22. fejezet III.

Üdvözlök minden kedves olvasót, Advent harmadik vasárnapján. Már csak egy hét suli, és megkezdődik a híres neves téli szünet. A probléma az, hogy én még az ajándékvásárlás előtt állok, és ötleteim sincsenek. Szóval rám még ez vár. Ti, hogy álltok a karácsonyhoz? Beszereztétek már az ajándékokat? Ti mire vágytok? Ja, és ma este x-faktor döntő. Én pedig remélemremélem remélem, hogy Danics Dóra nyeri meg. De viszont a By The Way-nek, meg ott az a csomó rajongója. Na mindegy, itt már mindenről beszéltem Prim's Storyn kívűl, szóval jöjjön az új fejezet. Remélem a vége kellő meglepetés lesz! :3

Clove <3

                                                                                                                

Kalapáló szívvel osonok odébb egy buckát, mire a madár is utánam száll. Leszáll a buckára és a Hivatásos szót ismételgeti. Van egy tervem. Egy ötletem. Mindenem megremeg, ahogy lassan kikémlelek a homokbucka mögül. Ott a távolban meglátok valamit. Valamit, ami ezüstösen csillog, ahogy a napfény rávetődik, amelynek magas tölcsére az ég felé nyúlik. Ott van egy alak előtte. Ez lesz az. Ez a Bőségszaru. Itt vagyok a Bőségszarunál. A szívem erősen dobog, ahogy a Szarura nézek, majd a kismadárra. Itt vagy Prim! Csináld meg! Most már nincs meghátrálás. A kezemet a számra tapasztom, és lassan beszívom a levegőt.  Itt az idő.  Meg kell tenned. Kalapáló szívvel nézek a madárra, miközben megszólalok. Kissé kiáltok, kissé elváltoztatom a hangomat.

- Alex! Charlotte! – kiáltok kissé remegő hangon magam elé, miközben a madarat nézem. Fekete tollait borzolgatva néz fel rám, miközben a fejét értelmesen billegeti.

- Alex! Charlotte! – kiált vissza, az én hangom. Az én hangomat utánozza. Teljesen ugyanazt mondja, amelyet én ez imént, pontosan úgy szól, mint Primrose Everdeen. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom.

- Alex! Charlotte! Phoebe! Carlos! Segítség! Gyertek, segítség! – kiáltok fel, miközben remegve kémlelem a szarut. Itt ez a kismadár. Benne van minden bizalmam. Ha sikerül megtennem, akkor talán ki tudom szabadítani Harryt. A madárka megszólal, szinte kiált, miközben a szavakat mondja. Te leszel a mindenem. Te aprócska poszáta te fogsz segíteni rajtam.  Meg kell bíznom ebben az aranyos kismadárban. Néhányszor elutánzom neki a szöveget, melyben segítséget kiáltok a Hivatásosaknak. Meg kel tennem. Kalapáló szívvel veszem fel a táskámat, miközben a szarut kémlelem. Ott van! A toromban dobog a szívem, ahogy lassan suttogva odaszólok a madárnak, elhessegetem, mire a picinyke fecsegő mint hatalmas tornádó csap fel a levegőben, és oldalra repül. Csodálatos köröket ír le, fekete tollain néha egy kis fehér is látszik, miközben lecsap, és leszáll egy buckára, olyan 20 méterre tőle. Gyerünk Prim! Ekkor a poszáta dalolni kezd. Nem dalol, hanem kiabál. Az én hangomon, kiabál

- Alex, Charlotte, Phoebe, Carlos segítség! Gyertek segítség! – adja ki a hangot, újra és újra, miközben a tollait emelgeti. És ekkor meglátom az alakot a szarunál. Értetlenkedve, csodálkozva kapja fel a fejét, és megmarkol egy lándzsát maga mellett. Pár pillanatig áll, majd elindul. Elindul ide. Gyerünk Prim! Az ereimben az adrenalin száguldozik, a térdeim pedig remegnek, ahogy látom az alakot, amint a poszáta felé indult, egy másik irányba. Én itt vagyok. Nem lát engem. Nem lát. Most! A lábaim egyszerre emelkednek, és majdnem elbukom a buckán, ahogy kalapáló szívvel kezdek a szaru felé rohanni. Ki tudja, mennyi időm van, hogy visszajöjjön ide a Hivatásos. Gyerünk. Mindenem remeg, és alig hallok valamit a fülemben doboló vértől, ahogy a szaru felé futok. Bárcsak ne lenne itt ennyi homok. Bár egyszerűen tudnék futni. Remegve kapkodom levegőért, ahogy meglátom magam előtt a Bőségszarut, hatalmas, és ezüstösen csillog. Mindenhol a holmik, senki sincsen itt. Illetve. Remegve nézek a szaru tölcsére felé, amely 6 méterre nyúlik az ég felé. Ott lesz! Ott kell lennie. Gyerünk madárka, dalolj! Remegve teszem fel a kezem a szaru fémes oldalára, és a

lábamat óvatosan lendítve próbálok felmászni a tölcsérhez. Mindjárt meglesz! Érzem, ahogy a lábam megcsúszik, és majdnem leesem a szaruról, miközben a számat ijedt kiáltás hagyja el. Nem lehet! Nem eshetek le! Gyerünk! Óvatosan kapaszkodom fel a tölcsérbe, miközben a kezemről és a fejemről az izzadtság folyik. Ez a tölcsér nem is hasonlít tölcsérre. Egy egyszerű belső tér, ahol néhány kis holmi van elszórva. A szívem annyira zakatol, és idegesen kémlelek körül, miközben azon imádkozom, hogy ne jöjjenek vissza a Hivatásosak. Meg kell találnom Harryt. A hátamra vetem a táskámat, ahogy kissé beljebb megyek a belső térben. Minél több időt leszek itt, annál inkább félek, hogy visszajön a Hivatásos, mi lesz, ha már erre tart, ha már rájött a cselre. Majdnem felkiáltok, amikor meglátok valakit mellettem, a sarokban szinte félholt állapotban ül, meg is kötözve. Nem ismerném fel, az arca annyira sápadt és beesett, de amint hirtelen felnéz, a kék szemei megcsillanak a bent lévő félhomályban. Harry az. Teljes erőből levágom a táskámat a földre, és a fiúhoz szaladok. Nem tudom, talán valamikor az interjúk estéjén láttam utoljára, amikor az apjáról beszélt. A súlyosan beteg apjáról. A gyomrom hirtelen egy hatalmasat szaltózik, ahogyan látom hogy van, ahogyan látom az állapotát, s szinte majdnem könnyek gyűlnek a szemembe ennek láttán. Még is mit képesek tenni a Hivatásosak?

- Prim! Mit keresel itt? – hallom meg hirtelen Harry hangját, ami olyan halk, és nyugodt, mikor annak idején a kocsiknál beszéltünk.

- Idejöttem… el kell tűnnünk! Most azonnal- válaszlom, miközben a hangom kissé megremeg, és teljes erőből próbálom lerángatni a kötelet. Eszembe sem jut, hogy késem is van. Nem akarom. Nem akarom használni. Soha többet nem akarok fegyvert használni. Érzem, ahogy a fejemben pörögnek a másodpercek, hogy ki tudja, mikor jön vissza a Hivatásos. Mi van, ha már most is oda tart? A fülemben dobog a vér, ahogy idegesen, és nyögve próbálom lerángatni a kötelet. Nem foghat ki rajtam egy bolond kötél. Harry kicsit oldalra fordul, ahogy a kezénél kezdem rángatni a nagy szövevényt. Hol találtak a Hivatásosak kötelet? Volt itt a szaruban? Remegő kézzel veszem észre, hogy lejött a kötél, mire egy nagyot szusszanok, de a szívem még mindig erősen dobog.

- Menjünk Harry! El kell mennünk! Gyorsan! -  fújtatok nagyokat, miközben az oldalamra szorítom a kezem. A fiú felkap egy táskát maga mellett, és óvatosan megpróbál felállni a földről. Látom rajta, hogy nehezen megy neki, a szemén, is mintha napokig koplalt volna. Pedig látom rajta, hogy igyekszik, ahogy óvatosan próbál felállni. De újra, és újra csak visszaesik, hiába, a sebei, és a rossz állapota miatt nem tud elindulni. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, ahogyan óvatosan lehajolok, hogy segítsek neki. De ekkor hirtelen hangos dobbanásokat hallok. Valami, erős kezek hirtelen a vállamnál fogva fellöknek, és a Bőségszaru fémes oldalához passzíroznak. Fájdalmasan felkiáltok a vállamba nyilalló eszméletlen érzés miatt, amikor hirtelen meglátom Alexander magas alakját. Egyenesen Harry Blackhez megy. És hatalmas kést szegez a torkához.