17. fejezet III.

Drága olvasóim! Köszönöm szépen a kommenteket, igen sok kommentet és a pipákat. Tudom, hogy ez nem volt az a nagy rész,de egy kis átvezető jelleg mindenhova kell. Nos ti mit gondoltok, hamarosan Futótűz? Én személy szerint jártam egy nagy CC-ben, és már mindenféle volt, nagy poszter, popcornos doboz, padlóragasz. Én már nagyon Futótűz-feelingben vagyok :D És Ti? Nos nem is húzom tovább a szót, jöjjön az új fejezet :)
Clove :)  
                                                                                                          

A nap lassan ereszkedett alá, a hatalmas sivatagi homokbuckák mögé. Utolsó, halvány sugarai narancssárgára festették a tájat, mintha így akarnának elköszönni ettől az Arénától, hogy átadják helyüket a holdnak. Már csak egy apró, vékony darab látszott, az eddigi hatalmas napból, mint egy vékony cérna, miközben lassan végleg lesüllyedt a buckák mögé. Naplemente. Mindig is szerettem az ilyen jelenségeket nézni, gyönyörködni bennünk. Bárcsak ez is igazi lenne. De itt vagyunk, idebent egy Arénában, kétségek és szürreális dolgok között. Ki hinné azt, hogy ez az igazi nap. Túl nagy, túl erősen süt. Illetve sütött. Ahogy a nap lebukik, a sivatagba mintha kissé hideg levegőáramlat érkezne. De még mindig perzselő a forróság, a szám ismét kiszáradva, sőt már a gyomrom is igen korog. A lábamból pedig úgy érzem, mintha kifogyott volna az erő az egész napos menetelés után, már szinte csak vánszorgom, és többször is orra bukom. Amikor utoljára esek egy nagyot úgy döntök ott is maradok, a nézők így is eleget szórakozhattak a bukdácsolásomon. Egyszerűen éhes és szomjas vagyok. És fáradt. Iszonyatosan fáradt. A homok még mindig forró, de már úgy érzem kibírom, úgyhogy egy pillanatra egyszerűen elterülök és becsukom a szemem. Ennem kéne, vagy innom. És találnom kellene éjszaka valami búvóhelyet is. Illetve, valahogy búvóhelyet kellene csinálnom. Ó Istenem, de jól esne nekem most egy kis eső. Csak néhány picurka csepp eső. A fejem kong, a lábam sajog, és mindenem tele van homokkal. Egy pillanatig valami átfut az agyamon. Legalább két órát utaztunk az Arénáig. Most vagy nagyon távol van, vagy nagyon nagy. Hirtelen eszembe jut, mi van ha még ötször akkora a terület, aminek elképzeltem. Sivatag. Homok. Mindenütt homok. Őszintén kezd elegem lenni a homokból. Óvatosan felhúzom magam, és elhelyezkedem egy közeli buckán. Itt az idő. Ki kell bontanom  a csomagomat, a csomagot, mely ki tudja, az életet vagy a halált is eldöntheti. Hála az égnek, hogy igaz egy kicsi táskát, de legalább szereztem egyet. Ha én is beleragadtam volna a futóhomokba már nem élnék… már nem. Ki tudja, mi van benne? remegő kézzel magam elé vonom a táskát. Ronda, kék színe biztosan fel fogja kelteni a figyelmet, ezen a sárga területen. 

Óvatosan remegő kézzel magam elé vonom a táskát. Ronda, kék színe biztosan fel fogja kelteni a figyelmet, ezen a sárga területen. Valahogy álcáznom kell. De legelőször kinyitom a tetejét, és belemarkolom a tartalmába. Legelőször egy hatalmas szürke összegöngyölített valami akad a kezembe. Egy hálózsák. De nem egy sima hálózsák. Hatalmas. Legalább ketten, de még hárman is simán elférnek benne. Jó lenne, ha lenne szövetségesem, de jelen pillanatban rajtam kívűl egyetlen egy élőlényt nem látok, közel, s távol egyaránt. A következőleg egy üveg fertőtlenítő akad a kezembe. Végre valami, amit ismerek, és használni is szoktam. Ezzel lehet a sebeket lefertőtleníteni. Nem rossz. Nem nagy, de tudom, hogy szükség lesz még rá a Viadalon. A kezembe akad egy késkészlet is. Kettő, nagypengéjű hatalmas kés, melyeket legszívesebben azzal a lendületel dobnék vissza a táskába, mellyel kivettem. Talán vadászatra, vagy védelemre kell. Nem tudom magam elképzelni, ahogy késsel a kezemben járom a vidéket, vagy alszom. Nem, és egyszerűen lehetetlen. Utoljára kettő szép nagy kiflit találok, mely tetején sajtszórat díszeleg. Hála az égnek! Van kajám. Nem sok, de még is van. Ennyi a táskám tartalma. A hálózsákot és a fertőtlenítőt visszarakom, a késeket leteszem magam mellé a homokba, és az egyik kiflit kettétöröm. Az illata, és a tapintása rögtön előhozza belőlem az éhes énemet, és nagy nehezen de sikerül lassan
  lassan megennem a felét. Tizenkét évig éheztem. Muszáj volt megtanulnom, mi az a beosztás. És ezt kell most is tennem. Be kell osztanom az ételemet, mert nincsen sok. Iszom néhány korty vizet is, és az arcomat is megmosom vele, majd lassan becsomagolok a táskámba. Két liter víz, és két kifli. Ha jól számolok három vagy négy napig elegendő. Lassan belemarkolok a kezemmel  a homokba, miközben azon gondolkodom, hogyan álcázzam magam. De jól esne egy kis eső. Egy pillanatig csöndben hallgatom a sivatag hangját. Minden csöndes, semmi zajt nem hallani. Talán ha bekenem homokkal a táskámat? És ekkor hirtelen minden kivilágosul, és fülsüketítő hangerővel megszólal a Himnuszunk. Összerezzenek ahogy felülök és a világos eget nézem, amin megjelenik Panem címere. Tizenhárom. Kik lehetnek. Idegesen harapdálom a számat, ahogy fölfelé kémlelek. Talán köztük van Isabelle? Vagy esetleg Harry? Mindenem megremeg, ahogy meglátom az első képet. A Harmadik Körzetét. Tehát az 1. és 2. túlélte. A Hivatásosak és Isabelle. Ő túlélte. Nem tudom, miért örülök ennek. Talán mert kedves volt velem? Talán mert nekem is szimpatikus? Igen. A Harmadikból mindketten kiestek, a negyedikből a fiú. A ötödikből és a hetedikből mindketten, a nyolcadikból a lány, a kilencedikből a fiú, a tizedikből és  a tizenegyedikből pedig mindketten. Tizenhárom. A résztvevők felénél több. Nagyon sok. Eddig még nem volt erre példa. Nem, mert nem voltak vérmes Hivatásosak, és nem volt sivatag Aréna. Már csak tizenegy. Már csak ennyien vagyunk. Charlotte, Christian, Alexander, Isabelle, a negyedik beli lány, Phoebe, Carlos, a nyolcadik beli fiú, Sarah, Harry és én. Harry Black is túlélte. Nem tudom, nem kéne ezzel foglalkoznom. De amint eszembe jut a fiú, és az apja, rájövök, hogy még is jó hogy túlélte. Közelebb van a győzelemhez, és az apja segítéséhez. De én is közelebb vagyok. De viszont csak egyetlen győztes lehet. Csak egy. Érzem, hogy ismét begörcsöl a gyomrom, ahogy a címer lassan eltűnik. Az éjszakai égbolt hirtelen ismét elsötétül, majd mindenre nagy csöndesség száll. Tehát tizenhárom. Már csak tizenegyen vagyunk játékban. Óvatosan sóhajtok egyet, és egy pillanatra hátradőlök. Mindenen csak sötétség és nagy csönd honol. Talán mi lesz, ha esetleg éjszaka az idő lehűl. Ha nem lesz végig ilyen nagy meleg, és szárazság. Istenem, de jól esne egy kis eső. Úgy érzem magam,mint egy nagy szivacs, amelyből minden vízet kiszívtak. A fejem fáj, a torkom kapar, a bőröm pedig éget. Hiába a palack víz, egy kis eső, nagyon jót tenne. Nem lehet, hogy mindenhol ekkora a szárazság? Talán valahol van egy oázis? A kezemet a forrón perzselő homlokomra teszem, és néhány csepp vízzel próbálom nyugtatni. El sem merem képzelni magam. Bizonyára piros vagyok, beesett arccal és hámló bőrrel. Hogyan fogom kibírni még hetekig ezt? Hátradőlök a homokban, és egy pillanatra behunyom a szemem. Nem figyelek semmire, nem cikáznak a gondolataim, egyedül a sivatag hatalmas csöndjét hallgatom, miközben az arcomat dörzsölöm. De jól esne egy kis eső. Csak egy pici. Nem kérek többet, csak néhány csepp aprócska esőt. Nagyot sóhajtok, és tovább fülelek. Mindenhol csak csöndesség, sehol egy mozgolódás,  esetleg állat neszezése. Sem ciripelés, sem madárdal, mint otthon a 12. Körzetben. Mint otthon. Csak csönd és csönd és csönd és… Hirtelen kinyitom a szemem. Mintha hallottam volna valamit. Esetleg valaki van a közelben? Felpattanok, és összehúzom magam. Mi lehet ez a hang? Egy pillanatig csak a nagy csöndességet hallom. Csak a csöndet. Bumm! Bumm! Bumm! Három hatalmas nagy dörej hasít a csöndbe. Dörej. Dörgés. A pupilláim hirtelen kitágulnak. Mennydörgés!