15. fejezet II.

Sziasztok! Íme itt vagyok a legújabb résszel. Nos nem titkolom, és szerintem gondoltátok is, hogy most itt Harry interjúját olvashatjátok el. Nos, az az igazság, hogy nem tudom, mit gondoltok erről a szereplőről, csakk annyi, hogy remélem, ezzel egy kicsit többet megtudhattok. Nem akarok semmit sem mondani, de Harry Blacknek még lesz majd szerepe a sztoriban, hogy mekkora, vagy mi, majd kiderül :) Ja és köszönöm a 7 pipát és a komikat
C.
                                                                                                                     

Hirtelen a színpadot hatalmas fényesség tölti be, mintha ezer és ezer reflektor gyulladt volna ki, amely a rózsaszíntől  a kék árnyalatáig váltakozik. Egy pillanatig nem látok semmit a hatalmas fénysugarak miatt. Csak hallok. Azt viszont jól. A nézők teljesen megőrültek. Hatalmas tapsvihar söpör végig a nézőtéren, kiáltoznak, kántálnak, és a lábukkal dobolnak. Amint kitisztul előttem a kép, és meglátom őket, majdnem elszédülök. Mindenki, egytől egyig állva tapsol engem, több száz, sőt ezer torok üvölti Primrose Everdeen nevét, miközben a taps teljesen elsüketít mindent. A színpad oldalából hirtelen fényszökőkút lövell fel a magasba, s megvilágítja az arcomat, s a nézők, a több ezer néző arcát szinte egyszerre  Érzem, ahogy lassan libabőrössé válik a karom, miközben az agyamban lassan zakatol a szó, a mondat, amit előadtam. A reményről szóltam, arról a reményről, amely talán megsegíthet engem az Arénában. Sikerült. Elmondtam, az interjút, válaszoltam a kérdésre, itt és most. Hirtelen eszembe jut, mit szólhatnak otthon, a 12. Körzetben ehhez a szóhoz, ehhez a beszédhez, mit gondolhat anyu, hogy még is sikerült valamit kinyögnöm a toromon. Óvatosan megpróbálok felállni, miközben a fülemben dobol a vér, és érzem, ahogy a bizsergés lassan átjárja a testemet, mint egy érdekes, és furcsa érzés. És ekkor hirtelen meglátom a nővéremet a nézőtéren, Katnisst, akinek intéztem talán a szavaimat, aki segített nekem elmondani, amit szerettem volna. Állva ugrál, hangosan kiabál és tapsol, akárcsak a mellette álló Gloria, aki teljesen megvadul a taps hallatán, s Peeta, akinek a szemében könnyek csillognak. Elmondtam. Elmondtam azt, ami már egészen az Aratás óta bennem van. Ami mindig is ott lakozott bennem, apu halála óta. Hogy van remény, valahol az életben, az élet kemény útján létezik a remény.  Csak meg kell keresni, meg kell találni a szívünk mélyén és hinni kell benne. Kiráz a hideg a taps, és a reflektorok láttán, hallatán, de nem vagyok ideges. Vége van. És sikerült, lejárt a 3 perc, elmondtam, válaszoltam, itt mindenki szeme láttára.  Elmosolyodok, most talán először, letörlöm azt a kis könnycseppet a szemem sarkából, ahogy lassan visszafordulok, s a székem felé indulok. A közönség csak nagy dolgok árán csöndesedik el, mire én már le is ültem, s tudom, hogy nem fenyeget az elesés veszélye. Sikerült. Megcsináltam. Halk sóhaj szakad ki a torkomból, s megkönnyebbülten oldalra pillantok. De ez bár ne lett volna. A tekintetem ugyanis rögtön egy fekete szempárba ütközik, egy fekete szempárba, ami szinte villámot lövell felém, mint a fekete éjszakában hirtelen felszökő tűzáradat. Phoebe. Összerázkódom, és gyorsan a szoknyámat kezdem tanulmányozni, miközben lassan érzem, hogy a gyomromben mintha valami görcs kezdődne,  de még is érzem magamon a lány tekintetét. Mintha át akarna szúrni vele, mintha egyetlen pillantással képes lene engem az Aréna előtt megölni.  Mintha azt mondaná: Ennyi volt Everdeen? Az Arénában találkozunk. Remegve nagyot nyelek, és igyekszem nem rá figyelni, a lányra, aki talán, sőt biztos, holnap először engem fog megtámadni. Megígérte. És meg fogja bosszulni, meg fog bosszulni minden eddigit, ami történt.  Remegve felpillantok, a színpad közepe felé, ahol Harry Black és Ceasar beszélget egymással, s úgy döntök, inkább arra figyelek, hogy a hevesen kalapáló szívemet megnyugtassam. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, ha holnap már nem leszek játékban, ha talán az Aréna első tíz percében vége lesz az életemnek, ha én is ott leszek a leggyengébbek között, akik elesnek.  Mi lesz akkor, ha Phoebe megtalál. Hallom, ahogy Ceasar megkérdezi Harryt, hányszor szerepelt a neve az idei gömbben, miközben lassan lélegezni próbálok, ki és lassan de nagyon  lassan be.

-       Ötvennyolcszor. – válaszol a fiú. Ötvennyolc? Egy pillanatra hatalmasat szaltózik a gyomrom, s minden idegszálammal Harry interjújára összpontosítok. Ötvennyolc? Tizennégy évesen? Hogyan a fenébe. A közönség rémülten felsóhajt, akárcsak a műsorvezető, sőt a szemem sarkából látom, hogy Sarah is megremeg. Ötvennyolc? Az szinte egyenlő a kiválasztással.

-       Nyolc testvérem van. Ezek közül csak egy, Annie jár Aratásra. Ő tizenhárom éves. A többiek kisebbek. Fel kellet iratkoznom tesszeráért. Nagymamám és nagypapám is él. És a déd mamám is. Nem vagyunk gazdagok, és nehezen élünk meg. Muszáj volt feliratkozni. Az édesapám pedig szörnyű beteg. A tesszera felét gyógyszerekre szenteltük.- folytatja halkan a fiú, aki kissé előregörnyedt és mesél. Hirtelen beugrik egy kép. A tizenhárom éves, sírós lány az Aratáson. Ő Annie? Harry testvére. Nem a barátnője?  Egy pillanatra átsuhan az agyamon. Ő a testvére?

-       Az édesapám izomsorvadásban szenved. Nem tudjuk, hogyan jött ki rajta, de már egy éve tart. Az egész bal lába elsorvadt, és nem tud lábra állni. Sajnos hiába próbálkoztunk. Nagyon nehéz betegség, de a Körzetben pedig pláne, ahol még egy nátha is nehezen kezelhető. Talán még itt sem tudnák gyógyítani. – feleli Harry, miközben kissé megcsuklik a hangja. Izomsorvadás? Valahonnan ismerős. Egy pillanatig tanakodva bámulok előre, s ekkor beugrik valami. Valami, aminek emlékére a gyomrom összeugrik, s ösztönösen megremegek. Talán úgy fél éve történhetett. A házba behoztak egy férfit, félájult állapotban volt, és a bal lába borzalmasan nézett ki. Anyuval megpróbáltunk tenni rajta valamit. Izomsorvadásnak hívták a betegséget. Hihetetlenül csúnya volt, s még anyu is elszörnyedt, ahogy odanézett. Négy napig próbálkoztunk, de anyu kijelenette, hogy csak valami erős  műtét, vagy drága szer segíthet rajta, amit természetesen csak is itt, a Kapitóliumban lehet szerezni. A férfi. Vöröses hajú volt, s tengerkék szemű. Ez… ez… egy izzadságcsepp folyik végig a homlokomon, ahogy rájövök. Harry apja volt nálunk. És mi nem tudtunk rajta segíteni. Hanem hazaküldtük. Mi gazdagok voltunk. Ha akartuk volna, megvehettük volna a gyógyszert, de anyu hazaparancsolta, miszerint nem fog sikerülni, ez nem. Anyu, aki mindig nagyon erős volt a gyógyításban, ez egyszer, ezzel az alkalommal feladta a versenyt a betegség elle.  Nem segítettünk az apján. Mi van, ha miattunk.. ha mi segítettünk volna.. Mi van, ha már nem is él? Hirtelen a külvilág eltűnik előttem, és helyette megjelenik a férfi képen a lakásunkban. Ott volt, ő volt az a férfi, aki valahonnan, valamilyen módon ismerős volt nekem, és aki betegsége még engem, aki pedig igazán igyekezett, még engem is megrémisztett.  Pedig megtehettük volna. Hirtelen ismét a színpadot látom, s a rajta ücsörgő Harryt, aki remegő hangon és félve, előregörnyedve beszél. Összeszorul a torkom, ahogy ránézek. Ezért jött a Viadalra, ezért jelentkezett, és ezért kellett őt kihúznia Peetának a hatalmas nagy üveggömbből.  Mert megpróbált segíteni az apján. És talán mi megtehettük volna, ha talán lett volna annyi pénzünk, ha Katniss valahogyan hozott volna a Kapitóliumból, mert ő győztes volt. És a győztes mindet megkaphat nem?  Miket gondoltam én Harry Blackről? Érzem, hogy a tokomban hatalmas gombóc keletkezik. Miért? Remegve pillantok a fiúra. Ő nem ellenség. Nem Hivatásos. Hanem egy összetört fiú, aki csak segíteni akart. Aki ezért megy az Arénába. Legszívesebben odarohannék, és sírva könyörögnék a bocsánatáért. Mert, ő azért jött ide, és azért teszi fel erre az egészre talán az életét is. Egy ilyen embert ismerek csak még, a nővéremet Katnisst.  Miért nem segítettünk? Érzem, hogy lassan egy erős gombóc keletkezik a torkomban, amint eszembe jut, ahogyan anyu hazaküldte a férfit, ahogy eszembe jut, hogy én magam is majdnem elszaladtam, amikor ezt láttam.  Nem Akarom ezt. Ezt az egészet. Holnap Aréna. És mi van, ha Harry Black már a legelső napon kiesik? Ő csak segíteni akart. Segíteni akart. Ez az egy dolog villódzik az agyamban. Nem akarok Arénát. Nem akarok találkozni a többiekkel. Nem akarok. A torkomat a könnyek fojtogatják. Nem akarom, hogy az első éjjel, ha esetleg életben maradok, nem akarom meglátni Harry arcát kivetítve. Mert, eddig azt gondoltam, hogy nekem nincsen közöm ehhez a fiúhoz, a Körzettársamhoz. De most már, kiderült, a sors megmondta, hogy van. Mert ha így vesszük, a gyógyszerekre kellett a tesszera, azért írták be annyiszor a nevét, és azért húzták ki, mert mi küldtük el az apját. Mi voltunk talán a család utolsó reménye? Azért ilyen ismerős Harry, és az apja képe nekem, azért ismertem fel a színpadon. Mi lettünk volna az utolsó remény? Illetve, nem teljesen. Érzem, ahogyan mindenem megremeg, és hirtelen valami mintha erősen kezdené fojtogatni a torkomat. Harry Black utolsó esélye az, hogy ha megnyeri az Éhezők Viadalát. De idén, viszont csak egyetlen egy győztes lehet.

     UI: Elnézést mindenkinek a helyesírási hibákért, de nem volt valami nagy időm javítgatni.