14. fejezet I.

Szótalanul ücsörgök a székemben, miközben a szemem szorosan csukva tartom. Körülöttem tüsténkedik a csapatom, sminkelnek, csinálják a frizurámat, és a körmömet, miközben izgatottan kokettálnak, hogy vajon milyen lesz a ma este, hogyan, s milyen ruhában fognak szerepelni a Kiválasztottak. A Kiválasztottak. Ahogy eszembe jut, hogy ma este nem lehetek úgy igazán egyedül, hanem ezzel a „társasággal” kell lennem megborzongom. Nem akarok találkozni Phoebe-vel, Charlotte-tal, de még Harry Blackkel sem. Igen, ő a Körzettársam, de belülről, mintha valami furcsa érzés szorítaná a mellkhasomat és azt mondaná, hogy mindegy, hogy ő a Körzettársam, meg kell vele szakítanom a kapcsolatot, már amennyit eddig beszéltünk. Nem kéne bármit is éreznem, hogyha az Arénában esetleg éjszaka meglátnám a fényképét az égen, ha nem halok meg korábban. A szövetségeseken kívül nem jó ötlet másokkal jóban lenni, még akkor sem, ha az illető esetleg veled egykorú, a tizenkettedikből jött, és segített egyszer neked. Az Arénát mindenféle érzelem nélkül kell végigcsinálni.

Fájdalom és szomorúság nélkül. Katniss mindig is ezt tanította nekem. Hogy ne törjek össze. De én nem vagyok ilyen… ilyen kőszikla, aki érzelmektől mentes. Én az állatok szenvedését em bírom nézni. Én mindig is a gyengébb érzelmi kategóriába tartoztam. Mivel a szememet is sminkelik, örülök neki, hogy becsukhatom, és néhány percig csendben lazíthatok az interjúk előtt. Igyekszem kizárni a külvilágot, az egyéb tényezőket, csak néha figyelek fel, egy – egy hangfoszlányra. Lámpaláz.  Mindig is, amióta az eszemet tudom, mindig is kínzott ez a borzalmas dolog. Az iskolában soha nem mertem egyedül énekelni, vagy verset mondani, az iskolai ünnepségeken pedig mindig az utolsó sorba álltam. Ha meglátom a közönséget, vagy meghallom a műsorvezetőt, a lábam ösztönösen remegni kezd, és a legjobb esetben meg sem bírok szólalni. Lefagyok, megizzadok, vagy esetleg elszédülök. A színpad, a lámpafény, a taps, soha de soha nem volt az én világom. És most az egész ország színe előtt kell beszélnem. Előre félek ettől. Mi lesz, ha egyszerűen lefagyok. Lassan szívom be, és fújom ki a levegőt, hátha ez segít, s a szemem annyira összeszorítom, hogy már fáj. Hamarosan eljön az idő. A képzeletemben megjelennek a lámpák, és a nézők ezrei, mire összerezzenek. Hogyan fogom megcsinálni? Hirtelen meghallom, hogy valaki hangosan szólongat engem, pontosabban Gloria az, aki már harmadjára szólt,hogy nézzem meg magam a tükörben, elkészült a sminkem és a hajam. Idegesen nyitom ki a szemem, miközben kissé elszégyellem magam, hogy ennyire nem figyeltem. Pislogok párat, majd lassan belenézek a tükörbe, abba a tükörbe  amit a stílustanácsadóm tart előttem. A tükörből nem egy egyszerű lány néz vissza rám. Nem az, aki a felvonuláson gyenge, alig láthatón sminket viselt. Nem egy átlagos Primrose Everdeen. Egyáltalán nem. Óvatosan pislogok egyet, majd oldalra fordulok, hogy még jobban szemügyre vegyem magam.  A szemem alját, a szempillák közelében csillogó, ezüst színű szemceruzával húzták ki, a szemhéjamtól, a szemöldökömig, a halvány csillogó fehértől, egészen az ezüst sötétebb árnyalatáig, csillogó szemhéjfesték díszlik, s a szempillámat, ezüstes, csillogó spirállal húzták ki. Ahogy pislogok a szemem és környéke csillog, csillámlik, szinte fénylik, s a szemem most még kékebbnek látszik mint általában. A számon halvány szájfény, a körmeimet, pedig ezüst színnel lakkozták ki. Nem úgy nézek ki mint egy átlagos 12. Körzetbeli. Nem egészen máshogy. Olyan mintha földöntúli lenne, mintha az arcom nem egy naiv, gyenge kislányt mutatna. Hanem egy idősebb, s erősebb lányt, akinek már sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, s most itt áll, minden után, és még is remél. Valaki, akinek a Kapitólium elvette az apját, akinek végig kellett néznie ahogy a nővére küzd az Arénában, és akit most újra kihúztak, hogy részt vegyen az Éhezők Viadalán. Aki azóta úgy néz ki, mint aki megerősödött, és mindig él benne a remény. Ismét én vagyok Primrose Everdeen, a remény. És ezt ismét meg kell mutatnom Panemnek. A hajamat egyszerű kontyba fogták, kissé oldalra, s egy szép, ezüst színű csattal tűzték össze. Erősebbnek, idősebbnek látszom. És remény telinek.

-       Köszönöm! – suttogom a mellettem álló Gloriának, aki mosolyogva néz vissza rám.

-       Reméltem, hogy tetszeni fog. És, most itt az ideje felvenned a ruhádat.