23. fejezet III.

Sziasztok! Na, örülök, hogy mindenkinek tetszett ez a kis karácsonyi ajándék meglepi tőlem, de most már itt az idő, hogy meghozzam az új részt. Lesz köze a CF-hez, de direkt van, ezért senki se hordjon le. A percek vészesen peregnek. Közeledik a Viadal vége.......
                                                                                                                            

   

- Prim, ezt nézd! – hallom Harry hangját mögöttem, mire rögtön megfordulok. A fiú mögöttem pár lépésre áll, és kezével az égre mutat, miközben arcán mosoly terül el. Odafönt, a nagy égen ezernyi színes madár köröz, piros, sárga, kék, sőt még lila színű, is miközben hangosan vijjognak, s szárnyaik szinte ritmusra mozognak. Soha nem láttam még ilyen szépet. Ahogy a madarak táncra kelnek, hangversenyeznek egymással, mindig is egy olyan érzés tölt el, mintha csodába csöppentem volna. Úgy egy napja jöttünk át a dzsungelbe, előtte két napig tartózkodtunk a sivatagban. 3 napja, hogy meghalt a két lány. Hihetetlen érzés, még most is megremeg a gyomrom, ha rájuk gondolok. Mostanában egyre ritkábban ér el a bánat, mivel időm nagy részében igyekszem elterelni a gondolataimat. Például a madarakat nézem. Úgy érzem, hogy ha Harry észreveszi rajtam, hogy kezdek talán dühös, vagy szomorú lenni akkor rögtön igyekszik elterelni a figyelmem. Beszélget velem, vagy mutat valamit. Ilyenkor néha alig hiszem el, hogy ilyen kedves velem. A szövetségesem. Nem ismerte a lányokat, de akkor is hihetetlen. Igen, most már csak ő van nekem, ha szabad így fogalmazni. Nem akarom elveszíteni, mint a lányokat. Nem akarok ilyen hibákat elkövetni. Ha egyedül maradok az Arénában, tudni fogom, hogy már régen rossz. Pedig közeledik, egyre csak itt lohol a nyomunkban a Viadal vége. Én pedig még mindig versenyben vagyok.

- Gyönyörű – suttogom magam elé, ahogy a madarakat bámulom.

- Mintha hangversenyt adnának. Azt nézd! – mutat fel Harry egy kis kék madárcsoportra, akik szabályos kör alakban repülnek. Elmosolyodom.

- Csodálatosak. – válaszolom, ahogy beleiszom a kicsiny vizünkbe. Mert már alig maradt néhány deciliter. Vészesen fogy a vizünk, egy ez nem tetszik. De amint felnézek a csodás madarakra, kedvem támad mosolyogni újra, és ez egy pillanatra ismét eltereli a figyelmem. Harry egyre jobban van, este még néha van egy kis hőemelkedése, de hála az égnek nem fertőződtek el a sebei. Így burkolózom a gondolataimba, amik cikázva kattognak a fejemben. Észre sem veszem, amikor Harry hirtelen megfordul, és idegesen nézni kezdi az egyik közeli bokrot.

-  Hallottad? – suttog feszült hangon, miközben látom, hogy megremeg, és kék szemével a tájat fürkészi.

- Micsodát? – fordulok meg idegesen és arra nézek amerre a fiú. Egy állatot? Egy Kiválasztottat? Idegesen nézelődöm, de Harry nem válaszol. Szemeivel a messzeségbe réved, miközben érzem, hogy valami nem stimmel. nagyon nem.

-  Harry. – szólítom meg halkan, és egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Nincs itt semmi hang sem. Sem Kiválasztott biztos egy madár volt. Senki sincs itt. De ekkor hirtelen a fiú remegni kezd, és gyenge hangon felkiált.

- Apa – ekkor meghallok egy távoli kiáltást, mintha sikoltás lenne. Apa. Harry az apja hangját hallottam. Nincs itt semmi. Ez csak egy szimuláció.  De ekkor hirtelen Harry futni kezd, előre, át a bokron miközben végig az apja után kiáltozik. Érzem, hogy megdermed bennem a vér, ahogy a fiú eltűnik, én pedig a sikoltást hallom. Nem lehet. Nem !

- Harry! Harry! Ez csak egy szimuláció! – kiáltok neki, miközben futni kezdek utána. A szívem olyan erősen kalapál, mint egy nagyharang, ahogy átvágok a bokron, és a sikoltás irányába futok. Ami egyre hangosabb. És hangosabb. Mindenem beleremeg, ahogy hallom a hangot. De ekkor meghallok egy másikat. Egy egészen másat. Mire hirtelen mindenem megremeg, és érzem, ahogy a lábamból kifut a vér. Egy kiáltás. És ekkor bekövetkezik.

- Katniss! – kiáltom zihálva, ahogy megfordulok a tengelyem körül. Katniss. Az ő hangját hallottam. Ő

kiáltott. Teljes erővel belecsípek a karomba, de hiába. Érzem, ahogy a lábam önálló útra kel, ahogy megindulok a hang irányába, remegő lábakkal, és kiáltozva. A nővérem. Nem lehet. Nem igaz. Az a nővérem. Mit keres a nővérem az Arénában? Mi ez? Érzem, ahogy a bokor tüskéi megkarcolnak, és ahogy a hajam belegabalyodik az ágakba. Katniss. Mit csinál itt? Ez egy szimuláció. De nem. Katniss. Alig látok, ahogy hadonászva próbálok kiszabadulni a bokorból, miközben a nővérem után kutatok. Hirtelen az egyik ág teljes erőből fejbe vág, mire majdnem elterülök a földön, ahogy négykézláb próbálok kiszabadulni a bokorból. Katniss!

- Prim! Gyere! Hivatásosak! Hivatásosak! – hallom meg a nővérem hangját, mire kiszabadulok a bokorból. Mindenemről folyik az izzadság, a cipőm kioldozódott, a hajam kibomlott, és majdnem berekedtem, ahogy a nővérem után kutatok. Hivatásosak. Hol? Idegesen futok a fák törzsei között, miközben forgok, hogy meghalljam a hangot. A nővérem. Érzem, ahogy a gyomrom teljes erőből begörcsöl, és majdnem elvágódom a földön, ahogy ismét meghallom.

- Vigyázz! Prim vigyázz! – és ekkor feltekintek az égre. Eddig sütött a nap, mindent beterített a fény, és a meleg. De most mintha mindenen a sötétség lett volna úrrá. Hirtelen egy szélfuvallat csap az arcomba, mire teljes erőmből összeborzongok. Miért lett ilyen sötét? Mi történt!? Óvatosan felkászálódom a földről, amint ismét meghallom.

- Hivatásosak! – hirtelen mindenemet átjárja a félelem, ahogy felállok a földről, és futni kezdek. Futni a nővéremhez. Elfutni a Hivatásosaktól. Ahogy felnézek a fákra, hirtelen begörcsöl a gyomrom. Magas fák, szinte óriásként nyúlnak az égbe. Olyan félelmet keltetőek, ahogy a szellő zizegteti a leveleiket. Mintha suttognának valamit. Mintha az mondanák: Hivatásosak. Mindent félhomály, és szürkeség ural. Az eddigi napfény eltűnt, helyét átvette a szürkeség. Mindenen sötétség, félhomály. Remegve kezdek futni, miközben nem törődöm a cipőmmel, vagy a ruhámmal. Hirtelen egy gally megcsapja az arcomat, amely valahonnan a sötétségből került elő. Mintha mindenhol köd gomolyogna. Nem tetszik nekem. Nagyon nem. És ekkor meghallom. Egy fémes csattanást mögöttem. Egy penge volt. Egy fegyver. És hangosan harsanó nevetés, majd lábak dobogását. És ekkor hirtelen valami gyomron vág, olyan fájdalmasan kiáltok fel, miközben erősen a hasamra szorítom a kezem, de alig ha tehetek valamit. Hivatásosak. Sötétség. Félelem. Érzem, ahogy a szívem, akár a nagy harang, erősen dobog, szinte kiugrik a mellkasomból. Majdnem lefordulok a lábamról. Az álmom. A rémálmom, mely mindig vissza és visszatér hozzám. Ez a rémálmom? Álmodok? Ébren vagyok? Mindenem megremeg, ahogy futok, teljes erőből futok. Mögöttem a fegyverek erősen csattognak hallom a lábak dobogását. Hivatásosak. Mindjárt ideérnek. Ez álom? Ez a valóság? Hirtelen az arcomat megcsapja egy gally, ami a sötétségből került elő, és majdnem elbukom egy gyökérben. Erősen zihálok, ahogy futok, úgy futok, ahogy a lábam bírja. Mindenem remeg, ahogy hallom a bakancsok dobogását. Prim, álmodsz! Ez csak egy álom! Egy álom! De ekkor hirtelen elterülök a földön. Mintha minden erőm elszállt volna belőlem. A szívem hevesen dobog, ahogy hallom a hangokat. Itt vannak! Ez nem álom! Ez valóra vált! Hirtelen érzem, ahogy a lábam kifordul alólam. Katniss hangja. Hangos nevetés. Puffanás. Sötétség.