18. fejezet I.

         

A pupilláim hatalmasra tágulnak, és ösztönösen felkapom a fejem. Mennydörgés? Mennydörgést hallottam? Az eddigi csöndbe ismét belehasít a hang, erősen, dobhártyarengetően. Dörgés. Ez biztosan az. És ahol dörgés van, ott esőnek is lennie kell. Eső! Az elgémberedett lábaim hirtelen újra életre kelnek, ahogy felpattanok, s nem gondolok semmire, csakis a hangra. Az eső, a gondolat, hogy van csapadék az Arénában, az egész testemet felébreszti, és bizsergő érzéssel járja át, mintha azt mondaná: van remény! Igenis van remény! A fejem fájdalma mintha rögtön elmúlna, ahogy meghallom a hangot, az éltető hangot, és ahogy mindent eldobva, még jó hogy felvettem a táskámat, loholok egyenesen a hang irányába. A szívem erősen dobog, és mindenemet átjárja az érzés, hogy talán, valahol még is van eső. Itt az Arénában. Nem vagyok biztos, nem tudok semmit. Csak a hangot hallom, a hangot, ami felébreszti bennem a reményt, ami miatt van értelme homokbuckákon át, a sötétben gázolni. Mert valahol eső van. A bőröm perzselésére, és a szárazságra gondolok. Mennem kell! A sötétben semmit sem látok, egyedül a hang után futok, át a hatalmas homokbuckákon, miközben a cipőm megtelik homokkal, és néha bele is süllyed. Nem gondolkodom logikusan. Hogy nem e egy Hivatásos terv, esetleg nem bolondultam e meg, és képzelődöm, csakis az ösztöneimre hagyatkozom. Az ösztöneimre, miszerint mennem kell. Hatalmasakat lihegek, ahogy felgázolok egy hatalmas buckán, oda, ahonnan jön a hang. Sivatag. Talán ott nem is lenne víz? Még is felgázolok, miközben, a kezem az oldalamra szorítom, és hangosan fújtatok. Eső. Ez lebeg a szemem előtt. Ahogy az utolsó lépéseket teszem, hirtelen halvány fénycsóvára leszek figyelmes, amit talán a villám okozott. Fel kell mennem! A hátamra igazítom a táskámat, miközben fújtatva, kifáradva és reménykedve állok meg a domb tetején, a domb tetején, ahonnan jött a dörgés. És ahol állok. És ahol most valamit látok. Valamit, amiről egy pillanatra azt képzelheti az ember, hogy szemkáprázat. Hogy csak képzelődik, hogy valami hülyeség. Én is pislogom egyet, ahogy a kezem a szemem elé emelem, és végignézek a tájon. A buckán túl, ugyanis már csak kevéske homok húzódik, nagyon kevés. A homok után pedig valami, mintha egy láthatatlan, fal lenne, egy elmosódott, hosszú sáv, amely végig szegélyezi a területet. Mintha a sivatag hirtelen véget ért volna, és utána ott van ez a fal, ami mögött ki tudja, mi van. Mintha egy üvegajtó lenne, ami elválasztja a nagy sivatagot valami mástól. Valami mástól. Az elmosódott fal mögött ugyanis dörgést hallani, dörgést és villámlást. És elmosódottan igaz, de zöld színt lehet látni. Mintha egy új világ lenne, a sivatag után. Mintha ott lapulna egy másik Aréna. A lábaim ösztönösen az útjukra indulnak, le a lejtőn, egészen az elmosódott falig. Ott van előttem. Mögötte dörög, és villámlik. Egy elválasztó kapu. Egy pajzs. Mielőtt bármit is gondolnék, erősen nekilököm a kezem ennek a láthatatlan falnak. Lehetne erőtér is. Akár egy üveges felület, amiről a kezem visszapattan. De nem. Ez egy egyszerű, elválasztó láthatatlan fal, amin át lehet hatolni, egyszerűen át lehet menni. Egy pillanatig tétován állok a fal előtt. Még soha nem láttam ilyet. Az Arénát részekre tudják osztani, de nem ilyen módon. Nem egy egyszerű, elmosódott fallal, amin egyszerűen át lehet lépni. Mintha ez lenne a leg szürreálisabb dolog, amit valaha láttam. Tehát az Aréna nem csak sivatag. Nem csak.. És ekkor erősen behunyom a szemem, és átlépek a falon. Semmi fájdalom, semmi vibrálás. Mintha egy egyszerű kis burok lenne. És ekkor megérzem az esőcseppeket a fejem fölött. Meghallom a dörgést, és a villámlást. Körülöttem minden zöld színű, esős, csapadékos, és a területet furcsa fák szegélyezik. Egy új rész. Egy új Aréna. Egy pillanatig a fejem az ég felé fordítom, és hagyom, hogy átázzon a ruhám, hogy a cseppek végigfolyjanak az arcomon, lágyan simogatva azt. Esik. Egy új területen vagyok. Egy új területen, ahol esik az eső, és villámlik. Tehát nem egy átlagos sivatag Aréna. Csak állok, és áztatom magam. Hogy végre mindenem vizes legyen, hogy

lehűsöljek. Mintha imádkoztam volna. Esőt szerettem volna. És itt van. Egy új rész, ami esős. Tehát nem egy egyszerű sivatagi Aréna. Nem csak egy. A bőrömön érzem, hogy már nem perzsel annyira, és a torkom sincs kiszáradva. Eső! Eső! Hirtelen egy hatalmas nagy dörrenést hallok, majdnem kiugrok ijedtemben a bőrömből. A mellettem álló fa, recsegve és hangos dörrenéssel dől ki, és a cipőm mellett ér talajt. Még pislákol a villám nyomaitól, amely az előbb kidöntötte a hatalmas óriást. Villámlik. Idegesen nézem a hatalmas, és fekete fát, mely az előbb még itt állt. Villámlik. Hirtelen ismét egy dörrenést hallok, s tudom, hogy mi jön. Idegesen futok arrébb, nehogy rámessen a következő faóriás, és nehogy velem is villám végezzen. Villámlik. Egy, kettő, és több fa dől ki mellettem, amitől egyre idegesebb és idegesebb leszek. Itt vagyok, ezen az új területen. De nem csak esik. Sorra dőlnek ki a fák. Hirtelen egy hatalmas dörejt hallok. Hangosabban és erősebben, mint a többi. Egészen közelről jön. A bal fülem mellől. Ekkor hatalmas recsegést hallok. Villanást. Markolást a csuklómon. Fájdalmat a bal vádlimban. És sötétséget.