21. fejezet III.

Sziasztok! Nagyon nagyon szépen köszönöm azt a nyolc pipát és a négy kommentet, örülök, hogy tetszett a fejezet! :) Viszont most itt van egy újabb, amin ma este dolgoztam még, és szerintem a végén rájösztök, miért is nem akartam kitenni. Jó olvasást hozzá! :) A remény legyen veletek :3
C. <3
                                                                                                           

Az alakok már régen eltávolodtak, de én még mindig ugyanott vagyok mint az előbb, és visszafojtott lélegzettel, dobogó szívvel hallgatok. Összefogtak. Csak ők ketten. Hogy levadásszák a többieket. A többieket, beleértve a Hivatásosakat is. Persze lehet, hogy ők meg fogják tudni védeni magukat. De Harry nem. Ha tényleg elfogták, ki tudja megsebesítették, akkor nem. Oda kell mennem. Meg kell mentenem. Senki sem lehet a Hivatásosak foglya, a Viadal legkegyetlenebb versenyzőié. De mi lesz, ha engem is elfognak? Mi lesz, ha igen? Hiszen várnak rám? Idegesen nézem a sötétséget, miközben a fejemben csakis ez a két dolog zakatol. Menjek? Maradjak? Mit tegyek? Nem mehetek oda. De Harry a körzettársam. Illetve nem kötöttünk szövetséget, vagy semmi hasonló. De akkor is, ha Hivatásosak fogja. Csendben és zakatoló szívvel ülök a fán, miközben a gondolataim csak úgy cikáznak, és nem akarnak nyugton hagyni. Az agyamban felvillannak a képek, a beszélgetés, és szinte feltölti a testem adrenalinnal. Kockázathatom magam? Mi  tegyek? Egész éjjel így ülök odafent, egy szemhunyásnyit sem alszol. Csak a fejemben zakatol ez a két dolog. Csak zakatol. És zakatol. A reggel hamarosan eltalál, s a nap csillogó sugaraival bukik fel a láthatáron. Álmosan, és kissé erőtlenül ücsörgöm fent a fán, miközben a napfelkeltét bámulom, de nem úgy, nem olyan frissen, mint annak idején. Gondolkodj! Gondolkodj! Álmosan megdörzsölöm a szemem, és ásítok egy nagyot. Nem aludtam. Nem a legjobb ötlet. Egy pillanatig magam elé meredek, majd hirtelen előveszem a zsákomat, és leteszem magam elé. Óvatosan kipakolom belőle a hálózsákomat, az egyetlen késemet, a kukorica konzervet, és a három szelet kenyeret. Elég ételem van. Isabelle adott nekem konzervet és kenyeret. Egy késem van, harcolni nem fogok. Illetve nem akarok. Én nem a támadó fél vagyok. Hanem a menekülő. Elmajszolok egy szelet kenyeret, miközben folyamatosan dörzsölöm a szemem és az ásításból sincs hiány. Egész éjjel nem aludtam. Hiszen feltűntek a Hivatásosak. Megtudtam, hogy Harry a bőségszarunál van. Láttam őket. Mikor lefelé mászom a fáról, az utolsó egy méteren szabályosan leesem, majd egyszerűen elterülök a földön. A fejem eszeveszetten hasogat, és mindenem fáradt, s a torkomból egy fájdalmas kiáltást préselek ki. Pihennem kéne. Aludnom egy jót. De nem tudok. Nem lennék rá képes. Óvatosan feltápászkodom, majd ismét megdörzsölöm a szemem, mely, mintha most szúrni kezdett volna. Mintha minden homályosabb lenne így, és nehezebben hallanák. Hatalmasat ásítok, ahogy a hátamra vetem a hátizsákom, és lassú léptekkel megindulok. Egy dolgot tudok. Azt hogy melyik irányba menjek. Előre kell mennem, minél távolabb a pajzstól, amely a jeges arénát és a dzsungelt elválasztja. Aztán pedig majd meglátom a pajzsot, ami a sivatagba vezet. Aztán irány a Bőségszaru. A Bőségszaru. Oda fogok menni. A sivatag nagyobb, mint a dzsungel, a jegesről nem tudom mekkora és azt sem mi van utána. De talán egyet tudok. Hogy ha az Aréna kör alakú. A közepén van a sivatag. Aztán a következő tágabb körben a dzsungel. Utána a jeges. És utána. Ki tudja? Talán a jeges az utolsó Aréna? És kik tudnak eljutni oda? Kell hozzá meleg ruha, anélkül a nézők sok-sok fagyhalált néznének végig, melyet a Játékmesterek nem akarnának. Legalább is szerintem, ők az igaz vérengzésre vágynak. Mi nem kaptunk meleg ruhát. Mi van, ha ez azt

jelenti, hogy számítottak arra, hogy fel fog bomlani a szövetségünk. Tényleg? Mi van, ha ezt a Játékmesterek követték el. A fejemben csak úgy cikáznak a gondolatok, ahogy hirtelen észreveszem, hogy a lábam nem tart meg és előreesem. Szuper. Mindenem fáradt, a szemem homályos és fáj a fejem. Mi lenne, ha ledőlnék ide egy percre? Csak egy picit. Nem inkább nem. De hirtelen úgy érzem magam, mint aki felállni sem tud. Mint akinek nincs hozzá ereje. A szemem behunyom egy pillanatra, és az arcomat a tenyerembe temetem. Pihenjek? Mit csináljak? Érzem, hogy semmi erőm sincsen. Nem tudom, mennyit mehettem előre. Talán már közel van a pajzs. El kéne mennem a pajzsig. De érzem, hogy nem lenne erőm hozzá. Csak fekszem, és fáradtan a semmibe révedek. Szerencsétlen helyzet. Nagyon is. Érzem, hogy mindenem szédülni kezd, mire a kezemmel ösztönösen kutatni kezdek, hogy valamibe sikerüljön megkapaszkodnom a földön. Úgy érzem magam, mint egy tehetetlen kis hal, akit kivetett a tenger árja, és hiába akar, nem sikerül visszavergődnie a nagy óceánba. De ekkor hirtelen megérzek valamit, mintha valami langyosan csordogálna le a kezemen. Hirtelen ösztönösen felpattanok, mintha a testem akarna reagálni erre az ismeretlene, miközben eszembe jut, mi  van, ha vér folyik a kezemen. De amint a fáradt szememmel odanézek, és rájövök mi az, a torkomból hirtelen egy folytott sikoly tör fel, és teljes erőmből elhajítom a kezemben lévő valamit. Nagy, lila, olyan akár az apró kis áfonyák az erdő szélén, de még is más. Ez egy éjfürt! A szívem olyan erősen kezd dobogni, mint a hatalmas nagy harang, miközben megpróbálom ledörzsölni a kezemről a bogyó levét. Ismerem az éjfürtöt, és tudom, hogy milyen mérgező hatása van. De mit keres itt az Arénában, ismét ilyen? Hirtelen meglátom, hogy nem csak egy bogyó hever itt, tőlem néhány méterre szintén egy újabb, majd egy újabb. Mintha járt volna itt valaki, aki elhullajtotta volna ezeket. Óvatosan kisöprök egy hajtincset a szememből, miközben lassan felállok, és óvatosan a bokor felé kezdek el lopózni, amerre a sok éjfürt vezet. Érzem, hogy a kezeim remegni kezdenek, ahogyan eszembe jut, mi van, ha találkozok valakivel a bokorban, ha van itt valaki. Ösztönösen a négyes lány, az okos jut eszembe, miközben félresöpröm magam előtt az érdekes cserje leveleit, ahonnan az illetőt feltételezem. De amint átérek a túloldalra, amint a szemem elé tárul a látvány, hirtelen megszédülök. Mintha az Aréna elkezdett volna pörögni, akár egy búgócsiga, és engem is magával rántana. A bokor túloldalán egy nagy rakás éjfürt van, egy csomóban. Lila színe messzire is ellátszik. De amint odaérek meglátok valamit. Valamit, amely kicsi, s alig tűnne fel másoknak. Két nyomot a földön, valaki cipője nyomát. Valaki, aki, itt járt, de már nincsen itt. Óvatosan közelebb megyek a helyhez, a bogyókhoz, miközben a szívem erősen zakatol. A két nyom jól látható a földön, sőt, mintha nem csak kettő, hanem négy halvány folt, nyom lenne itt. Tudom, hogy volt itt valaki. De mi történt vele? Ekkor hirtelen viszont érzem, hogy valami teljes erejéből belebokszol a hasamba, és már nem vagyok képes tartani magamat. A földön ugyanis, a fürtök, és a cipő mellett meglátok valamit, valamit, ami miatt minden eszembe jut. A földbe, a lágy részébe karcoltak valamit, négy aprócska kis sorocskát, mintha valaki levelet írt volna itt. És ekkor a szemem végigfut a földön lévő irományon, de ekkor már késő. Érzem, hogy a fájdalom olyan erősen hasba vág, hogy már képtelen vagyok tartani magamat, s remegő lábaim ösztönösen hátrafelé indulnak. Éjfürtök. Négy nyom. Egy írás a földön. Már nincsenek itt. És ekkor hirtelen teljes erőből beleütközöm a hátam mögött lévő fának, s a fájdalom azonnal a hatalmába kerít. Nincs itt. Nincs itt. Érzem, hogy a szemeimet könnyek homályosítják el, ahogyan visszanézek a helyre. És ekkor meghallom, ahogy elhaló hangon suttogok. Fájdalommal.

- Nem lehet!