40 + 1 érdekesség Willow Shieldsről

Sziasztok! Mint látjátok, most nem új részt hozok, az este fog majd kikerülni. Hanem egy egész más dolgot. Emlékszem, amikor a Willow Shields képválogatást hoztam nektek, az tetszett így gondoltam azt, hogyy ezt is kiteszem. Persze tudom, hogy ez a blog a történetemről szól, de még nem tervezek Willow rajongói oldalt készíteni, addig ide kirakom. Nemrégiben találtam egy angol nyelvű rajongói oldalt a színésznőről, és egy két dolgot, mint ezt is, amit majd hozok, fordítottam róla. Tudom, hogy ezt most Ancsi nem tenné ki az oldalára, mert nagyon pörögnek már a Futótüzes dolgok, aminek természetesen mind nagyon örülünk. De nekem volt egy kis időm, és remélem ti sem bánjátok, ha most megosztok veletek néhány érdekes dolgot a mi Primünkről, és remélem ti is meg fogtokbelőle tudni egy két új dolgot, akárcsak én. Az új fejezetrész pedig este! :)

Bemutatkozás….

Név:  Willow Shields

Kor: 13 év(es)

Születési dátum: 2000 Június 1.

Hajszín: szőke

Szemszín: mogyoróbarna

Születési hely: Albuquerque, New Mexico

Foglalkozás: színésznő és modell

Legismertebb szerepe: Az Éhezők Viadala, Prim

Érdekes tények.

1. Primrose Everdeen szerepe előtt nem járt külön színészi képzésre, drámaórára.
2. Willownak nincsen második (középső) neve
3. Balettozott és hip-hop-ozott.
4. Willow imádja a Krispie Kreme fánkokat
5. Willow szereti a Harry Pottert, a kedvenc karaktere pedig Ron
6. A kedvenc Disney- szereplője Hamupipőke
7. Hogyha más karakter kellene játszania az Éhezők Viadalából, szívesen játszaná el Johanna Mason szerepét
8. Willow nagy rajongója John Green-nek, minden egyes könyvét elolvasta.
9. Nagy Glee rajongó.
10. Willow kedvenc szereplője a Glee-ből Kurt.
11. Imádja a brit sci-fi műsort, a Ki vagy doki-t (doctor who)
12. Tériszonya van.
13. Kedvenc sportja a baseball.
14. Willow és családja imádnak baseball-meccsekre járni.
15. 2013 tavaszán Willow Oklahoma-ba utazott, hogy segítsen a tornádó áldozatainak.
16. Egyszer volt egy nyula, aki Oreo névre hallgatott J
17. Willownak van egy ikertestvére, Autumn.
18. A kedvenc filmei a Család kicsi kincse (little miss sunshine) és a Nulladik óra (the breakfast club)
19.  Imád kempingezni.
20.  Willow két perccel idősebb a húgánál, Autumnál. J
21. A kedvenc állata a jaguár.
22. 2013 augusztus 27- én a Twitteren elérte a 100 000 követőt!
23. Willow fogszabályzós volt
24. A kedvenc girl scout cookie-a, a Thin Mints (egy csokis bevonatú, valószínűleg mentás, mentolos ízesítéssel)
25. a 12. születésnapjára íjat kapott.
26. Amikor Los Angelesbe látogat, szeret elmenni a Farmer Market in the Grove-ba
27. A kedvenc színe a zöld.
28. Willow az ikertetvérével általában ugyanarra a film-meghallgatására megy.
29. Kedvenc könyve Markus Zusaktől a Könyvtolvaj
30. Willow apja, Rob Shields fotós.
31. Szereti a táncos, énekes műsorokat (ez valószínűleg tehetségkutató)
32. Imádja Marc Jacobs „Daisy” parfümét.
33. Willow tud zongorázni.
34. Kiskorában volt egy saját kecskéje, aki Sam-nek hívtak.
35. Az egyik kedvenc boltja a Urban Outfitters.
36. Willow rejtett tehetsége a főzés.
37. Az első hivatalos meghallgatása egy Bounty reklám volt.
38. Egy napon szeretne eljutni Párizsba.
39. Kedvenc tantárgya a történelem!
40. Willow azt mondta, hogy akár egész nap képes lenne csak popcornt enni.

+1 – Willownak és barátainak saját magazinja van 

18. fejezet III.

Sziasztok! Íme, meghoztam a legfrissebb fejezetet, melyből ki fog derülni, hogy mi is az a fekete szempár. Mutáns, vagy Kiválasztott? Nos köszönöm szépen a kommenteket és a pipákat, nagyon de nagyon örülök nekik. Jó olvasást mindenkinek a fejezethez. Ééés már nem kell sokat várni, hamarosan ugyanis Futótűz! :)
Clove 
                                                                                                             

Isabelle Kentwell fekete szemei. Érzem, ahogy az ereimben megdermed a vér, ahogy szembenézek a sötét szempárral. Ösztönösen megremegek, és eszem ágában sincs megmozdulni. Itt vagyok, szemben egy Kiválasztottal. 23. 23 ellenfelem van, illetve már csak 10. És alig hiszem el, de még Isabelle is köztük van. Mert nem kötöttünk szövetséget. Ki tudja, most mit gondol. Csak nem akar megtámadni. Én nem akarok harcolni. Nem akarom, hogy őt az ellenfelemnek nézzem. De jelen pillanatban még is az. Mellettem fekszik a földön, a ruhája sáros, hosszú fekete haja összegubancolódva és koszosan lóg le a földig. El sem hittem volna, hogy ez Isabelle, ha meg nem láttam volna a szemeit, a sötét szemeit. Egy pillanatig farkasszemet nézünk, én nem merek megmozdulni, csak lebénulva fekszem a földön.

- Meg ne mozdulj! – sziszegi a fogai között, miközben nekem ismét mindenem megdermed. Megmozdulni? Eszem ágában sincs megmozdulni. Szaggatottan szívom a levegőt, amikor meglátom, hogy Isabelle feláll a földről, s leporolja a ruháit, majd a lábam felé igyekszik. A lábam. Riadtan nézek a bokám felé, amelybe hirtelen a fájdalom áramlik be, amikor meglátok valamit. Fekete színű, hosszú, sőt hatalmas, és bűzös, égett szagot áraszt. Egy fa az. Egyike azoknak az óriásoknak, amelyeket itt láttam. Egy fa van a lábamon. Hirtelen nyöszörgés szökik fel a torkomból, ahogy ismét megfájdul a lábam, és görcsösen szorítom össze az ujjaimmal a mellettem lévő zöld füveket. Egy fa dőlt a lábamra. Összeszorítom a szemeimet, amikor meglátom Isabelle-t. Ott áll a fa mellett, és puszta kézzel tolja előre, miközben néha- néha meg- meg áll, és leporolja a kezeit, amelyen a füstös, korhadt fa megragad. Egy pillanatra feltekintek az égre, és idegesen számba veszem a lehetőségeket, amiket ez a fa tehet a lábammal. Ficam, horzsolás, vagy egyenesen zúzódás. Nem merek belegondolni. Hirtelen egy hatalmas sóhaj szakad ki a torkomból, ugyanis meghallom a

döccenést, a lábamról lerakódott súlyokat, és Isabelle fújtatását. Az öreg, korhadt fa lassan szánkázik le a vádlimról, majd a bokámról, végül pedig az egész lábamról. Isabelle letolta onnan a fát. Segített rajtam. Lassan ülök fel, miközben leporolom a fehér, illetve most már szürke színűnek kinéző pólómat, majd a hajamat újra összetűzöm, miközben úgy tíz centi perzselt tincs akad a kezembe, majd lassan ránézek a lábamra. A bokám körül egy nagy piros vonal terjed, s a környezetében némi dagadás, miközben érzem, amint a lábamban lüktet a vér. Ez a ficam. Egy átlagos bokaficam. Hála az égnek, egy átlagos ficammal megúsztam. Hirtelen lábak dobogását hallom, majd meglátok egy fekete cipőt az orrom előtt, ami tulajdonosa most ül le. Isabelle az. Nagyokat fújtatva, de kissé mosolyogva ül le elém, miközben vigyorogva nyugtázza, hogy milyen nehéz ez a fa. Megmentett engem. Ha nem lett volna itt, talán, sőt biztos egyedül nem tudtam volna lesegíteni a lábamról a korhadt fát. Nem tudom, hogy miket gondoltam ezelőtt. Isabelle egyáltalán nem az ellenségem, sőt. Ha nem lett volna itt, akár halálra is ítélhettek volna. Hirtelen leesik nekem, hogy ez a lány nem ment el. Hanem segített rajtam. Hihetetlen. Kiválasztott, nem szövetséges, még is segített.

- Köszönöm! – nyögöm ki idegesen, miközben a lányra nézek. Még mindig a fa nehézségéről beszél, de ahogy felnéz egy pillanatra, találkozik a tekintetünk.

- Tegnap este erre jártam, és megláttalak. Nem tudom, meddig lehettetek eszméletlenek, talán 2 napig, de megvártam, míg felébredsz. Talán te tudsz segíteni rajta. – feleli, miközben az ujjával a hátam mögé mutat. Kin kellene segítenem? Valakin kellene segítenem? Óvatosan oldalra fordulok arra az irányba, ahova Isabelle mutat. Amint teljesen megfordulok, hirtelen meglátok valamit. Nem is valamit. Hanem valakit. Mellettem a sárban fekszik eszméletlenül, kissé összegörnyedve, hosszú lenszőke hajából a füst szaga terjeng, ahogy a teljesen megégett ruhájából is. Ez Sarah! A kis Sarah! Hirtelen beugrik, hogy valaki megszorította a csuklómat. Tehát az Sarah volt. Isabelle pedig csak egyszerűen erre járt, és meglátott minket. Hihetetlen dolog ez. Itt vagyunk, én, Isabelle és Sarah. Talán a legveszélytelenebb játékosok. Szegény Sarah. Talán vele rosszabb történhetett, mint énvelem. Hirtelen felugrom, egyenesen Sarah előtt termek, aki még mindig a földön fekszik. Óvatosan megpaskolom az arcát, és megpróbálom megrázni a vállát. Mindene, illetve az összes ruhája megégett. A lábán egy seb van, az is lehet, hogy zúzódás, ő pedig eszméletlen. Hirtelen beugrik valami. Katniss azt mondta, hogy a gyógyítást használni tudom az Arénában. Meg tudnám gyógyítani Saraht? Talán… ha akarnám. Mi lenne, ha ezt látná a közönség is. Akkor….talán….  Óvatosan Isabelle felé fordulok, aki mellettem guggol, és riadtan méregeti a lányt.

- Neked van még kötszered? Talán tudunk rajta segíteni.

18. fejezet II.

Sziasztok! Tudom, hogy elvileg a fejezet hétfőn jönne, és még tegnap is úgy volt meg bennem, hogy majd akor kiteszem, de most még is tegyünk egy kis kivételt, és érkezzen korábban a fejezet. Részben, mert sajnos hétfőn alig lesz időm, mert hosszú délutáni nyelvtanfolyamra megyek, plusz egyszer volt egy négy napos kihagyás, hát pótoljuk be most! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket, bár bevallom, kicsikét átvezető-jellegű lett.
C.
                                                                                                                    
         

Egy pihe- puha ágyban fekszem. A fejem a kényelmes, illatos párnába süpped, a testemen pedig egy vékonyka, de kényelmes takaró. Mindenemet átjárja a zsibbadás érzése, a lábujjaimtól a fejem búbjáig, mindenem zsibbad, és fáradt, de ahogy bent fekszem az ágyban, a jó melegben, a frissen mosott párnákkal körülvéve, nem érzek fájdalmat. A szemem csukva van, átadom magam a sötétségnek, ürességnek, a levegőben terjengő illatos, talán rózsa illatának, és az ágynemű puhaságának. Érzem, ahogy valaki a hajamat simogatja, és lágyan dúdol nekem valamit. Lágyan, ritmusosan, kedvesen. Egy apró dallamot, néhány hangot, amely betölti a teret, átjár engem is és megnyugtat. Egy egyszerű dalt, amelyet a vidékünkön énekelnek az emberek. Egyszerű, lágyan simogató, és könnyen megjegyezhető. Csak ennyi az egész:

A láperdő mélyén

Egy fűzfa lombja alatt

Hajtsd le fejed

Hunyd be álmos szemed

S ha kinyitod újra felkel a nap

Itt biztonságban vagy, nem fázol

A százszorszép mindentől megóv

És holnap valóra váltja álmaidat

Drága kicsikém, úgy szeretlek

Ismerős. Ez a dal ismerősen cseng nekem. Ahogy valaki szépen, lassan fütyüli, érzem, hogy otthon vagyok. Otthon a Tizenkettedik Körzetben. Otthon, ahol mindig ezt énekeltük. Ezt énekelte nekem Katniss, ha beteg voltam, vagy ideges, vagy éhes. Mindig ezt énekelte. Lassan, dallamosan fütyüli valaki. Sőt, mintha nem is egy valaki lenne. Mintha többen ott állnának előttem, és ezt fütyörészik. Ezt a dalt. Az én dalomat. Lassan kinyitom a szememet, hogy megnézzem, kik azok. Egy pillanatig csak nagy fényességet látok. Minden olyan világos, minden olyan eleven. A szemem lassan szokik hozzá a hatalmas fényhez, amely szinte mindent beterít, s lassan tisztul ki előttem minden eddigi. Nem otthon vagyok. Ez nem a 12. Körzet. Lent fekszem a

talajon, a szúrós, ágakkal teli talajon, miközben a fejem fölött ezernyi gyönyörű szép madár köröz. Csodálatosan, mintha a szivárvány szinte minden színében pompáznának, ahogy a kék, piros, sárga színek keverednek egymással. Az egyik a hozzám közeli ágra szállt le, ha akarnám meg is érinthetném, s lágyan, dallamosan fütyüli a dalomat. Az én dalomat. Úgy érzem magam, mint egy kislány, akit egy szép álmából ébresztettek volna. Mert nem otthon vagyok. Hanem itt. Bent az Arénában. A fejem fölött minden zöld színű, egy színben játszó, csodálatos lombok szövevénye, melyeket halvány napsugár hatol át, itt- ott meg-megcsillogtatva a fákat. Nem egyszerű, fák ezek. Szokatlanul magasak, törzsük sima, és a leveleik mintha teljesen más formát öltenének. Minden zöld színben játszik, ezernyi madár dalol, a levegő pedig még az eső szagától illatozik. Eső. Nincs itt meleg, hanem mintha minden friss lenne, mintha minden kivirult volna, és újraéledt. Minden zöld, csillogó, és csodálatos. Egy percig gyönyörködöm ebben a látványban, ahogy minden életre kel a fejem fölött. Csak fekszem, és nézem a sokszínű madarakat, a fákból itt- ott előbukkanó, szürke érdekes pofájú állatokat, és a csillogást. Zöld szín. Mintha nem egy erdőben lennék. Ez olyan, mint…egy esőerdő. Esőerdőben vagyok. Az agyamban hirtelen megrohamoznak a képek, amik tegnapról maradtak ott. Hogy a sivatag után egy érdekes, átlátszó burok húzódott, amin keresztül át lehetett lépni egy másik világba, egy esőerdő részbe. Hogy nem csak egyszerű sivatag van itt, hanem több minden, más. És hogy villámlott. Tegnap éjszaka viharba botlottam itt. Biztosan elájultam, vagy hasonló, mivel halvány emlékeim vannak. Arról, hogy valami erős fájdalom nyilallt a vádlimba. Talán…talán… Ekkor igyekszem átfordulni a jobb oldalamra, hogy oldalról is szemügyre vegyem a világot. Eddig csak háton feküdtem, de talán így megtudhatom, mi is történt pontosan a lábammal, miért fájt illetve, fáj ennyire. Csak halványan emlékszem, de tudom, hogy viharba kerültem ezen a területen. Talán valami bántotta a lábamat. Óvatosan oldalra fordítom a testem, és igyekszem a lábamat is. Ahogy lassan fordulok, érdekes hangot hallok, talán valami állat neszezik. De ahogy teljesen elfordulok, majdnem elsikoltom magam. Ugyanis szembetalálom magam egy éjfekete szempárral, mely oldalról figyel engem.
 

Elnézést!

Sziasztok! Most nem részt hozok mint láthatjátok. Hanem itt a blogomon is szeretnék elnézést kérni valakitől, méghozzá Ancsitól, akit sajnos elvileg elvesztettem mint olvasómat :( Tudom, hogy ez nem segít, de azért elmondok valamit. Igen, néha nekem sem tetszik valami, és eldurran az agyam, és néha olyanokat írok, ami másoknak nem tetszik. Azért nem gondoltam ennyire súlyos dologra. Igen tudom hogy ez túl sokszor volt, és hogy voltak akiknek nem tetszett, de nem szeretnék ilyen kis dolgok miatt olvasókat veszíteni. Oké hülye voltam, most tényleg eldurrant az agyam és azért írtam ezt. Sajnálom, én nem akartam senkit sem megbántani, vagy elveszteni. És igen, ha szerintetek is kicsit túlzás volt nyugodtan megírhatjátok, nem baj. Tényleg nem gondoltam erre, Ancsi nagyon sajnálom! Mostantól ilyen nem lesz. És ez most a ti döntésetek, mennyire hisztek nekem, és mennyire hiszitek el, hogy többet ilyen nem lesz, tudom, hogy talán van olyan, aki ne hinné el. Túlzás volt, nagyon sajnálom, elnézést kérek minden olvasómtól!

18. fejezet I.

         

A pupilláim hatalmasra tágulnak, és ösztönösen felkapom a fejem. Mennydörgés? Mennydörgést hallottam? Az eddigi csöndbe ismét belehasít a hang, erősen, dobhártyarengetően. Dörgés. Ez biztosan az. És ahol dörgés van, ott esőnek is lennie kell. Eső! Az elgémberedett lábaim hirtelen újra életre kelnek, ahogy felpattanok, s nem gondolok semmire, csakis a hangra. Az eső, a gondolat, hogy van csapadék az Arénában, az egész testemet felébreszti, és bizsergő érzéssel járja át, mintha azt mondaná: van remény! Igenis van remény! A fejem fájdalma mintha rögtön elmúlna, ahogy meghallom a hangot, az éltető hangot, és ahogy mindent eldobva, még jó hogy felvettem a táskámat, loholok egyenesen a hang irányába. A szívem erősen dobog, és mindenemet átjárja az érzés, hogy talán, valahol még is van eső. Itt az Arénában. Nem vagyok biztos, nem tudok semmit. Csak a hangot hallom, a hangot, ami felébreszti bennem a reményt, ami miatt van értelme homokbuckákon át, a sötétben gázolni. Mert valahol eső van. A bőröm perzselésére, és a szárazságra gondolok. Mennem kell! A sötétben semmit sem látok, egyedül a hang után futok, át a hatalmas homokbuckákon, miközben a cipőm megtelik homokkal, és néha bele is süllyed. Nem gondolkodom logikusan. Hogy nem e egy Hivatásos terv, esetleg nem bolondultam e meg, és képzelődöm, csakis az ösztöneimre hagyatkozom. Az ösztöneimre, miszerint mennem kell. Hatalmasakat lihegek, ahogy felgázolok egy hatalmas buckán, oda, ahonnan jön a hang. Sivatag. Talán ott nem is lenne víz? Még is felgázolok, miközben, a kezem az oldalamra szorítom, és hangosan fújtatok. Eső. Ez lebeg a szemem előtt. Ahogy az utolsó lépéseket teszem, hirtelen halvány fénycsóvára leszek figyelmes, amit talán a villám okozott. Fel kell mennem! A hátamra igazítom a táskámat, miközben fújtatva, kifáradva és reménykedve állok meg a domb tetején, a domb tetején, ahonnan jött a dörgés. És ahol állok. És ahol most valamit látok. Valamit, amiről egy pillanatra azt képzelheti az ember, hogy szemkáprázat. Hogy csak képzelődik, hogy valami hülyeség. Én is pislogom egyet, ahogy a kezem a szemem elé emelem, és végignézek a tájon. A buckán túl, ugyanis már csak kevéske homok húzódik, nagyon kevés. A homok után pedig valami, mintha egy láthatatlan, fal lenne, egy elmosódott, hosszú sáv, amely végig szegélyezi a területet. Mintha a sivatag hirtelen véget ért volna, és utána ott van ez a fal, ami mögött ki tudja, mi van. Mintha egy üvegajtó lenne, ami elválasztja a nagy sivatagot valami mástól. Valami mástól. Az elmosódott fal mögött ugyanis dörgést hallani, dörgést és villámlást. És elmosódottan igaz, de zöld színt lehet látni. Mintha egy új világ lenne, a sivatag után. Mintha ott lapulna egy másik Aréna. A lábaim ösztönösen az útjukra indulnak, le a lejtőn, egészen az elmosódott falig. Ott van előttem. Mögötte dörög, és villámlik. Egy elválasztó kapu. Egy pajzs. Mielőtt bármit is gondolnék, erősen nekilököm a kezem ennek a láthatatlan falnak. Lehetne erőtér is. Akár egy üveges felület, amiről a kezem visszapattan. De nem. Ez egy egyszerű, elválasztó láthatatlan fal, amin át lehet hatolni, egyszerűen át lehet menni. Egy pillanatig tétován állok a fal előtt. Még soha nem láttam ilyet. Az Arénát részekre tudják osztani, de nem ilyen módon. Nem egy egyszerű, elmosódott fallal, amin egyszerűen át lehet lépni. Mintha ez lenne a leg szürreálisabb dolog, amit valaha láttam. Tehát az Aréna nem csak sivatag. Nem csak.. És ekkor erősen behunyom a szemem, és átlépek a falon. Semmi fájdalom, semmi vibrálás. Mintha egy egyszerű kis burok lenne. És ekkor megérzem az esőcseppeket a fejem fölött. Meghallom a dörgést, és a villámlást. Körülöttem minden zöld színű, esős, csapadékos, és a területet furcsa fák szegélyezik. Egy új rész. Egy új Aréna. Egy pillanatig a fejem az ég felé fordítom, és hagyom, hogy átázzon a ruhám, hogy a cseppek végigfolyjanak az arcomon, lágyan simogatva azt. Esik. Egy új területen vagyok. Egy új területen, ahol esik az eső, és villámlik. Tehát nem egy átlagos sivatag Aréna. Csak állok, és áztatom magam. Hogy végre mindenem vizes legyen, hogy

lehűsöljek. Mintha imádkoztam volna. Esőt szerettem volna. És itt van. Egy új rész, ami esős. Tehát nem egy egyszerű sivatagi Aréna. Nem csak egy. A bőrömön érzem, hogy már nem perzsel annyira, és a torkom sincs kiszáradva. Eső! Eső! Hirtelen egy hatalmas nagy dörrenést hallok, majdnem kiugrok ijedtemben a bőrömből. A mellettem álló fa, recsegve és hangos dörrenéssel dől ki, és a cipőm mellett ér talajt. Még pislákol a villám nyomaitól, amely az előbb kidöntötte a hatalmas óriást. Villámlik. Idegesen nézem a hatalmas, és fekete fát, mely az előbb még itt állt. Villámlik. Hirtelen ismét egy dörrenést hallok, s tudom, hogy mi jön. Idegesen futok arrébb, nehogy rámessen a következő faóriás, és nehogy velem is villám végezzen. Villámlik. Egy, kettő, és több fa dől ki mellettem, amitől egyre idegesebb és idegesebb leszek. Itt vagyok, ezen az új területen. De nem csak esik. Sorra dőlnek ki a fák. Hirtelen egy hatalmas dörejt hallok. Hangosabban és erősebben, mint a többi. Egészen közelről jön. A bal fülem mellől. Ekkor hatalmas recsegést hallok. Villanást. Markolást a csuklómon. Fájdalmat a bal vádlimban. És sötétséget.

17. fejezet III.

Drága olvasóim! Köszönöm szépen a kommenteket, igen sok kommentet és a pipákat. Tudom, hogy ez nem volt az a nagy rész,de egy kis átvezető jelleg mindenhova kell. Nos ti mit gondoltok, hamarosan Futótűz? Én személy szerint jártam egy nagy CC-ben, és már mindenféle volt, nagy poszter, popcornos doboz, padlóragasz. Én már nagyon Futótűz-feelingben vagyok :D És Ti? Nos nem is húzom tovább a szót, jöjjön az új fejezet :)
Clove :)  
                                                                                                          

A nap lassan ereszkedett alá, a hatalmas sivatagi homokbuckák mögé. Utolsó, halvány sugarai narancssárgára festették a tájat, mintha így akarnának elköszönni ettől az Arénától, hogy átadják helyüket a holdnak. Már csak egy apró, vékony darab látszott, az eddigi hatalmas napból, mint egy vékony cérna, miközben lassan végleg lesüllyedt a buckák mögé. Naplemente. Mindig is szerettem az ilyen jelenségeket nézni, gyönyörködni bennünk. Bárcsak ez is igazi lenne. De itt vagyunk, idebent egy Arénában, kétségek és szürreális dolgok között. Ki hinné azt, hogy ez az igazi nap. Túl nagy, túl erősen süt. Illetve sütött. Ahogy a nap lebukik, a sivatagba mintha kissé hideg levegőáramlat érkezne. De még mindig perzselő a forróság, a szám ismét kiszáradva, sőt már a gyomrom is igen korog. A lábamból pedig úgy érzem, mintha kifogyott volna az erő az egész napos menetelés után, már szinte csak vánszorgom, és többször is orra bukom. Amikor utoljára esek egy nagyot úgy döntök ott is maradok, a nézők így is eleget szórakozhattak a bukdácsolásomon. Egyszerűen éhes és szomjas vagyok. És fáradt. Iszonyatosan fáradt. A homok még mindig forró, de már úgy érzem kibírom, úgyhogy egy pillanatra egyszerűen elterülök és becsukom a szemem. Ennem kéne, vagy innom. És találnom kellene éjszaka valami búvóhelyet is. Illetve, valahogy búvóhelyet kellene csinálnom. Ó Istenem, de jól esne nekem most egy kis eső. Csak néhány picurka csepp eső. A fejem kong, a lábam sajog, és mindenem tele van homokkal. Egy pillanatig valami átfut az agyamon. Legalább két órát utaztunk az Arénáig. Most vagy nagyon távol van, vagy nagyon nagy. Hirtelen eszembe jut, mi van ha még ötször akkora a terület, aminek elképzeltem. Sivatag. Homok. Mindenütt homok. Őszintén kezd elegem lenni a homokból. Óvatosan felhúzom magam, és elhelyezkedem egy közeli buckán. Itt az idő. Ki kell bontanom  a csomagomat, a csomagot, mely ki tudja, az életet vagy a halált is eldöntheti. Hála az égnek, hogy igaz egy kicsi táskát, de legalább szereztem egyet. Ha én is beleragadtam volna a futóhomokba már nem élnék… már nem. Ki tudja, mi van benne? remegő kézzel magam elé vonom a táskát. Ronda, kék színe biztosan fel fogja kelteni a figyelmet, ezen a sárga területen. 

Óvatosan remegő kézzel magam elé vonom a táskát. Ronda, kék színe biztosan fel fogja kelteni a figyelmet, ezen a sárga területen. Valahogy álcáznom kell. De legelőször kinyitom a tetejét, és belemarkolom a tartalmába. Legelőször egy hatalmas szürke összegöngyölített valami akad a kezembe. Egy hálózsák. De nem egy sima hálózsák. Hatalmas. Legalább ketten, de még hárman is simán elférnek benne. Jó lenne, ha lenne szövetségesem, de jelen pillanatban rajtam kívűl egyetlen egy élőlényt nem látok, közel, s távol egyaránt. A következőleg egy üveg fertőtlenítő akad a kezembe. Végre valami, amit ismerek, és használni is szoktam. Ezzel lehet a sebeket lefertőtleníteni. Nem rossz. Nem nagy, de tudom, hogy szükség lesz még rá a Viadalon. A kezembe akad egy késkészlet is. Kettő, nagypengéjű hatalmas kés, melyeket legszívesebben azzal a lendületel dobnék vissza a táskába, mellyel kivettem. Talán vadászatra, vagy védelemre kell. Nem tudom magam elképzelni, ahogy késsel a kezemben járom a vidéket, vagy alszom. Nem, és egyszerűen lehetetlen. Utoljára kettő szép nagy kiflit találok, mely tetején sajtszórat díszeleg. Hála az égnek! Van kajám. Nem sok, de még is van. Ennyi a táskám tartalma. A hálózsákot és a fertőtlenítőt visszarakom, a késeket leteszem magam mellé a homokba, és az egyik kiflit kettétöröm. Az illata, és a tapintása rögtön előhozza belőlem az éhes énemet, és nagy nehezen de sikerül lassan
  lassan megennem a felét. Tizenkét évig éheztem. Muszáj volt megtanulnom, mi az a beosztás. És ezt kell most is tennem. Be kell osztanom az ételemet, mert nincsen sok. Iszom néhány korty vizet is, és az arcomat is megmosom vele, majd lassan becsomagolok a táskámba. Két liter víz, és két kifli. Ha jól számolok három vagy négy napig elegendő. Lassan belemarkolok a kezemmel  a homokba, miközben azon gondolkodom, hogyan álcázzam magam. De jól esne egy kis eső. Egy pillanatig csöndben hallgatom a sivatag hangját. Minden csöndes, semmi zajt nem hallani. Talán ha bekenem homokkal a táskámat? És ekkor hirtelen minden kivilágosul, és fülsüketítő hangerővel megszólal a Himnuszunk. Összerezzenek ahogy felülök és a világos eget nézem, amin megjelenik Panem címere. Tizenhárom. Kik lehetnek. Idegesen harapdálom a számat, ahogy fölfelé kémlelek. Talán köztük van Isabelle? Vagy esetleg Harry? Mindenem megremeg, ahogy meglátom az első képet. A Harmadik Körzetét. Tehát az 1. és 2. túlélte. A Hivatásosak és Isabelle. Ő túlélte. Nem tudom, miért örülök ennek. Talán mert kedves volt velem? Talán mert nekem is szimpatikus? Igen. A Harmadikból mindketten kiestek, a negyedikből a fiú. A ötödikből és a hetedikből mindketten, a nyolcadikból a lány, a kilencedikből a fiú, a tizedikből és  a tizenegyedikből pedig mindketten. Tizenhárom. A résztvevők felénél több. Nagyon sok. Eddig még nem volt erre példa. Nem, mert nem voltak vérmes Hivatásosak, és nem volt sivatag Aréna. Már csak tizenegy. Már csak ennyien vagyunk. Charlotte, Christian, Alexander, Isabelle, a negyedik beli lány, Phoebe, Carlos, a nyolcadik beli fiú, Sarah, Harry és én. Harry Black is túlélte. Nem tudom, nem kéne ezzel foglalkoznom. De amint eszembe jut a fiú, és az apja, rájövök, hogy még is jó hogy túlélte. Közelebb van a győzelemhez, és az apja segítéséhez. De én is közelebb vagyok. De viszont csak egyetlen győztes lehet. Csak egy. Érzem, hogy ismét begörcsöl a gyomrom, ahogy a címer lassan eltűnik. Az éjszakai égbolt hirtelen ismét elsötétül, majd mindenre nagy csöndesség száll. Tehát tizenhárom. Már csak tizenegyen vagyunk játékban. Óvatosan sóhajtok egyet, és egy pillanatra hátradőlök. Mindenen csak sötétség és nagy csönd honol. Talán mi lesz, ha esetleg éjszaka az idő lehűl. Ha nem lesz végig ilyen nagy meleg, és szárazság. Istenem, de jól esne egy kis eső. Úgy érzem magam,mint egy nagy szivacs, amelyből minden vízet kiszívtak. A fejem fáj, a torkom kapar, a bőröm pedig éget. Hiába a palack víz, egy kis eső, nagyon jót tenne. Nem lehet, hogy mindenhol ekkora a szárazság? Talán valahol van egy oázis? A kezemet a forrón perzselő homlokomra teszem, és néhány csepp vízzel próbálom nyugtatni. El sem merem képzelni magam. Bizonyára piros vagyok, beesett arccal és hámló bőrrel. Hogyan fogom kibírni még hetekig ezt? Hátradőlök a homokban, és egy pillanatra behunyom a szemem. Nem figyelek semmire, nem cikáznak a gondolataim, egyedül a sivatag hatalmas csöndjét hallgatom, miközben az arcomat dörzsölöm. De jól esne egy kis eső. Csak egy pici. Nem kérek többet, csak néhány csepp aprócska esőt. Nagyot sóhajtok, és tovább fülelek. Mindenhol csak csöndesség, sehol egy mozgolódás,  esetleg állat neszezése. Sem ciripelés, sem madárdal, mint otthon a 12. Körzetben. Mint otthon. Csak csönd és csönd és csönd és… Hirtelen kinyitom a szemem. Mintha hallottam volna valamit. Esetleg valaki van a közelben? Felpattanok, és összehúzom magam. Mi lehet ez a hang? Egy pillanatig csak a nagy csöndességet hallom. Csak a csöndet. Bumm! Bumm! Bumm! Három hatalmas nagy dörej hasít a csöndbe. Dörej. Dörgés. A pupilláim hirtelen kitágulnak. Mennydörgés!

17. fejezet II.

Minden kedves olvasót üdvözlök ismét ezen a szombaton, mely nagy öröm, ugyanis hivatalosan őszi szünet van. Lehet ám gyártani a fejezeteket, én is javában írom a Prim'Story folytatását. Viszont a múltkor néhány olvasóm feltette a kérdést, méghozzá, egy sivatagi Arénában nem halna mindenki szomjan olyan gyorsan? Nos megmondom, hogy a lényegre tapintottatok, ugyanis a Játékmesterek egy Nagy Mészárlás esetén pont az ellentettjét akarják. Szóóval csak annyit mondok, hogy nem lesz ennek olyan korán vége. Hogy miért? Lehet nyugodtan találgatni, aztán majd kiderül ;)
C.<3
                                                                                                          
 

Tizenhárom. Tizenhárman már nem élnek. Már kiestek a játékból. Már csak 10 ellenféllel kell szembeszállnom. De a Hivatásosak biztosan túl is élték a Bőségszarui harcokat. Ők talán elfoglalták az egész Szarut. Talán már most áldozatok után kajtatnak. Összeborzongok. De ki lehet az a tizenhárom. Mi van, ha mondjuk a kis Sarah nem él. Vagy esetleg…bele sem akarok gondolni. De én túléltem az első nagy összecsapást. És ez is már számít valaminek. Most pedig itt bolyongok egyedül szomjasan, és fáradtan a sivatagban. De túléltem. Hirtelen jóleső bizsergés jár át. Túléltem az első nagy harcot. Egy pillanatra Katnissre gondolok. Talán ő is lát engem. Vajon mit gondol ebben a pillanatban? Talán keresi a támogatókat? Talán van egyáltalán támogatóm? Létezhet olyan ember, aki nem a nagy és vérmes Hivatásosakra szavaz, hanem esetleg énrám, a gyenge lányra, aki képtelen gyilkolni? Hirtelen megborzongom, hogy itt vagyok az Arénában, mit csinálnék, ha valaki megtámadna? Én akkor sem ölök, soha, semmi körülmények között nem vagyok képes rá. Főleg nem az Éhezők Viadala miatt. De az biztos, hogy Katniss néz engem. Ő is, és anyu is. Látják, hogy jól vagyok. Túléltem és vizem is van. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, ha elfogy az éltető folyadék abból a picike palackból. Egyenlőre nem akarok. Egy pillanatra felnézek az égre. Mi van ha most is engem mutat a kamera? És ha Katniss és anyu nézi? A tekintetem az égre emelem és elhaló hangon megszólalok:

-                                                                                        Katniss! Anyu! Sikerült. – ennyit bírok kinyögni, mert a torkomat erős köhögés kezdi fojtogatni, úgy érzem olyan a nyelvem mint egy kiszáradt törlőrongy, a fejemről cseppekben folyik az izzadtság, és a fejem pedig már most hasogat. Körbenézek. Amerre a szem ellát, mindenütt csak homok, buckák és forróság. Lehet, hogy most kéne. Meg kéne néznem a csomagom tartalmát. Innom kéne. Eddig bírtam. Ha van nálam víz, akkor miért fosztom meg magam tőle? A szememmel körbepásztázom az egész teret. Csak is homokbuckára ülhetnék. Megfogadom, Katniss ha itt lenne, még javában loholna, ő igazi harcos, túlélő, aki minél messzebb akarna kerülni a Bőségszarutól. Ellenben velem. Mielőtt beleinnék a vízbe, eszembe ötlik valami. A nadrágom térdig ér, és fekete, ezért beszívja a meleget. Ha valamit tudnék vele kezdeni, akkor talán könnyebben tudnék továbbmenni. Óvatosan leguggolok, és vigyázok, nehogy valamim hozzáérjen a homokhoz. Már a Bőségszarunál megtapasztaltam, milyen borzalmas tud lenni. Erősen megmarkolom a nadrágom egyik szárát, és szépen letépek egy darabot, hogy így már olyan mint egy rövidnadrág. Ezt megcsinálom a másikkal is, és mivel eléggé nagy darabok, leteszem magam mellé, hátha szükségem lesz még rá. Illetve biztosan szükség lesz rá. Magam elé fordítom ez egyik üveget, melyen látszik az izzadság. Igen, olyan erősen szorongattam. Körülbelül 1 liter és a másikkal együtt kettő liter lesz. Óvatosan kinyitom a tetejét, és belekortyolok egyet. A víz hideg, és hűsítő, legszívesebben az egészet meginnám, de tudom, hogy nem szabad. Mielőtt nyelnék átöblögetem a számat, majd három nagy kortyot lassan nyelek le. Már is jobban érzem magam. A szám így nem száraz, és a fejem hasogatása kicsit tompult is. A víz a legjobb barátod. Ez soha ne feledd. Igen. Most a víz a legeslegjobb barátom. Hirtelen eszembe ötlik valami. Valami, mi gyógyítóként korábban is eszembe juthatott volna. Valami, amivel tudok segíteni magamon. Óvatosan letépek egy darabot a fehér pólóm aljából, és egy kicsit vizet öntök rá. Hűs, hideg vizet, amit ekkor a fejemre teszek. Borogatás. Ebben a melegben a borogatás az, ami biztosan használ. Tudhattam volna korábban. De persze, ebben az állapotban semmi nem lesz jobb. Nagyot sóhajtok, ahogy a víz a fejemhez ér. Hűsít és jó hideg. Anyu annak idején mindig ezt adott a betegeknek, nehogy hőgutát kapjanak. És nehogy én is. Tényleg, mi van, ha nem csak a szarunál haltak meg. Ha a nagy melegben esetleg rosszul lettek, és napszúrást kaptak. Bár ehhez én is közel állok. Az arcomon a bőr iszonyatosan éget, és húz, valamint nagyon forró. Óvatosan megmosom az arcomat, hogy ez is segítsen, de nagyon kell vigyáznom, nehogy kifogyjak a vízből. A víz. A sivatagban a legjobb barátom.