21. fejezet I.

Üdv mindenkinek! Köszönöm a pipákat, a kommenteket és a támogatást. Örülök, hogy tetszett nektek a sarki aréna... viszont ezt a fejezetet annyira nem akartam kitenni... mert hiavatlosan is bejelenthetem, hogy az Aréna közepén járunk. Már csak 16 fejezetrészlet, és vége az Arénának :( Na de ez még eltarthat egy ideig, sőt, mi több, sok minden fog benne történni az tuti! De még valami. A játékosok, akik jelentkeztek a játékra, még nagyon kevés választ kaptam, szóval küldjétek. Tudom, hogy sajnos az ilyen játékoknak korán vége van, de ennek hátha nem. Eddig Sallytől és Vivitől kaptam választ, többiek, gyerünk! :) De most jó olvasást a fejezethez. Remélem, lesz benne egy kis meglepő ;)
                                                                                                                                   
    

Északi sark. Csontig hatoló hideg. Hó, és jéghegyek mindenfelé. Északi fény. Ez itt az Sarki Aréna. Nem egyszerű jeges erdő. Egyáltalán nem. Íme, az újabb Aréna a legveszélyesebbek közül. A jeges Aréna. A kezemmel a lábaimat dörzsölgetem, miközben a számból kifelé áromló, hűvös párát bámulom. Északi sark. Soha nem gondoltam volna. Talán egy egyszerű erdőre, esetleg pusztára gondoltam volna. De erre nem. Talán a Hatvanadik Viadalon szerepelt jégtenger mindenfelé. Kissé dereng, akkor talán kisbaba lehettem, de anyu elmesélte annak idején. Emlékszem, milyen érzés volt megtudni, hogy létezik Éhezők Viadala. Amikor 7 éves voltam, egyszer megkérdeztem anyától, miért kell Katnissnek kiöltözve kimenni a Főtérre, és miért van ott az a hangosan rikácsoló néni (aki Effie volt) Akkor ültetett le anya, és mesélt el nekem mindent, egy kis tea mellett. Emlékszem, akkor volt, hogy órákig csak ültem, magam elé bámultam, és próbáltam felfogni ezt az egészet, próbáltam megérteni azt a világot, amibe hirtelen belecsöppentem. De nem ment teljesen. Csak annyit értettem, hogy hamarosan én is közte leszek, hogy talán egyszer nekem is el kell mennem a Kapitóliumba.

- Hogy lehet ez? – suttogja Isabelle idegesen maga elé, miközben a szemével végig pásztázza a környéket. Hogy lehet ez? Én is ezt kérdezném? Mit tegyünk? Keljünk át esetleg? Sarah idegesen ide-oda ugrál a lenge ruhában, miközben a szemét le sem veszi az égről. Azokról a színekről. A csodálatos sarki fényről. Egy pillanatig mindannyian tétován állunk. Nem tudom. Valahogy nem tetszik ez az Aréna. Vissza kellene mennünk a dzsungelbe.

- Nem kéne inkább visszamennünk? – kérdezem, mikor hirtelen a szél egy adag havat söpör az arcomba, ezért nem hallani, amit mondtam.

- Ne menjünk vissza? – kérdezem még egyszer, de ekkor hirtelen a szél iszonyatos erővel a képembe süvít, a szemem könnyezni kezd, és mindenem átfagy. A hangomat ismét nem hallani. Isabelle úgy másfél méterre áll tőlem, és maga elé bámul. Hirtelen idegesség söpör végig rajtam. A szél erősebb. Valamiért mintha sokkal erősebben süvítene, és a hó is jobban hullana. Nem tetszik ez nekem. Érzem, ahogy a csontomig hatol a hideg, s ugrok egyet-kettőt, hátha átmelegedek. A szél túl erősen süvít. Látom, ahogy a hó kavarog előttem.

- Isabelle! Sarah! Lányok! – kiáltok teli torokból, amikor hirtelen egy hatalmas hóadag érkezik az arcomba, ami elhomályosítja a látásomat. A szél már mindenem körül kavarog, s a hó egyre erősebben esik. A fehértől alig látok valamit, a könnyeim erősen folynak a hidegben.  Kezdek egyre idegesebb lenni. Mintha Isabelle még távolabb lenne tőlem. Menjünk vissza! Most azonnal! Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. Prüszkölve rázom le magamról a havat, miközben megpróbálom még egyszer.

- Lányok! – kiáltok, és megpróbálok elindulni a két lány  felé, amikor hirtelen egy erős fuvallat ledönt a lábamról és a hóba esem. Érzem, ahogy a hideg mindenemet átjárja, ahogy a ruháim bevizesednek a frissen hullott hóban. Lányok! Hova lettek? A szél kavarog körülöttem, és alig látok valamit. Mindenhol csak a pelyhek, és az erős szél, a hideg.

- Sarah! Isabelle! – kiáltok egy nagyot, és a kezemmel idegesen püfölöm magam előtt a havat. Fel akarok állni! Hallod, fel akarok állni!

- Prim! – hallok távolról egy fojtott kiáltást.

- Itt vagyunk! Siess! Gyorsan el kell mennünk. Hatalmas a vihar! -  érzem, ahogy az ereimbe egy hatalmas löket adrenalin áramlik. Fel kell állnom. Idegesen prüszkölök, ahogy négykézláb próbálok átjutni a hóförgetegen.

- Lányoook! Hol vagytok? A fenébe! Láányok! – üvöltök magam elé, mikor ismét egy nagy adag hó áramlik az arcomba. Mindenem remeg, ahogy eszembe jut, mi van, ha elveszítjük egymást. Nem lehet. Nem lehet! Távolról mintha látnék valakit, két alakot, akikhez most el kell jutnom. Érzem, hogy mindenem remegni kezd, ahogyan felszisszenek az erős hidegtől, és a hótól, amint hozzám ér.

- Hahó, lányook!  – kiáltok egyet, ahogy ismét talpra verődöm, és a kezem a szemem elé teszem. Mindenütt csak nagy fehérség. Nem látok semmi mást. A szememből könnyek folynak, és érzem, ahogy mindenem teljesen átfagy. Hol vannak. Hol a fenébe. Nem hallom őket. Ismét egy hatalmas fuvallat érkezik, mire a lábam kicsúszik alólam, és a földre kerülök. Érzem, ahogy a fejem búbjától, csontig teljesen átfagyok, ahogy a csupasz lábam a hóhoz ér, fel is szisszenek.

- Ne! Menni akarok! Menni! . kiabálok magam elé, miközben idegesen hadonászok a kezeimmel, és a havat püfölöm. Szinte már hisztizve mondom, hogy nem akarom. Semmit sem látok, egyszerűen semmit, csak a hömpölygő havat, melyben tovaveszik a kiáltásom. Meg akarom őket találni. Érzem, ahogy a fejem is teljesen átfagy, és egy hatalmas erő, a földre vág. Addig kiáltozom, a lányokat keresem, amíg teljesen be nem rekedek, és mindenem didereg. Nem tudom, hol vannak. Nem kellett volna. Nem kellett volna eljönnünk ebbe a hülye sarki Arénába. A kezem remegni kezd, ahogy a hó lassan betemeti. Mi lesz, ha megfagyok. Érzem, hogy már alig mozog valamim. Nem lehet. Kiáltani próbálok, de csak egy furcsa, ismeretlen hang tör fel a torkomból, mintha már nem is tudnék beszélni, ahogyan érzem a számban a hideg havat. Idegesen próbálom megmozdítani a lábam, de egyszerűen nem tudom. Nem tudok mozogni!  Mindenemet átjárja a félelem, ahogy a vér a fülemben dobol. Ismét mozgatni próbálom, de nem sikerül, hiába erőlködöm, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni. Elég volt! Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és erős gombóc kezdi el szorongatni a torkomat. Képtelen vagyok beszélni. Képtelen vagyok mozogni! Hirtelen a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan valami felrémlik az agyamban. Halálra fogok fagyni. Érzem, hogy a hó lassan beteríti a kezemet, és minden végtagomat csípni kezdi. A könnyeim alig hogy kibuggyannak, meg is fagynak, és képtelen vagyok kiáltani. Senki sem fog meghallani! Teljes erőmből kiáltozni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. Nincs, aki megmentsen. Hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha tíz perc múlva már egy fagyott lány lesz itt, és eldördül az ágyú. Primrose Everdeen számára véget ér a 3. Nagy Mészárlás, és a nővére, s zokogó anyja, csak a koporsóját kaphatja meg odahaza, amiben a halálra fagyott lány van. Véget fog érni, nem győzhetek, nem lehetek győztes. Itt meghalok, és talán a 75. Éhezők Viadala győztese Isabelle, Harry vagy éppen Phoebe lesz. A nővérem számít rám. És a hülye osztályom is, akik mindig csak engem szívattak, most nem tarthatnak elesettnek. A Tizenkettedik Körzet! Nem akarok. Nem akarok itt fagyni. Kiáltani sem tudok, a hangom teljesen elment. Nem lehet. Nem akarok. Nem akarom, hogy véget érjen számomra a Viadal. Szeretnék…. Szeretnék nyerni. Hirtelen teljes erőből arcon vágom magam, mire ösztönösen kinyílnak a szemhéjaim. Mennem kell! Most! Érzem, ahogy mindenem didereg, ahogy a hátamra veszem a zsákom, és idegesen indulok el. A kezemmel folyamatosan magam előtt legyezek, és imádkozom, nehogy elessek. Még egy elvágódás, és vége. Nem lehet. A hóba süppedő lábam már alig mozog, mindenem fázik. És csak azon kívánkozom, hogy jussak végre ki. Nem kell a szövetséges, csak éljem túl!  Éljem túl.

- A remény. – motyogom magam elé.

- Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Ne félj! Ne félj! – idegesen beszélek, ahogy hirtelen megérzek valamit. Itt lesz. Itt van! Teljes erőmből esem át a pajzson, a dzsungel jó melegébe, s a földre gurulok. Itt vagyok, bent a dzsungelbe. Mindenem vacog, a szememből a könnyek folynak, ahogy a földön fekszem, és szemeimmel az eget bámulom. Eltűntek. Eltűntek a társaim. De túléltem. Eszembe jut, mi van hogyha megfagytam volna. Mi van velük? Hova tűntek? Mindenem vacog, ahogy megpróbálok fölkapaszkodni egy magas fára. A hátizsákom, a ruhám, a hajam mind átázott, s a víz csak úgy csöpög belőle. Ahogy leülök a fára, érzem, hogy minden eddigi erőm teljesen elszállt. Majdnem megfagytam odabent. Elveszettem a társaimat. Egyedül maradtam, nincsenek szövetségeseim. Illetve valahol vannak. De hol. Mindenem vacog, és ahhoz sincsen erőm, hogy kivegyem a hálózsákot a táskámból. Csak eldőlök a fán, a szemeimet becsukom, és tanakodom. Tanakodom, hogy miként történt ez. Miért bomlott fel a szövetség? És miért vagyok egyedül. Egyedül. Mindent szeretnék, csak nem egyedül lenni. Viszont túléltem. Primrose Everdeen számára még nem ért véget a játék.

 ui: Tök jó, hogy a hideg részt, pont akkor tettem ki, amikor nálunk is hideg van. Remélem, így még jobban el tudjátok képzelni;)