7. fejezet I.

Sziasztok! Elnézést a fejezet késéséért, de tegnap kirándulni voltam, úgyhogy nem jutottam gépközelbe. De most itt a legújabb fejezet, ami........ nos remélem érdekes lesz :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ha valakinek van valami tippje a végéről (nem spoilerkedek) na akkor írja le, mert őszintén kíváncsi vagyok. :) Jó olvasást mindenkinek! :)
C. <3 
                                                                                                                    

Lázadás. A szó, melyet Panem országának összes lakója ismer. Nem kellett hozzá sok történelemtudás, hogy megtudjam, miért is lett a Sötétség Napjai. Snow elnöknek, illetve az elődjének nem sikerült tökéletesen markában tartani a Körzeteket, egy apró lánc elszabadult, és kicsiny hiba a gépezetben, és már is megtörtént a baj. Aztán pedig jött Katniss Everdeen. Ha nem tesznek semmit, akár már nála elkövetkezhetett volna a felkelés. És aztán Primrose Everdeen. Aki véletlenül tett valamit az Arénában, aki a reményről beszélt, ami miatt a Körzetek megéreztek valamit, valamit, ami arra késztette őket, hogy ezt megtegyék. A remény bátorságot, sőt, mi több, esélyt adott nekik. És hiába próbálkozunk, Primrose Everdeen megjelenése reményt fog adni az embereknek. Mert azt az egy mondatot, amit az Arénában mondtam nem lehet többet kitörölni. A remény az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. És, tessék, itt is van a hiba a gépezetbe. És még hozzá jön a nővérem, aki talán felidézi az emberekben a bátorságot. Remény. Bátorság, galamb, fecsegő poszáta. A fejemet nekidöntöm a mögöttem lévő falnak, miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejemben. Hogy lehet, hogy tavaly Katnissnek sikerült megállítani a bajokat, de idén már nem. Most látszik, hogy az a remény, amiről beszéltem, nem holmi marketingfogás, vagy hogy ezzel szerezzek támogatókat. Hanem létezik. A vonaton, pedig az egész társaság megőrült. Haymitchcsel alig lehet beszélni, mindig eltűnik a szobájában, és valakivel diskurál, Katniss hol a férfihez jár be, hol pedig tanakodva ül az utolsó kocsiban, sőt mintha még Effie sem lenne toppon. És ez miattam van. Mintha most próbálnának még tenni az ügy érdekéért, talán ezért van ekkora felfordulás. Én pedig csak egy helyben ülök, olvasom a szöveget, és az előkészítőim miatt alig van időm találkozni a nővéremmel, s mi több, beszélni vele. De tudom, hogy már magában megvilágosodott a dologról. Látja a reményt. Most pedig éppen a 6. Körzet Főépületének egy folyosóján állok, a rendezvény mostanság ért véget. Találkoztam Phoebe és Carlos rokonaival. A sok, és magas emberrel, akik mind egytől egyig fekete szemekkel meredtek rám, olyan fekete szemmel, mint ő az Arénában. De jól tudják, hogy halt meg Phoebe. Az, amikor megmondtam neki, a reményről szóló, de igaz történetemet, s utána bukott le a szakadékba. És ezt mindenki látta. És itt nem lehet kitörölni. Szinte mindenem remegett a lenge ruhámban, és alig vártam, hogy Harry felolvassa a szöveget, és végre eltűnjünk innen. A sötét pillantások, melyek egytől egyig tudják, hogy mi zajlik Panem Körzeteiben a remény miatt, ami megölte a lányukat. Alig volt idő, már is letereltek a színpadról bennünket, de mintha a háttérből még hallottam volna a kiabáló hangokat. Érzem, hogy a gerincemen végigkúszik a remegés, ahogyan eszembe jut, ezt talán nem lehet megállítani. De még mielőtt eljöhettünk volna, Effie mindenképpen be akart menni egy barátnőjéhez, aki innen származik. És a foglalkozása szerint jósnő. Olyan emberek, akik elképedt tekintettel néznek a hatalmas nagy üveggömbbe, s arról mondják el, hogy mi fog történni, ahogyan a hatalmas nagy csillagok állnak az égbolton. Sohasem hittem ezekben a babonákban, de ez az asszony, elvileg egy nagyon híres jósnő, Effie pedig az egész csapatunkat beküldte hozzá, hogy mondja meg, mit is tartogat számunkra a jövő. Katniss és Peeta például röhögve jött ki, Harry halványan mosolyogva és kissé ábrándos tekintettel. Kíváncsi vagyok, hogy nekem mekkora nagy hülyeséget fog kitalálni a jósnő. Hirtelen az ajtó kivágódik mellettem, és annyira ijedten ugrom hátra, hogy kishíján beverem a fejemet a falba. Haymitch jön ki ugyanis, dühös tekintettel, s elvileg szürke színben pompázó szemei, most vörösen izzanak, miközben szinte füstcsíkot húzva maga után robog el mellettem, s az orra alatt ezt motyogja „őrült nőszemély” Hirtelen ösztönösen elmosolyodom, ahogyan látom a férfit távozni, miközben megigazítom a szoknyámat, és egy nagy levegőt veszek. Talán sikerülne kiszaladnom innen, és akkor a szívem, lelkem megúszná ezt a jóslást, de sajnos Effie a lelkemre kötötte, hogy menjek be. Talán még nevetni is fogok, mint a nővérem. Hülyeség ez az egész, hiszen a jövőnket mi magunk alakítkjuk, nem azok a csillagok a nagy égen. Lassan kitárom az ajtót, és belépek a szobába, ahonnan már talán jöttek ki sírva, és nevetve.

-       Jó napot kívánok! – szólalok meg halkan, miközben a szememmel lassan megnézem a szobát, ahol vagyok. Egy aprócska helység ez, közepén egy nagy kerek asztallal, s a falakon idegen emberek, és csillagok képeivel. A szememet ösztönösen könnyek öntik el erre az ismeretlen és erős szagra, melyet a jósok csak füstölgőnek hívnak, mely olyan, mintha a négy évszak keveredne egymással. Tele furcsa virágok, és gyümölcsök illatával.

-       Szervusz drágám! Gyere, ülj le! – néz fel rám hirtelen az egyik székből egy zöldes szempár, mely olyan zöld, mintha csak egy fekete macskához tartozna. Egy alacsony nő ül a széken, akinek fekete haja, mely talán hosszú lehetne, érdekesen oldalra van tupírozva, s egy nagy, és csilingelő fejpánttal összefogva. A vállán egy lila színű és igen rongyos kendőt visel, az arcán pedig hihetetlenül sok smink, erős, szinte vérvörös rúzs, és fekete szemfesték. A karján, és nyakában, fülében pedig ezernyi színes ékszer, melyek úgy csörögnek, akár a szélcsengettyűk. Persze, híres, volt pénze

ilyen dolgokat venni. Ha jól hallottam néhány Viadal győztes mái napig kijár a Hatodik Körzetbe, hogy megkérdezze a nő véleményét. Hirtelen kiráz a hideg, erre a helyre. A szagok, a képek, és a furcsán vigyorgó nő, mintha a frászt hozná rám, ahogyan leülök a székbe, és próbálom megnyugtatni magamat. Megértem, hogy miért nevezte Haymitch a jósnőt őrült személynek. Olyan mint Effie, csak rosszabb kiadásban.

-       Szeretném, ha megmondanád a nevedet, a korodat, és, hogy mikor születtél. Tudod, ezzel segítünk a csillagoknak. – a hangja érdes és halk, mintha egész életében suttogna, amire megremeg a gyomrom. Ki akarok menni.

-       Primrose Everdeen vagyok, 14 éves, és július tizenötödikén születtem. – válaszolok, miközben megpróbálok egyenletesen lélegezni, ahogyan a nő, hirtelen megfogja, és maga felé fordítja a tenyeremet.

-       Primrose…. Primrose… nézzük, mi van, Primrose. – hirtelen a tekintetét az égnek emeli, miközben a lámpák kihunynak a szobában, és egyedül a gömb, halvány lila derengése világítja meg a helységet. Milyen barátai vannak Effie-nek?

-       Te egy különleges lány vagy ugye…. megnyertél valamit….. valamit…óó..az Éhezők Viadalát. Nagyon keményen küzdöttél Primrose. De mintha veszekedést hallanék. Győzelmi harsonákat, de valaki, nagyon ideges. – érzem, hogy mindenem megremeg a nő érdekes hangjára. Mintha alig látszana valami a szeméből, ahogyan az égre függeszti.

-       Emberek vannak az utcán, és kiabálnak. Ezek a Körzetek. A te nevedet kiáltják. Ez itt a jelen.

-       Mi lesz a jövő? Kérem, mondja el. – próbálok hangosan beszélni, miközben érzem, hogy lassan a testemet a hideg kezdi rázni. El akarok innen menni, olyan gyorsan, ahogyan lehet.

-       Egy fehér madarat látok. Az ég alján repül, és halvány fény áramlik belőle. És hirtelen melléáll valami. Egy tüzes madár. Valami érdekes…

-       Fecsegő poszáta? Az a madár fecsegő poszáta? – kérdezem, miközben közelebb hajolok a nőhöz az asztalon. Mi a bajom? Miért ráz a hideg, és miért tudakolózom?

-       Egy fehér rózsát is látok, de mintha lenne rajta valami. Valami fekete…. és a kiabálás egyre hangosabb, és hangosabb… - már a nő is hangosabban beszél, miközben a látom, hogy megremeg. Nagyon élethűen játszik. De hirtelen a szívem erősen kezd, remegni, ahogyan folytatja.

-       A madár még mindig lebeg, de hirtelen egy kiáltást hallok. Egy könnycsepp hullik a földre a galamb szeméből… és… óó

-       Mi az? Mi történik? – kiáltok, miközben érzem, hogy mindenem remeg. Ez egy nagy hülyeség. Prim, ne higgy enne a nőnek. Valamit kitalált, és most azt mondja el neked. Egy mesét, egy kitalációt.

-       Hetvenöt csillag egyesül. És még tizenhárom vár…. – hirtelen teljes erőmből rángatni kezdem a kezemet ki, hogy elfussak innen. Ez a nő megőrült. Milyen csillagokról beszél, és milyen várakról? Érzem, hogy a remegés végigkúszik a gerincemen, de a nő nem akar elengedni. Miért nem hagy békén?

-       És most a madár válaszúthoz ért. Két dolog történhet. – hirtelen köhögés tör rám, miközben eszembe jut, hogy talán Katniss kirángat innen. De a szememmel még is a nőre figyelek, és arra, amit mond. Elhiszem ezt a mesét?

-       Ez egy fehér út. Hatalmas nagy tündöklés van mögötte, tündöklés, és valami… valami fényesség. De a másik… - a nő hirtelen lehajtja a fejét az asztalra és megremeg

-       Egy fekete út. Kiáltásokat hallok. Fájdalmat, és bombák robbanását. A madárnak két útja van. A fényesség, vagy a sötétség. De nem tudom, hogy melyik. Sajnálom, erre már képtelen vagyok, nem mondanak többet a csillagok. De egy dolgot tudok. Erre a madárra várhat egy hatalmas nagy jövő. Vagy egy hatalmas bukás. Jobb, ha vigyázol Primrose Everdeen!