod. Végig pillantok a csapatomon. A hideg ráz végig, ahogy a könnyáztatta arcú nővérem mosolyogva felnéz rám, s utoljára itt bólint, hogy mondjak valamit. Nagyot sóhajtok, és kissé felnézek a közönségre. És Katnissre.

-                                                                                        Nos, az az igazság, hogy talán sokan lemondhattak rólam. Hogy idén ismét kihúztak, hogy fiatalabb vagyok, és igen, nem vagyok erős. De egy dolgot mondhatnék. –kezdem lassan, miközben egy pillanatra megállok és erősen megmarkolom a szoknyám szegélyét. Látom, ahogy a mellettem ülő Ceasar lassan bólint egyet, mintha csak jelezni akarná, hogy mindjárt letelik az idő, de nekem ezt el kell mondanom. El kell mondanom, amit a Viadal kezdete óta, az egész előtt gondoltam, melyet még soha nem vállaltam ilyen nyíltan. Ez talán az utolsó alkalom, hogy kimondjuk, mit gondolunk. Talán tényleg az utolsó esély, amit meg kell ragadni meg kell tenni. Amit el kell mondanom a nővéremnek, Ceasarnak, Peetának, Gloriának, a többieknek. Panemnek. El kell mondanom az országnak. És és…. Érzem, ahogy átjár a félelem. Snow elnöknek. Ezt akarná Katniss. Lassan beszívom a levegőt majd kifújom.

-                                                                                         Hogy bennem még mindig él a remény. Az a dolog, melyet talán a kezdetektől fogva jelképeztem. És nem azért, mert nem hittem benne. Ha a reményt jelképezed, akkor hinni kell benne. A remény. A legfurcsább dolog a világon talán. Amely mindig a legváratlanabb és legelesettebb helyzetekben bukkan fel. Amikor már azt gondolod, hogy mindennek vége, hogy minden már lángokban áll, hogy nem lesz menekvés, akkor hirtelen odajön hozzád, talpraállít és a füledbe súg valamit. A remény. Ami bármikor felbukkanhat, amely egy segítő kezet nyújthat a bajban, ami hitet ad neked. A remény, amiért megéri küzdeni, felállni és tovább csinálni, mert  mindig ösztökél segít és rávezet a célra. Amely szeretném, hogy az Arénában velem lenne. Amikor ott lebeg a szemed előtt a cél, merd remélni, hogy sikerül. Merd remélni, hogy melléd áll, hogy bármikor segít neked. Ami bárkié lehet. Elég kinyítni a szívedet, elhinni hogy létezik, és ott lesz. A remény, ami erős, mint a harcos. Ami sok dolgot legyőzött eddig és még sok mindent le fog győzni. Mert lehet, hogy kicsi vagyok, lehet, hogy elesett és fiatal. De hiszek a reményben. Hiszek, hogy ott lesz velem és támogatni fog, hiszek benne, Hiszem, hogy a remény képes győzni. Képes legyőzni a gonoszságot, a zsarnokságot, és a félelmet. Mert velem kell lennie. A remény. Hiszek benne. Hiszek benne, hogy ott lesz velem. Hogy amikor már senki sem lesz, ő még is mellém áll. Mert ez az. Ez a remény, mely akár ezer dolgot is képes legyőzni. – fejezem be lassan és halkan, miközben érzem, hogy az arcomon, halványan ugyan de végig folyik egy könnycsepp.m

14. fejezet III.

Üdv mindenkinek! Nos nagyon szépen köszönöm a részhez és az előzőhöz érkezett pipákat, nagyon örülök nekik, köszönöm <3 Igazság szerint az utóbbi időben úgymond kissé elhanyagoltam a blogot, mert nem volt rá valami sok időm csak épp, hogy feltegyem a részeket és például itt van ez a robottámadás, akiket nem nagyon tudok innen kiírtani. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem tudom, hogyan kell pontosan  a chatben ezt megcsinálni, és ha valaki akárki tudna nekem ebben segíteni azt megköszönném. Nem vagyok én még olyan nagy blogos, és még igen, nem tudok mindent. De remélem ez a rész tetszeni fog, és most már igazán belevágtam a dolgok sűrűjébe :)
                                                                                                                             

A hatalmas lift csigalassúsággal vánszorog lefelé a színpadi részhez. Minél közelebb kerülünk, annál erősebben ver a szívem, és a térdeim is eléggé remegnek, félek hogy bármikor eleshetek a magassarkúban. Igaz én leszek az utolsó előtti, akivel interjút készítenek, de most azt kívánom, bárcsak első lennék, hogy hamar túl legyek rajta. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, hogyan fogok tudni válaszolni a kérdésekre. Mi lesz, ha lefagyok, vagy elesem egész Panem, a Kiválasztottak és Ceasar szeme láttára. Már a gondolatra is kiráz a hideg, úgyhogy a kezemmel lassan dörzsölgetni kezdem az alkaromat, ez hátha segít. A rövid ruha nem leplezi a remegésem. Tetőtől talpig ráz a hideg, egyenesen remegek. Egyáltalán képes leszek megszólalni? A lift ajtaja nagy kattanással nyílik ki, ahonnan most az előcsarnokba érkezünk, ahova ideiglenesen a színpadot állították. Amint kilépünk, illetve és kibukdácsolok, egy színes ruhás, kék hajú, hangos Kapitóliumi férfi elkiáltja magát, hogy megjöttek a tizenkettesek, majd a kezével gesztikulálva mutatja az utat a színpad felé. Egy pillanatra úgy érzem, mint akinek a földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátom a színpadot, a rajta lévő fehér székeket, és a színpad mögött várakozó Kiválasztottakat. Kamerák. Kamerák és riporterek hemzsegnek mindenhol. Tetőtől talpig újra kiráz a hideg, és a fogam is vacogni kezd, ahogy egy helyben állva a hatalmas emelvény felé sandítok. A Kapitóliumi kísérő valamit morog a bajsza alatt, és visszamegy értem, s a vállamnál fogva noszogatni kezd a színpad kulisszái mögé, ahol a Kiválasztottak már szabályos sorba rendeződtek, s várják, hogy felmenjenek a színpadra. Beállok a helyemre, miközben még mindig  a karomat dörzsölgetem. A hatalmas sorban hirtelen sem Isabelle-t, sem Sarah- t, nem látom meg, de nem is nagyon érdekel. Ott a színpad. Ott vannak a székek. És 5 perc múlva fel kell mennem oda. Nekidőlök a hátam mögött lévő falnak, és lassan szívom be és fújom ki s levegőt. De már ez sem segít. Csak a színpadot szuggerálom, és hallom a nézők egyhangú halk beszélgetését is. Hamarosan. Már nincs sok hátra. A kezemmel a fal peremét fogom, ugyanis úgy érzem nincs sok ahhoz, hogy elájuljak. Mi lesz velem a színpadon? Hirtelen hallom, ahogy valaki, a hátam mögül megszólal. Ahogy lassan hátrafordulok, Harryt látom meg, aki halkan kérdez tőlem valamit.

-       Minden rendben? – látom, ahogy így formázza a szájával a szót, óvatosan nekidől a mögötte lévő falnak, és a kezével megtámasztja magát. Úgy érzem magam, mint aki ebben a pillanatban el fog ájulni, ahogyan alig hallok valamit és hirtelen fekete színű pontok jelennek meg a látómezőmben. A szám kiszáradt, az arcom pedig minden bizonnyal falfehér színű, ki tudja, talán én leszek az első Kiválasztott aki az ájulásáról lesz híres. Egy árva szót sem bírok kinyögni, ahogy érzem, a vadul kalapáló szívemet, és a kezemet, mellyel ösztönösen megmarkolom a fehér ruhám szegélyét, miközben érzem a remegésemet. . Csak remegek, félek és fázom. Ez a lámpaláz. És ekkor történik. Hirtelen az egész mindenség elsötétül, mire ösztönösen megkapaszkodom a mellettem lévő fal peremében, mivel hirtelen semmit sem látok, egyedül a Kiválasztottak ütemes légzését, és a saját szívem dobogását hallom.  És ekkor meghallom a nézők hangos üdvrivalgását, és tapsviharát. A színpadot néhány reflekor világítja meg, majd hangosan, s boldogan üdvözölve bukkan elő Ceasar Flickerman, a házigazda, aki néhány poénnal indít, s üdvözli a nézőket a 3. Nagy Mészárlás interjúján. Kék öltönyében, és a kezében lévő mikrofonnal szinte legenda itt Panemben, aki most itt előttünk és velünk is fog találkozni, és interjút készíteni. Velünk. Velem. A lábam megremeg, a fülemben pedig hangosan dobol a vér. A Kiválasztottak sora hirtelen megindul a színpad felé, lassan, hogy leüljenek az ott kihelyezett székekre. Nekem is el kell indulnom. Egy utolsó nagy levegővétel. És ekkor kiérek a színpadra. A hatalmas, fényes színpadra, ahol reflektorok ezrei világítanak, kamerák forognak, és nézők üvöltenek odalent. Nem száz, nem ezer. Több tízezer néz tapsol, s üvölt torkaszakadtából, ahogy meglátja a Kiválasztottakat. Oldalra nézek a nézők megannyi áradatára, mire a szívem egy hatalmasat dobban, és annyira megrémülök a tömegtől, hogy majdnem elesek. A szemembe világít egy hatalmas lámpa, mire tapogatózva és félve, nehogy elessem, leülök egy székre, miközben a kezemmel magam mellett tapogatózom. Mintha megszűnt volna a látásom, hallásom sőt már a beszédem képessége is. Itt van, itt lesz, és meg kell tennem. . Nagyot sóhajtok, ahogy a lábam remegése kissé elmúlik, ahogy végre a székre találok. Nem estem el, egész Panem szeme láttára, eddig még nem, de ki tudja mi lesz ezután. Ismét remegni kezdek, ahogy eszembe ötlenek a dolgok. Mindenki kántál, üvölt, tapsol, ahogy Ceasar, lassan sorjánként elkezdi az interjúkat, az első Körzettől kezdve a mienkig. Igyekszem mosolyogni, és nyugodtnak látszani, de a szememmel kissé még mindig nem látok, és a szívem dobogásától alig hallok. Nyugi Prim, nyugi. Nem, itt és most én nem fogok nyugodt maradni. És nem tudok sem mosolyogni, sem pedig jól érezni magam. A lámpaláz, mint a félelem erős kötele körbeölöl, szinte már fojtogatja a torkomat. Az első Körzetből Charlotte kezd, aki vörös estélyiben, és magabiztosan vonul Ceasar elé, minden kérdésére hangosan, és elszántan válaszol, néha elbűvölően kacag, valamikor pedig erőteljesen beszél. Nem izgul. Könnyű dolga lehet, annak, aki úgy érzi magát, hogy erre teremtették, akit nem hálóz be  a lámpaláz a félelem és a remegés. Aki képes magabiztosnak lenni, akár ezer ember előtt. Charlotte után Christian jön, aki csókot dob a Kapitóliumi lányoknak, s közli, hogy ő bizony értük indul, és nagyon számít a segítségükre. Időközben bele – bele kacsint a tömegbe, vagy félszegen vigyorog, ami nagyon tetszik a közönségnek, éppen ezért hatalmas tapsvihar az eredmény. Mi több, néhány viháncoló szőke lányka fel akar szökni a színpadra, csak hogy megérinthesse a bálványát, aki igazi nőcsábász képében mutatkozott meg. Alexander akárcsak Cato kegyetlen, és dühös, s közli, hogy ő fog győzni. Isabelle vonul a színpad közepére. Halvány levendulaszín ruhát visel, a haja loknikban hullik alá, igazán szépen fest, ahogy halkan, de még is határozottan válaszol a kérdésekre. Amikor Clove – ról beszél, kissé remeg a hangja, s a szemében könnyek gyűlnek, amit a közönség igen is értékel. Hatalmas tapsvihar kíséri, ahogy a székéhez megy, s ezután sorra érkeznek a többiek, akikre nem nagyon figyelek. Tudom, hogy hamarosan én jövök, s ezt nem tudom kiverni a fejemből,

mindig arra gondolok, mi lesz, ha egyszerűen lefagyok. Csak Phoebe interjújára emelem fel a fejem, akit fekete, hosszú ruhába öltöztettek, az arcát és feketével kenték ki, s hihetetlen magas cipőt adtak rá, ahogy a műsorvezető felé tornyosul, nagynak, és igen ijesztőnek látszik. Erős. Elszánt. És határozott. Mindenre képes, hogy ő nyerjen. Támogatók csak úgy özönleni fognak hozzá. Magas, erős és gyilkos. Nem válaszol kerek egész mondatokban, szinte csak oda-oda löki a választ, miközben a tömegbe tekint bele, szinte villámló tekintettel. Látszanak az izmai, látszik hogy erős, látszik, hogy képes és nem fél gyilkolni. Nem fél, ő senkit sem. Primrose Everdeen sem kivétel. Megremegek, ahogy ránézek. Vele kell holnap szembenéznek az Arénában. Phoebe-vel, ezzel a lánnyal, aki itt áll előttem, néhány méterre, és tudja, hogy mit akar. A génjükben van, minden hasonló. Sarah rózsaszín ruhába öltözött, kedvesen, és mosolygósan válaszolgat a kérdésekre. Halkan elrebegek egy imát, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Csak három perc. Csak addig kéne kibírnom. De hogyan fogom tudni? Lassan fújtatom a levegőt, és próbálok megnyugodni, egészen addig, mikor meghallom Ceasar hangját, ahogy egy nevet szólít. Primrose Everdeen nevét.

14. fejezet II.

                                                       "Ameddig élek, remélek"
                                                           /Republic/

Óvatosan, s csukott szemmel veszem fel a ruhámat, mely finoman, s kényelmesen simul hozzám. Óvatosan megsimítom a selymes anyagot, miközben néhány vaktában való lépést teszek a tükör felé. Gloria elengedi a kezemet, és kíváncsi hangon kéri, hogy nyissam ki a szemem. Lassan nagyot lélegzek, majd szépen fokozatosan nyitom ki a szemem, miközben lassan elém tárul a tükörképem, a ruhám. Egy egyszerű, fehér színű ruha van rajtam, mely a térdemig és, s nincsen pántja, a hátamnál, pedig egy nagyobb kivágással díszítették. Elsőre ezt tűnik fel, egészen addig, amíg meg nem mozdulok. Egyetlen apró mozdulatra, a ruhám hirtelen halványan, ezüsten csillámlani kezdett, akár a szememre kent smink. És ekkor látok meg egy vékony, ezüst övet a derekamnál, valamint apró, ezüst színű, csillogó köveket a szoknyám ráncaiban. S még valami érdekességet. A vállamra, és a hátamra a ruha kivágásnál, érzem, hogy valami feszül. Óvatosan megtapogatom a vállamat, mire a kezem egy érdekes, selymes anyagot tapint. Egy egyszerű, bőrszínű anyagot, amely egyáltalán nem látszik, egyedül csak az, ami rajta van. A vállamon, és a hátamon lévő anyagot ugyanis ugyanolyan ezüst színű, csillámló kövek tarkítják, mint a sminkem, és az övem is. Ahogy lassan körbefordulok, az arcom, a vállam, a hátam, a ruhám és még az övem is csodálatos ezüst színben csillámlik. Nem erősen, de nem is gyengén. Pontosan úgy, hogy még a távolból is tökéletesen látni lehessen. Fantasztikus. Csodálatos. Gloria megcsinálta. Ismét. Különlegessé tett engem. Néhány hosszú percig csak forgok a tükör előtt, és elvarázsolva csodálom a ruhámat. Halkan kinyögök egy köszönömöt a stílustanácsadómnak, aki mosolyogva figyel engem  tükörben. Tudom, hogy sajnos most nincsen itt, de Cinna is nagyon büszke lehetne az unokanővérére. Most nem egy 12. Körzetbeli lány vagyok. Most egy reményteli, és erősnek kinéző lány vagyok. És ez, hátha energiát és hitet ad nekem a színpadra, hátha segít teljesíteni az interjúban. Hátha. Utolsó lépésként belebújok a cipőmbe, agy ezüstszínű, három-négy centis magassarkúba. Örülök, hogy nem akkora, mint amit Effie adott, hátha jobban meg fogok tudni benne állni, és hátha kevesebb esélyem lesz az elesésre, ami sajnos a próbán eléggé sokszor megtörtént. Még most is sajog a térdem, és a könyököm, sőt lefogadnám, hogy van rajta egy két kék folt, hiszen szerintem egész Panemben nincs olyan ember rajtam kívűl, aki így tud esni. Nagyot sóhajtva vetek egy utolsó pillantást a tükörbe, megfordulok még egyszer, majd lassan, vigyázva a cipőmre elindulok a csapatommal a lift felé. Hamarosan lent leszek a hatalmas színpadnál, és elkezdődnek az interjúk. Ahogy eszembe jutnak a kamerák ismét összerázkódom, és érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabban kalapál, a szám pedig mintha kezdene kiszáradni. A lámpaláz. Csak imádkozni tudok, hogy ne bénítson le engem az egész ország előtt, miközben elbúcsúzok Gloriától. Ők már rögtön a nézőtérre mennek a mentorokkal és a kísérőkkel együtt, nekem pedig egyedül, illetve Harryvel kell megtennem a levezető utat a színpad felé, amit idén a Kiképzőközpont elé állítottak. Nyugodtan próbálok lélegezni, miközben megölelem Gloriát, és egyenként elbúcsúzom a csapatomtól.

-      -  Nincs mit izgulnod. Mindenki ismer téged. És most adok egy őszinte tanácsot. Mindig add saját magad! Lehet, hogy kellemetlenet kérdeznek, akár megbántót is, de hidd el nekik csak a show kell. Ott leszek a közönségben. A szemembe nézhetsz, beszélj úgy, mintha nekem mondanád. Unokabátyám, Cinna is ezt mondaná. Minden rendben lesz. – szól Gloria, és utoljára megszorítja a vállamat. Minden rendben lesz. Lassan indulok a lift felé, nehogy elessek a magassarkúban, miközben lassan lélegzek be és ki. Be és ki. Hátha sikerül ellazulnom. Mindig add magadat. Nekik csak a show számít. Utoljára visszanézek a másik irányba igyekvő Gloriáék felé, miközben megnyomom a lift ajtónyitó gombját. Minden rendben lesz. Hallom, hogy a szomszédos szobaajtó kinyílik, ahonnan Harry Black lép ki, fehér színű ingben, és fekete nadrágban, az inge gallérjában pedig ezüst kövek csillognak. Olyan a ruhája mint az Aratáson, egyedül az ezüst színű kövek hiányoztak akkor. A haját nem állították fel mindenféle zselés kencével, ami ugye itt a Kapitóliumban is gyakori, sőt a Körzetben néhány furcsa fazon, közte néhány osztálytársam is próbálkozott ilyesmikkel. Harry lassan közeledik felé, miközben az ujjaival idegesen babrál valamit, és látom, ahogy nagyokat sóhajt. Lassan beszívom a levegőt, mikor eszembe jut a régi osztályom, ahonnan úgy senki nem kedvelt engem. Először szívattak, aztán pedig miután a nővérem győzött, féltékenyek lettek. Utáltam az osztályomat. Ha én voltam a legkisebb , akkor felrúgtak, ha én voltam a leggazdagabb dühösen közeledtek felém. Ennyi rosszindulatú embert, még soha életemben nem láttam. És ők is fognak nézni engem ma este. Hirtelen Harry hangjára riadok fel.

-       Szép ruhát tervezett Gloria. – mondja kicsit halkan, miközben beszáll a liftbe. Lassan utána megyek, miközben eszembe jut, a nővérem tanácsa, miszerint, ha nem szövetséges, ne beszéljek vele. Hirtelen összerándul a gyomrom, valahogy úgy mint annak idején az Aratáson, mintha remegne, és erősen ütögetné valami belülről. Utálom ezt az érzés, ami szerintem az idegesség új fajtája talán nálam. Még is hány fajtája van ennek a hülyeségnek.

-       Igen hasonlít. – nyögöm ki, miközben megnyomom a lift gombját. A hangom kissé erőtlen, sőt talán kicsit elutasító és egyáltalán nem hasonlít kedves hangra. A torkomban gombóc keletkezik, ahogy hirtelen eszembe jut az Aréna, a Viadal, az interjúk és hogy kicsit gorombán beszéltem. Primrose Everdeen! De ekkor eszembe jut Katniss, aki azt várja, hogy ezt cselekedjem, és hogy csináljam meg az interjúkat. De én akkor is gyengébb vagyok. És talán az is maradok, mert én vagyok Primrose Everdeen.
            
     

u

14. fejezet I.

Szótalanul ücsörgök a székemben, miközben a szemem szorosan csukva tartom. Körülöttem tüsténkedik a csapatom, sminkelnek, csinálják a frizurámat, és a körmömet, miközben izgatottan kokettálnak, hogy vajon milyen lesz a ma este, hogyan, s milyen ruhában fognak szerepelni a Kiválasztottak. A Kiválasztottak. Ahogy eszembe jut, hogy ma este nem lehetek úgy igazán egyedül, hanem ezzel a „társasággal” kell lennem megborzongom. Nem akarok találkozni Phoebe-vel, Charlotte-tal, de még Harry Blackkel sem. Igen, ő a Körzettársam, de belülről, mintha valami furcsa érzés szorítaná a mellkhasomat és azt mondaná, hogy mindegy, hogy ő a Körzettársam, meg kell vele szakítanom a kapcsolatot, már amennyit eddig beszéltünk. Nem kéne bármit is éreznem, hogyha az Arénában esetleg éjszaka meglátnám a fényképét az égen, ha nem halok meg korábban. A szövetségeseken kívül nem jó ötlet másokkal jóban lenni, még akkor sem, ha az illető esetleg veled egykorú, a tizenkettedikből jött, és segített egyszer neked. Az Arénát mindenféle érzelem nélkül kell végigcsinálni.

Fájdalom és szomorúság nélkül. Katniss mindig is ezt tanította nekem. Hogy ne törjek össze. De én nem vagyok ilyen… ilyen kőszikla, aki érzelmektől mentes. Én az állatok szenvedését em bírom nézni. Én mindig is a gyengébb érzelmi kategóriába tartoztam. Mivel a szememet is sminkelik, örülök neki, hogy becsukhatom, és néhány percig csendben lazíthatok az interjúk előtt. Igyekszem kizárni a külvilágot, az egyéb tényezőket, csak néha figyelek fel, egy – egy hangfoszlányra. Lámpaláz.  Mindig is, amióta az eszemet tudom, mindig is kínzott ez a borzalmas dolog. Az iskolában soha nem mertem egyedül énekelni, vagy verset mondani, az iskolai ünnepségeken pedig mindig az utolsó sorba álltam. Ha meglátom a közönséget, vagy meghallom a műsorvezetőt, a lábam ösztönösen remegni kezd, és a legjobb esetben meg sem bírok szólalni. Lefagyok, megizzadok, vagy esetleg elszédülök. A színpad, a lámpafény, a taps, soha de soha nem volt az én világom. És most az egész ország színe előtt kell beszélnem. Előre félek ettől. Mi lesz, ha egyszerűen lefagyok. Lassan szívom be, és fújom ki a levegőt, hátha ez segít, s a szemem annyira összeszorítom, hogy már fáj. Hamarosan eljön az idő. A képzeletemben megjelennek a lámpák, és a nézők ezrei, mire összerezzenek. Hogyan fogom megcsinálni? Hirtelen meghallom, hogy valaki hangosan szólongat engem, pontosabban Gloria az, aki már harmadjára szólt,hogy nézzem meg magam a tükörben, elkészült a sminkem és a hajam. Idegesen nyitom ki a szemem, miközben kissé elszégyellem magam, hogy ennyire nem figyeltem. Pislogok párat, majd lassan belenézek a tükörbe, abba a tükörbe  amit a stílustanácsadóm tart előttem. A tükörből nem egy egyszerű lány néz vissza rám. Nem az, aki a felvonuláson gyenge, alig láthatón sminket viselt. Nem egy átlagos Primrose Everdeen. Egyáltalán nem. Óvatosan pislogok egyet, majd oldalra fordulok, hogy még jobban szemügyre vegyem magam.  A szemem alját, a szempillák közelében csillogó, ezüst színű szemceruzával húzták ki, a szemhéjamtól, a szemöldökömig, a halvány csillogó fehértől, egészen az ezüst sötétebb árnyalatáig, csillogó szemhéjfesték díszlik, s a szempillámat, ezüstes, csillogó spirállal húzták ki. Ahogy pislogok a szemem és környéke csillog, csillámlik, szinte fénylik, s a szemem most még kékebbnek látszik mint általában. A számon halvány szájfény, a körmeimet, pedig ezüst színnel lakkozták ki. Nem úgy nézek ki mint egy átlagos 12. Körzetbeli. Nem egészen máshogy. Olyan mintha földöntúli lenne, mintha az arcom nem egy naiv, gyenge kislányt mutatna. Hanem egy idősebb, s erősebb lányt, akinek már sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, s most itt áll, minden után, és még is remél. Valaki, akinek a Kapitólium elvette az apját, akinek végig kellett néznie ahogy a nővére küzd az Arénában, és akit most újra kihúztak, hogy részt vegyen az Éhezők Viadalán. Aki azóta úgy néz ki, mint aki megerősödött, és mindig él benne a remény. Ismét én vagyok Primrose Everdeen, a remény. És ezt ismét meg kell mutatnom Panemnek. A hajamat egyszerű kontyba fogták, kissé oldalra, s egy szép, ezüst színű csattal tűzték össze. Erősebbnek, idősebbnek látszom. És remény telinek.

-       Köszönöm! – suttogom a mellettem álló Gloriának, aki mosolyogva néz vissza rám.

-       Reméltem, hogy tetszeni fog. És, most itt az ideje felvenned a ruhádat.

13. fejezet III.

Sziasztok! Elnézést a késői jelentkezésért, csak fecskehét záró buli volt a suliban, éés tudom, hogy nem ide tartozik, de Nyeeeeert az osztályunk :))) Na, oké, ettől eltekintve köszönöm a kommenteket, és a pipákat, nagyaon nagyon szépen <3 Nos, az az igazság, hogy igyekszem kétnaponta jelentkezni, ha nem sikerül akkor rakom időzítettre. Remélem ez a fejezet el fogja nyerni a tetszéseket. És még egyszer, mindent nagyon köszönök !! :)
C.
                                                                                                                            

A tető. Egy hatalmas, tágas hely, tele zöld növényekkel, csodaszép virágokkal és aprócska szélcsengőkkel. A tető. Ahonnan rálátni az egész, hatalmas Kapitóliumra, a helyre, ami a Körzetek vesztét akarja. A csodálatos, fényes, és színes Kapitóliumra, amely itt olyan, mint az összemosódott színek, flitterek, és tollak keveréke. A lent lévőknek soha de soha nem kell aggódniuk az életükért. Nekik a legnagyobb bajuk talán az, ha valamely híres polgár nem hívja meg őket az általa adott partira. Ők soha nem aggódhatnak azon, hogy a szerettük, vagy akár ők maguk részt vesznek e a Viadalon. Nem, ők ilyenre nem is gondolnak. És ez az a tető, ahol Katniss és Peeta az ő Viadaljuk előestélyén találkoztak. A nővérem többször is elmesélte, hogy akkor mit gondolt Peeta Mellark-ról, arról a fiúról, akiért most az életét is kockára tenné, és akivel sikeresen megtalálta a boldogságot. Ők is itt találkoztak, miközben a Kapitóliumot bámulták. Akárcsak mi most. Engem nem érdekel a gyakorlás. Én most inkább idefent ülök a tetőn a nővéremmel, miközben süteményeket majszolunk, és hosszasan beszélgetünk. A nagy fellépés, az interjú előtt nagyon jó érzés itt ülni a nővéremmel, és minden féle dologról beszélgetni, mint például Katniss interjúja, amikor Peeta szerelmet vallott neki, vagy esetleg arról, vajon mi közösen el tudnánk e készíteni egy tál brownie – t. Csak ülni, nevetni és beszélgetni, nem gondolva az Arénára, az interjúra, semmire. És látni a nővéremet mosolyogni. Tudom, hogy nem mutatja, de belül még mindig borzalmasan dühös magára, amiért engem húzott. De egyszerűen viccelődni, ugratni egymást, ez az ami már nagyon hiányzott. Mióta itt voltunk, nem beszélgettünk közösen, felszabadultan, úgy mint régen. És ennek a bepótlása, nos ez sokkal nagyobb dolog számomra, mint a felkészülés. Hogy most ő nem a mentorom, hanem a nővérem. Katniss, az én kedves nővérem. Éppen egy hatalmas adag muffint tömök a számba, amivel egy ideig küszködöm, miközben mellettem Katniss pukkadozik a nevetéstől, amikor hangokat hallok a lépcső irányából. Gyorsan lenyelem a sütimet, és a nővérem is abba hagyja a nevetést, amikor hirtelen meglátom Gloriát, aki a lépcsők felől közeledik, mosolyogva és izgatott arccal. Rögtön görcsbe rándul a gyomrom, mivel tudom, hogy Gloria azért jött, hogy elkezdjünk készülődni a ma esti interjúkra. Interjú. Minden jobb annál, mikor a közönség elé kell állni, és parádézni, miközben az ember teljesen lámpalázas. Lámpaláz. Amikor már az ember a hangzavarra remegni kezd, már a színpad látványától is görcsbe rándul a gyomra, és Ceasar kérdéseiről is remegni kezd a térde, nos az a lámpaláz. Lámpaláz, amivel én is küszködöm.

-       Bocsánat a zavarásért, de azt hiszem el kell vinnem Primet. – szól Gloria, és ránéz a nővéremre, aki halványan biccent egyet. Érzem, hogy a gyomromat már is kínozza  a görcs, ahogy Katnissre nézek, aki teljes nyugodtsággal figyel bennünket.

-       Aztán ügyes legyél kiskacsa! – vigyorogja el magát, majd bíztatóan megölel. Nagyot sóhajtva búcsút intek a tetőnek, és a nővéremnek, majd követem Gloriát le a folyosóra, a szobám felé.

-       Nyugi, minden rendben lesz. Különlegeset terveztem neked, remélem elnyeri a tetszésedet. – mosolyog Gloria, de látja rajtam, hogy nincs kedvem nagy beszélgetésre, pedig szívesen tenném, de ahogy közeledünk a szobámhoz, ahol már az előkészítő csapatom vár, egyre nő a lámpalázam. Mi lesz velem ott, Panem színe előtt? Hogyan fogok én megszólalni? Gloria kitárja előttem az ajtót, s ahogy belépek a szobába, a csapatom már is körbe ugrál, hangosan mesélnek, és vigyorognak, miközben a szoba közepén álló székhez vezetnek. Körben mindenféle smink kellék, manikűr kellék, valamint fodrászati eszközök hevernek, s a szobámat elárasztja az izgatott pusmogás, a hajszárító hangja, Gloria utasításai, és az előkészítőim viháncolása. Nincs mese. Elkezdődött az előkészület.