6. fejezet I.

Nos, elnézést kérek, hogy tegnap nem hoztam nektek részt, de ma már itt van, méghozzá egy igen hosszú, és remélem izgalmas rész is. Szinte mindegyik fejezetet imádom, de az eddigiek közül szerintem ez áll a szívemhez a legközelebb, és remélem, hogy nektek is tetszeni fog. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok az eseményekhez, és izgulok, hogy remélhetőleg tetszik majd nektek. A furcsa, hogy a cselekményét legalább egy féléve, sőt több mint egy féléve kitaláltam, szóval... jó olvasást. És itt egy kis mondat, ami szerintem igaz ehhez a fejezethez
                                                        "Gyógyító vagyok."
                                                                                                                                      

A szavaim megdermednek a levegőben, s miután elhagyták a számat, nem tűnnek el, hanem ott maradnak a téren. Úgy érzem magam, mint annak idején az Aratáskor, amikor felolvasták a nevemet, és már tudtam, hogy mi fog történni. Most is így állok. Elolvastam egy olyan dolgot, melyet nem lehet többet visszavonni, elmondtam azt, amit igazából gondoltam Isabelle-ről. És nem lehet, hogy ez a perc csak úgy hirtelen eltűnjön. Azon kapom magamat, hogy a Téren hirtelen hatalmas lett a csend, az összes eddig viháncoló ember megállt, és mintha minden egyes fekete szempár rám szegeződne, ahogy a színpadon állok, és magam elé bámulok.

-       Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm. – suttogom magam elé, miközben egy kicsit távolabb állok a mikrofontól és arra számítok, hogy most majd mond valamit a Polgármester, majd megkapjuk a csokrokat és elindulunk. De senki sem mozdul. Az egész tömeg ledermedve áll, miközben még maga a Körzet vezetője sem mozdul meg a helyéről. Mindannyian engem néznek. A fekete hajú lány is, akinek mintha csillogna valami a szemében, miközben a fejével bólint egyet. A csönd talán túlságosan is hosszúra nyúlt, senki sem mozdul, és még a légy zümmögését is hallani lehetne. Óvatosan nyelek egyet, miközben arra készülök, hogy ismét megköszönjem a mikrofonba, amikor hirtelen meghallok egy hangot. Nekem a fülem már túl jól hozzászokott az ilyenekhez, nekem, aki kiskorától kezdve gyógyít. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan ismét meghallom. Sírást hallok valahonnan. Panaszos sírást. A Körzet polgárai még sehova sem mozdultak, éppen ezért sikerül látnom a negyedik sor környékét, ahonnan a hangot feltételezem. Míg mindenki áll, egy kislány a földön ül szélen, miközben az ujját szopva panaszosan sír. Látom, ahogy a könnycseppek legördülnek sötét arcocskáján. Hirtelen úgy érzem magam, mintha a szívembe markoltak volna, ahogyan meglátom a gyereket, az én lelkemet is elfogja a fájdalom, és az elkeseredettség. Ezért vagyok én gyógyító. Mert úton, útfélen minden embert megsajnálok, és átérzem a fájdalmukat. Mert gyenge vagyok. Gyenge. És hirtelen a lábaim ekkor ösztönösen megindulnak, lefelé a színpadról, egyenesen a sáros föld felé. Egy Békeőr sem igyekszik felém, senki sem szól rám, csak megyek, hogy egyre közelebb legyek a síró gyerekhez, miközben csak annyit veszek észre, hogy a többiek tekintete követ engem. Na meg persze az összes kamera. De nem foglalkozom vele, mert érzem, én magam is el fogom sírni magam, ha hagyom, hogy ez a kislány tovább szenvedjen. Óvatosan átvágok a harmadik soron, mikor meglátom őt. Olyan hároméves körüli lehet, rövid fekete haja, és szeme van, melyekből pedig csak úgy folynak a könnyek, miközben meglátom, hogy remeg. Mintha valaki teljes erőmből a szívembe markolna, ahogy ránézek a szegény kislányra. Én ezt nem bírom nézni. Amint odaérek leguggolok a földre, hogy a szemeim egy magasságba legyenek a kicsi arcával, miközben érzem, hogy a ruhám szegélye beleér a sárba. A kislány arca tiszta könny, s a szája lefelé görbül, mintha csak a félelmét akarná jelezni. Nem bírom. Majdnem az én arcomon is elkezdenek lefelé folyni a könnyek.

-       Mi a baj? – kérdezem tőle halkan és kissé remegő hangon, mire ő rám néz, nagy kerek, sötétbarna  szemeivel.

-       A lábam…. – kezdi de hirtelen ismét könnyek öntik el az arcát, miközben kezével a térde felé mutat. Oda, ahol egy nagy horzsolás éktelenkedik, sőt mi több, vágás, mely úgy néz ki, mintha egy kő, vagy hasonló sértette volna meg. Eszembe jut, hogy ez mennyire fájna egy ilyen kisgyereknek, mennyire rossz érzés lehet itt ülni. Hirtelen óvatosan kinyitom a kis, narancssárga táskámat, melyet Gloria adott nekem, hogy a színpadra is ki tudjak vinni egy két dolgot. Mint a picike üveg fertőtlenítő, és a ragtapasz, ami mindig van nálam. Nem bírom nézni, ha valakinek fáj valami, ha szenved, és a Körzetben is mindig volt nálam hasonló, hátha baj van. Talán ezért is lettem gyógyító. Mert én nem vadásznak való vagyok. Mindig is gyengébb voltam.

-       Nyugi. Lehet, hogy csípni fog, de meggyógyul. – próbálok rámosolyogni a lányra, miközben a jóddal óvatosan végigtörlöm a térde környékén. Látom, ahogy barna szemeivel arrafelé pislog, miközben a könnyei, még mindig folynak az arcán.

-       Ne sírj kérlek. Holnapra már sokkal jobb lesz. Most keresd meg a szüleidet, oké? – nézek rá, miközben óvatosan ráteszem a tapaszt a lábára, és nyújtok neki, egy zsebkendőt. Egy pillanatra a nagy barna szemeibe nézek, melyek olyanok, mint a csokoládé színe.

-       Nincsenek szülei. Ő árva. – hallok meg a hátam mögül egy mogorva és érdes hangot, miközben rögtön felpattanok. Egy békeőr áll velem szemben, aki mellett én olyan alacsonynak, és kicsinek tűnök, mint még soha. A fejem alig ér a válláig.

-       Akkor hol szokott lenni? – kérdezem halkan, miközben a kicsire nézek.

-       Éjjelre bevisszük a Kiképzőbe. Egyébként a saját dolga. Majd hétévesen beköltözik. – feleli a férfi, mire a kislányra néz. Ott ül a földön egy árva, és picike lány, aki még csak 3 éves, és igaz itt él, de még sem teszek semmit érte. Éjjelre beviszik a Kiképzőbe, a nagy, és gyilkos gyerekek közé. Érzem, hogy tetőtől talpig megborzongom, miközben idegesen beharapom a számat. Hihetetlenül sajnálom ezt a lányt. Hirtelen magam mögött lépéseket hallok, és mire odafordulok meglátom Harryt, aki éppen most jött le ide a színpadról és a nővéremet. Mind a ketten állnak, miközben furcsán tekintgetnek rám. De miért? Látom, ahogy Katniss a kicsire néz, miközben a szemében gondolatok cikáznak, látszik rajta, Harry pedig a Békeőrt kémleli, aki fagyos tekintettel bámul maga elé. Nem hagyhatjuk itt a lányt.

-       Katniss! – nézek a nővéremre.

-       Vigyük fel a színpadra! – suttogom neki halkan, miközben ő egy kicsit közelebb lép a lányhoz, aki a földön ül, és a kötését piszkálgatja. Egy pillanatig a nővéremet nézem, aki ide oda kapkodja a tekintetét köztem és a lány között, majd hirtelen bólint egyet. Harry óvatosan odalép, és felemeli az ölébe, majd lassan utánunk megindul a színpad felé. Ha Katniss egyedül lenne itt, nem foglalkozna ezzel. Az embernek néha jó, hogyha gyenge, de a legtöbbször rossz. Mert a gyengeségtől nem lehetsz mindig bátor, a bátorság, pedig nagyon fontos dolog az életben. Lassan visszalépek a színpadra a mikrofonom elé, és Harryt figyelem, aki átadja a nővéremnek a lányt, miközben ő is a helyére megy. Szinte még hallom a fülemben a panaszos sírást. Nem hagyhattuk volna itt. A tekintetemet óvatosan az emberek felé emelem, akik még mindig állnak, ott ahol voltak. Talán az események miatt nem volt idejük gondolkodni, mert ritka ha valamelyik győztes lemegy a színpadról. Mert az makacsságra utal. Isabelle testvére, a fekete hajú lány is ott áll, viszont az arca most nem sápadt és szomorú. Mintha csillogna valami a tekintetében, valami, ami egy olyan tettre ösztönzi, amelyre a szívem teljes erejéből dobogni kezd. A lány ugyanis a

szájához emeli a kezének három középső ujját, majd lassan felém nyújtja ki, s utána elkezdi mindenki. Mint a futótűz, a Második lakosai tisztelegnek felénk, még Alexander családja, sőt mindenki. Egy Hivatásos Körzet, aki ezt a jelet csak az Arénából ismerik, most így állnak itt. Talán 10 másodperc, talán kevesebb, mert a polgármester, gyorsan gratulál nekünk, majd siettetve átadja a virágcsokrot. De a Körzetbeliek még is megtették ezt, valami olyasmit, melyet a kamerák is rögzítettek, és melyről nem csak itt tudnak. A Hivatásos Körzet tisztelegni kezdett. És ez a kép, ez, soha nem fog elmúlni, bármikor fel tudom majd idézni az agyamból. Hogy mi történt a Második Körzetben. Ezután mintha minden nagyon gyorsan történne. Haymitch leterel a színpadról bennünket, és amilyen gyorsan csak tud, autóba ültet. Nem maradunk megnézni semmit, a csapatunk hirtelen ugyanis elkezdett sietni. Éppen, hogy elköszönünk a Körzettől, már is a vonatnál vagyunk, ahova a nővérem terel be bennünket, feltűnően gyorsan, arra hivatkozva, hogy kifutunk az időből, és sietni kéne a Harmadikba. A kislányt is magával hozza, de olyan hirtelen csapja be a vonatajtót, és úgy távolodunk el a Körzettől, mintha ez csak egy múló álom lenne. Nem tudom, de szerintem nem voltunk itt olyan sokáig, sőt még vacsorára sem maradtunk, amit nem is értek. De amint a vonatunk kifutott, Katniss és Haymitch idegesen elrobog valahova, sőt mintha még Effie is izgágább lenne. Pedig a történtek hihetetlenek. Mintha fel sem tudnám fogni, mi történt ebben a Körzetben, hogy mit tettek ezek az emberek. És, hogy magunkkal hoztunk egy kislányt is, aki árva volt, de most itt van a csapatunkkal a vonaton. Én mintha nem lennék szomorú. ahogyan eszembe jut, hogy mindent elmondtam Isabelle-ről, és remélem, hogy mindenki tisztelni fogja. Csak ezt a nagy sietséget nem értem. Amint belépek a kocsimba felkészülök arra, hogy egy jó meleg zuhanyt veszek, majd utána iszom egy kis teát, s megkérdezem a csapatomat, még is mi ez. De amint belépek meglátok valamit az asztalon, valami fehéret, mely úgy néz ki, mint a papír. Biztosan az eredeti szöveg. Ezt gondolom ugyanis, miközben odalépek, hogy elpakoljam a helyére a papirost. De ekkor meglátok rajta valamit. Néhány sor kacskaringós írást, melynek betűi szinte betöltik a papírlapot. Óvatosan a kezembe veszem, miközben csodálkozva kezdem el olvasni. De a csodálatom hamarosan elmúlik. Ugyanis ez áll rajta:

-       Tudja, hogy mire való a Győzelmi Körút? Akkor viselkedjen ehhez méltón. Vigyázzon magára, Miss Everdeen!