15. fejezet I.

Üdv ismét. Nos megígértem, hogy nem fogok a pipákról könyörögni és beszélni, igaz hogy mindössz 3 pipa érkezett a múlt részhez, de eléggé kevés volt a megtekintés, szóval nekem mindegy. Nem fogok erről hadoválni, semmit sem, de Sallynek nagyon köszönöm a kommentet. Ez a rész számomra nagy rész. Nagyon sokat dolgoztam rajta és miközben írtam teljesen átjárt minden. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mondhatom, hogy Prim interjúja nekem szívből jött. Mert talán érzek vele hasonlóságot, talán mert ez egy nagy pillanat itt nekünk és neki is, az Aréna peremén, az utolsó alkalommal, mikor megmondhatja hogy mit gondol. Na nem húzom a szót. Nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy tetszik nektek ez az egész, az interjú, a megírása. És nagyon remélem, hogy nektek is átjön kicsit az érzés, és beleláthattok Prim gondolataiba. Őszintén kíváncsian várok minenféle visszajelzést. És itt jön az ismert, sőt nagyon jól ismert idézet:
                                                     "Hope. It is the only thing, stronger than fear."
                                                                                                                                
  

A térdem iszonyatosan megremeg, a szívem pedig még erősebben kalapál mint eddig, mikor meghallom a nézők hangos, tapsoló hangját, s meglátom a vadul vigyorgó Ceaseart, aki mosolyogva felém fordul, miközben int a kezével. A reflektorok kigyulladnak. A nézők hangosan tapsolnak. A szék, a fehér szék pedig üresen áll a színpad közepén. Oda kell majd kimennem? A pupillám hirtelen nagyon tágra nyílik, s szaggatottan, kapkodva veszem a levegőt, úgy érzem, mindjárt elájulok. Nekem kell kimennem oda? Nekem? Átráz a hideg, úgy érzem nem tudok megmoccannsi, csak a székemben ücsörgök, miközben a kezem ökölbe szorul, s riadtan fürkészem a színpadot. Hallom, ahogy Ceasear a nevem szólít, s kéri, hogy fáradjak ki hozzá, miközben a közönségen halk kuncogás söpör végig. Nevetnek. Rajtam nevetnek. Nevetnek Primrose Everdeenen, aki képtelen megmozdulni. Lassan beszívom a levegőt, s felállok a székemből, és lassan megindulok a színpad közepe felé. A lábam  még mindig remeg, a kezem és az arcom pedig izzad, ahogy lassan végigvonulok a műsorvezető felé egy izzadságcsepp csordul végig a homlokomon.  Ne ess el! parancsolok magamnak, miközben riadtan fürkészem a közönséget, a lámpákat, Ceasart. Egy nagy rózsaszín reflektor egyenesen a szemembe világít, ahogy kezet rázok a műsorvezetővel, s szépen lassan leülök a székbe. Érzem hogy a kezemen csak úgy patakban folyik le az izzadság miközben hirtelen megcsikordul a fogam a fázástól. A ruhám, mintha csak egy könnyed nyári ruha lenne, mely nem segít leplezni a remegésemet.  Csak három perc. Valahogy ki kell bírnom. Nem ájulhatok el ország világ szeme láttára. Nagyot fújtatok, s kissé összegörnyedem, hogy leplezzem a remegésemet. Ceasar megköszörüli a torkát, s mosolyogva rám néz. Ő bír mosolyogni. Hihetetlen. Nekem még a remegésem leplezése is csak nagy nehezen sikerül.

-                                                                                        Nos, Prim – kezdi Ceasear.

-                                                                                        Azt hiszem nem szükséges bemutatnom téged, mindenki ismer tavalyról. – tavalyról. Mindenki ismer tavalyról. Egy pillanatig tétován meredek a műsorvezetőre, miközben lassan felfogom a hallottakat. Idegesen nyelek egyet,és nagyot sóhajtok.

-                                                                                        Tavalyról. – kezdem, de olyan halk és gyenge a hangom, hogy nem is folytatom. Mi lesz,n ha nem tudok beszélni. Idegesen pásztázom a közönséget, mintha tőlük várnék segítséget. A közönséget, amiben hirtelen meglátom a nővéremet. Peeta mellett ücsörög, s figyelmesen néz, miközben lassan bólint a fejével. Tavalyról. Hirtelen eszembe jut. Tavaly, mikor Katniss megmentett. Ránézek, hátha úgy könnyebb beszélnem, s lassan, kissé remegve megszólalok.

-                                                                                        Tavalyról. Úgy érti, amikor a nővérem megmentett. Mikor önként jelentkezett. – kezdem, s még  mindig Katnisst figyelem, állva a szemkontaktust.

-                                                                                        Igen ez teljesen igaz. Mindenki ismeri a történetet. – kezdi Ceasar miközben a közönségre néz, akik szinte egyszerre moraljanak fel, mint az óceán, ami éppen nagy hullámokra készül. Ismernek. Ismernek.

-                                                                                        Megmentett engem. Adott egy esélyt. Önként ment értem az Arénába. Majdnem, hogy feláldozta magát értem. Mondják, ki merné ezt megtenni? – nézek a közönségre, akik egyetértően zúgolódni kezdenek, majd hirtelen valaki azt kiabálja, hogy alig valaki. Érzem, ahogy a hangom megremeg, miközben lassan megpróbálok rendesen felülni a székemben. Érzem, ahogy gyomromban lassan felkúszik az érzés, az agyamba pedig az emlék, az emlék arról a napról. Életem egyik legborzalmasabb napjáról. Ki merné ezt megtenni? Kicsoda, Katniss Everdeenen kívűl?

-                                                                                        Sokan meg sem tennék, még ha a testvérükről is van szó. De ő megtette. Ez példa, mindenki számára. Én pedig nem fogom tudni igazán meghálálni soha. – fejezem, be halkan , ahogy a nővéremre nézek. Nagyot sóhajtok, s kissé ismét összegörnyedek, ahogy meghallom a nézők tapsolását. Igen, én ezt érzem. És most itt, élő adásban is elmondtam Katnissnek, azt, amit régen is gondoltam. Hogy csodálom őt. És, hogy ezt soha nem fogom tudni igazán meghálálni.

-                                                                                        Nos, Prim, az újabb nagy kérdésem: tizenkettő! Tizenkettő pontot kaptál hihetetlen! Hogyan történt? Mit tettél te odabent? – kérdezi Ceasear vigyorgó arckifejezéssel, miközben bizalmasan megpaskolja a térdemet. Kissé arrébb húzódom, mert bár kedves gesztus, nincs nagy kedvem ahhoz, hogy paskolgassanak. A félelem hálóz be engem. Tizenkettő pont. Igen, amit odabent műveltem. Egy pillanatra végigfut a hátamon  a hideg, ahogy erre gondolok, majd idegesen a szoknyám csillogó ráncait tanulmányozva, lehajtott fejjel felelem:

-                                                                                        Hát, elvileg ezt csak a Játékmesterek tudhatják…

-                                                                                        Ó igen értelek, persze. – nevet Ceasear, s vele együtt a közönség. Tudom, hogy ők mit sem tudhatnak arról, amit én odabent műveltem. Amit tettem. És remélem ez nem is fog kiderülni, mert az a vesztemet okozhatná. Bár lehet, hogy azt tennék velem. Egy pillanatra annyira a gondolataimba merülök, hogy kissé meg is ijedek, ahogy a műsorvezető megszólal mellettem

-                                                                                        De azért hadd gratuláljak, fantasztikus vagy! Nos, és ez utolsó kérdésem. Hogyan fogsz neki vágni a Viadalnak? Van e valami terved, gondolatod a Harmadik Nagy Mészárlásra?  – ez az utolsó kérdés. Az utolsó, és talán a legnehezebb. Hogyan vágnék neki a Viadalnak? Kicsi vagyok, nem tudok harcolni, ellenben az izmos, harcedzett Hivatásosakkal. Fiatal vagyok, s fel sem bírok emelni egy buzogányt. Az egyetlen amit talán tudok, az a gyógyítás. Még is hogyan vágnék neki egy Nagy Mészárlásnak? Az Arénának, annak a helynek, amitől egész életemben irtóztam és arról a helyről, amiről a sors azt akarja hogy odamenjek. Egy hatalmas nagy játékra. Nem egy egyszerű játékra. Mert ez itt nem egy futóverseny, ahol ha gyors vagy győzöl és megtapsolnak. Itt nem elég a gyorsaság. Ebben a játékban nem olyan tétekkel játszunk. Hirtelen érzem, ahogy mindenemet átjárja a remegés. Az Éhezők Viadala. Ahol az életed, az hogy túléld, hogy élhess, az a tét. Ami nem egy egyszrerű fogadás, vagy verseny. Több annál. Sokkal de sokkal több.  A közönségbe nézek. Látom, hogy ott ül Peeta, mellette egyik oldalon a vigyorgó Gloria aki a kezével tapsol a térdén miközben mosolyogva súg valamit a mellette ülő fiúnak- . A másik oldalon pedig Katniss. Katniss, akinek könnyek folynak a szeméből, s mosolyogva, kissé félszegen néz fel rám. Örömkönnyek. Tehát ez az. Ezt talán a válaszom, hogy mit gondolok róla, az okozhatta. Gyerünk, Prim, most utoljára, most kell valamit mondanod. Végig pillantok a csapatomon. A hideg ráz végig, ahogy a könnyáztatta arcú nővérem mosolyogva felnéz rám, s utoljára itt bólint, hogy mondjak valamit. Nagyot sóhajtok, és kissé felnézek a közönségre. És Katnissre.

-                                                                                        Nos, az az igazság, hogy talán sokan lemondhattak rólam. Hogy idén ismét kihúztak, hogy fiatalabb vagyok, és igen, nem vagyok erős. De egy dolgot mondhatnék. –kezdem lassan, miközben egy pillanatra megállok és erősen megmarkolom a szoknyám szegélyét. Látom, ahogy a mellettem ülő Ceasar lassan bólint egyet, mintha csak jelezni akarná, hogy mindjárt letelik az idő, de nekem ezt el kell mondanom. El kell mondanom, amit a Viadal kezdete óta, az egész előtt gondoltam, melyet még soha nem vállaltam ilyen nyíltan. Ez talán az utolsó alkalom, hogy kimondjuk, mit gondolunk. Talán tényleg az utolsó esély, amit meg kell ragadni meg kell tenni. Amit el kell mondanom a nővéremnek, Ceasarnak, Peetának, Gloriának, a többieknek. Panemnek. El kell mondanom az országnak. És és…. Érzem, ahogy átjár a félelem. Snow elnöknek. Ezt akarná Katniss. Lassan beszívom a levegőt majd kifújom.

-                                                                                         Hogy bennem még mindig él a remény. Az a dolog, melyet talán a kezdetektől fogva jelképeztem. És nem azért, mert nem hittem benne. Ha a reményt jelképezed, akkor hinni kell benne. A remény. A legfurcsább dolog a világon talán. Amely mindig a legváratlanabb és legelesettebb helyzetekben bukkan fel. Amikor már azt gondolod, hogy mindennek vége, hogy minden már lángokban áll, hogy nem lesz menekvés, akkor hirtelen odajön hozzád, talpraállít és a füledbe súg valamit. A remény. Ami bármikor felbukkanhat, amely egy segítő kezet nyújthat a bajban, ami hitet ad neked. A remény, amiért megéri küzdeni, felállni és tovább csinálni, mert  mindig ösztökél segít és rávezet a célra. Amely szeretném, hogy az Arénában velem lenne. Amikor ott lebeg a szemed előtt a cél, merd remélni, hogy sikerül. Merd remélni, hogy melléd áll, hogy bármikor segít neked. Ami bárkié lehet. Elég kinyítni a szívedet, elhinni hogy létezik, és ott lesz. A remény, ami erős, mint a harcos. Ami sok dolgot legyőzött eddig és még sok mindent le fog győzni. Mert lehet, hogy kicsi vagyok, lehet, hogy elesett és fiatal. De hiszek a reményben. Hiszek, hogy ott lesz velem és támogatni fog, hiszek benne, Hiszem, hogy a remény képes győzni. Képes legyőzni a gonoszságot, a zsarnokságot, és a félelmet. Mert velem kell lennie. A remény. Hiszek benne. Hiszek benne, hogy ott lesz velem. Hogy amikor már senki sem lesz, ő még is mellém áll. Mert ez az. Ez a remény, mely akár ezer dolgot is képes legyőzni. – fejezem be lassan és halkan, miközben érzem, hogy az arcomon, halványan ugyan de végig folyik egy könnycsepp.m