16. fejezet II.

Sziasztok! Íme meg is hoztam a legújabb fejezetet :) Nos a jövőben tervezek majd egy kis dizájnolást a blogon, már ha lesz időm az Aréna és a Viadal tiszteletére. Köszönöm a pipákat és a kommenteket :)) Ja és ezt hallgassátok, én is ezt hallgattam, mikor a fejezetet írtam :) Republic- szép álmokat

                                              "Fekete árnyak a falakon, körbezár ez a hatalom"
                                                                                                                      

Reggel van. Reggel. Egy pillanatig tétován meredek magam elé, miközben felülök lassan a kanapén. A testemet a fáradtság járja át, s mintha fáznék a hajnali széltől, nem csoda, egész éjjel odakint kóboroltam. Reggel van. Hamarosan indulunk az Arénába, oda abba az Arénába, ahol vagy a halál, vagy pedig a győzelem vár rám. A szívem egy hatalmasat dobban, és a gyomrom is szaltózik, ahogy Gloriára nézek. Mennem kell. Be kell mennem az Arénába, be kell mennem, és részt kell vennem a 3. Nagy Mészárláson. Legszívesebben itt helyben megkérdezném, hogy biztosan igaz ez, biztosan Viadalra kell mennem, biztos, hogy ez nem csak álom? És legszívesebben azt várnám, hogy azt felelje, ez csak egy hülye álom. De ez nem igaz. Itt állok, én Primrose Everdeen. Primrose Everdeen, aki részt fog venni a 3. Nagy mészárláson. Nagy Mészárlás. A lábaim, a kezeim remegnek,ahogy a fürdőszobában valami kényelmesbe öltözöm, majd kimegyek Gloriához a nappaliba. Látom ahogy a tanácsadóm a kezeit lóbálva lassan jár körbe, és érzem, mintha ő maga sem akarna megszólalni. Ha már Gloria keze is remeg, akkor ez egyet jelenthet, ő is, mindenki érzi ennek az egésznek a súlyát. A súlyát, mely mint az ólom nehezedik rám, a tudat, hogy ez nem egy egyszerű Viadal lesz. Az Aréna. Innen egyenesen oda indulunk, nincs több kiút, visszatáncolás. Bárcsak itt maradhatnék, bárcsak nem kellene mennem oda. Oda, ahol a nép a halálomat akarja, ahol az utolsú pillanatban is üvöltve bizatatják az ellenfeledet.  Ahol játékos leszek. De nem  vadász. Phoebe lesz a vadász. Én a préda leszek. Érzem, hogy a gyomrom iszonyatosan fáj, s nem bírok egy árva szót sem szólni, ahogy a szívem lassan átveszi az irányítást az elmém felett. A félelmem. Az, hogy az Arénába megyek. A mai nappal valóra válik, mintha csak a sors lenne, ami elől nem lehet elmenekülni. Erősen megszorítom Gloria kezét, ahogy felfelé lépkedünk a lépcsőn. A nappali. Azok a csicsás bútorok, a tapéta és az ezernyi szép szín kavalkádja.  Már most is hiányoznak, hiába olyan rondák. Nem akarom, hogy ne lássam többé őket, hogy ez legyen az utolsó alkalom.  A lépcső. A tető. Ahol Katnissel piknikeztünk, miközben nevetve beszélgettünk és csak a figyelmünket akartuk elterelni a közelgő interjúról. Az emlékek olyan hirtelen rohannak meg, mint a kitörő láva a vulkánból. Összeszorul a torkom. Azok az emlékek tényleg szépek, jó rájuk emlékezni, hiába van köze ehhez az egészhez, akkor mikor még távol volt a Viadal, még is sokkal de sokkal jobb volt.  De a valóság nem az. Némán szorítom Gloria kezét, aki egy szót sem szól, miközben lassan lépked mellettem.  Tudja, hogy milyen állapotban vagyok. Csak csöndesen szorítja a kezem, és támogat. Odafönt, a tető közelében meglátom a légpárnás repülőt, azt  a csúnya gépet, mely egyenesen az Arénába fog vinni.  Már most, ebben a pillanatban gyűlölöm ezt a gépet. Hatalmas, szürke és félelmet keltő, mintha csak azt akarná mondani, elviszlek, de ki tudja, visszatérsz e majd onnan.  Ahogy hozzátapad a kezem a kötélhágcsóhoz amivel felhúznak, ahogy egy fehér ruhás nő beadja az alkaromba a nyomkövetőt, a szívem annál inkább dobog. Nincsen visszaút. Már megalkották az Arénát, mert elkészült e terep, a Bőségszaru, csak is a számunkra, csak is arra, hogy a nép élvezhesse a játékot. És mi oda fogunk menni. A kezemen lévő dudort nyomogatom, miközben leülök az egyik székbe, s csöndesen meredek magam elé. Nem akarom. Nem akarok Arénába menni. Ki tudja, milyen szörnyűségekkel kell majd szembenéznem. Mindig is tiszteltem a győzteseket, mert ők azok, akiken a Kapitólium nem fogott ki, akik túlélték az Arénát és legendák lettek. Talán én is legenda leszek? Ebben a helyzetben nem látok rá sok esélyt, ahogyan a többi, és talán erősebb ellenfél is ott lesz, aki szintén oda tart, ahova mi is.  Csak egy kis gyenge és félő lányt látok, aki irtózik a jövőtől. Pedig szükségem lenne a reményre. A remény, ami velem lesz az Arénában, amiről ezt mondtam. Még mindig szorítom Gloria kezét, aki halkan ül mellettem, biztatóan fogja a kezem. Megpróbál belémtuszkolni egy kis narancslevet, kiflit, sőt még brownie-t is, de a gyomrom annyira hullámzik, hogy vízen kívűl semmi mást nem bírnék bejuttatni a szervezetembe. Csak csöndben ücsörgök, miközben a végtagjaim remegnek, és számolom a másodperceket. Egy óra letelik. Még egy óra. KEZDEK félni, hogy az Aréna vajon miért van ilyen messze, esetleg mi lesz, ha hatalmas lesz. És egyáltalán mi lesz benne. Hirtelen egy sípoló hang felszólít, hogy ereszkedjünk le a katakombába. Azaz az indítószobába. Már mindenem remeg, a homlokomon izzadság gyöngyözik, s  gyomrom hullámzik, mint egy vad óceán. Talán Katniss is így érez? És anyu? Talán már ő is felkelt, és a televízió elé ült, s várja, hogy mi történik velem? Az indítószobám kicsiny, hideg, és mindenhol szürke színű. Nem tetszik nekem. Ott áll a fémlap. A fémlap, amire majd rá kell lépnem. Nem bírok oda sem nézni, mert hiába, tudom, hogy ott van és az lesz az utolsó szál, amit ha elvágnak, végleg a játékban leszek.  Talán ha a félelmem nem az Aréna lenne, ha jobban félnék a pókoktól, mint a Viadaloktól könnyebb dolgom lenne. De én ettől félek. Ettől itt. Gloria a fogashoz oson, amiről egy kékkel takart vállfát vesz le. A leendő ruhámat. A szívem egy hatalmasat dobban, ahogy lassan lehúzza a cipzárt, és előtűnik a ruhám, az amit odabent kell majd viselnem. Egy pillanatig csodálkozva állok, és a ruhára meredek. A ruhámra. Egy egyszerű, fehér színű, lenge top van a tetején, egy egyszerű, ami nagyon laza is. Alulra egy fekete színű, testhez álló, térd fölé érő nadrágot kapok, a cipőm pedig egyszerű fehér, olyan mintha edzőcipő lenne. Nem értem ezt az egészet. Hogyan lehet ebben fára mászni? Mintha meleg időre kellene.. Már a gondolatra is remegek, de legalább megtudom, hogy nem hideg Arénánk lesz. Nem szeretném. Félek. Lassan körbeforgok a ruhámba, ami igen kényelmes, majd lehuppanok a kanapéra, miközben megmarkolom Gloria kezét. A remegésem már mindenemre kihatott, egyenesen vacogok, fázok, miközben a torkom olyannyira összeszorul, hogy a szemem majdnem könnyezni kezd. Félek. Rettegek. Nem akarok kiesni. Katniss. Anyu. Kökörcsin és Lady. Én még szeretném látni őket. Összeborzongok, ahogy hirtelen egy hang felszólít a készülődésre. 30 másodperc. Mindenem remegni kezd, és olyan erősen markolom meg a stylistom kezét, mintha nem akarnám elengedni. Nem akarom. Egyszerűen nem. 20 másodperc.

-       Félek… nyögöm ki és rettegve Gloriára nézek. Ennyi. A félelem. Lebénít, és nem segít. Félek a jövőtől, az Arénától mindentől.

-       A remény. Mindig veled lesz. Ahogyan mi is. – suttogja Gloria, és erősen megölel. A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. És én félek. De remélnem kell. Hogy lesz holnap, lesz jobb nap, és minden rendbe jön, és nyugodtan fogok élni.  Csak remélni kell. 10 másodperc. Lassan beszívom a levegőt, és utoljára megölelem Gloriát. Erősen kapaszkodom bele, valaikbe, aki az utolsó percben még mellettem áll, aki ki tudja, utoljára láthatja Primrose Everdeent. A remény. Legyen mindig velem. Lassan, szinte vánszorogva lépdelek a fémlap felé, olyan az érzésem, mintha ólomból lenne a lábam, mely minden lépéssel csak nehezül és nehezül. Most! – suttogom ahogy rálépek a fémlapra, s ekkor egy üvegbúra körbezár. Ennyi. Most már soha nem lesz innen kiút. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban, ahogy majdnem ököllel kezdem verni a nagy burát, amely már nem fog engem kiengedni. Miért kellett rálépnem, miért nem menekültem el? Érzem, hogy a lábam erősen remegni kezd, ahogyan a homlokomat nekitámasztom a hideg felületnek, az utolsó szálnak, amely most mintha elvágódott volna.  Ránézek Gloriára, aki odakint áll, és engem néz. Óvatosan felemeli a fejét és benyúl az álla alá. Fel a fejjel. Ezt akarja mutatni. Utoljára becsukom a szemem. Elképzelem, ahogy Katnissel nevetek. Ahogy anya ágyába bújok. Ahogy

Kökörcsinnel és Lady kecskémmel játszom a meleg kandalló előtt.  Amint a nővérem az altatódalt énekli nekem. És ekkor emelkedni kezdek. Innen csak az Aréna jön. Erősem megmasszírozom a remegő karomat, ahogy körbezár a sötétség. A remény. Ne hagyjon el! Ekkor hirtelen lágy szellő tép a hajamba, s a szél valamit az orromba fúj. Minden nagyon világos lesz körülöttem, ahogy a szabadba érek. Az Arénába. A szívem hatalmasat dobban. Itt az Aréna. De ez nem egy átlagos Aréna. Ez itt több, mint egy egyszerű erdő.

       ui: Nos milyen Arénára gondoltok? Szívesen várom a tippeket! :)