20. fejezet I.

Üdv, kedves olvasóim! Ez a rész időzítettről jön, ugyanis, ha minden jól megy, pont akkor fog kijönni, amikor a Futótűz mai éjféli premiere kezdődik. És ebben a részben is lesz valami, ami talán most egy kicsit... na meglátjátok! Köszönöm a pipákat és a kommenteket. A versenyzőknek szeretném mondani, hogy kiraktam egy Játék nevezetű oldalt, és a válaszokat várom az email címemre. Eddig még senkitől sem kaptam választ, szóval gyerünk, a játék nevezetű oldalon minden szabály le van írva. De most, olvassátok sok sok szeretettel ezt a részt. Azt hiszem, egyik kedvenc részem. Remélem nektek is tetszeni fog. És kíváncsi lennék majd rá, hogy nektek hogy tetszett a film. Én már nagyon várom <3
                                                                                                      

A legveszélyesebb. Összekeverték az eddigi legfurcsább és legveszélyesebb Arénákat. Még álmomban sem gondoltam arra, hogy ez lehet, Ki tudja, a dzsungel után mi vár még ránk? Hány nehézséggel és veszéllyel kell szembenéznünk? Megremegek, ha erre gondolok. Az Aréna egyáltalán nem egy átlagos erdő, mint tavaly. De egy dolgot tudok. Isabelle okos. Nagyon okos. Talán már a kiképzésen is rájöhettünk volna. Csodálkozva nézek a lányra, aki rájött erre. Még hogy a 4. Körzetes lány okos. Isabelle talán még okosabb. Egy pillanatig néma csönd ereszkedik a tájra, Isabelle maga elé bámul, én is a gondolataim világában járok. Hihetetlen, hogy valaki ilyen okos legyen, hogy ezt kitalálja. Talán már sokan a támogatásán gondolkodnak. De velem mi lesz? Remélem nekem is vannak támogatóim. Nem gondolkodhatok sokáig, mert Isabelle-el megbeszéljük, hogy most már én fogok őrt állni. Óvatosan a menedékhely szélére húzódom, és felteszem az éjjellátó szemüvegem, miközben a lány bebújik Sarah mellé a hálózsákba. A hátamat nekivetem a mögöttem lévő földnek, és a szememmel a sötétet pásztázom. Kissé fázom, és kissé félek, mi lesz, ha valaki erre jár. Isabelle tud harcolni, neki tanították. De én, aki egy magas hústoronnyal szemben egyszerűen esélytelen vagyok, én mit tehetnék. És egyébként is, soha, de soha nem fogok gyilkolni. Ezzel az egésszel csak a gyilkosokká akarják tenni az ártatlan gyerekeket. De én nem. Nem vagyok erre hajlandó. Képtelen vagyok rá, én nem a támadást használom. Hanem a védekezést. Ébren, és lesben ülök, minden egyes zajra idegesen kapom fel a fejem, és összerezzenek, de végül is amikor lassan pirkadni kezd, rájövök, hogy még egy Kiválasztott sem talált ránk. Hála az égnek. A napfelkelte az Arénában is csodaszép, ha nem egy szürreális dolog lenne, talán azt is elhinném, hogy igazi. De ki tudja. Ez egy Aréna. Egy Aréna, ahol semmiben sem lehetsz biztos.

*

A napfény gyönyörűen szűrődik át a hatalmas fák levelein, miközben a szövetségeseimmel a hatalmas esőerdőben menetelünk. A fák hatalmasak, az égig érnek, minden csodálatosan zöld színben káprázik, néhol pedig apró vízesést is láthatunk. Isabelle megy elöl, Sarah középen, egy mankó szerű botra támaszkodva, én pedig a sor végén, néhol kissé le is maradva. Ezernyi színes, és hangos madár köröz a fejünk fölött, a sok szín, a piros, zöld, kék, lila, mint a hatalmas szivárvány keveredik össze. Mintha valami gyönyörű helyen járnánk. Mintha ez nem is Aréna lenne. Több helyen, a fákról apró állatok bújnak elő, és csillogó gombszemeikkel fürkésznek minket. Csodálatos. Gyönyörű. Mindenhol, zöld, ezernyi madárdallam, rágcsálók motozása. Csodálatos. Éppen egy gyönyörű, kékes tollú madarat nézek, aki a mellettem lévő ágra szállt le, és a torkából, mint valami gyönyörű vulkánból csak úgy törnek elő a dalok, dallamok.

- Hé figyeljetek, van egy játékötletem! – kiált fel egyszer csak Sarah, miközben a mankójára támaszkodik.

- Figyeljetek, én mondok egy számot, és nektek egy teljesen más számot kell mondani. A nagybátyámmal sokszor játszottuk. Fantasztikus volt. – közli a lány mosolyogva, mire kissé elcsodálkozom.  Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy érdekes játék lenne nekünk.

- És mi lenne, ha olyan játszanánk, hogy valaki gondol egy személyre, körülírja, és a többieknek ki kell találni? – néz hátra Isabelle, miközben megigazítja a kezében lévő kést, amit én adtam neki.

- Ó kezdem! – kiáltok fel mosolyogva, mert egy igen jó ötletem támadt, amit muszáj megosztanom a lányokkal is. Magamban elvigyorodom és hangosan megszólalok.

- Hatalmas fehér parókája van, tűsarkú cipője, és hangosan kiabál?

- Effie! Ez Effie Trinket! – kiáltja el magát Sarah, miközben a kezével rám mutat.

- Imádom! Imádom a Viadalt! – kiáltja el magát affektálósan Isabelle, mire mind a hárman röhögni kezdünk. Nem tudom, hogy tud ennyire jól beszélni kapitóliumi akcentussal, de ösztönösen is előtör belőlem a nevetés, ahogy eszembe jut a szobámban rohangászó, és igen hangos kísérőnk

- Az mahagóni! Gyerünk, kóstoljuk csak meg a csokis epret. – vigyorgok, miközben Effie hangját utánozom, mire Sarah hirtelen beletámaszkodik a fába, nehogy eldőljön a nevetéstől. 

- Én jövök! Nagyon magas, fekete hajú, és mindig azt mondja: Meg foglak ölni!! – vált Sarah, mély és ronda hangra, mire Isabelle eldől a földön a nevetéstől, én pedig a hasam oldalát fogva nevetek Mintha ebben a percben hirtelen az idegességem és az a szorongó érzés, mely az Arénától kezdve fojtogatja a torkomat, mintha eltűnt volna, s helyét a vidámság apró fénycsóvája venné át.

- Phoebe? – kérdezek rá vigyorogva, mire Sarah a nevetés közben bólint egyet.

- Kinyírlak! – támad rám Sarah, mire én is a földre esem és a szememből könnyek folynak a nevetéstől.
- Nehogy meghalljon! Ki tudja, hogy itt van e? - kérdem halkan, de nem bírom tovább, rögtön előtör belőlem a nevetés.
- Gyere Phoebe, gyere csak bátran. Itt vagyunk! - integet a kezével Isabelle a fa felé, miközben vigyorogva pillant körbe. Soha nem nevettem még velem egykorú lányokkal. Nem voltak barátnői az osztályban, egyedül a nővéremre számíthattam. De még is van valami, valami nagy különbség.

Hihetetlen, hogy a Kiválasztottakon nevetünk. De még is. Nevetünk. Itt az Arénában. Jól érezzük magunkat. Ezt senki sem veheti el tőlünk.

 - Én jövök. – állítja Isabelle, és komolyan szembe fordul velünk. Egy pillanatra elgondolkozik, mintha fekete szemében cikáznának a gondolatok, miközben óvatosan levegőhöz kapkodok a legutóbbi röhögésem után. 
- Megvan! - feleli, miközben én magamban felkészülök az újabb nevetésre, és mosolyogva várom a lány válaszát. De egészen mást kapok.

 - Egész Panem országa ismeri, és ő a felelős ezernyi ember éhezéséért és fájdalmáért. És természetesen miatta válnak évről évre gyilkosokká a gyerekek. Miatta vagyunk most itt. – fejezi be halkan a lány, mire hirtelen a szívem hevesen dobogni kezd. Mit mondott? Még is mit mert mondani? Látom, ahogy Sarah is megdermed mellettem, miközben a lányt figyeli. Mintha a  nevetés hirtelen eltűnt volna, és helyét csak a lány levegőben lógó szavai vették volna át. Érzem, hogy egy pillanatra megfordul körülöttem a világ, ahogyan eszembe jut, hogy mit mondott. Hogy kiről beszélt. Arról, melyről nem szabad, hogy itt és most, pláne nem egy Kiválasztott beszéljen. 

- Snow elnök? – bököm ki halkan, és kissé idegesen, miközben a lányra meredek. Nem mernék hangosan beszélni. Pedig biztos vagyok benne, hogy most, minden kamera bennünket vesz. és talán maga az elnök is nézi ezt a jelenetet.

- Igen, Snow elnökre gondoltam. – kiáltja el magát hangosan Isabelle és az ég felé néz.