5. fejezet I.

Üdv mindenkinek ismét. Hát végre, eljött ez is, tavaszi szünet van!! Bár a kezemen egész nap a Spring Break felirat díszelgett, most már hozzáírtam, hogy Start :) Nos, mindenkinek jó szünetet, finom csokikat kívánok (ójee) ne a meg locsolókat a lányoknak :D (mit ne mondak boldog lennék, ha beállítana Theo James) és persze jó olvasást. Remélem tetszeni fog a fejezet, s bár mostanában nem nagyon jön komi, nembaj, köszönöm azért, hogy itt vagyok, köszönöm a megtekintéseket, és a pipákat, jó olvasást :)
                                                                                                   

A frissen rózsaszínre festett körmeimet az autó üvegére helyezem, miközben hagyom, hogy szépen lehűsítse azt. Úgy érzem magam, mint akinek az ereiben csak úgy száguld az adrenalin, és attól félek, hogy a szívem olyan hangosan zakatol, hogy bárki meghallhatja. Legszívesebben itt helyben megfognám azt a karkötőt, s letépve magamról sírva elrohannék messzire, hogy ne is térjek vissza. Vagy beszélnék a nővéremmel, valaki olyasmivel, aki képes engem meghallgatni. De most nincsen itt. Az állomásról minden egyes embert külön visznek el a főtérig, hatalmas nagy fekete autókban. Nincs itt senki sem, akinek elmondhatnám a fájdalmamat, akibe belekapaszkodhatnék. Olyan ez, mint egy néma kiáltás. Hihetetlenül zavaró, de ami még rosszabb, elveszi az erőmet. Mert hiába akarok kiabálni, a torkomon nem jön ki hang, és az erőlködésbe már mindenem belefáradt. Az egész úton úgy érzem magam, mint akit a vízben fojtogatnának, ami ráadásul túl hideg, kiabálok, és mindenem telemegy vele, egyre húz le a mély, de hiába. Nem hallják. A kocsinkban csak is az előkészítőim utaznak, valamint Gloria, akinek talán megemlíthetném a dolgot. De ahogyan eszembe ötlik hirtelen ismét megijedek, s a sikoltás csak folytatódik, némán, bennem. A remény. A remény. Félek tőle, hogy valóra válik az, amit apu mondott. De képtelen vagyok elhinni. Eközben a kocsink a hatalmas Körzetben száguld, s hiába nézek, ki, az elmémet mintha egy ködös függöny takarná el, és nem engedné, hogy felfelé nézzek, ki a világra. A remény. A remény. Hirtelen azon kapom magamat, hogy egy hangos, szinte süvítő hangot hallok, egy hangot melyet több is követ. Mint a hatalmas orkán olvadnak össze, s a kocsi motorja hirtelen leáll, s a csapattagjaim lassan egymás után kezdenek kikászálódni a belsejéből. Végül Gloria feje jelenik meg előttem, melyen egy hatalmas mosoly terül el.

-       Prim, ébresztő! Gyere, itt vagyunk! – legszívesebben erősen megütném magamat, hogy minden gondolatom elszálljon, de amint ránézek a karkötőmre, hirtelen elfog a remegés. Kint kamerák vannak, kamerák, és több ezernyi ember, akik elé nem léphet úgy egy ifjú győztes, hogy mindenéről folyik a verejték, az arca pedig szinte hullasápadt. Megpróbálom lehúzni a ruha ujját, hogy elrejtsem a karkötőm, miközben lassan mosolyt erőltetek magamra, ahogyan kiszállunk a kocsiból. Egyenesen a Polgármesteri Hivatal elé. Hirtelen azon kapom magam, hogy a szám hatalmasra nyílik döbbenetemben, ahogyan észreveszem a szinte magasba törő épületet, s az ezernyi Békeőrt, akik mint a cövek állnak előtte. Nincsenek bányászok, éhségtől szenvedő gyermekek, nincsen semmi, ami a Körzetünkre emlékeztetne. Magasba nyúló házak, több ezer ember, akiken alig látni, bármi betegség nyomát. Az Első Körzet. Luxuscikkek, emlékeztetem magam, miközben Effie vigyorogva beterel

engem és Harryt a Hivatalba, ahonnan majd kilépünk a színpadra. A fiú csapata sem lehetett rest, Harryn most egy öltöny szerűség feszít, és hatalmas kék szemei szinte ragyognak a napsütésben, ahogyan óvatosan felém lép, és elmosolyodik.

-        Nagyon szép vagy Prim – alig van időm rá, hogy előjöjjön a remegésem, és a hasi görcsöm, mert mellettünk egy igen furcsa ember , akinek mikrofon van a fülébe csíptetve elkiáltja magát, hogy megjöttek a győztesek, indulhat a show. A show hallatára rögtön remegni kezdenem a lábaim, de Harry erősen megszorítja a kezemet, miközben a másik szabad kezével néhány papiros emel fel. A szövegeink. Hatalmasat sóhajtok, és próbálok nyugodtan lélegezni, nehogy itt, az első helyen ájuljak el. Kamerák, riporterek. Hirtelen kiver a víz, és alig hallom meg, ahogyan a polgármester dübörgő hangon bejelenti a két győztest. A következő pillanatban pedig már kint is vagyunk, a kapuszárnyak kitárulnak, nekem pedig a szemem elé tárul a látvány, a több ezrernyi ember, és a kamerák, melyek szinte az arcomba közelítenek. Mintha százan, sőt ezren állnának ott lent, hogy figyeljenek bennünket, ahogyan lassan a színpad közepére sétálunk. Harrynek mintha nem okozna gondot a mosolygás, és integetés, én viszont remegek, ahogyan érzem, hogy a verejték lassan eláztatja az arcomat. A színpad előtt két is emelvényt állítottak föl, az egyiket Christian, a másikat pedig Charlotte emlékére. Hirtelen eszembe ötlik, a nőcsábász arca, aki félmosollyal csábította el a kapitóliumi lánykákat, és aki először volt Phoebeék áldozata. Hátba szúrták a szövetségesüket. És Charlotte, akiről alig tudok valamit, csak azt, milyen magabiztos volt, és az utolsó pillanat, amikor megláttam, hogy a légpárnás felemeli a holttestét. Hirtelen megremegek, és mintha hideg rázna át, hiába próbálom tartani magamat. Az elmémben csak ők forognak, hogy ők is a Kapitólium áldozatai lettek, majd megjelenik a galamb, ami a csuklómon fityeg. Hirtelen megérzem a súlyt, ami mintha újra le akarna húzni, s félek, nem fogok kapni levegőt. Itt van. Harry elmondja a beszédeket, majd a polgármester, egy egy rózsaszín virágokból álló csokrot nyújt át nekünk, ezután pedig mosolyogva, illetve Harry mosolyogva, én viszont remegve távozom a színpadról. Hiába, képtelen vagyok elfeledni, mintha egy erős súlyt cipelnék, s nem tudnám letenni. Mikor lejövünk a színpadról Effie meg is jegyzi nekem, hogy talán keveset aludhattam, azért néztem ki ilyen furcsán, de amint szembetalálkozom Katniss vádló, és kíváncsi tekintetével, rögtön tudom, neki kell elmondanom. De nem most. Este pedig egy nagy vacsorán veszünk rész, amelyhez Gloria rövid, ezüstszínű ruhát ad rám,ami passzol Harry ezüst nyakkendőjéhez. A fogadás csodálatos, finom ételek ezreitől roskadoznak az asztalok, s egy táncparketten ropják a táncot, mintha egy igazi mini Kapitóliumban lennénk. De én nem érzem jól magam. Mintha kevesebb lenne az étvágyam, pedig mindent megpróbálok megkóstolni, s bár táncolok, Harryvel többet is, de még Peeta is felkér, valami furcsa érzés nehezedik rám. Tudom, hogy mi az. Ha vége van, a vonatunk tovább robog, egyenesen a Második Körzet felé. Nem fogom tudni elmondani a nővéremnek, hogy mi is történt, mert talán ebben a pillanatban is figyelnek. A Kapitóliumnak a falban is vannak emberei. Valamint a másik félelmem, hogy ez a Körzet Isabelle hazája. Isabelle. Lehet, hogy eddig nem tudtam, de félek, szembe kell néznem valamivel. Tudom, hogy az elkövetkezendő időben nagyon nehéz feladatok várnak majd rám.