5. fejezet II.

Halihó! Na, most lehet hogy kicsit hosszú leszek, és senkit sem akarok untatni, de ezt muszáj leírnom. Szóval azt vettem észre, hogy ezek a sztori folytatások, második részek nem mennek valami jól. És igen, nehezebb is, ismerjük a szereplőket, és az olvasók is ismernek téged, így kell hozni az új fejezeteket, valami teljesen új folytatást. Mert ha van egy új sztori, persze, többen kíváncsiak rá, de itt már mindent ismerünk, és megvan a kihívás. És sajna mostanában nem minden fanfic megy jól, köztük talán ez is. Mert van, hogy elveszik az érdeklődés, elvesznek a komik, a pipák, az olvasók, valakinek elmegy a kedve az írástól. És sajna ez is elég döcögősen megy, nem tudom, hogy kíváncsiak vagytok e a folytatásra. Na de, én ezt szeretném befejezni. Szeretném végigvinni nektek is a neten Prim történetét, szeretném, ha megmaradna, ha tartana tovább. Szóval kérlek, ha szerintetek is így van, akkor jelezzetek, mert félek, hogy kezdi elveszteni az érdeklődöttséget a blog. (és sajna mostanában igen sok más fic is) szóval én itt leszek, kitartok, és végigviszem, de szükségem van rátok is. Remélem tetszeni fognak a fejezetek és a fejlemények is, szóval jó olvasást :)
                                                                                                               
  

Egy gyönyörű, zöld réten lépdelek. A lábamat csiklandozzák az aprócska fűszálak, miközben elhaladok mellettük, s az orromban érezni a virágok csodálatos szagát, mint tavasszal, amikor minden feléled. A rét végén egy erdő áll, olyan, mintha öreg fenyves lenne, melynek nagy, szinte égig érő fái vannak, s odabent a sötétség uralkodik. Nem akarok bemenni az erdőbe. Itt minden olyan szép, mintha csak egy festmény lenne, és olyan nyugodt. Ezt semmivel sem szeretném megszakítani. De ekkor viszont hirtelen meglátok valamit a fűben, amely a lábam mellett árválkodik. Óvatosan lehajolok hogy felvegyem, de ekkor hirtelen éles fájdalom hasít a karomba, s a kezem ösztönösen elengedi a valamit. Egy virágot. Egy fehér színű virágot. És ekkor a szívem egy hatalmasat dobban, és érzem, mintha valami távoli erő mindent elkezdene kiszippantani belőlem. Egy fehér rózsa. És utána még egy, sőt több. Egészen az erdőig fehér rózsákból álló ösvény vezet. Nem akarom, de a lábaim még is elindulnak a nagy sötétség felé, s hiába próbálok ellenkezni, bevisznek a sűrűbe. Az erdő szélén van az utolsó virág, amely talán nagyobb, mint az eddigi összes, s van rajta valami. Vér! Érzem, hogy a kezemet átáztatja a vörös valami, miközben felemelem a virágot. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, s éppen sarkon fordulnék, amikor meghallok egy hangot. Egy hangot, mely mint a jeges kéz markolja meg a torkomat, s kezdi fojtogatni. „Nem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel”. Hátrafordulok, hogy megkeressem a hang forrását, de a jojózó szemeim semmi mást nem látnak, csak rózsákat. Fehér rózsák vesznek körül engem, mintha csak el akarnának kapni. Érzem, hogy a kezem a virágot markolja, s nem akarja elengedni, miközben a fülemben cseng a szó „Sosem gondoltam volna, hogy ennyi bajom lesz az Everdeenekkel”. Ekkor hirtelen fény gyúlik az erdőben, s meghallom, hogy valaki felém igyekszik. A rózsa még mindig a kezemben van, de ekkor meglátok egy másik alakot. Isabelle az, fehér ruhában, s mennyei fénnyel körülvéve, fekete haja szinte lobog utána. Az arca mosolyog, miközben a bal kezembe nyom valamit. Egy fehér papírlapot, rajta az én dőlt betűimmel. A beszédemet, melyet titokban írtam a Második Körzethez.

-          Olvasd fel. Hidd el, nem lesz baj. Add meg az elnöknek. – suttog a lány, miközben megpróbálja kiszedni a kezemből a rózsát. De nem sikerül neki. A kezemben megmarad a rózsa, s a másikból kihullik a papír, Isabelle pedig hirtelen eltűnik. De ekkor lobogó lángok között találom magam. Mindenhonnan körülvesznek, a perzselő hőségükben hirtelen a szívem is hevesen kezd dobogni. El fognak pusztítani! És ekkor meghallom a  nővérem kiáltását, mintha engem hívna. Mintha azt akarná mondani, hogy vigyázz, Hivatásosak. És nem csak ő kiabál. Anyu, apu, Harry, Annie, Sarah, Isabelle, Gloria és Peeta kiáltásait is meghallom. És fegyverek csattanását. Érzem, hogy a lábam hirtelen összerogy, s a lángok közepén térdre esem. Szükségük van rám. De én bent vagyok, ők pedig kint. Nem akarom! Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan a füst a torkomat veszi célba. Itt fogok veszni. Hirtelen meglátom, ahogy a kabátom ujja meggyullad, és körülöttem minden lángokban áll. Ott fekszem köhögve és kiabálva, miközben a szeretteimen próbálok segíteni. De már nem tehetem. Az utolsó pillanatban

meglátok a lángokban három valamit. Egy fehér rózsát, egy fecsegőposzátát, és egy fehér repülő madarat.  S ekkor hirtelen egy bomba robbanását hallom. Elsikítom magam, miközben behunyom szemem. Végem van, a lángok csapdájában állok. Vége! Olyan kicsire húzom össze magam, ahogyan lehet, miközben még egy utolsó kiáltást engedek meg magamnak. De ekkor hirtelen megérzek két meleg kezet a vállamon. Mintha valaki, valamelyik távoli dimenzióból próbálna hozzám beszélni, és rázni a  vállamat. Segítség! És ekkor kinyitom a szememet. Olyan hirtelen történik, hogy a szívverésem egy pillanatra szinte megszűnik, ahogy szembe találom magamat egy kék szempárral. Valaki itt van, és a vállamat rázza. Remegve az oldalamra fordulok, amikor hirtelen kitisztul előttem a kép. A szobámban vagyok a vonaton. Odalent fekszem a földön, és a takarómat is magammal rántottam, miközben össze vagyok görnyedve s a homlokomról patakokban folyik le az izzadság. Az ajtó félig nyitva van, s egy halvány lámpa ég a szobámban, kicsit megvilágítva azt. Mellettem a földön pedig Harry Black ül, miközben két kezével erősen rázza a vállamat, és látom, amint a szemeiből félelem áramlik ki.

-          Prim? Még is mi történt? – lihegi a fiú, miközben lassan megfogja a karomat és besegít az ágyba, majd felveszi a takarómat is. Snow elnök. A rózsák. Isabelle és a lángtenger. Mind csak álom volt. Nem haltam meg. Csodálkozva megnézem a kezemet, amelyen kabát helyett pizsama van, és egyáltalán nem ég, sőt még fájdalmat sem érzek. De a szívem olyan hevesen ver az emlékekre, hogy egy szót sem bírok kinyögni. Látom, ahogy Harry elviharzik, és egy pohár vízzel tér vissza, amit a kezembe nyom, s óvatosan felveszi a takarót, hogy betakarjon vele.

-          Rosszat álmodtál? – kérdezi egy kicsit nyugodtabban, mintha ő maga is észrevett volna valamit, miközben az ágyam szélére ül. A kezemet óvatosan a szívem közelébe emelem, ahol érzem, hogy még mindig dobog, ahogy eszembe jut az elnök, és a madarak.

-          Harry… ne menj el kérlek! – nyögöm ki, miközben erősen megfogom a fiú kezét, szinte megszorítom. Nem tudom mi lenne, ha elmenne innen, s ha ismét megrohamoznának ezek a képek. Még eddig egyszer sem álmodtam rosszat a Viadal után. De már közel van a Második Körzet.

-          Nem fogok elmenni. – feleli a fiú kedvesen, miközben leül mellém, s óvatosan átkarolja a vállamat, mire én ösztönösen odahajtom a fejemet. Még soha nem mutattam magamat gyengének, és ennyire sebezhetőnek Harry társaságában. De most még is úgy érzem, hogy képtelen lennék. Vannak az életben olyan pontok, amikor senki, de senki nem tud erős maradni, hiába is próbálja. Hallom, ahogyan a fiú szíve is erősen dobog, pedig vele nem történt semmi rossz. Csak az ágyam mellett talált kiáltozva.

-          Mikor érünk oda? – nyögöm ki halkan, miközben óvatosan próbálok nagyokat lélegezni, de a képek még nem tűnnek el a fejemből.

-          Ha jól számolom három óra. Prim, elárulod, mit álmodtál? – kérdezi Harry.

-          Én… mindenfélét…. Isabelle-ről. – felelem remegő hangon. Nem mondhatom el neki, hogy az elnökről is álmodtam. Hogy mit mondott nekem. Az interjú pillanatában megfogadtam, hogy ő erről nem fog tudni. Mert mindent én magam és a hülye reményem okozott. Erre a gondolatra ismét remegni kezdek, s a fogaim összekoccannak.

-          Próbáld meg elfelejteni. Isabelle már nagyon jó helyen van. – suttogja miközben óvatosan kisimít egy tincset a szememből és megpróbál rám mosolyogni. De ő nem látta mit tett a lány. Hogy engem mire kért. Egy pillanatig elhallgatok, és behunyom a szemem, hátha sikerül valami jóra gondolnom, ami ezt elfelejteti.

-          Te álmodtál már rosszat az Aréna óta? – kérdezem halkan a fiút, aki, mint most rájöttem, nem pizsamában van, ugyanabban a ruhában ül itt, amiben az esti fogadáson volt.  Tudom, hogy Annievel beszélt, mindig megvárja az időeltolódást.

-          Néha, de nem fontos. Nem mondtam, mert veled eddig minden rendben volt. Te nem álmodtál azóta semmi rosszat, csak most ugye? – mert velem minden rendben volt. Azért nem szólt nekem. Egy pillanatra a szívemet jóleső érzés árasztja el, mintha forró teát ittam volna, s az szétárad a mellkasomban.

-          Bármi van, nyugodtan szólhatsz. Győztesek vagyunk és ez ezzel jár. – suttogom, miközben óvatosan a fiú felé fordulok. Most kék szemeivel maga elé mered, mintha az ő álmán gondolkodna, és látom, hogy kissé még remeg valami miatt..

-          Kimegyünk? Már nem tudnék aludni. – felelem, miközben ő is rám néz. Egy pillanatra csak a szemeibe nézek, azokba a hihetetlen kék szemekbe, miközben a gyomromban ismét görcs keletkezik.

-          Rendben. Kérünk egy jó teát. – mosolyodik el, miközben kissé közelebb hajol hozzám. Igyekszem elfelejteni a rosszat. A tűzben repülő galambot és a rózsát. De miközben Harry megcsókol a szemeim előtt megjelenik a kép és ismét eláraszt félelemmel. Melyik fog korábban elégni? A rózsa, vagy a fehér madár?

-          *

-          Katnisst és Peetát is kint találjuk a nappaliban. A nővérem feje Peeta ölében van, és még Peeta nyugodtan beszél hozzá, ő maga elé bámul.

-          Ó sziasztok! – néz ránk a fiú, mire mi belépünk a nappali kocsiba. A lábaim még mindig remegnek és kétlem, hogy ezt el fogom felejteni máskor is. Melyik ég el korábban? A nővérem hirtelen dühösen felpattan, és majdnem azt hiszem, hogy Harrynek készül neki rontani, de végül csak megáll mellette.

-          Mi van veletek? – bámul ránk karikás szemeivel, miközben feltartja a mutatóujját.

-          Primnek rémálma volt. Éppen meghallottam a másik szobából. – feleli Harry teljesen nyugodtan, mire a nővérem egy pillanatra elgondolkodik, majd megveregeti a fiú vállát.

-          Miről van szó? – néz rám hirtelen, mire a szemeimet a padlóra függesztem. Nem akarok most erről beszélni, és remélem, hogy ezt a nővérem is tudja.

-          De ha már itt vagyunk, rendeljünk valamit inni. Mindjárt felkel a nap, és Effie pedig feléled. Addig lehetünk nyugton. – mosolyodik el Peeta, miközben felkel a kanapéról, hogy bemenjen az étkezőkocsiba. Mindjárt felkel a nap. Ez pedig egyet jelenthet. Hamarosan megérkezünk a Második Körzetbe. Isabelle otthonába.